Mássalhangzó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A mássalhangzók (latinul consonantes) olyan beszédhangok, amelyek kiejtése csak egy magánhangzóval együtt lehetséges, és képzésükkor a tüdőből kiáramló levegő a hangképző szervek útján valamilyen akadályba (fog, íny, ajak stb.) ütközik. Az alábbiakban bemutatjuk magyarban, illetve az idegen nyelvekben meglévő leggyakoribb mássalhangzókat.

Csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az IPA hangtáblázat

A mássalhangzókat a képzés helye, módja, valamint a hangszalagok működése (zöngésség) szerint csoportosíthatjuk.

A képzés módja szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A képzés módja szerint a mássalhangzó lehet:

  • zárhang (okkluzíva vagy plozíva): ejtésekor a hangképző szervek a levegő útját teljesen elzárják, majd hirtelen kiengedésével képződik a hang (zárhangok: p, t, k, b, d, g, gy, ty);
  • réshang (frikatíva): képzésekor a levegő kiáramlása a hangképző szerveken keresztül folyamatos (réshangok: f, v, sz, z, s, zs, h, j stb.);
  • zár-rés hang (affrikáta): összetett hang, amelynek képzésekor egy zárhang után közvetlenül egy réshangot ejtünk (zár-réshangok: cs, dzs, c, dz);
  • folyékony hangok (likvidák): speciális réshangok, amelyek a következő csoportokra bonthatók:
    • oldalréshang: a nyelv hegye a szájpadlást érinti, miközben a két oldalán a levegő kiáramlik; ide tartozik az l hang;
    • pergőhangok (tremulánsok): a nyelvhegy pergetésével képezzük őket; ide tartoznak az r-szerű hangok:
      • egyperdületű vagy egyszerű pergőhang, újabban legyintőhang (flap): az egyszerű rövid r hang, mint az ember szóban;
      • többperdületű vagy többszörös pergőhang (trill): hosszú pergetett r hang, mint az arra szóban.
  • orrhang (nazális): olyan zárhang, amelynek ejtése közben a levegő az orron át áramlik ki (orrhangok: m, n, ny).
  • közelítőhang (approximáns): a zárhang és a réshang közötti hang; a hangképző szervek nem zárják el teljesen a kiáramló levegő útját, csak közelítenek egymáshoz; tulajdonképpen lazán ejtett zárhang/réshang. A magyarban ilyen mássalhangzó nincs, de például ilyen az angol w, vagy a spanyolban a szóközi b vagy v.

A képzés helye szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A képzés helye szerint a következő mássalhangzókat különböztetjük meg:

  • labiális (ajakhang): ejtésében az ajkak működnek közre. Ezen belül lehet:
    • labiodentális (fog-ajak hang): képzése a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik (f, v);
    • bilabiális (ajak-ajak hang): képzése az alsó és a felső ajkakkal történik (p, b, m);
  • dentális (foghang): képzésében a nyelv és a fogak vesznek részt (pl. t, d, sz);
  • interdentális (fogközi hang): képzése a két fogsor között történik. A magyarban ilyen nincs, de nagyon sok indoeurópai nyelvben létezik (pl. angol, spanyol, görög stb.);
  • alveoláris (fogmederhang): képzése a nyelv a felső fogínyhez történő érintésével történik (pl. n, l);
  • posztalveoláris (vagy prepalatális): a fogmeder és a szájpadlás között képzett mássalhangzó (s, zs);
  • palatális: a szájpadlás legmasabb részén képzett mássalhangzó (j, ny, ty, gy, cs, dzs);
  • veláris (hátsó ínyhang): a hátsó szájpadláson képzett hang (k, g, ch, illetve az n a k és a g előtt);
  • faringális (garathang): az előbbinél még hátrább képzett mássalhangzó (pl. a német ch-t így ejtik a nacht szóban);
  • uvuláris: a nyelvcsap pergetésével képzett hang (pl. a francia „raccsoló” r);
  • glottális (hangszalagréshang): h és a glottális stop.

A hangszalagok működése szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangszalagoknak a képzésben való részvétele alapján a mássalhangzó lehet:

  • zöngés: képzésekor a hangszalagok rezegnek, például m, n, ny, j (és ly), l, r, b, d, g, gy, dz, dzs, z, zs, v
  • zöngétlen: ejtésükkor a hangszalagok nem rezegnek, például p, t, k, ty, c, cs, s, sz, f, h

Egyéb jellemzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fenti, általános csoportosításon belül nyelvjárásokban, illetve más nyelvekben ezen kívül sokféle másodlagos ejtésváltozat is előfordulhat a különféle ejtéskísérő-jelenségektől függően: ilyenek például a hehezetes mássalhangzók (régi indoeurópai nyelvekben, valamint az újind és germán nyelvekben gyakoriak), az enfatizált mássalhangzók (főleg a sémi nyelvekben fordulnak elő), retroflex vagy kakuminális – a nyelvhegy visszafordításával ejtett – mássalhangzók (sok magyar nyelvjárásban ejtik így a t, d hangokat), ejektív (nagy nyomatékkal ejtett) mássalhangzók stb.

A mássalhangzók meghatározása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy-egy mássalhangzót a fentebb felsorolt tulajdonságok alapján – zöngésség, képzés helye, képzés módja – definiálhatunk, amelyből a nyelvészek számára pontosan kiderül, hogy melyik hangról van szó. Ha például az m hangot akarjuk meghatározni, akkor ez egy zöngés ajak-ajak-orrhang vagy tudományosan zöngés bilabiális nazális. Hasonlóképpen, ha azt a definíciót olvassuk valamelyik nyelvészeti szakirodalomban, hogy zöngétlen fogréshang vagy zöngétlen dentális frikatíva, abból rögtön meg tudjuk mondani, hogy az sz hangról van szó; és így tovább.

A mássalhangzók kapcsolódási törvényei a magyarban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Részleges hasonulás: Azt a jelenséget, amikor az egymás mellett álló két mássalhangzó közül az egyik a másikhoz zöngésség tekintetében hasonlóvá válik, zöngésség szerinti részleges hasonulásnak nevezzük. Teljes hasonulás: 1. Írásban jelölt: Azzal

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mássalhangzótörvények
Magyar mássalhangzók

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.