Dés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dés (Dej, Deesch/Burglos)
Bis ref Dej night.jpg
A dési református templom
Dés címere
Dés címere
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Erdély
Fejlesztési régió Északnyugat-romániai fejlesztési régió
Megye Kolozs
Rang megyei jogú város
Beosztott falvak Désakna, Kissomkút, Oláhpéntek, Pestes
Polgármester Costan Morar
Körzethívószám 0x64[1]
SIRUTA-kód 55008
Népesség
Népesség 34 999 fő (2002) +/-
Magyar lakosság 5056
Község népessége 33 497 fő (2011. okt. 31.)[2] +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 285 m
Terület 109,12 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Dés (Románia)
Dés
Dés
Pozíció Románia térképén
é. sz. 47° 05′ 14″, k. h. 23° 48′ 19″Koordináták: é. sz. 47° 05′ 14″, k. h. 23° 48′ 19″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dés témájú médiaállományokat.
Dés weboldala
Désakna környéke (NY) 1769–1773 között
Dés környéke (K) 1769–1773 között

Dés (románul Dej, németül Deesch, korábban Burglos) város (municípium) Romániában Kolozs megyében. Belső-Szolnok, majd 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye székhelye. A középkorban sóbányászati központ, bányászváros.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kolozsvártól 57 km-re északkeletre a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál fekszik. A város a Bakó, a Béla és a Rosza-dombokra települt.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hagyomány alapján őseink a város helyén pihentek meg és imádkoztak, miközben háromszor Deust kiáltottak. Ezzel szemben neve valójában puszta személynévből (Des) ered. A román és a német név a magyarból származik.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dést 1214-ben, Dees néven említették először oklevélben mint sószállítóhelyet.

1236-ban Deeswar, 1310-ben Deesvitta, 1351-ben Deés, Deéswár néven fordult elő. Német neve Burglos, latinul Dyonisiopolis volt.

Az 1214-ben még csak sószállítóhelyként említett Deés jelentősége csakhamar annyira megnőtt, hogy itt II. Endre király sókamarát is felállított élén egy kamaragrófsággal. Valószínűleg a II. András uralma alatt építették egykori várát is, a kolozsvári út melletti Rózsa-hegy tetejének északi részén. A vár 1236-ban már állt, mivel akkor Dést az oklevelek már Deesvárnak írták.

II. Endre Deeswart a szolnoki ispánság alá rendelte és ezzel egy időben szabad királyi városi rangra emelte.

1236-ban IV. Béla király ezt a szabadalmat - mindjárt uralkodása kezdetén - megerősítette és egyben egyszer s mindenkorra kivette a szolnoki ispánok fennhatósága alól. Ettől kezdve a város minden ügyében saját választott bírák ítélkeztek.

A fenti kiváltságokért cserébe a désaknaiak által kivágott sót minden tavasszal kötelesek voltak a Szamoson leúsztatva a király révjébe szállítani, útjukon azonban mindenhol csak fele vámot voltak kötelesek fizetni.

Később ezekhez a szabadalmakhoz járult még IV. Béla fia V. István Désnek tett privilégiuma, amelyben elrendelte, hogy a désieket mint vámmenteseket személyükben és vagyonukban senki ne háborgassa és csak saját bíráik előtt legyenek perelhetők.

1261-ben még új szabadalommal is gyarapodtak a régiek, ennek értelmében az aknában télen vágott sót Szent György napig saját hasznukra - vízen és szárazon - szabadon szállíthatták és szabadon adhatták el.

1291-ben III. Endre király is megerősítette a régi szabadalmakat és ezen felül még minden szerdán tartandó vásárszabadalmat is adott a désieknek.

E középkori privilégiumok voltak Dés város fejlődésének biztos alapjai.

Az oligarchák alatt, a 13. század végétől Dés városa is - az Erdélyben ekkor leghatalmasabb főúr - László vajda hatalmába került, s a király Déstől járó javadalmait is ő foglalta el. Ez az állapot még Károly Róbert trónra kerülése után is tartott, a király összes ereje árán sem tudta Erdélyben László vajda hatalmát annyira megtörni, hogy a királyi javakat erővel visszahódítsa.

1310-ben végül kölcsönös szerződés alapján adta vissza a maga jószántából. Ettől kezdve Dés újra szabad királyi város lett, szabadalmait Károly Róbert is megerősítette, és alapítványt tett az itteni Szűz Máriáról nevezett Ágoston rendű szerzetesek részére is, e szerint „minden Désre sót szállító szekér után 2 kősót adatni rendelt”.

A 13. század végétől majd' negyed századon át tartó zavaros időket Dés városa is megszenvedte, lakói szétszéledtek, s jóformán elnéptelenedett.

1320-ban Károly Róbert a város újranépesítése érdekében szászokat telepített ide, majd a szabad királyi városok jogaival ruházta fel őket.

1437-ben mellette győzte le a felkelő parasztsereg az erdélyi vajda seregét. A fejedelmek kedvelt tartózkodási helye volt.

1616. november 20-án határában verte szét Bethlen Gábor serege az Erdélyre törő Gombos András hajdúhadát.

1661-ben a török felégette, ezután palánkkal és sánccal erősítették meg.

1686-ban és 1689-ben a császáriak rabolták ki, 1697-ben tűz pusztította. 1703-ban és 1706-ban a labancok égették fel. 1717-ben a krími tatárok dúlták fel, ekkortájt szűnt meg a sóbányászat is. Ma sem a vár, sem a városfal nem látszik.

1848. november 22-én a császáriak itt verik meg Katona Miklós őrnagy seregét, majd december 23-án Bem egy császári hadosztályt, 1849. január 6-án itt ütközött meg Bem Wardener császári tábornokkal.

1910-ben 11 452 lakosából 7991 magyar, 2911 román és 445 német volt. 2002-ben 38 437 lakosából 32 678 román, 5433 magyar, 258 cigány és 21 német nemzetiségűt regisztráltak.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A főtéren áll a 15. századi hatalmas gótikus református templom, amelyet egykor kő körfal övezett, tőle északra áll az egykori fejedelmi ház. A templom boltozata az 1510-es évekből való. 1711-ben újjáépítették, a karzat virágmintáit Umling Lőrinc festette, szószékét Sipos Dávid faragta 1752-ben. 1880 körül renoválták, ekkor bontották le régi erődfalát és új, szerényebb fallal vették körül. Tornya 72 m magas, négy fiatornyos.

Híres emberek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt született[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kádár JózsefSzolnok-Dobokavármegye monographiája III.: A vármegye községeinek részletes története (Deés–Gyurkapataka). Közrem. Tagányi Károly, Réthy László. Deés [!Dés]: Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1900. 5–110. o. Online elérés

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. "x" a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Romtelecom, 3–RDS
  2. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)

Testvérvárosai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dés témájú médiaállományokat.