Névelő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Névelő az európai nyelvekben

██ határozatlan és határozott névelő

██ csak határozott névelő

██ határozatlan névelő, határozott a szó végére illesztett

██ csak határozott, a szó végére illesztett

██ nincs névelő

A névelő olyan nyelvtani szófaj, amelynek elsődleges feladata a névszókkal vagy jelzős szerkezetekkel jelölt dolgok egyénítettségének, vagy más szóval határozottságának jelzése. Emellett, nyelvtől függően, más szerepeket is betölthet, mint például a szám, a nem és az eset jelzése. A névelő használata szófajváltást is előidézhet, például melléknév főnevesítését, melléknév névmásként való használatát stb.

A névelők fajtáinak a száma nyelvtől függően különbözik. Sok nyelvben (a magyarban, az újlatin nyelvekben, a germán nyelvekben stb.) van:

  • határozatlan névelő, amely az utána következő dolog alacsony fokú egyénítettségére utal: "egy", "néhány"
  • határozott névelő, amely a dolog magas fokú egyénítettségét jelzi: "a", "az"

A névelő hiánya határozatlanságot jelez.

Egy kommunikációban előforduló köznévvel jelölt dolgot akkor tekintünk egyénítettnek vagy határozottnak, ha a köznévvel jelölt dolog egy adott dolgot jelent, úgy mintha azt tulajdonnévvel neveztük volna meg, és ez az adott dolog más, ugyanezen köznévvel jelölt dologgal nem helyettesíthető. Ezzel szemben, a határozatlanul álló köznevek és jelzős szerkezeteik valódi köznevet jelentenek; bármely ilyen köznévvel nevezhető dolog szóba jöhet, és ezek egymással bármikor helyettesíthetők.

A definícióból következik, hogy névelőt csak köznevek esetén lehet használni, ill. határozatlan névelőt pedig csak megszámlálható dolgok esetén.

A magyar nyelvben azonban bizonyos tulajdonneveket mindig határozott névelővel vezetünk be:

  • A természetes földrajzi egységek nagy része névelővel használatos: tengerek, hegységek, folyók nevei; bolygók, csillagok szintén.
  • Nem használunk névelőt a városok és országok neveinél, kivéve ha az jelzős szerkezetben áll, vagy a neve arra visszavezethető (a középkori Magyarország, Egyesült Államok, Egyesült Királyság).
  • A személyneveknél alapesetben nem használunk névelőt, de bizalmasabb hangvételű nyelvhasználatnál előfordul.
  • A földrészek nevét az Antarktisz kivételével névelő nélkül használjuk.
  • Az intézmények neveit szintén névelővel mondjuk: a Kölcsey Ferenc Általános Iskola, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, stb.

Egyes nyelvekben ennél több fajta névelőt tartanak számon. Például a francia nyelv nyelvtana az anyagnévelőt (article partitif) is ismeri, amely azt jelzi, hogy egy anyag meg nem határozott mennyiségéről van szó. A román nyelv nyelvtana a határozatlan és a határozott névelőn kívül még kettőt tart számon, amelyek betöltik a határozott névelő funkcióját is, de emellett más szerepük is van. A birtokos névelő (articol posesiv vagy genitival) a birtokos esetben álló névszókkal a birtokolt tárgyat képviseli, a melléknévi (vagy mutató) névelő (articol adjectival vagy demonstrativ) pedig a melléknevet és a számnevet főnevesíti.

Más nyelvekben nincs határozott névelő: ilyen volt a klasszikus latin nyelv (majd a kései latinban egyre inkább bizonyos mutató névmásokatILLE, ILLA, ILLUD vagy IPSE, IPSA, IPSUM – kezdtek el ilyen funkcióban használni) és ilyen a szláv nyelvek többsége (kivétel a bolgár nyelv és a macedón nyelv). Ezekben a nyelvekben a tárgy magas fokú egyénítettségét a névelő hiánya fejezi ki.

Helyére vonatkozóan nem minden nyelv tekintetében és/vagy nem minden névelőre illik ez az elnevezés, ugyanis egyes nyelvekben a főnév végére illesztik, például a határozott névelőt a románban és a bolgárban.

Nyelvtől függően a névelő lehet változatlan alakú (a magyarban) vagy változó. Például az újlatin nyelvekben számban és nemben egyezik a főnévvel, a román nyelvben pedig esetben is, azaz ragozzák.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Avram, Mioara [1997]: Gramatica pentru toţi (Nyelvtan mindenkinek). Humanitas, Bukarest