Györffy György

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Györffy György
Született
1917. szeptember 26.
Szucság
Elhunyt
2000. december 19. (83 évesen)
Budapest
Foglalkozása történész

Györffy György (Szucság, 1917. augusztus 26.Budapest, 2000. december 19.) Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Györffy István néprajztudós és Papp Anna gyermekeként született a kalotaszegi Szucságon. 1935-ben a zuglói Szent István Gimnáziumban érettségizett. 1935–1939 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott tanulmányokat, a kor legkiválóbb történészeinek, Domanovszky Sándornak, Mályusz Elemérnek és a magyar őstörténetet kutató Németh Gyula turkológusnak a tanítványaként. 1940 júniusában doktorált magyar művelődéstörténet főtárgyból „Besenyők és magyarok” című disszertációjával. A második világháború kitörése egy baltikumi, finnországi és lappföldi tanulmányút végén érte, és Stockholmból csak 1939 októberében tudott hazatérni. 1940 szeptemberétől 1941-1942 fordulójáig az Egyetemi Könyvtárban dolgozott mint gyakornok. 1942 elejétől a Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézetének gyakornoka, majd tanára lett. 1945-től 1949-ig a Néptudományi Intézet igazgatója volt. 1951 végén Debrecenben ajánlottak fel neki katedrát, de amikor kiderült, hogy éppen a súlyos politikai támadásokkal háborgatott, kiváló Szabó István helyett lehetne tanszékvezető, nem élt a lehetőséggel. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa lett, majd főmunkatársa, végül tanácsadójaként 1988-ban ment nyugdíjba. Hetvenéves korában, 1987-ben sajátította el a számítógépes technikát, hogy szaporábban haladhasson a szerkesztéssel. Számítógépén Pozsony város adatainak feldolgozásáig jutott el, de a terjedelmes szövegrész befejezetlenül, csonkán maradt.

Elismerései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1952-ben a történettudomány kandidátusává nyilvánították,
  • 1969-ben „A magyar várostörténet kezdetei és Budapest kialakulása” című disszertációjával elnyerte a történettudomány doktora fokozatot.
  • 1988-ban Herder-díjat kapott,
  • 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta,
  • 1991-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett,
  • 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták példaértékű történészi munkássága elismeréseként.
  • Életműve 1997-ben a Magyar Örökség része lett.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Györffy György munkái a magyar őstörténettel, a honfoglalás időszakával, az Árpád-korral, régi személy- és helyneveinkkel, összehasonlító keletkutatással, forrásismerettel és -olvasással, történeti topográfiával foglalkoznak. Különösen közel állt hozzá a nyelvtudomány. Tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, nemcsak buzgó olvasója, hanem munkatársa is volt a Társaság folyóiratának, a Magyar Nyelvnek. 1957-ben Györffy György elsőnek e folyóirat hasábjain számolt be az 1950 őszén megkezdett és 1956 elején a megírás stádiumába jutott nagy vállalkozása, „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” munkálatairól. „A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításához” címmel írt dolgozatot. Árpád-kori történeti földrajzába bedolgozta a teljes földrajzinév-anyagot, tehát a települések nevén kívül a tájak, határrészek, vízfolyások, hegyek, dombok, erdők stb. nevét, továbbá a személynévi anyag jelentős részét, betűhíven, de nagybetűvel kezdve, megadta a határjárásokban előforduló fák, tereptárgyak vulgáris néven való jelölését. Műve nyelvtörténeti szempontból is elsőrendű.

Nyelvészetileg is fontos újabb műveinek válogatott jegyzéke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára. Bp., 1959.
  • Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Bp., 19631998. (A betűrendben tárgyalt megyék között az utolsó: Pilis megye.)
  • Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp., 1965. (Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta. A szövegeket megosztva fordította feleségével, Gy. Ruitz Izabellával.)
  • A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. 2., bővített kiadás. Bp., 1975. (Szerkesztés, bevezetés, jegyzetek. A tárgymutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.)
  • Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Bp., 1986. (Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta. A szöveget megosztva fordította Gy. Ruitz Izabellával.)
  • Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Válogatott tanulmányok. Bp., 1988.
  • A magyarság keleti elemei. Bp., 1990.
  • Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések – új válaszok. Bp., 1993.
  • Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá emelkedéséig. Bp., 1997.
  • István király és műve. 3., bővített, javított kiadás. Bp., 2000. (A tárgy- és névmutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyar akadémikusok listája
  • Szilágyi Ágnes Judit: Érdekes személyiségek, emlékezetes viták a magyar történetírásban, 27 történészportré, Budapest, Palatinus, 2007. 151-156.o.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]