Jobbágy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jobbágy és nemes II. József korában

A jobbágy fogalma Magyarországon megjelenése után jelentős változáson ment keresztül: kezdetben a királyt szolgáló előkelőket jelentette, a középkor végén pedig földesurának termény- és pénzadóval, valamint szolgáltatásokkal tartozó, szabad állapotú telkes parasztot jelentett.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jobbágy szó eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szó etimológiája a 'jó' melléknév középfokjeles alakjából jött létre '-gy' kicsinyítő képzővel. Eredeti jelentése valamely néposztály legkiválóbbjai közül a kisebbekhez tartozó személy lehetett. István király törvényeiben a katonáskodók („várjobbágyok”) valóban az uralkodó réteg minores részeként szerepelnek. [1]

Más feltételezés szerint a név a régi türk jabgu címből ered, ami a kazárok közvetítésével került a magyarokhoz.

A rendi szemléletet, a "vérével adózó" magyar nemes értékítéletét tükrözi az az egykorú etimologizálás, miszerint a honfoglalás után a fegyveres harcot nem vállaló szabad rétegek közül azok lettek jobbággyá, akik – önként lemondva szabadságukról – inkább az adózást választották (eszerint 'jobbágy = jobb adj'). Ezt azonban teljesen cáfolja az a tény, hogy az államalapítás idején kizárólag a szabad harcos katonaelemet nevezték jobbágynak.

Várjobbágyok a királyi vármegyerendszer idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az államszervezés idején a királyi vármegyék egyik katonaelemét – a királyi szerviensek mellett –, az ispán vezetésével hadba vonuló várjobbágyokat nevezték így és az egyházi fegyvereseket. Ezek a rétegek kiemelkedtek a munkával és szolgáltatással tartozó, legtöbbször szolga állapotú várnépek és szolgálónépek közül. Eredetük a honfoglaláskori harcos középréteg, ekkor is ők alkották a társadalom középrétegét, később egy részükből alakult ki a magyar nemesség alsó rétege, a köznemesség, másik része a jobbágyparasztság része lett, amelynek nevét is átadta. [1]

A 11. századtól pedig a király kíséretét adó előkelőket is így nevezték.

Jobbágyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jobbágyság kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 13. században a 'jobbágy' szó leértékelődött, és a földesúri hatalom alatt élő népek egységesülésével a saját termelőeszközökkel rendelkező, az úrtól különféle ellenszolgáltatások fejében kapott földön önállóan gazdálkodó jobbágytelek, telkes paraszt neve lett. Ebbe a rétegbe felemelkedés útján korábban (rab)szolga állapotú vagy többé-kevésbé szabad felszabadított rétegek kerültek a várnépek és a királyi udvarház, udvari udvarnokok és egyéb szolgálónépek közül. Jogaikat azok az ebbe a rétegbe beolvadó nyugati bevándorló telepesek hozták magukkal, akik korábbi lakóhelyükön már átmentek a megfelelő társadalmi átalakuláson. Lesüllyedés útján ide került a királyi vármegyék katonáinak, a várjobbágyoknak egy része is, s ezektől kapta végül a kialakuló egységes jobbágyság a nevét, ami mindent összevéve az ebbe a rétegbe kerülők többségének társadalmi állapotuk emelkedését hozta.

Ez a folyamat nagyjából Károly Róbert idején fejeződött be, amikor is a kialakult nem szolga (servus), hanem szabad (liber) parasztság mozgékonysága lökést adott a mezővárosok kialakulásának is. [2]

A jobbágyok kötelezettségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyház számára a terményből vagy termékből tizedet kellett adniuk. Az állam számára fizetniük kellett a kapuadót, majd hadiadót, a megye számára a háziadót.

A földesúr jobbágytelek után járó járadékait, úrbér, ide tartozott a korlátozott munkajáradék, azaz robot, a terményjáradék kilenced vagy átalányadó, és a rendkívüli alkalmakkor (földesúr családi eseményei) járó kötelező ajándékok. Pénzjáradékot is kellett emellett fizetniük.

A jobbágyfelszabadítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-Európában a parasztok fokozatosan szabadultak meg feudális terheiktől és váltak szabad bérlőkké vagy birtokosokká. Ezzel szemben Kelet- és Közép-Európában a feudális terhek fokozódása ment végbe a második vagy örökös jobbágyság kialakulásával. Itt intézményes lépésre, jobbágyfelszabadításra volt szükség a feudális terhektől való megszabaduláshoz.

Magyarországon 1848-ban a jobbágyfelszabadítás részben előnyt, részben hátrányt hozott a parasztságnak. Ugyan szabaddá tett mindenkit, de csak az úrbéri földek terheit törölte el, a rajtuk élő jobbágyokat tulajdonossá téve 1920-ig elhúzódó állami kárpótlás fejében, az allodiális földek jobbágyai viszont nincstelen parasztokká váltak. Megmaradtak a szőlőbirtokokat terhelő járulékok is. Ezekre is kiterjesztették ugyan még 1848–49-ben az állami megváltást, de az 1853-as úrbéri pátens ezt visszavonta és csak önkéntes megváltást tett lehetővé egy részükre. Végeredményben a korábbi jobbágyság mintegy 44%-a vált polgári földtulajdonossá – a teljes földterület 56%-át birtokolva, a többi a volt úri földbirtokosok kezén maradt –, 56%-a pedig földnélküli zsellérré.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Györffy György. 18 / Uralkodó osztály és világi birtok., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  2. Kristó Gyula, Makk Ferenc. Előszó., Károly Róbert emlékezete. Európa Könyvkiadó Budapest 1988. ISBN 963-07-4394-9