Magyar nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyar
Beszélik Magyarország, Szlovákia, Szerbia, Románia, Ukrajna, Szlovénia, Horvátország, Ausztria, Izrael, Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Mexikó
Terület Közép-Európa
Nyelvcsalád Uráli
   Finnugor
    Ugor
Írásrendszer Latin írás
Rang 62. (a világon)
14. (Európában)
Hivatalos állapot
Hivatalos Magyar Magyarország
Flag of Vojvodina.svg Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia)
Flag of Slovenia.svgSzlovénia (regionális)
Flag of Austria.svg Ausztria (regionális)
Flag of Europe.svg Európai Unió
Nyelvkódok
ISO 639-1 hu
ISO 639-2 hun
ISO 639-3 hun
A magyar nyelv elterjedese.svg
A magyar nyelv elterjedése

A magyar nyelv a tudományos közvélemény döntő többsége, így a Magyar Tudományos Akadémia által is elfogadottnak tekintett nyelvtudományi elmélet szerint az uráli nyelvcsalád tagja, a finnugor nyelvek közé tartozó ugor nyelvek egyike. A legnagyobb finnugor nyelv. Legközelebbi rokonai a manysi és a hanti nyelv, majd utánuk az udmurt, a komi, a mari és a mordvin nyelvek. Vannak olyan vélemények, melyek szerint a csángó önálló nyelv, így ez volna a magyar legközelebbi rokonnyelve.[1]

A finnugor nyelvcsalád létét többen vitatják (alternatív elméletek a magyar nyelv rokonságáról), s ezt a legkülönfélébb elméletekkel és tudományos kutatásokkal próbálják alátámasztani. Ezek a legkülönbözőbb módokon állnak szemben a hivatalos állásponttal, kezdve annak finomításával, miszerint a magyar nyelv az ugor-nyelvek önálló ága a finnugor ág mellett – ilyenformán nem finnugor nyelv –, egészen az olyan elméletekig, amelyek magát az ugor és uráli rokonságot tagadják.

A magyar nyelv legtöbb beszélője Magyarországon él. Magyarországon kívül főleg a Kárpát-medence többi országában beszélik: Románia (főként Erdély), Szlovákia, Szerbia (a Vajdaság), Ukrajna (Kárpátalja), Horvátország, Szlovénia és Ausztria területén.

A magyar nyelv 1836 óta (az 1836. évi III. törvénycikk alapján) hivatalos nyelv Magyarországon, 1844 óta pedig (az 1844. évi II. törvénycikk alapján) az ország kizárólagos hivatalos nyelve. Az Európai Unió hivatalos nyelveinek egyike. Ezenkívül a magyar az egyik hivatalos nyelv a Vajdaságban, valamint Szlovénia három községében (Dobronak, Őrihodos és Lendva). A magyar nyelvet a világ nyelveinek sorában a 62. helyre teszik az anyanyelvi beszélők száma szerint. Európában a 14. legbeszéltebb nyelv,[2] valamint a legbeszéltebb olyan nyelv, amely nem az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik.

A magyar agglutináló, azaz ragozó nyelv. A magyar írásrendszer a latin ábécé bővített változata.

Beszélők száma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nyelv beszélőinek száma becslések szerint 17 millió (ezzel az uráli nyelvcsalád legnépesebb tagja), közülük kb. 14,5 millióan élnek a Kárpát-medence területén: 10 millióan Magyarországon, 2,5 millióan Romániában, 1 millióan Szlovákiában, 700 ezren a volt Jugoszlávia területén, 250 ezren Kárpátalján, 50 ezren Ausztriában, és további 300 ezren Európa egyéb országaiban.[3]

A magyar anyanyelvű személyek száma a világon becslések szerint 15 millió lehet. Az Európai Unióban közel 13 millió magyar anyanyelvű ember él, ebből 12,5 millió a Kárpát-medencében. A többi európai országban, Izraelt is ide számítva 500 ezer, Európán kívül becslések szerint közel 2 millió a magyar anyanyelvűek száma, ebből 1,8 millió az Amerikai kontinensen (USA: 1,4 millió, Kanada: 315 ezer, Dél-Amerika: 100-120 ezer), Ausztrália és Óceánia: 65-70 ezer, Ázsia: kb. 30 ezer, Afrika: 10-30 ezer, akik közül azonban otthonában már nem mindenki használja a magyar nyelvet. További 2 millióan beszélik a magyart második nyelvként, elsősorban a Kárpát-medence országaiban.

A magyarul beszélő magyarok száma Magyarországon 1970-ben 10,3 millió, 1980-ban 10,64 millió; országhatáron kívül 1970-ben 5,9 millió, 1980-ban 6,07 millió; a világon 1970-ben 16,2 millió, 1980-ban 16,71 millió volt.[4]

Besorolás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozik. Az ugor és a finn-permi nyelvek közti hasonlóságot már 1717-ben felfedezték, de a magyar pontos besorolása még a 18. és 19. században is vitákra adott okot, lényegében politikai okokból: a finnugor származás híveinél az ős-európaiság, az altaji eredet támogatóinál pedig a nagy keleti kultúrnépekkel való rokonság volt befolyásoló tényező. Ma az uráli nyelvcsalád a világ egyik legjobban feltérképezett és alátámasztott nyelvcsaládjának számít, az indoeurópai és az ausztronéz mellett.

A nyelvtani rendszer hasonlóságain kívül számos rendszeres hangmegfelelés fedezhető fel a magyar és a többi ugor nyelv között az alapszókincsben. Például, a magyar /a:/ a hanti /o/-nak felel meg bizonyos helyzetekben; a magyar /h/ a hanti /x/-nak; és a szóvégi magyar /z/ a szóvégi hanti /t/-nek. Ezeket több példa is alátámasztja, mint a házxot és a százsot párok. Az ugor és finn-permi nyelvek közti távolság jelentősen nagyobb, de a megfelelések szintén szabályszerűek.

A magyar nyelv eredetével kapcsolatban léteznek más alternatív elképzelések is, ezeket azonban a nyelvészet nem tekinti tudományosan megalapozott elméleteknek (lásd: áltudományos nyelv-összehasonlítás).

Nyelvtörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ősmagyar kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A finnugrisztika kutatásai szerint a magyar nyelv legközelebbi rokonaitól mintegy 3000 éve válhatott el, így a nyelv története az i. e. 11-10. század tájékán kezdődött. Az i. e. 1. évezred-i. sz. 1. évezredet felölelő korszak az ősmagyar kor. A magyarok – a feltételezések szerint – fokozatosan megváltoztatták életmódjukat, letelepedett vadászokból nomád állattenyésztők lettek, talán a hasonló életmódot folytató iráni népekkel való kapcsolatteremtés nyomán. Legfontosabb állataikat a juh és a szarvasmarha képezhette. Írásos emlékek e kezdeti korból nem maradtak fent, de a kutatások megállapítottak néhány egykorú kölcsönszót, mint a szó (a török nyelvekből) vagy a daru (a rokon permi nyelvekből). Feltehetően szintén permi eredetű a főnévi igenév ‑ni képzője.

A török nyelvek később – leginkább az 5. és 9. század között – jelentős hatást gyakoroltak a nyelv szókincsére: számos szó, amely a mezőgazdasággal, az államigazgatással és a családdal kapcsolatos, ezen nyelvekből ered, viszont a lexikai kölcsönzésekkel élesen szembeállítható az, hogy a nyelv szórendjére és nyelvtanára az idegen nyelvek hatást alig gyakoroltak.

Ómagyar kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első teljesen magyar nyelvű nyomtatott könyv, Az zenth Paal leueley magyar nyeluen

A magyarság Kárpát-medencébe költözése 895 körül fejeződött be. Ezzel a magyar nyelv életében kezdetét vette az ómagyar kor. A magyarság kapcsolatba került a szlávokkal, ami számos szláv szó átvételével járt együtt, például a mák vagy a karácsony.[forrás?] A hatás kölcsönös volt: magyar eredetű szó a horvát čizma, illetve a szerb ašov.

A nyelv első emlékei (leginkább személy- és helynevek) a 10. századból származnak. Vékony Gábor szerint a honfoglaló törzsek között már korábban is ismert lehetett az írás fogalma, amit szerinte alátámaszt a betű és írás szó etimológiája, illetve a székely-magyar rovásírás és a kárpát-medencei rovásírás léte.[5]

Az 1000-ben létrejövő Magyar Királyságban a középkori szokásoknak megfelelően jelentős szerepet játszott a latin nyelv; a magyar nyelvre is hatást gyakorolt, főként a kereszténység és az oktatás szókincse kapcsán.

A magyar nyelv legkorábbi, máig fennmaradt szövege a Halotti beszéd, amely az 1190-es években született. Az irodalomtörténészek azonban feltételezik, hogy magyar nyelvű irodalom már korábban is létezhetett. A magyar költészet legkorábbi példája az 1300 körüli Ómagyar Mária-siralom. Irodalmunk ezeknél jelentősebb alkotásai a 14. századból és az azt követő időkből maradtak ránk, az első magyar nyelvű bibliafordítás, a Huszita Biblia pedig az 1430-as évekből.

A korszak nyelvi változásai közül kiemelendő, hogy a diftongusok fokozatosan kivesztek a nyelv legnagyobb területén, és számos névutó átalakult toldalékká, mint a reá (1055: utu reá, később: útra.) A tő végi magánhangzók lekopása és a magánhangzó-harmónia megjelenése is ekkorra tehető. Kiterjedtebb volt az igeidők rendszere, különösen sok segédige volt használatos.

Középmagyar kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A humanizmus és a reformáció az anyanyelvűségre való törekvéssel sokat segített a magyar nyelv egységesítésében. A török hódoltság idején nagyon sok jövevényszavunk keletkezett. A könyvnyomtatás s az iskolarendszerek kialakulása is erősen hozzájárult a nyelv fejlődéséhez, a debreceni könyvtárba külföldről hoztak könyveket a tanulmányaikat befejező diákok. Az első teljesen magyar nyelvű könyv 1533-ban jelent meg Krakkóban Komjáti Benedektől, címe Az zenth Paal leueley magyar nyeluen. A 17. századra a magyar már meglehetősen hasonlított a mai formájára, de még hiányzott az irodalmi nyelv, így minden író a saját nyelvjárását használta műveiben. Létezett és továbbra is fennmaradt az elbeszélő múlt idő (beszéle), de ennek szerepe egyre kevésbé lett megkülönböztethető az egyszerű múlt időétől (beszélt), a 19. századra már csupán a választékosság kedvéért használták.

Újmagyar kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. században a magyar felvilágosodás kényszerült felismerni, hogy az anyanyelv alkalmatlan a tudományos értekezések latinizmusmentes előadására, és a szókincs sem elég választékos a megnövekedett irodalmi igények kielégítésére. Ennek következtében írók egy csoportja, köztük kiemelkedően Kazinczy Ferenc elkezdte a magyar szóanyag kibővítését, megújítását. Néhány szót lerövidítettek (győzedelem > győzelem), számos nyelvjárási szót elterjesztettek az egész nyelvterületen (például cselleng), kihalt szavakat feltámasztottak (például dísz), és természetesen sok szót a képzők segítségével hoztak létre. Néhány kevésbé gyakran használt eljárás is ismert. Ezt a mozgalmat nevezzük a nyelvújításnak, amely több mint tízezer szóval gyarapította a szókincset, s még világviszonylatban is kiemelkedően sikeres nyelvpolitikának tekinthető.

A magyar nyelv 1836 óta Magyarország hivatalos nyelve a latin nyelv helyét átvéve.[6][7]

A 19. és 20. század a nyelv még további egységesülését hozta magával, és nyelvjárások közti, eredetileg sem túl jelentős különbségek tovább csökkentek.

Írás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyart jelenleg a latin ábécé magyar változatával írják. Helyesírásában a legfontosabb elvként érvényesül a fonetikus írásmód, vagyis a leírt szövegből különösebb előismeretek nélkül is könnyen kikövetkeztethető a kiejtés. A latin ábécé betűi mellett helyesírásunk több ékezettel kiegészített írásjegyet használ a magánhangzók jelölésére.

A mássalhangzók egy részét kétjegyű betűkkel jelöli. A palatalizáció jele általában a palatalizálatlan mássalhangzó betűje mellé helyezett <y>. Ennek megfelelően viselkedik az /ɲ/ <ny> jele, valamint a /c/ <ty>-je. Helyesírása egyik érdekessége, hogy a legtöbb európai nyelvvel szemben az /ʃ/ jele az <s>, és az /s/-é az <sz>. Minden kétjegyű betűt egy betűnek tekintünk, és így elválasztás során elválaszthatatlanok. Egyetlen háromjegyű betű létezik, ez a <dzs>. Hagyományból használatos az <ly>, ami a mára a nyelvterület legnagyobb részén kiveszett /ʎ/-t jelölte; mai fonetikai értéke /j/.

Ha a mássalhangzó a beszédben megnyúlik, kétjegyű betűjele az írásban háromjegyűvé válik: asszony. Összetett szavaknál ezzel szemben az esetleg egymás mellé kerülő két azonos többjegyű betűt nem vonjuk össze: jegygyűrű.

Ábécé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiterjesztett, teljes magyar ábécé a következő:

  • a á b c cs d dz dzs e é f g gy h i í j k l ly m n ny o ó ö ő p q r s sz t ty u ú ü ű v w x y z zs
  • A Á B C Cs D Dz Dzs E É F G Gy H I Í J K L Ly M N Ny O Ó Ö Ő P Q R S Sz T Ty U Ú Ü Ű V W X Y Z Zs
A magyar helyesírást elsőként szabályozó kiadvány, 1832

Nyelvjárások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nyelvjárási különbségek főképpen a hangállományban jelennek meg, kisebb mértékben a szókincsben, és még kevésbé a nyelvtanban. Az elsőre jellemző példa a déli nyelvjárás erőteljes ö-zése, például szöm (szem); a másodikra az, hogy bizonyos vidékeken a zsír kiolvasztásakor fennmaradó szalonna neve a töpörtyű (tepertő), máshol csörge, pörc, pörke. A nyelvtan terén található eltérések igen marginálisak – példaként szolgálhat az, hogy a kicsinyítőképzők használata tájanként eltérhet: ruhika (Sárköz), kendőcse (Tolna megye), kicsinkó (Erdély).

A nyugati nyelvjárás Győr-Moson-Sopron , Vas, Zala, részben Veszprém megye területén használatos (a Szigetköz kivételével). Kisebb egységei a Rábaköz, Felsőőrvidék, Őrség, Göcsej és Hetés nyelvváltozatai. Különbséget tesz a zárt ë és a nyílt e között, de az utóbbi a máshol szokásosnál még nyíltabb. A hosszú ú, ű csekély megterhelésű. A nyelvjárás enyhén ö-ző, a söpör, vödör alakok használatosak a keleten megszokott seper, veder alakokkal szemben. A köznyelvi ó, ő, é helyén nyitódó típusú kettőshangzók vannak jelen: vuot, juoszág, üdüő, kiët, kiëz. Gyakori az n palatalizálódása: csinyál, szappany. Az á utáni szótag a hangja helyett o van: szároz, házos. Rendszeresen előfordul a hiátus e nyelvjárásban: koacs (kovács). Több határozórag nem illeszkedik, Göcsejben előfordul a tővéghangzók elhagyása.

A dunántúli nyelvjárás a nyugati nyelvjárásterület és a Duna észak-déli vonala között helyezkedik el. Nyelvjárási jelenségeinek nagy része azonos a nyugatiéival. A legfőbb eltérés az, hogy itt hiányoznak a diftongusok. Északnyugati és déli része l-ező (foló, góló), a keleti része j-ző (fojó, gója). A határozott névelő a Mátyusföldön és a Csallóközben ritkább, mint a Dunántúlon. A Szigetközben és a Dunától északra a névelő egyalakú: a ablak.

A déli nyelvjáráshoz tartozik a Dunántúl Marcali-Kaposvár-Szekszárd vonalától délre eső része, illetve a Duna–Tisza köze sávosan. A terület nyelvjárása meglehetősen sokszínű, csak az ö-zés közös vonás benne. Az ë-zés főleg a dunántúli és nyugati területeken van jelen. Somogyban és az Ormánságban záródó kettőshangzókat találunk: ou, öü, ëi; másutt helyettük ó, ő, é van. Szlavóniában illabiális ă-t használnak.

A tiszai nyelvjárás a Duna-Tisza közén az előbbi nyelvjárással sávosan váltakozva, a Tisza, a Körösök, a Berettyó vidékén, Szolnok közelében, illetve Hajdú-Bihar és Békés megye délnyugati részén használatos. Jellemző vonása az ë-zés és az í-zés. Különbséget tesz az ë és e fonémák között: embër. Az l, r, j nyújtó hatású zárt szótagban: óldal, gőrbe. A köznyelvi ó, ö, é helyén nagyobb, keleti felében záródó típusú kettőshangzók vannak: jou, vout, őüriz, kéiz. Heves megyében is általánosak a tehen, kerek, kötel, eger jellegű névszótövek.

Az északnyugati vagy palóc nyelvjárás a Budapest-Cegléd-Szolnok vonaltól északra van használatban, keleten a Tisza alkotja határát. A vidék középső része a jellegzetes palóc nyelvterület, a többi vidékén fokozatosan a környező nyelvjárások hatásai érvényesülnek. Jellemzője a nagyfokú illabialitás – ennek következménye, hogy az i, ë, ă hangok megterhelése nagy. Elszórtan előfordulnak diftongusok is, ezek: uo, üö, ië; ou, üö, ëi. Leginkább a középső vidéken és Nyitra környékén még használatos az <ly> betű eredeti hangértéke, az /ʎ/: folyó, hely. Sokfelé jellemző a t, d, l, n hangok palatalizációja i, ü előtt. Az asszimiláció nagyon erős: erre példa, hogy a mëg- igekötő g-je hasonul az ige első mássalhangzójához: mëttölt, mëffog.

Az északkeleti nyelvjárás területéhez tartozik Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megye nagy része, illetve a szomszédos országokban északra és északkeletre hozzájuk csatlakozó vidékek zöme. Az egész terület jellemző sajátsága az e-zés, az ë hang nem létezik. Nagy részén előfordulnak a kettőshangzók: kéiz, kőü. A nyelvjárás erősen illabiális: sēr, seper, csepp. A j-zés a köznyelvinél is erősebb fokú. A felszólító mód az udvarias beszédben mindig ikes ragozású: üjjík le!'

A mezőségi nyelvjárást az erdélyi magyarság beszéli a székelyek kivételével, fő területe Kolozsvár, Kalotaszeg, Torda, Dés vidéke és a Maros mente. Legfőbb vonása a nyílt magánhangzós jellege. Máshol ismeretlen az itt használt /œ/ hang (alsó nyelvállású ö), például tœrœkbúza, gœdœr. Egyes vidékeken használják a -ni, -nul családragot: Bélánul (=Béláékhoz.) Előfordul még az elbeszélő múlt idő (beszéle) is.

A székely nyelvjárás a Székelyföld vidékén használatos. Ë-ző, ö-ző és e-ző, egyes részeken nyitódó és záródó diftongusok is vannak. Az l, r, j nyújtó hatása érvényesül. Általánosak a tehen, kerek, kötel, eger jellegű névszótövek. Bizonyos vidékeken a -val, -vel rag nem hasonul: kézvel, lábval. Az ikes igék ragozása megőrződött, az igeidők gazdagsága jellemző: írá, ír vala, írt vala stb. A székelyek nyelvéhez hasonló, de még ősibb a csángó nyelvjárás, amellyel kapcsolatban kiemelendő az ún. sziszegés: az elöl és hátrább képzett sziszegő hangok és az affrikáták egy közbülső hangban olvadnak össze. Mind a székelyek, mind a csángók számos tájszót használnak.

Szókincs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nyelv szókincse a szótöveket tekintve kb. 21%-ban finnugor eredetű[8], az összes toldalékos szóalakot is beleszámítva azonban 80-90%-os arányt kapunk. Emellett számos iráni, türk, szláv, latin, német, francia, olasz, angol, és török eredetű szó található nyelvünkben.

A magyar nyelv hatása más nyelvekre[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyobb számú magyar jövevényszó a következő nyelvekben található: horvát nyelv, a német nyelv dunai sváb nyelvjárása, a roma nyelv kárpáti cigány és oláhcigány nyelvjárásai, román nyelv, ruszin nyelv, a szerb nyelv egyes nyelvjárásai, szlovák nyelv.

Hangtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jellemző rá az első szótagra eső hangsúly (ebben a finnugor nyelvekre és a szlovák nyelvre hasonlít), a magánhangzó-harmónia (barnulásotokrólzöldülésetekről), valamint a magánhangzó-hosszúság és a hangsúly egymástól független volta (amely szinte egyedüliként lehetővé teszi az antik Időmértékes verselés alkalmazását). Hangrendszerére ezenkívül a lágy mássalhangzók (ny, ty, gy), az aspirálatlan zárhangok (h nélkül ejtett p, t, k, szemben például a germán nyelvekkel) és a palatális magánhangzók előtti kemény mássalhangzók jelenléte jellemző (azaz lehetséges ne, ti stb. hangkapcsolat, nye, tyi helyett; szemben például az orosszal). Nincsenek benne valódi diftongusok (mint például a finnben vagy németben) és redukált, vagyis „elnyelt” magánhangzók (mint például az angolban, németben). A speciális magyar a hang (mely a svédben és a perzsában is megvan) nehézséget okozhat a nyelvtanulóknak.

Nyelvtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az agglutináló (ragozó) jelleg toldalékok halmozását is lehetővé teszi (a finnugor nyelvekhez, perzsa nyelvhez, baszk nyelvhez, az ókori sumerhez és a török nyelvhez hasonlóan). Szintén jellemző a többféle alakváltozat mind a szótövek, mind a toldalékok terén, a gazdag esetrendszer és az irányhármasság (honnan? hol? hová?) a helyhatározók használatában. Kevés az igeidő (a mondá, mondja vala, mondta vala, mondtam légyen alakok gyakorlatilag kihaltak, a Székelyföldön viszont ma is aktívan használják a mondta volt formát), és hiányzik az indoeurópai nyelvekre jellemző birtoklást kifejező ige („én birtoklok valamit” helyett „nekem van valamim” a török nyelvekhez, vagy a finnhez hasonlóan). A magyar nyelv megkülönbözteti a határozatlan („alanyi”) és a határozott („tárgyas”) ragozást: olvasok, olvasom, a főnévi igenév pedig ragozható (látnom, látnod, látnia stb., amely egyébként a portugálban és a török nyelvekben is megtalálható).

A magyar az indoeurópai nyelveknél sokkal ritkábban használja a határozatlan névelőt (egy). A páros szerveket (például kéz, láb, szem, fül) és a több birtokos egy-egy birtokát is egyes számban mondja (például élik az életüket, nem pedig *életeiket; Kérjük kedves vendégeinket: foglalják el a helyüket, kapcsolják ki mobiltelefonjukat). Páros szervek egyikére pedig a fél szó utal. Ennek oka, hogy az eredetileg a finnugor nyelvekben is meglévő kettős szám (dualis) az indoeurópai nyelvektől eltérően nem a többes, hanem az egyes számba olvadt be.

A személyragok áttekintése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyelvben a személyes névmások, birtokos személyragok és igék toldalékai általában egyformák. (Az alábbi példában a személyes névmások tárgyesete is adott, noha annak ragozása kevésbé szabályos.)

Névmás Eset/posztpozíció töve Főnév Ige Tipikus elem
Alanyeset Tárgyeset + személyrag + személyrag + birtokos személyrag Határozatlan, jelen idő Határozott, jelen idő
én engem nálam alattam lakásom látok látom -m kötőhangokkal: -o/(-a)/-e/-ö vagy -a/-e
te téged nálad alattad lakásod látsz látod -d kötőhangokkal: -o/(-a)/-e/-ö vagy -a/-e
ő őt nála alatta lakása lát látja -a/-e
mi minket nálunk alattunk lakásunk látunk látjuk -nk kötőhangokkal: -u/-ü
ti titeket nálatok alattatok lakásotok láttok látjátok -tok/-tek/-tök
ők őket náluk alattuk lakásuk látnak látják -k

Magánhangzó-harmónia a toldalékokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magánhangzó-harmónia a toldalékokban is megjelenik. Bizonyos toldalékok nem csak nyelvállás, hanem ajakműködés szerint is igazodnak a szótőhöz.

A toldalékok által kötőhangként használt magánhangzók párokba rendezhetők:

Hátsó nyelvállású Elülső nyelvállású
változat
o e/ö
a e
á é
u ü
ú ű
ó ő

Amint az látható, a párok/hármasok tagjai megegyeznek magasságban és hosszúságban, de különböznek nyelvállásban. (A kivétel az „á/é” pár, ahol az á is hátsó állású.)

Mondattan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy alapvető magyar mondatban az alany az első, az ige a második és végül a tárgy az utolsó elem. Az alany megjelölése nem feltétlenül szükséges. Mindemellett, a szórend nem csupán az eddig ismertetett lehet, ugyanis azt elsősorban nem szintaktikai szabályok, hanem pragmatikus – vagyis okfejtő – tényezők határozzák meg. A kihangsúlyozni kívánt információ – a fókusz – rögtön a ragozott ige elé helyezendő. Ha maga az ige a fókusz, akkor az a mondat elejére kerül.

Egy mondat általában négy darabból áll: a topikból (témából), a fókuszból, az igéből és egyéb bővítményekből. A topik és a bővítmény bármennyi szókapcsolatot tartalmazhat, míg a fókusz csupán egyet.

Így, egy magyar mondat (János elvitt tegnap két könyvet Péternek) a következő jelentésárnyalatokat kaphatja, ha az igén kívül négy szókapcsolatból áll („János”, „Péter”, „két könyv” és „tegnap”):

Topik(ok) Fókusz Ige Bővítmények Különleges jelentés
János tegnap elvitt két könyvet Péternek. A kifejezett cselekvés sikeres volt, nincs külön kihangsúlyozott jelentés.
János tegnap két könyvet vitt el Péternek. Annak a kihangsúlyozása, hogy János két könyvet, nem pedig többet vagy kevesebbet vitt el Péternek.
János tegnap vitt el két könyvet Péternek. Tegnap volt az a nap, amikor János elvitte a könyveket Péternek. (A hallgatóság már ismeri a két könyv elvitelének tényét, csak az időpontot nem.)
János vitt el tegnap két könyvet Péternek. Nem más, mint János vitte el a két könyvet Péternek.
Péternek vitt el tegnap János két könyvet. Péter volt az, akinek János elvitt két könyvet.
János tegnap Péternek vitt el két könyvet.

A hallgató ismeri, hogy János elvitt két könyvet valakinek; a kihangsúlyozott rész az, hogy Péter kapta meg őket, nem pedig valaki más.

Elvitt János tegnap két könyvet Péternek. A cselekvés sikeresen befejeződött, a könyvek már Péternél vannak.
Két könyvet tegnap elvitt János Péternek. Két könyvet tényleg elvitt János tegnap Péternek, de lehet, hogy azonkívül mást is, illetve az is lehetséges, hogy nem a könyvek voltak köztük a legfontosabbak.
Két könyvet vitt el János tegnap Péternek. János csupán két könyvet vitt el tegnap Péternek, semmi mást nem.

A topik tehát a beszélő által már ismertnek vélt információ-darabot tartalmazza, bevezetést nyújt az állítmánynak. A fókusz felhívja a figyelmet az eset valamely részének vagy feltételezett, vagy ismeretlen nemére, továbbá kizárja az állítás érvényességét az összes többi kapcsolatba hozható személyre vonatkozóan.

Ha létezik fókusz, az igekötő az ige utánra helyeződik át (vitt el az elvitt helyett) Ha az igéhez nem társul igekötő, a jelentés kétértelművé válhat írásban, mivel az igét megelőző szókapcsolat egyformán lehet topik vagy fókusz is. Például, az „Éva szereti a virágokat” mondatban Éva egyaránt lehet a topik és így kihangsúlyozatlan, de lehet fókusz is. Ebben az esetben jelentése az, hogy Éva az (és nem más), aki szereti a virágokat.

A magyarban puszta névszó is állhat állítmányként (az oroszhoz, török nyelvekhez és egyes finnugor nyelvekhez hasonlóan), a jelen idejű, egyes és többes szám 3. személyben (például Pista tanár Ø, elmarad a 'van'). [9]

Képzést indító felsőoktatási intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Korunk - 2005. február - EPA
  2. en:List of languages by number of native speakers
  3. Dr. Czeizel Endre: A magyarság genetikája 58. oldal, Galenus Kiadó Budapest 2003.
    • Magyar Nyelvőr 1970. évi 4. szám 386-392. oldal Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma c. cikk alapján
    • Magyarország Nemzeti Atlasza (1989) szerk. Pécsi Márton, 4. oldal, Magyarok a világban c. térkép adatai alapján
  4. Vékony, Gábor (2004): A székely rovásírás emlékei, kapcsolatai, története. Budapest: Nap Kiadó
  5. A A Pallas nagy lexikona, „hivatalos nyelv” szócikk
  6. 1836. évi III. törvénycikk (a Magyar Nyelvről)
  7. A nyelv és a nyelvek, ISBN 963-05-7959-6, 134. o.)
  8. A magyar nyelv természettudományos módszerekkel való vizsgálata, azaz az elmúlt 25 év magyar generatív nyelvészete a magyart az emberi nyelvek olyan sajátságos típusaként állította elénk, mely fontos jellegzetességeiben különbözik a legismertebb indoeurópai nyelvektől. A magyarban a szórendet a mondat elemeinek nem a mondatrészi szerepe, azaz alany, tárgy volta, hanem a logikai funkciója határozza meg. A magyar mondat ige előtti nevezetes szerkezeti pozícióit a logikai műveleteket kifejező mondatrészek foglalják el, köztük a mondat logikai alanyát megnevező topik, a disztributív kvantorok (például a minden elemet tartalmazó mondatrészek), valamint a kizárólagos azonosítást kifejező fókusz.É. Kiss Katalin: A nyelv formális rendszerének leírása

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyelvművelés (pró és kontra), nyelvhelyesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A más nyelvűek szemszögéből[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írásbeliség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyelvtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angol nyelvű információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Harmadik, átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó. 2003. = Osiris Tankönyvek, ISBN 9633895219  
  • Keresztes László: Gyakorlati magyar nyelvtan[halott link] (Debreceni Nyári Egyetem, 1995, Hungarolingua sorozat)
  • Végvári József: „És mégsem mozog …”tanulmányok anyanyelvről, hitről, tudománytörténetről és nevelésről, világképről, szerves műveltség és hivatalos tudomány viszonyáról. Főnix Könyvműhely, 2005. ISBN 963-7051-05-8
  • Sokszor kigyomlált érdekességek nyelvünkről, nem bigottaknak: [1]
  • Amatőrök (másképp' dilettánsok) és egyéb hályogkovácsok: [2]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]