Piast Erzsébet magyar királyné

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Károly Róbert esküvője Erzsébettel a Képes krónikában

Łokietek vagy Piast Erzsébet magyar királyné (lengyelül Elżbieta Łokietkówna, 1305Buda, 1380. december 29.) lengyel királyi hercegnő, házassága révén Magyarország királynéja. I. Károly magyar király (13081342) felesége, I. (Nagy) Lajos király (13421382) édesanyja, a XIV. századi magyar politikai és kulturális élet meghatározó szereplője.

A királyi feleség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erzsébet a Piast-házból származó I. Łokietek (Kisnövésű, vagy Rőfnyi, vagy Könyöknyi) Ulászló lengyel király (13061333) és Piast Hedvig lánya, Jámbor Boleszláv és Árpád-házi Boldog Jolán unokája (tehát Erzsébet anyai ágon IV. Béla magyar király (12351270) dédunokája volt). Apja súlyos harcok eredményeként újraegyesítette a több mint másfél évszázadra részfejedelemségekre szétesett Lengyelországot. Küzdelmeiben fontos szövetségese volt az ugyancsak országegyesítő Károly Róbert magyar király, akihez – kapcsolatukat erősítendő – Erzsébet lányát adta feleségül.

Erzsébet királyné gyermekeivel a Képes Krónikában

Károly Róbert 1320. július 6-án kötött házasságot Erzsébettel, aki ettől kezdve hatvan éven át – szinte mint egy társuralkodó – meghatározó szerepet játszott az ország bel- és külpolitikájának alakításában, és a kulturális életben. Károly Róbert udvarában aztán Erzsébettel együtt megjelentek a lengyel rokonok is. A királyné hathatós támogatása következtében választotta meg az esztergomi káptalan a sziléziai Piast-ágból származó Boleszlót esztergomi érsekké. A királyi pár afölött is szemet hunyt, hogy az említett Boleszló nem éppen tisztességes körülmények között választatta meg Nyitra püspökévé. Erzsébet tevékenyen részt vett az 1335-ös visegrádi királytalálkozó lebonyolításában. Abban is lehetett szerepe, hogy testvére, III. (Nagy) Kázmér lengyel király 1339-ben az ő fiát, Lajost tette trónja örökösévé.

Erzsébet öt fiúgyermeknek adott életet, akik közül a fent említett Lajos, a későbbi magyar király, a tragikus sorsú Endre és a dalmát-horvát-szlavón hercegi címet viselő István érte meg a felnőttkort. Mielőtt azonban felnőhettek volna, túl kellett élniük a magyar történelem egyik leghírhedtebb merényletét: 1330. április 17-én ugyanis Zách Felicián Visegrádon a magyar király és családja ellen támadt. A merénylet-kísérletben (amelynek leírását a Képes krónikából idézzük) a gyermekeit védő Erzsébet is megsebesült: „…Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással könyörtelenül meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. […] A király jobb kezén […] könnyű sebet ejtett. De – ó, fájdalom – a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé könyörületesen szokott nyújtani alamizsnaosztáskor, azon nyomban levágta.” Az elkeseredett támadásban sokan bosszút sejtenek, hiszen állítólag nővére, Erzsébet királyné segítségével csábította el az akkor éppen a magyar udvarban tartózkodó Kázmér herceg (3 évvel később ő lesz a már említett III. Kázmér lengyel király) Zách Felicián lányát, Klárát. Az apa szörnyű tette mindenesetre példátlanul kegyetlen, az egész Zách-családra kiterjedő megtorlást vont maga után.

Az özvegy anyakirályné[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Míg Visegrádon sikerült megakadályozni egy esetleges gyilkosságot, addig tizenöt év múlva Endre fiát, aki a nápolyi trón várományosa volt, már nem sikerült megóvnia. Az ő nápolyi uralmát volt hivatott megerősíteni és törvényesíteni az 1343-44-es római és dél-itáliai zarándoklata. Ennek során az anyakirályné magával vitte Magyarország teljes aranytartalékát, és töménytelen mennyiségű ajándékozásra szánt ékszert. Az avignoni pápai udvarban csak részeredményeket ért el, a megvesztegetésre szánt pénz haszontalanul folyt el. Az anyakirályné nem érezte fiát biztonságban, haza akarta hozni, de aztán hagyta magát lebeszélni tervéről. 1345. szeptember 19-ére virradó éjszaka Aversában a magyar királyfit felesége, Johanna tudtával meggyilkolták. A korabeli krónikás is megrázóan tudósít a királyi édesanya gyászáról: „Mennyire megsiratta fia halálát édesanyja, a királyné asszony, jobb elhallgatni, semmint valamit is mondani, mert ezt a keserűséget úgy nyelv el nem mondhatja. Urak és úrnők, hajadonok és özvegyek, Magyarország főnemesei mind összejöttek a királyné asszonynál, s látván a királyné fájdalmát ártatlan fiának veszte fölött, mindnyájunk szívét sírás és részvét hasogatta.” Fájdalmában fia, Lajos király is osztozott, aki két nápolyi hadjárattal próbált elégtételt venni a családját ért sérelemért.

Férje, Károly Róbert halála után Erzsébet – a kor szokásával ellentétben – nem vonult kolostorba, hanem Lajos fia legfőbb politikai támasza lett: befolyása haláláig megmaradt. Lajos szinte minden fontosabb intézkedése, birtokadománya (a ceglédi is) hangsúlyozza, hogy édesanyja beleegyezésével került rá sor. Még az igen fontos 1351-es törvény kiadásához is szükség volt a királyi özvegy jóváhagyására, ugyanis a bevezetőben ezt olvashatjuk: „a fenséges fejedelemasszonynak, Erzsébetnek, ugyanazon kegyelemből Magyarország királynéjának, a mi legkedvesebb édesanyánknak a szíves hozzájárulásával” erősítette meg Nagy Lajos az 1222-es Aranybullát. Az anyakirályné nem egyszer a bírósági ítéletekben is érvényesíteni tudta saját akaratát. A külpolitikába is beleavatkozott: 1357-ben IV. Károly német-római császárral, a budai udvarban nevelkedett Schweidnitzi Anna császárnéval, és lengyel rokonaival először meglátogatta Szent Erzsébet marburgi sírját, majd Aachenbe zarándokolt. A zarándoklat összefügghetett azzal, hogy Lajos király a Velencével vívott háborújához igyekezett ilyen módon szövetségest szerezni.

Anya és fia kapcsolatát igen jól világítja meg a következő eset: IV. Károly császár egy lengyel krónikás szerint 1361-ben minősíthetetlen szavakkal nyilatkozott a magyar anyakirálynéról és Lajos politikájában játszott túlzott befolyásáról. A fiú szenvedélyes hangú levélben védte meg édesanyját: „Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad, uralkodásra sem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magad uralkodónak és császárnak s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszedet sem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni? […] Ha Téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül borgőzös állapotban…” A lovagkirály a személyes párviadaltól sem riadt volna vissza annak érdekében, hogy lemossa az anyakirályné becsületén esett foltot, de a feszültséget végül mégis inkább diplomáciai úton simították el.

Nagy Kázmér 1370-es halála után Lajost lengyel királlyá koronázták. A magyar uralkodó az országot anyjára, Kázmér nővérére bízta. A perszonálunió sok feszültséget rejtett magában, mivel Erzsébet és Lajos elsősorban a kislengyel nemzetségekre támaszkodott: ez azonban kiváltotta a nagylengyel nemesség elégedetlenségét. Összeesküvést is szőttek a magyar uralom ellen, trónkövetelőként Erzsébet másod-unokatestvérét, a már kolostorba vonult Fehér Ulászlót léptették fel, akit csak a pannonhalmi apátsággal sikerült egy időre lecsendesíteni. A magyarok és lengyelek közötti feszültség 1376 decemberében véres összetűzéshez vezetett: Krakkóban 160 magyart mészároltak le az idős királyné kíséretéből. Erzsébet erre elhagyta Lengyelországot és visszatért Budára. A lengyelek már nem érezték őt maguk közül valónak, hiszen szülőföldjén is magyar kísérettel vette körül magát.

Hitbuzgó mecénás és városalapító királyné[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyné a Lajos által 1343-ban neki adományozott Óbudán rendezte be özvegyi udvarát. Ekkor készülhetett a város pecsétje is, amelyen a magyar-Anjou és a sasos lengyel pajzs alighanem Erzsébet királyné személyére utal. A királyné nagyon szeretett az óbudai klarissza apácák között tartózkodni. Az 1334. évi alapítólevél szerint Erzsébet saját és szülei lelki üdvére építtette a kolostort, amelyhez háromhajós templom csatlakozott. Az épületeket csodálatos kincsekkel szerelte fel. Ezek közé tartozott plasztikus ereklyetartó-szobrokkal díszített gyönyörű házioltára, amelyet ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őriznek. Az óbudai klarissza konvent valamelyik oltárán állhatott az a barokk korban alakított Madonna-faszobor is, amely ma a piliscsabai plébániatemplomban látható. Az óbudai klarisszákon keresztül kapcsolódik Erzsébethez a ceglédi városalapítás is. Nagy Lajos király 1358. január 10-én Budán kelt oklevelével Ceglédet (Cegleed) édesanyjának, Erzsébet anyakirálynénak adományozza. 1364. május 8-án a király, anyja kérésére, a ceglédi királynői polgároknak és telepeseknek vámmentességet ad, amit tulajdonképpen városalapításnak tekinthetünk. Lajos király 1368. szeptember 8-án erősíti meg édesanyja adományát, amellyel a város évszázadokra az óbudai klarissza apácakolostor birtokába kerül. A hagyomány Erzsébet királynénak tulajdonítja a ceglédi plébániatemplom építtetését is. Kétségtelen, hogy az 1821-ben lebontott gótikus templom a XIV-XV. században épülhetett, de volt egy olyan része is (a Szent Anna-kápolna), amely valószínűleg már az Árpád-korban is állt. Ezt 1360 körül a királyné hozathatta rendbe. Cegléden és Óbudán kívül is számtalan építkezés és adomány fűződik Erzsébet nevéhez, ami jól mutatja anya és fia buzgó, ugyanakkor politikai célokat is szolgáló vallásosságát. Az ország kormányzati rendszerében meghatározó szerepet játszó özvegy anyakirályné 1380. december 29-én halt meg. Végrendelete szerint, az általa mindig szeretett és támogatott óbudai klarisszák Krisztus Teste-kápolnájában helyezték végső nyugalomra.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Piast Erzsébet magyar királyné témájú médiaállományokat.