I. Károly magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Károly
Chronicon Pictum I Karoly Robert.jpg
I. Károly a Képes Krónikában

Ragadványneve Károly Róbert
Magyar Királyság királya
I. Károly
Uralkodási ideje
1301 – 1342
Koronázása Esztergom
Buda
Székesfehérvár
1301. tavasza
1309. június 15.
1310. augusztus 27.[1]
Elődje I. Ottó
Utódja I. Lajos
Életrajzi adatok
Uralkodóház Anjou-ház
Született
1288
Nápoly
Elhunyt
1342. július 16.
Visegrád (54 évesen)
Nyughelye Fehérvár
Házastársa Halicsi Mária
Házastársa Piast Mária
Házastársa Luxemburgi Beatrix
Házastársa Piast Erzsébet
Gyermekei Károly
László
Lajos
András
István
Édesapja Anjou Martell Károly
Édesanyja Ausztriai Klemencia
Károly Róbert címere az Árpád-ház címerpajzsának hétszer vágott vörös-ezüst mezőjével és az Anjou-liliomokkal,
1307–1395[2]

I. Károly (Nápoly, 1288. – Visegrád, 1342. július 16.), Károly Róbert néven ismert magyar király, 1301-től koronás, de csak az „Anjou párt” részéről elismert uralkodó, érvényesen – harmadszorra megkoronázva – 13101342 között uralkodott. A történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján a második koronázás évét tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt a magyar Anjou-ház alapítója. Születésekor a Caroberto nevet kapta – amely név nem a Károly és a Róbert összetétele –, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke. Nyugati és északi politikájával igyekezett olyan szövetségi rendszert kialakítani, ami ellensúlyozza a Német-római Császárság nagyhatalmi helyzetét, valamint gazdaságilag is kedvezőbb helyzetbe hozza Magyarországot. A honor rendszer kiépítésével a regálé – királyi jogon szerzett – jövedelmekre alapozva pénzügyi reformokat hajtott végre, amivel jelentősen megnövelte a kincstár bevételeit. Károly Róbert uralkodásának második felében jelentős – a török dúlás miatt csak nyomaiban fennmaradt – gótikus építkezések folytak, mint például a visegrádi királyi palota, a soproni ferences kolostor káptalanterme és a diósgyőri vár átépítése.[3] I. Károly 1342-es halálakor erős országot hagyott fiára, Nagy Lajosra.

Harc a trónért[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Róbert V. István Árpád-házi magyar király dédunokája volt. V. István 1270-ben egyik lányát, Máriát II. Anjou Károlyhoz – később nápolyi király – adta feleségül. Árpád-házi Mária – majd elsőszülött fia, Martell Károly – magyar trónigénye már IV. László halálakor, 1290-ben felmerült, ugyanis Árpád-házi utószülött Istvánt IV. Béla nem ismerte el testvérének. Utószülött István fiának, András hercegnek IV. László halálát követően mégis elég nagy tábora volt ahhoz, hogy mint az Árpád-ház utolsó fiúági leszármazottját királlyá koronázzák. Martell Károly 1295-ös halála után a nápolyi Anjou-ház trónigénye fiára, Carobertóra szállt, a trón megszerzésére a nápolyi királyi pár által 1298-tól történtek előkészületek.

1300 augusztusában kötött ki Károly Róbert hajója Spalatóban, amikor még III. András ült a trónon. Károly Róbert mellett a délvidéki tartományok urai – Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csák Ugrin – valamint a főpapok közül Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, Mihály zágrábi, János nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja állt. Külföldi támogatói VIII. Bonifác pápa a Nápolyi Királyság hűbérura, és a Habsburg hercegek voltak. András király 1301 januárjában váratlanul meghalt. A támogatói által Esztergomba vitt Károlyt, Bicskei Gergely még május 13-a előtt – egy alkalmi koronával – megkoronázta. A pápa 1301. május 13-án kelt bullájával Boccasini Miklóst (Niccolò Boccasini) – Károly Róbert támogatására – Magyarországra küldte.[3]

A többséget képviselő „ellen-párt” az ország szabadságának vélt sérelme miatt a koronázást nem tekintette érvényesnek. Ezért II. Vencel Cseh és Lengyelország királyának – IV. Béla dédunokájának – ajánlotta fel koronát, aki önmaga helyett azonos nevű 12 éves fiát – III. András leányának, Erzsébetnek jegyesét – ajánlotta Magyarország királyának. Vencel behívásának előkészítéseként támadta meg 1301 augusztusában Kőszegi (Németújvári) Iván Esztergomot, ahonnan Károly Róbert és Bicskei Gergely menekülni – délvidékre való visszatérésre – kényszerült. Vencelt 1301. augusztus 27-én, Fehérvárott a Szent Koronával, tíz püspök és hívei jelenlétében János kalocsai érsek koronázta királlyá. A pápa János kalocsai érseket – az illetéktelen koronázás miatt – hivatalvesztés terhe mellett a Szentszék elé idézte, aki azonban még ennek kézhezvétele előtt elhalálozott.[4]

A pápa 1302. június 10-én megbízást adott Boccasini Miklósnak a két Vencel és Károly Róbert Szentszék elé történő idézésére. Boccassini 1302 közepén tért vissza Rómába – magyarországi tevékenysége az Anjou párt megerősödését eredményezte.[5] ,[4] Az országból távozni készülő Boccasini Miklós egyházi tilalom (interdictum) alá helyezte a Vencel-párti budaiakat. Válaszul a budaiak Petermann bíró és Tót Márton esküdt kezdeményezésére Lajos pap vezetésével megszegték a tilalmat, kiszolgáltatták a szentségeket és kiközösítették a pápát, valamint a Károly pártján levő magyar érsekeket és püspököket.[3],[5] Ez év szeptemberében Károly Róbert megostromolta Vencel székhelyét Budát, de Kőszegi Iván fellépésére visszavonult, csak a környéket sikerült feldúlnia. VIII. Bonifác pápa 1303. május 31-i bullájában Károlyt nyilvánította királynak, Vencelt eltiltotta a cím használatától és a vele járó jogok gyakorlásától, valamint felkérte Albert német császárt és Rudolf osztrák herceget a Károly Róbert oldalán történő beavatkozásra.

II. Vencel Cseh és Lengyelország királya fia érdekében IV. Fülöp francia királlyal lépett szövetségre. A francia királyt 1303. április 13-án kiátkozó pápát IV. Fülöp emberei Anagni városában szeptember 7-én megtámadták, a támadás során Bicskei Gergely is életét veszítette, a pápa a támadás során szerzett bántalmakba október 11-én belehalt. A pápai székbe XI. Benedek néven Boccasini került, aki Mihály zágrábi püspököt nevezte ki esztergomi érsekké.[4][5][3]

1304-ben Károly Róbert Oroszországba ment, hogy eljegyezze Lev halicsi fejedelem lányát.[3] Ez év közepén II. Vencel sereggel Magyarországra jött, augusztus elején – Esztergom kifosztását követően – fiával és a Szent Koronával Csehországba távozott.

Károly Róbert augusztus 24-én Pozsonyban Rudolf osztrák herceggel kötött szövetséget, még 1304-ben hadjáratot indított Vencel ellen, amelyben már Csák Mátét is a szövetség oldalán találjuk.[4][5][3] A hadjáratba az osztrák herceg szövetségeseként Ottó bajor herceg – IV. Béla unokája – is bekapcsolódott, aki később II. Vencel oldalára állt.

II. Vencel 1305. évi halála után, III. Vencel – Cseh és Lengyelország királyává koronázott trónörökös – békekötésre kényszerült. 1305. október 9-én Brünnben Ottó bajor herceg javára lemondott a magyar trónról, átadva neki koronát és a koronázási jelvényeket. Ottó magyarországi trónigényének fő támogatói a Köszegiek és a bajor rokoni kapcsolatokkal rendelkező Ákosok voltak, de ezen táborhoz tartoztak a Borsa testvérek, Rátót Domonkos és Debreceni Dózsa is. Az új esztergomi érsek Tamás, 1305. augusztus 2-án az egyházból kiközösíti az Ottót támogató Kőszegi Ivánt és Henriket. A kalandos – a korona elvesztése majd megtalálása – úton Magyarországra jött Ottót, hívei Fehérvárra vitték, ahol a Szent Koronával 1305. december 6-án a veszprémi és a csanádi püspök koronázta királlyá.[3][5][3]

1305-ben II. Károly nápolyi király , hogy unokáját támogassa a firenzei bankároktól újabb kölcsönt vett fel és a délvidéki magyar főurak követeit is fogadta Nápolyban.[3] 1306-ban Károly Róbert, Kázmér beutheni és tescheni herceg leányával lépett házasságra.[4] Tavasszal elfoglalta Esztergomot és több felvidéki várat. A Vencel fogságából kiszabadult Werner fia László budai bíró, Csák János támogatásával visszafoglalta és Károly Róbert hűségére térítette Budát.

1307 tavaszán – házassági tervvel – az Erdélybe látogató Ottót a vajda Kán László elfogta. Néhány hónapi fogság után Ottó Bajorországba kényszerült visszatérni, a koronázási jelvények a vajdánál maradtak. Bár 1312 -ben bekövetkezett haláláig viselte a magyar királyi címet, 1307 után Károly Róbertnak vele már nem kellett számolnia.[4][5][3]

1307. augusztus 8-án V. Kelemen pápa, Gentilis bíboros személyében legátust küldött Magyarországra. Augusztus 10-én a pápa Ottót – Károly Róbert jogai háborításáért – felellőségre vonja és a csanádi püspököt – amiért az Ottót megkoronázni merészelte – Rómába idézte.[4]

1307-ben megélénkült Károly egyházi támogatása. Május második felében Tamás esztergomi érsek Udvardon tartományi zsinatot tartott, ahol Károly elismerésére szólított fel mindenkit, azzal fenyegetve, hogy egész Magyarországot egyházi tilalom alá veti.1307. október 10-én Károly Róbertet a – hívei által összehívott – rákosi országgyűlés királlyá választotta. A nagyurak közül jelen volt többek között Csák Ugrin, Rátót Domokos, Aba Amadé nádor, Borsa Kopasz nádor, Ákos István nádor, Rátót Loránd nádor. A megjelentek elfogadták Károlyt és utódait Magyarország királyának. Nem voltak jelen a leghatalmasabb tartományurak, Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek, de a jelenlévők érdekei sem egyeztek Károlyéval a királyi hatalom erősítésében.[3]

Gentilis bíboros 1308 tavaszán érkezett Magyarországra, és nekiállt meggyőzni a tartományurakat Károly Róbert támogatásáról. Először Csák Mátéval jutott megegyezésre a Pilis hegységbeli Kékesen 1308. november 10-én. Máté felesküdött Károlyra, cserébe Károlytól megkapta a tárnokmesteri tisztséget. November 27-én Gentilis Budán országos gyűlést tartott, ahol a Kőszegiek közül többen személyesen megjelentek, Kán László és Csák Máté pedig követei útján képviseltette magát. Úgy tűnt, kialakult a bárók egységfrontja Károly mögött. 1309. június 4-én Kőszegi Henrik egész családja nevében hűségesküt tett a királyra Gentilis előtt. 1309. június 15-én Budán, a Nagyboldogasszony-templomban sor került Károly második koronázására Tamás esztergomi érsek által, egy Gentilis által készíttetett koronával, mivel a Szent Korona még mindig Kán Lászlónál volt, aki a koronázáson még követekkel sem képviseltette magát. Jogilag ez is érvénytelen koronázás volt, mivel nem a Szent Koronával és nem Székesfehérvárott történt.[3]

Gentilis Kán Lászlóval próbált megegyezésre jutni, de egyelőre sikertelenül, ezért 1309 karácsonyán kiközösítette az erdélyi vajdát. Kán László végül 1310. április 8-án, Szegeden elfogadta Károlyt törvényes urának – Tamás esztergomi érsek kezében lévő keresztre tett esküvel. A vajda által visszaadott Szent Koronával Fehérvárott 1310. augusztus 27-én az esztergomi érsek harmadszorra, immár minden tekintetben érvényesen, Károly Róbertet Magyarország királyává koronázta.[3]

A rozgonyi csata a Képes krónikából

A hatalom megszilárdítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csák Máté a székesfehérvári koronázáson nem jelent meg, sőt szembefordult a királlyal, és az ő, valamint familiárisai birtokait dúlta. 1311. június 25-én csapatai egészen Budáig nyomultak, ahol a király a családjával tartózkodott. Gentilis július 6-án kiközösítette Mátét, majd szeptember körül elhagyta az országot. Károly Debreceni Dózsa vezetésével küldött csapatokat Máté ellen, de ezek ekkor nem jártak még sok sikerrel, mégis ekkor kezdett a király az egy évtizedes diplomáciai próbálkozásai után fegyverrel is érvényt szerezni jogainak.[3]

1310 táján a királyválasztásban mértékadó rétegek látták, hogy Károly és a tartományurak között kell választani, és ekkor már egész széles egységfront alakult ki a király mögött. Sok későbbi nagy család ekkor alapozta meg hatalmát azzal, hogy a király mögé állt, sokszor saját rokonai ellenében is. Így tett például a nógrádi Szécsényi Tamás, így tettek a gömöri Szécsiek, így az 1310-es években a Kőszegi család familiaritásából kiváló Kanizsaiak és a Kőszegi-rokon Héder nemzetségbeli Köcski Sándor, és az Anjou-korban emelkedtek fel még a Losonciak, a Bátoriak, Nekcsei Demeter, a Kompoltiak, a Görgeiek, a Kállaiak és a Becseiek. A tartományúri uralom alatt megnövekedett erőszakos visszaélések, adóterhek és a szabad költözködés gátlása miatt a jobbágyok és a városok is a királyi hatalom megerősödését kívánták.[3]

A formailag a királyt támogató Aba Amadé szerette volna megszerezni Kassát. 1311. szeptember elején a városba érkezett kíséretével, ahol a feszült helyzetben tömegverekedés alakult ki, amelynek során Amadé és kíséretének több tagja is életét vesztette. Ezután Amadé két fiát – Jánost és Demetert – másokkal együtt a kassai börtönbe zárták.[6] A király ekkor a város mellé állt Amadé fiaival szemben, akik október 3-án szerződésben kötelezték magukat, hogy nem háborgatják Kassát, valamint visszaadják az elfoglalt királyi javakat, többek között Abaúj és Zemplén vármegyét. Kiszabadulások után viszont, katonai segítséget remélve tőle, hűbéruruknak fogadták el Csák Mátét, de egyesített seregüket 1312. június 15-én a rozgonyi csatában Károly legyőzte. Az Abák területét azonban csak 1315-re sikerült szilárdan az ellenőrzése alá vonni.[3]

Zólyom, Liptó és Árva vármegye 1315 körül került vissza a királyhoz, amelyek élén eddig a kényszerből a Csák Máté-familiáris Balassa Doncs állt, de ekkor visszatért a királyhoz. Ekkoriban halhatott meg Kán László erdélyi vajda, akinek helyére a már királyhű Pok Miklós került. 1316-ban a király megszerezte Ákos István fiaitól Diósgyőrt, a Kőszegiektől pedig a baranyai Kőszeg várat. 1317-ben az Amadé-fiak újra fellázadtak Ung vármegyében, de a király ottani váraikat is sorban megvívta. Debreceni Dózsa vezetésével a király erői a debreceni csatában legyőzték a Borsákat, szétzúzva ezzel Borsa Kopasz tartományát.[3]

Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de az ország északnyugati része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1323 első felében az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.[3]

1323 után Károly Róbert tárnokmestere, Nekcsei Demeter segítségével fokozatosan nagy léptékű gazdasági reformokat hajtott végre.[3]

1330. április 17-én Záh Felicián sikertelen merényletet kísérelt meg a király ellen, de ez már nem fenyegette a király hatalmát. A véres megtorlás komoly figyelmeztetést jelentett minden lázadó kedvű nagyúr számára.

Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. Bár a király, a földek harmadával a kezén, továbbra is az ország legnagyobb földbirtokosa volt, hatalma elsősorban nem birtokai méretén nyugodott, hanem a várak túlnyomó többségének birtoklásán. Az Anjou-korban a király mintegy 160-at birtokolt az ország 300 várából, míg például a Lackfiak, a legtöbb várral bíró főúri család, mindössze hetet.

Nagy földadományok helyett a király a szolgálatokat úgynevezett honorok (magyarul: tisztség, régi magyar nyelven: becsü) adományozásával jutalmazta. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőivé, hasznainak szedőivé váltak, de a honort nem örökíthették át, a király azt bármikor elvehette tőlük. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10–20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.

Az új arisztokrácia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tartományurak elleni küzdelem sok korábbi kisbirtokos számára nyújtott lehetőséget, hogy a király mellé állva a folyamatosan leváltott régi elit helyett létrehozott új elit részese legyen. Ezek a személyek sem voltak teljesen ismeretlenek, általában a régi nemzetségeknek a 13. század második felében a hatalomból kiszorult csoportjaiból kerültek ki, akiket kiegészítettek a Károly Róbert által külföldről hozott emberek. Az első időszakban inkább a tisztségek gyors váltogatása jellemző, de később, a hatalmi viszonyok megszilárdulásával egyes tisztségeket egyes személyek vagy családok szinte kisajátítottak maguknak.[7]

Az új arisztokrácia gerincét az országos főtisztségviselők - szűkebb értelemben vett bárók - , a főpapok és a királyi valamint a királynéi udvar tisztségviselői képezték.

Országos főtisztségviselők :

Nádor Országbíró Tárnokmester Kincstartó Erdélyi vajda Szlavón bán Macsói bán Boszniai bán Szörényi bán
Debreceni Dózsa (1322) Hermány nembeli Lampert (1314–24) Nekcsei Demeter (1316–38) Magyar Pál (1340–) Debreceni Dózsa (1318–21) Felsőlendvai Miklós (1323–25) Garai Pál (1320–28) II. Kotromanics István (1314–53) Balog nb. Szécsi Dénes (1335–41)
Druget Fülöp (1323–27) Köcski Sándor (1324–28) Szécsényi Tamás (1339–42) Szécsényi Tamás (1321–42) Ákos nembeli Mikcs (1325–43) Alsáni János (1328–34) (1323-tól ozorai és sói bán is)
Druget János (1328–33) Nagymartoni Pál (1328–49) Hahót nb. Alsólendvai Miklós (1343–46) Osl nembeli Miklós (1335–39)
Druget Vilmos (1333–42) Osl nembeli Domonkos (1340–53)

Főpapok:

Esztergomi érsek Kalocsai érsek Veszprémi püspök Győri püspök Pécsi püspök Zágrábi püspök Nyitrai püspök Váci püspök Egri püspök Váradi püspök Csanádi püspök Erdélyi püspök Szerémi püspök Boszniai püspök
Piast Boleszláv (1321–28) Jánki László (1317–37) Henrik (1323–33) Kőszegi Miklós (1308–37) Kórógyi László (1315–46) Kaboli László (1326–43) János (1301–28) Lőric (1317–28) Telegdi Csanád (1322–30) Ivánka (1318–29) Benedek (1307–33) Szécsi András (1320–56) Kői György (1312–34) Péter (1317–36)
Dörögdi Miklós (1328–30) Kaboli László (1337–43) Piast Meskó (1334–44) Kálmán (1337–76) Piast Meskó (1328–37) Rudolf (1329–41) Dörögdi Miklós (1330–63) Báthori András (1329–45) Piacenzai Jakab (1333–43) Gergely (1334–36) Lőrinc (1336–48)
Telegdi Csanád (1330–50) Vasvári Vid (1337–47) Beke Péter (1334–36)

A királyi udvar tisztségviselői:

Lovászmester Asztalnokmester Pohárnokmester Ajtónállómester Királyi kápolnaispán
Fónyi Balázs (1323–26) Szécsi Dénes (1323–42) Druget Miklós (1332–43) Sikorai Miklós (1338–42) Dörögdi Miklós (1322–28)
Lackfi István (1326–43) Telegdi Csanád (1328–30)
Piacenzai Jakab (1330–33)
Péter (1333–42)

A királynéi udvar tisztségviselői:

Udvarbíró Tárnokmester Asztalnokmester Pohárnokmester Lovászmester
Ákos nembeli Mikcs (1322–23) Szécsényi Tamás (1320–22) Szécsényi Kónya (1327–40) Fonói János (1323–24) Hédervári Dezső (1321–30)
Hédervári Dezső (1323–30) Druget Fülöp (1322–23) Berzéte Miklós (1327–47) Hahót nembeli Miklós (1333–43)
Garai Pál (1331–36) Ákos nembeli Mikcs (1323–26)
Paksi Olivér (1336–57) Babonics János (1326–33)
Garai Pál (1334–53)

Károly Róbert reformjainak véghezvitelét az általa létrehozott új nagyúri bázisra alapozta. Ez az új arisztokrácia hivatalát, hatalmát és birtokait Károly Róbertnek köszönhette, az ebben az időszakban hatalmi pozicióba kerülő családok jelentős része befolyását még a következő évszázadban is megőrizte.[8]

Külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Róbert esküvője Erzsébettel

Nyugati és északi politikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1312-es rozgonyi csata után csak 1315-re sikerült az Amadé-fiak tartományuraságának törzsterületét, Abaúj és Sáros vármegyéket szilárdan kézbe vennie. Ezzel kitört abból az elszigeteltségből is, ami addig az ország középső területeire szorította. Megnyílt az út Lengyelország felé. 1315-ben segítséget ígért János cseh királynak, a Csák Máté elleni harcában. Ez a segítség végül elmaradt, de János király visszafoglalta a Morva folyó menti Veselí várát Mátétól.[3]

Lokietek Ulászlónak 1314-re sikerült egyesítenie Lengyelországot – Pomeránia, Mazóvia és Szilézia kivételével –, és 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Sziléziáért Luxemburgi János cseh királlyal vetélkedett, aki a lengyel királyi címet is felvette, hogy kifejezze egész Lengyelország iránti igényét. Pomerániáért a Német Lovagrenddel folytatott háborút. A németek és a csehek ellen Magyarországhoz, Károly Róberthez igyekezett közeledni, akihez 1320-ban feleségül adta lányát, Erzsébetet.[3]

Hosszú ideig jó viszonyt ápolt a Habsburg-családból való osztrák hercegekkel, akik az ő királyságát támogatták Ottóéval és Vencelével szemben. Ő viszonzásul támogatta az osztrákok német királyi ambícióit. 1322-ben beleszólt a német belviszályokba, segítséget küldött III. (Szép) Frigyes osztrák hercegnek IV. (Bajor) Lajos német király ellen, de a mühldorfi csatában vereséget szenvedett. A viszony azért romlott meg később, mert az osztrákok ígéretük ellenére nem adták vissza a megszállva tartott Pozsonyt és Muraközt, és támogatták a Kőszegieket, a nyugati határszél tartományurait. 1326-ban a Kőszegiek és a délvidéki Babonićok ismét fellázadtak.[3]

Károly Róbert ekkor kezdett az osztrák hercegek helyett Luxemburgi János cseh királyhoz közeledni, ami 1327-ben Nagyszombatban személyes találkozójukhoz vezetett, ahol közös pénzrendszerről is megállapodtak. A találkozó után János rögtön Sziléziába ment, hogy onnan Ulászló fővárosa, Krakkó ellen vonuljon. Károly Róbert fenyegető hangú üzenetére János elállt a támadástól, de szövetséget kötött a Német Lovagrenddel. 1328-ban Károly és János közös hadjáratot indított az osztrák hercegek ellen, akik az abban az évben megkötött békeszerződésben megígérték Pozsony és a Muraköz visszaszolgáltatását, de csak Pozsonyt adták vissza. 1329 és 1332 között Ulászló súlyos harcokat vívott a Lovagrenddel, amiben Károly Róberttől jelentős katonai segítséget kapott. Ekkor János cseh király is megtámadta Ulászlót, mire Károly kibékült az osztrák hercegekkel, és 1331 őszén nagy erőkkel, állítólag 50 ezer katonával felvonult a cseh határra, mire János király kénytelen volt visszavonulni országába, és 1332-ben békét kötött Károly Róberttel, aki ekkor visszakapta a Csák Máté egykori csehországi híve, Cseh István által megszállva tartott Holics és Berencs határvárakat. Károly Róbert ettől kezdve arra törekedett, hogy kibékítse egymással a cseh és a lengyel királyt, amire Ulászló 1333-as halálát követően fia és utóda, Nagy Kázmér idején, 1335-ben a visegrádi királytalálkozón sor is került. Kázmér azért is hajlott a megegyezésre, mert minden erejével belső problémái megoldására akart koncentrálni, János pedig azért is, mert 1335 tavaszán a karantán-tiroli örökség miatt fegyveres konfliktusba keveredett nemcsak II. Albert osztrák herceggel, hanem Bajor Lajos császárral is.[3]

1336 elején János király betört Ausztriába, májusban Károly és Kázmér is felvonultak az osztrákok ellen. A Kőszegiek és a Babonićok ekkorra már az osztrák herceg hűbéresei voltak. 1337 nyarán Károly újra behatolt Ausztriába, csapatai dúltak, fosztogattak, majd visszafoglalták a Muraközt és megadásra kényszerítették a lázadó nagyurakat. A Kőszegiek határmenti várait elcserélte az ország belsejében fekvőkre, és ezzel kihúzta a méregfogukat. Az osztrák hercegekkel 1337. szeptember 11-én Pozsonyban megkötött béke visszaadta a Muraközt a magyar királynak. 1338-ban a magyar-cseh szövetséget megújították. 1339 júliusában Visegrádon Károly és Kázmér magyar-lengyel örökösödési szerződést kötött, amely kimondta, hogy Kázmér gyermektelen halála esetén Károly egyik fia lesz a lengyel király, Károly pedig továbbra is támogatja Kázmért a Német Lovagrend ellen. Az egyezmény következményeként 1370-ben létrejött a magyar-lengyel perszonálunió, Nagy Lajosé lett a lengyel trón is.[3]

A posadai csata

Balkáni háborúi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1282-ben a szerb trónról lemondott Dragutin István 1284-ben IV. László magyar királytól a macsói bánság kormányzását kapta meg a sói és ozorai bánságokkal együtt. Károly Róbert uralma kezdetén ő is, valamint Kotromanić István bosnyák bán és Subić Mladen tengermelléki bán is Károlyt támogatták riválisai ellen. 1316-ban meghalt István, és a bánságban fia, Dragutin László követte, akit Károly Róbert és a pápa is a szerb trónra akart ültetni II. Uroš István helyett, és ebben támogatta őket Kotromanić István, Subić Mladen, valamint a magyar király nagybátyja, Tarantói Fülöp is.[9] Az ellentét alapvető oka az volt, hogy míg Dragutin István katolizált, addig Uroš István (Milutin) az ortodox hitet követte, ezért Károly Róbert és Uroš István között a viszony kezdettől kölcsönösen ellenséges volt.[10] Eleinte Uroš István volt a sikeresebb, elfoglalta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot és foglyul ejtette Dragutin Lászlót is. A Kőszegiek leverése után Károly Róbert személyesen vezetett hadjáratot, visszafoglalta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot, de jelöltjét nem sikerült a szerb trónra ültetnie, aki csak II. Dragutin István halála (1321) után szabadult ki.[9] 1324-ben újra próbálkozott Dragutin László hatalomra juttatásával III. István Uroš szerb király ellen is, de ekkor is sikertelenül, annak ellenére, hogy Kotromanić István bosnyák bán is támogatta. A vereség után, Bosznia erősítése érdekében az ozorai és sói bánságot a bosnyák bánra bízta.[3]

1316 óta a kun származású Basarab volt Havasalföld fejedelme, mint a magyar király hűbérese. Viszonyuk 1324-ig felhőtlen volt, amikor Basarab elhatározta, hogy felszámolja a hűbéri függést, és szövetséget kötött a tirnovói bolgár cárral. 1326-ban támogatta a szörényi bánságba betörő tatár és kun sereget. Befogadta a bukott erdélyi vajda, Kán László fiait, s megengedte nekik, hogy Havasalföldről be-betörjenek Erdélybe. Legkésőbb 1330-ban a szörényi bánságot elfoglalta. Ekkor Károly Róbert hadjáratot indított, kihasználva, hogy ugyanennek az évnek a nyarán a vajda a bolgár cárral és a bizánci császárral szövetségben súlyos vereséget szenvedett a szerb királytól. Szeptemberben visszafoglalta a szörényi bánságot és októberben meghódította a vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt, de november 9-én, hazafelé tartva, egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai megtámadták (Posadai csata), és a sereg felét megölték, maga is álruhában alig szabadult meg. Ez volt Károly Róbert legsúlyosabb katonai veresége.[3]

1331-ben az új szerb király, Dusán István, a középkori szerb hatalom megalapozója, szövetséget kötött a magyar király ellen a havasalföldi vajdával és a bolgár cárral. Rendszeressé váltak a határmenti összecsapások, és 1339-ben a szerb király elfoglalta a macsói és a kucsói bánságot. Ezeket csak Nagy Lajos tudta visszafoglalni.[3]

Nápolyi és dalmáciai politikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Horvátországban és Dalmáciában a három nagy tartományuraság, a Šubićoké, a Babonićoké és a Frangepánoké, évtizedekig Károly Róbert fő támogatói voltak, azonban ők is útjában álltak a királyi hatalom erősítésének.[3]

Zárát még II. András elzálogosította Velencének, 1311-ben Velence ellen fordult, és Šubić Mladent választotta grófjának. A Magyarországon lekötött Károly Róbert nem tudott segítséget küldeni, így olyan kompromisszum született, hogy Zára grófja velencei lesz, de a magyar király névleges fennhatósága megmarad. Hogy Mladen maradhasson a gróf, Velence polgárjogot adott neki. Mladen azonban ezután garázdálkodni kezdett.[9]

1322-ben két dalmát város, Sebenico és Trau szövetséget kötöttek az őket sújtó Šubić Mladen bán és testvérei ellen. Mladen eredménytelenül ostromolta meg őket, mire hűbéresei, akik eddig félelemből álltak mögötte, elpártoltak tőle. Csatlakoztak hozzájuk a Babonićok, valamint Kotromanić István bosnyák bán, és együtt legyőzték a Šubićok seregét. A trauiak és senenicóiak velencei gályákkal és zsoldosokkal felégették a Šubićok két fontos központját. Mladen előbb testvérét küldte Károly Róberthez, majd személyesen járult elébe Horvátországban, hogy a segítségét kérje, a király azonban elfogatta, és fogolyként Magyarországra vitte. 1323 augusztusában Károly Róbert Gutkeled nembeli Miklóst nevezte ki horvát–dalmát bánná, akit dél felé vonultában a Babonić János és fia fel akart tartóztatni, azonban az új bán legyőzte őket. Közben a Frangepánok Velence és Károly között ügyesen lavírozva, kitértek az összecsapás elől. Az 1320-as évek közepétől a dalmát városok egymás után behódoltak Velencének, Károly Róbert nem tett semmit visszaszerzésük érdekében.[3]

Šubić Mladen családját Károly a Babonićoktól elcserélt unnavölgyi Zrin várával kárpótolta, ahonnan kiindulva a későbbi leszármazók Zrínyi család néven még jelentős szerepet játszottak a magyar történelemben.[9]

Sánta Károly nápolyi király elsőszülött fiának – Martell Károly calabriai hercegnek – egyetlen fia, igényt tartott a nápolyi trónra, s ezért címei között szerepeltette a salernói hercegi titulust. 1328-ban meghalt nagybátyjának, Bölcs Róbert nápolyi királynak a fia, a trón hivatalos örököse, Károly calabriai herceg. 1329-ben megkezdődtek a tárgyalások a magyar és a nápolyi király között a trón öröklése ügyében. Károly király második fiának, Andrásnak akarta biztosítani a trónt. A pápa – a Nápolyi Királyság hűbérura – közvetítésével tartott megbeszélések eredményre vezettek, és 1333 nyarán Károly király a hatéves Andrással együtt Nápolyba hajózott. Andrást eljegyezték Róbert király hétéves unokájával, Johannával, megkapta a calabriai hercegi címet, és a nápolyi trón hivatalos örököse lett. A megállapodást a pápa jóváhagyta, Károly 1334 elejére visszaérkezett Magyarországra.[3]

Hadszervezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tatárjárásig a királyi hadsereg alapvetően a királyi várszervezet királyi katonaságára épült. Egy-egy királyi vármegye hagyományosan 400 katonát adott a seregbe. Ehhez járult a király udvari hadserege. A várbirtokok eladományozása miatt ez a királyi hadszervezet lényegében széthullott a 13. század második felében. Egyre nagyobb súlyt képviseltek a tartományurak hadseregei, a legnagyobbak közülük több ezer katonát is fegyverben tudtak tartani.[3]

Károly Róbert ennek ellensúlyozására kötelezte az országos főméltóságokat és a főpapokat, hogy a honor rendszer részeként saját költségükön fegyveres csapatot állítsanak ki és bocsássanak a rendelkezésére. Minden csapat uruk zászlaja alatt vonult hadba, ezért a zászló olasz neve (bandiera) után bandériumnak, zászlóaljnak neveztek egy csapatot, amelyek hadilétszáma elvileg kétszáz (nemesi) harcos volt, plusz az ennél nagyobb kisegítő személyzet (csatlósok, szolgák, fegyvernökök). A főpapok bandériumait az egyházi nemesek, zömmel a prédialisták alkották. Az esztergomi érsek és az erdélyi vajda két-két bandériumot volt köteles kiállítani. Mindehhez jött a király bandériuma, amelynek békelétszáma ezer fő, hadilétszáma ennek többszöröse volt. A királynénak külön bandériuma volt. A bandériumok alkották a hadsereg legütőképesebb részét, ezek páncélos katonák voltak. Háború alkalmával csatlakoztak hozzájuk a királyi várak hivatásos katonái, a városok harcosai, valamint a csatlakozott népek – kunok, székelyek – könnyűlovasai. Alkalmanként zsoldosok is kiegészítették a királyi sereget, amelynek teljes létszámát legkevesebb 25 ezer főre becsülhetjük.[3]

Károly Róbert korában megerősödött a már korábban is megfigyelhető lovagi kultúra. A személynévanyagban a korábbiakhoz hasonlóan jelen vannak a lovagi kultúrára utaló személynevek, mint Priamus („Perjámos”), Hektor, Achilles („Ehellős”), Alexander („Sándor”), Trisztán („Terestyén”), Roland („Loránd”), Olivér. 1326-ban megalapította a Szent György-lovagrendet, ami nemzetközileg is az első világi lovagrend volt az egyházi alapítású rendek után, de ez a kezdeményezés nem erősödött meg. A király körül jelen volt azonban az udvari lovagság. A nyugati lovagi kultúrát a Károly Róberttel Nápolyból jött emberek, mindenekelőtt a Drugetek terjesztették. A lovagi kultúra erősítése érdekében Károly Róbert idején támogatták Szent László kultuszát, akit ekkor a lovagi eszmény megtestesítőjének tartottak.[3]

Egyházpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Róbert szobra a budapesti Hősök terén

Károly Róbert legfőbb támasza a magyar korona megszerzése érdekében a pápa és az egyház volt, ezért is mutat érdekes kontrasztot későbbi egyházpolitikája, amivel az egyháznagyok befolyását igyekezett csökkenteni, az erős királyi hatalom megteremtése érdekében. Az 1308 és 1311 között Magyarországon tartózkodó Gentilis pápai legátus tevékenysége tette Károly Róbertet elismert királlyá.[3]

1318-ban éleződtek ki először Károly Róbert kapcsolatai az egyházzal, amikor februárban Kalocsán a főpapok szervezkedni kezdtek. A királyt az egyház kiváltságainak megsértésével, egyházi javak elkobzásával vádolták. Minden bizonnyal bizonyos mértékig csalódottak voltak amiatt, hogy a király nem vált a pápától függő, az egyház érdekeit minden tekintetben kiszolgáló személyiséggé. A király arra törekedett, hogy a főkegyúri jogot kihasználva a főpapi stallumokat az őt hűségesen kiszolgáló híveinek és rokonainak juttassa. Így püspök lett Piacenzai Jakab, lengyel feleségének testvérei közül Bolesław érsek, Mieszko pedig püspök. 1337-ben XII. Benedek pápa a király kifejezett kérésére természetes fiát, Kálmánt nevezte ki győri püspökké. Támogatta a kolduló rendeket (domonkos rend, ferences rend), szerzetesei közül többeket érseki vagy püspöki méltósághoz juttatott. Ha kellett, szembeszállt a káptalani választással is. Az 1320-as évek végén az esztergomi káptalan Dörögdi Miklóst választotta meg érsekké, pedig a király az előzetes konzultáción Telegdi Csanád egri püspököt ajánlotta. A király nem ismerte el a választást, hosszas huzavona után a pápa végül Telegdit nevezte ki esztergomi érsekké. Ha kellett, a pápa rezervációs jogával is szembeszállt. Az 1320-as évek elején XXII. János pápa Jakab francia szerzetest nevezte ki zágrábi püspöknek. A király nem ismerte el a kinevezést és nem engedte be az országba Jakabot, aki hosszas kötélhúzás után végül francia püspöki széket kapott, Károly pedig elismerte László titeli prépost zágrábi püspökké választását, aki a királyi udvar orvosa volt.[3]

Az is gyakran megesett, hogy a király a megüresedett püspöki székeket hosszabb ideig nem töltötte be, a hozzájuk tartozó birtok igazgatását pedig világi híveire bízta, amivel sértette a pápa és a káptalan anyagi érdekeit. Előfordult, hogy az elhunyt püspök hagyatékára is rátette a kezét. A birtokvisszaszerző kampánya idején, ha az egyházi birtok eredetét nem tudták meggyőzően igazolni, azt is visszavette a korona a javára. Beiktatásukkor a püspökök és a kanonokok jelentős ajándékot voltak kötelesek adni a királynak. Behajtotta az állami adókat – például portális adó – az egyházi birtokok jobbágyain is, akiknek az állami közmunkákon – például várépítés – is részt kellett venniük. A püspököket is bandérium felállítására kötelezte, az esztergomi érseket kettőre. A pápai tized egyharmadára is igényt tartott.[3]

1338-ban a főpapok egy része bevádolta a királyt XII. Benedek pápánál, hogy az az egyház jogait és kiváltságait vagy már teljesen megsemmisítette, vagy az enyészet szélére juttatta. Az akció eredménytelen volt, a király ezután sem volt hajlandó betölteni az éppen üresedésben levő kalocsai érseki széket. Mindenesetre a főpapok állítása túlzás volt, mert a tartományurak által elvett birtokaikat visszakapták, sőt újabb adományokban is részesültek a király politikája következtében. Az egyház részesedett a vámjövedelmekből, az esztergomi érsek például megkapta a portális adó és az urbura tizedét. Egy-egy megye ispáni tisztét is a püspökök és érsekek kapták meg. A ferences rend, a domonkos rend és a pálos rend ebben az időszakban számos kolostorral gyarapodott. A ferencesek és a domonkosok felvették a harcot a az egyre jobban terjedő valdens és bogumil eretnekséggel.[3]

Kancellária és írásbeliség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Róbert korában az előző korhoz képest jelentősen megnövekedett a kiadott oklevelek száma. A magyar szakirodalom 1308-tól számítja a tömeges jellegű okleveles gyakorlat korát. Becslés szerint nagyjából 15 ezer oklevél maradt ránk az 1301 és 1342 közötti időszakból. A királyi és királynéi oklevelek mellett ekkor már jelentős számban adtak ki oklevelet a főméltóságok, megyék, városok, hiteleshelyek (például káptalanok). A fontos szerepet játszó kancellária mellett önálló oklevélkiadó hellyé vált a hiteleshelyi feladatokat ellátó királyi kápolnaispánság, amelynek vezetője viselte a titkos kancellári címet is.[3] 1308–1310 körüli az első ismert papíroklevél, amely a drága pergament helyettesítette a szaporodó okiratoknál.[11]

Károly Róbert korából való az 1334-es eredetű, első ismert káptalani szabályzat, a zágrábi káptalan statútuma. Itt készült a Zágrábi krónika, korábbi magyar krónikák alapján a magyar történelem összefoglalása a 14. századig. Budán a Kézai Simonnal korábban megszakadt krónikás hagyományt a budai ferences minoriták folytatták az 1330-as évek elejéig. Ezek alapján, valószínűleg Kálti Márk szerkesztésében készült el a Képes krónika,[3] amelyik Záh Felicián merényletének elbeszélése közben szakad meg.

Az írásoktatás Károly Róbert idején kolostori, plébániai és káptalani iskolákban folyt. 1308-ban a budai zsinat előírta, hogy a káptalani iskolákban ingyen tanítsák az egyház klerikusait és a szegény tanulókat, a többieknek tandíjat kellett fizetni. Előírta továbbá a nagyobb káptalani iskolákban a jog és a logika oktatását, valamint erősíteni kívánta a – latin – grammatika tanítását. A zágrábi káptalan 1334-es statútuma szerint is a koldulásból élő szegény tanulókat is ingyen kellett tanítani. Itt az iskola két tanárral működött, az egyik a grammatikát, a másik az éneket tanította. Főként a káptalani iskolák képezték azt a világi értelmiségi réteget, amelyet latinul litterátus, magyarul deák néven illettek. Ebben az évszázadban jelentek meg, majd a század második felére számuk nagyon meggyarapodott, ami jelezte, hogy a műveltség már nem egyházi monopólium.[3]

A kor hivatalos kultúrnyelve még a latin volt, csak egyetlen összefüggő nyelvemlék maradt ránk, a Gyulafehérvári Sorok 1310–20 körüli másolata, amely latin szentbeszédek verses összefoglalóinak magyar fordítását tartalmazza. 1330 körül készült el a Magyar Anjou-legendárium, amely képekkel illusztrált tankönyv Károly Róbert gyermekei számára, a szentek életéről. Az 1330-as években készült el a kétkötetes Nekcsei-biblia, Nekcsei Demeter tárnokmester részére.[3]

Gazdasági intézkedései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy fiktív Károly Róbert-ábrázolás a kétszáz forintos bankjegyen[12][13][14]

Az Árpádok idején a magyar királyok kétféle fő jövedelmi forrással rendelkeztek. A nagyobb részt a királyi földbirtokok jövedelmei tették ki, amelyek a királynak mint földesúrnak jártak. Ezek voltak a domaniális jövedelmek. A kisebb részt azok jövedelmek jelentették, amelyek a királyt felségjogon, mint uralkodót illették meg. Ezek voltak a regálé jövedelmek. Ilyenek voltak a vámok, a bányabér (urbura), a pénzverési, a kényszerpénzbeváltási (kamara haszna lucrum camerae) jövedelmek stb. Károly Róbert igyekezett a megcsappant kincstárat a regálé jövedelmekre alapozva feltölteni. Ebben fő segítsége Nekcsei Demeter volt, aki 1315 és 1338 között, tehát szokatlanul hosszú ideig töltötte be a tárnokmesteri tisztséget, s aki az államháztartás fő irányítója volt. A váltásra az ösztönözte őket, hogy a királyi uradalmak a 14. század elejére erősen megcsappantak, ugyanakkor a felfutó árutermelés és pénzgazdálkodás miatt lehetőség nyílt a pénzbevételek erőteljes fokozására.[3]

A király 1327-től nagy birtok-visszaszerzési akcióba is kezdett, biztosai 15 éven át járták az országot, és visszavettek minden olyan birtokot, amelynek tulajdonjogát haszonélvezői nem tudtak kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen kívül a levert tartományurak birtokai is királyi tulajdonba kerültek. Mindezeket azonban a tisztségviselés idejére szóló honorbirtokként továbbadta tisztségviselőinek, azaz bevételeikkel nem tudta a kincstárat közvetlenül gyarapítani, az államháztartás problémáinak megoldása a regálé jövedelmekre maradt. A 14. századra több korábbi regálé is megszűnt vagy jelentéktelenné vált, ilyenek voltak például a nyestadó (marturina), a szabadok dénárja, a székelyek ököradója, a rendkívüli terményadó.[3]

Bányászat és pénzverés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Róbert aranyforintja
Károly Róbert II. kettőspecsétjének rajzolata

1320 táján Magyarországon mintegy harmincötféle hazai és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. Ez a reform azonban sikertelen volt, mivel a dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben, áttérve az aranyvaluta-rendszerre, firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni, de önmagában ez sem segített, mert ez sem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben Nagyszombatban megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni. Ennek értelmében 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése, a korábbi ezüstdénárokat („apródénár” vagy „kisdénár”) pedig váltópénzként használták, minden más pénz használatát megtiltották. Az aranyforint később körmöci arany néven Közép-Európa egyik legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek (kamara haszna), ami zavarokat okozott a pénzforgalomban, ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként így a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára, az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként.[3]

A pénzváltásból eredő haszonról a kincstár nem mondhatott le, ezért a kamara haszna szerepe is megváltozott, és szabályos adóvá alakult. Károly Róbert átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Az Árpádok alatt a kibányászott aranynak csak egytizede, az ezüstnek csak egynyolcada illette a királyt. Károly 1325-ös rendeletével megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák, az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium). Ezen a névérték és a nemesfémtartalom különbsége miatt az ezüst esetében 35%, az arany esetében 40% haszna volt a kamarának. Ha külföldiek pénzhez akartak jutni, más árukkal kellett kereskedniük. 1327 májusában a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. A magyar nemesfémre nagy szüksége volt Európának, mivel Magyarországon bányászták a világ aranytermelésének egyharmadát (mintegy évi 1000 kilogrammot), az ezüstének egynegyedét. A 14. század közepére az aranytermelés elérte az évi 2000–2500, az ezüsttermelés az évi 10 ezer kilogrammot.[3]

A nemesfémek mellett a réz, a vas, az ólom és a só kitermelése is fellendült. A só értékesítése is királyi monopólium volt. Károly Róbert az erdélyi sóbányák támogatása mellett megvetette a máramarosi sóbányászat alapjait is.[3]

Külkereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A külkereskedelem a tartományurakkal folytatott háború idején erősen lehanyatlott. Fellendítése érdekében Károly 1316-ban általános menlevelet adott ki a délről érkező kereskedők számára. A két fő nemzetközi kereskedelmi útvonal közül az egyik ekkor délre, Dalmácián keresztül Itáliába, a másik Bécsen keresztül nyugatra vezetett. Az addigi belső vámok helyett – amelyek elajándékozás révén zömmel magánkézbe jutottak – egy új külkereskedelmi vámra, a harmincadvámra alapozta a vámbevételeket. Ezt a fő kereskedelmi utak mentén a nagyobb városokban szedték. Mértéke kezdetben a kivitt és behozott áruk értékének 1%-a volt. Idővel magába olvasztotta a régi nyolcvanad határvámot is. Bécs árumegállító joga komoly akadálya volt a külkereskedelem fejlődésének, ezért 1335 őszén III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh királlyal Visegrádon királytalálkozót szervezett. Ezen kibékítette a lengyel és a cseh uralkodót, és új kereskedelmi utak létrehozásáról állapodott meg velük Csehország és Lengyelország irányába, hogy kikerüljék a bécsi vámot. A BudaBrünn útvonal főbb állomásai Esztergom, Nagyszombat és Holics voltak. Buda és Brünn teljes árumegállító jogot kaptak. A lengyel-orosz kereskedelem magyarországi központja Kassa lett,[3] Vezettek innen utak Krakkóba, keletre Oroszország, valamint a kun-román-tatár területeken keresztül Genova Fekete-tenger melléki birtokai felé.[15]

Egyéb adók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kieső kamara haszna pótlására minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelyiken egy megrakott szénásszekér ki-bejárhatott. 1336-ban ennek összege évi 3 garas volt, 1338-tól az ezüstgaras és az apródénár megszűnése után, az új értékálló ezüstdénárokban pedig, 18 dénár,[3] azaz egyötöd aranyforint.

II. András mintájára hadjáratok előtt rendkívüli hadiadót is szedett, ami portánkénti 1 aranyforint mértékével – tekintettel a 200 ezer portára – igen jelentős összeg volt.[3]

Rendszeres bevétel volt a városok („városi adó” census) és a zsidók („zsidóbér” collecta) évi egy összegben fizetett rendes adója. Tőlük időnként rendkívüli adót is szedtek (subsidium, taxa).[3]

Károly Róbert megadóztatta az egyházi jövedelmeket is. 1332-től csak úgy engedélyezte a pápai tized – nem összetévesztendő az egyházi tizeddel vagy a Péterfillérrel – beszedését, ha annak egyharmadát a király kapja.[3]

Kamararendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Továbbfejlesztette az Árpádoktól örökölt kamararendszert. A korábbi négy pénzverőkamara mellett még hatot felállított, ezekbe idővel beolvadtak a bányakamarák. A kamararendszer behálózta az egész országot, ezek feladata volt a portális adó behajtása, a pénzverés, a nemesércek beváltása, az urbura beszedése. II. András mintájára a kamarákat bérbe adta. Először nemesekkel próbálkozott, de ez nem vált be, attól kezdve városi polgárok, a kamaraispánok lettek a bérlők, akik a kamarákban saját familiárisaikat alkalmazták. A királlyal szerződést kötöttek az évente a királynak fizetendő összegről, de tevékenységüket részletesen szabályozták a pénzlábak, a súly, a finomság, a pénz alakja és verete, a pénzverés évi mennyisége és ideje meghatározásával.[3]

Károly Róbert arcának rekonstrukciós kísérlete (Skultéty Gyula alkotása)
Károly Róbert arcának rekonstrukciós kísérlete (Skultéty Gyula alkotása)

A kamarák működését a tárnokmester és az esztergomi érsek megbízottai állandóan ellenőrizték. 1338-tól a tárnokmester megnövekedett feladatainak egy részét egy új tisztségviselő, a kincstartó (thesaurarius) vette át.[3]

A városokban működő harmincadhivatalok irányítására létrehozták a harmincadispánságot, amelyet szintén bérlő irányított.[3]

Az adóregálék kezelését Károly Róbert saját embereivel végeztette, azokat nem adta bérbe.[3]

Halála és utódlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Róbert 1342. július 16-án hunyt el. Fiát, Lajost öt nappal később koronázták királlyá.[3]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első felesége Halicsi Mária, I. Leó halicsi király lánya volt, akit a forrásokban sokszor összekevertek második feleségével.[16]

Második felesége a házasságkötéskor körülbelül 16 éves Piast Mária, II. Kázmér – a sziléziai Beuten hercege – lánya lett. 1318 közepén[16] második felesége meghalt Temesvárott, ahol ekkor a királyi székhely volt.[3] Ebből a házasságából fiú nem egy, vagy két lánya született, de nincsenek biztos források ezért lehet az is, hogy esetleg egy sem.[16]

Harmadikként 1318 vége felé Károly szövetségesének, János cseh királynak a testvérét, az akkor körülbelül 13 esztendős Luxemburgi Beatrixot vezette oltárhoz, aki azonban egy év múlva, 1319 végén szintén elhunyt[3] gyermekszülésben, újszülött gyermekével együtt.[16]

Károlyt első három házassága trónörökös nélkül hagyta, és ez gyorsan újabb házasságra ösztökélte. Negyedikként 1320. július 6-án Budán[16] feleségül vette a I. Ulászló lengyel király lányát, a házasságkötéskor körülbelül 15 éves Lokietek Erzsébetet, ami később fiuknak, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére. Ebből a házasságából több gyermeke született:[3]

Házasságon kívül született gyermeke egy Csepel-szigeti ágyasától:[16]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Ottó
Magyarország uralkodója
1308–1342
Coa Hungary Country History Charles I 2 (1310-1342).svg
A Szent Korona
Következő uralkodó:
I. Lajos

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Dümmerth: Az Anjou-ház nyomában, 228. és 244. old.
  2. az Anjouk címerpajzsa, Árpád-sávok és Anjou-liliomok,
    1307–1395
    . (Hozzáférés: 2011. július 31.)
  3. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au av aw ax ay az ba bb bc bd be bf bg Kristó Gyula, Makk Ferenc. Előszó., Károly Róbert emlékezete. Európa Könyvkiadó Budapest 1988. ISBN 963-07-4394-9 
  4. ^ a b c d e f g Szilágyi Sándor. 3. kötet., A magyar nemzet története. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat; Budapest,1895 
  5. ^ a b c d e f Bánlaky József. 7. kötet., A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1928–1942 
  6. Bertényi Iván. A tartományúri hatalom megtörése, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  7. Bertényi Iván. A nemesség. Egyházi társadalom., Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  8. Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526 ;Osiris Kiadó-Budapest, 1998
  9. ^ a b c d Bertényi Iván. Első Anjou királyunk külpolitikája, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  10. Pór Antal: NAGY LAJOS, 1326-1382 (magyar nyelven). Harmadik könyv. I. Lengyelország állapota. Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. július 24.)
  11. Jakó Zsigmond – Radu Manolescu: 'A latin írás története' (magyar nyelven) (pdf). Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. július 24.): ]
  12. Van olyan vélemény, amely szerint valójában Koltai Ferenc, a pénzjegyeken található biztonsági elemeket készítő cég ügyvezető igazgatója látható a képen, mivel Károly Róbertről nem maradt fönn hiteles ábrázolás.
  13. Döbbenet: Károly Róbert helyett egy befolyásos üzletember van a 200 forintoson. (Hozzáférés: 2011. július 31.)
  14. Üzletember a kétszázason. (Hozzáférés: 2011. július 31.)
  15. Bertényi Iván. Magyarország politikai és gazdasági rendszerének újraszervezése, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  16. ^ a b c d e f g h i j k l m Kristó Gyula: Károly Róbert családja. AETAS, XX. évf. 4. sz. (2005) 14–28. o.
  17. Címerhatározó A Győri egyházmegye címere
  18. Miroslav Marek: Capet 5 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2005. január 4. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  19. Miroslav Marek: Ivrea 6 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2003. október 22. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  20. Miroslav Marek: Barcelona 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2003. február 3. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  21. Miroslav Marek: Savoy 1 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2005. január 29. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  22. Miroslav Marek: Arpad 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2004. május 4. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  23. Miroslav Marek: The Laskaris family (angol nyelven). Genealogy.eu, 2002. október 1. (Hozzáférés: 2014. szeptember 6.)
  24. Miroslav Marek: Capet 19 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2004. július 30. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  25. Miroslav Marek: Habsburg 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2007. június 15. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  26. Miroslav Marek: Habsburg 1 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2004. március 5. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Károly magyar király témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]