Toldalék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A toldalék (affixum) jelentésváltoztató, -módosító vagy viszonyjelentést hordozó szórész, morféma. Közvetlen környezete a szótő; a tőmorfémák legnagyobb részéhez bármilyen esetben, egy kisebb részéhez csak korlátozottan, egy harmadik csoportjához pedig sohasem járulhatnak toldalékok.

A toldalékok részben helyzetük, részben szerepük szerint csoportosíthatók. A szótőhöz viszonyított helyük szerint lehetnek:

  • szuffixumok, ha a szótő mögé kerülnek (pl. erdő.ben);
  • prefixumok, ha a szótő elé kerülnek (pl. meg.eszik);
  • infixumok, ha beékelődnek a szótőbe (ez a magyartól teljesen idegen);
  • cirkumfixumok, ha körülveszik a szótövet (pl. leg.jo.bb)

A magyar nyelv toldalékainak többsége szuffixum: ez agglutináló jellegéből fakad. A prefixumok ritkábban fordulnak elő, de például az igekötők ebbe a csoportba tartoznak. Csoportjuk inkább az indoeurópai nyelvekre jellemző, például német be.kommen, ge.arbeitet. Az infixumok, ugyan a magyarból teljesen hiányoznak, az ausztronéziai és ausztroázsiai nyelvekben gyakoriak.

A magyar nyelv szuffixumai változatos feladatokat láthatnak el, így funkciójuk szerint három alcsoportba sorolhatók:

  • a képző megváltoztathatja szótári szó jelentését, rendszerint új szavakat hoz létre, és szófajváltást is eredményezhet: ég.i, bot.o.z. Egy szótőhöz több is járulhat.
  • a jel valamilyen viszonyjelentéssel (többek közt mód, idő, hasonlítás, többség, birtoklás) módosítja a fogalmi jelentést, gyakran további jelek vagy ragok felvételét kívánja: fiú.é (birtokjel), mosakod.t.unk (múlt idő jele);
  • a rag a mondatbeli viszonyítás és egyeztetés sajátos jelentésmozzanatával gazdagítva kijelöli az őt viselő szó mondatbeli szerepét, névszó esetén kijelöli annak nyelvtani esetét, és egyúttal lezárja a szóalak hangtestét a további szuffixumfelvétel elől: kert.ek.ben (inessivus), ás.t.ak (többes szám harmadik személy ragja).

A szótő és a képző a szótári szavak létrehozásában játszik szerepet, a jel és a rag ellenben a mondatok felépítésében nélkülözhetetlen. Ezért az előbbi morfémák lexikológiai természetű, míg az utóbbiak grammatikai szerepű szóelemeknek is tekinthetők.

Forrásművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A magyar nyelv könyve. Főszerkesztő: A. Jászó Anna. Második kiadás, Budapest, Trezor Kiadó, 1994. ISBN 963-7685-42-1