Magyar nemesség

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar nemesség a magyar történelem során a feudális előjogokkal rendelkező uralkodó társadalmi osztály volt 1848-ig. Története a honfoglalásig, és az akkori magyar társadalom törzsi, nemzetségi berendezkedéséig vezethető vissza, [1] kiegészülve későbbi betelepülőkkel és a társadalmi ranglétrán helyben felemelkedettekkel.

A nemesi rangok és címek végleges megszüntetéséről és használatuk megtiltásáról az 1947. évi IV. törvény[2] rendelkezik.

A honfoglalás és a kalandozások kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében valószínűleg törzsenként telepedtek le, de a háborús vonulás elmúltával valószínűleg a törzsek alatti nemzetségek váltak fontosabbá, mint kultusztközösségek, amelyek békésebb időben is funkcionálnak. A törzsfő maga is nemzetségfő volt, a katonai szerepet betöltő törzs vezető nemzetségének nemzetségfője. A törzseknek valószínűleg ezért nem lehet nyomát találni a későbbi államszervezetben, a vármegyerendszer viszont a honfoglaláskori sztyeppei nemzetségi szervezet leképezésének tűnik [1] , amelyik méretében szerencsésen találkozott a karoling grófi szervezettel. Az ispán feladatköre lényegében megegyezett a frank gróféval (grafio, latinul comes). [3]

A honfoglaló magyarok temetőinek régészeti feltárása alapján a társadalom háromrétegű tagolódása rajzolódik ki. A felső réteg, amelybe a – korabeli szóval úr – törzsfők és – korabeli szóval – nemzetségfők tartozhattak, magányos sírba temetkeztek, aranyveretes ruhában, aranyozott szablyával és edényekkel. A középréteget a gazdagabb tisztektől egyszerű vitézekig terjedő, ezüstveretes ruhában, íjjal, nyíllal, a toron elfogyasztott ló részeivel kis családi vagy az ezekhez hasonlító nagycsaládi temetőbe temetkezők között találjuk, akik mellé esetleg háziszolgákat és szegény rokonokat is temettek. A harmadik réteg a – korabeli szóval ín – közrendűeké, akiket a faluközösség nagy közös temetőjében találunk, ahol kevés a fegyverrel és lószerszámmal való temetkezés. Ez a réteg a még szabad emberektől a zsugorítva temetett vélhető rabszolgákig terjed. Az első és harmadik réteg helyzete közötti nagy különbséget érzékelteti bőség és ínség szavunk. [4]

Az első két és a harmadik réteg arányát valamennyire érzékelteti, hogy Dzsajháni a fejedelemmel kivonuló 20 ezer lovasról beszél, [5] míg becslések szerint a honfoglaló magyarok teljes létszáma 400 ezer lehetett. [4]

Az államalapítás és a királyi vármegyerendszer kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Géza fejedelem és István király híveiből kialakult egy uralkodó réteg, akik földbirtokkal rendelkeztek, amelyeken termelő parasztok és szolgák dolgoztak, akik munkájukkal tartották el őket. A birtokosok, mint fegyveres szabadok katonáskodni tartoztak a királynak. Ők két részre tagolódtak, akiket István király törvényei is megkülönböztetnek mint „nagyobbak” (maiores) ill. „kisebbek” (minores), az utóbbiak alkották a társadalom középrétegét. [6]

A nagyobbakat „születésre és méltóságra nagyobbak” (maiores natu et dignitate) (I. 21. §) illetve comes (I. 9, 35. §) megjelöléssel is említi a törvény. Ők birtokuk nagyságával, szolgálóik számával és a közéletben betöltött szerepükkel emelkedtek a kisebbek fölé. Közülük kerültek ki a királyi tanács (consilium) tagjai és az országos gyűlések (commune concilium, senatus, conventus) hangadói és az ispánok (comes). Nekik saját fegyveres kíséretük is volt, és személyes fegyverzetükkel is kitűntek a középrétegek közül. Nehézfegyverzetük, sisakjuk, páncéljuk volt, a nyugati lovagoknak még a kísérete is többnyire nehézfegyverzetű volt. Eredetüket tekintve ők a Gézának és Istvánnak meghódoló – magyar, kabar, besenyő – törzsfők és nemzetségfők, hódolt pannóniai és moráviai főemberek, valamint külföldi hercegnőkkel és főpapokkal érkezett lovagok utódai voltak, akik örökös birtokot kaptak, illetve azzal eleve rendelkeztek. István király II. törvénykönyvének 2. cikke a birtokolt javak (bona) kér fajtáját említi, a sajátot (propria) és a királyi adományt (dona regalia). A saját birtokok eredete a nemzetségfők korábbi téli szállásai és körülhatárolt legelőterületei. A nem állandó jellegű nyári szállások nem rögzültek későbbi birtokká, bár nevükben gyakran megőrizték korábbi használójukat. A 11-12 században ezt a vezető réteget nevezték csak nemeseknek (nobiles). [6]

A kisebbek, a társadalom középrétege, az uralkodó osztály alsó rétege fegyveres vitézekből állt, akik ekkor még sokkal kevésbé alkottak egységes réteget. Helyzetük függött attól, hogy hol kaptak földet és feladatot. A királyi birtokon (királyi udvarház) a nádor alá tartozott, mint királyi szerviens. Várföldön (királyi vármegye) mint az ispánság „jobbágya” („várjobbágy”) szolgált. Egyházi földön az egyház szabad milese lett. Világi nagybirtokon az úr vitéze volt. Az is különbséget jelentett helyzetükben ezen felül, hogy birtokát örökbirtokként, vagy a szolgálat fejében szolgálati birtokként kapta. Ez ugyanakkor ténylegesen nem volt nagy különbség, mert a szolgálatot könnyen átörökíthette fiára a szolgálati birtokkal együtt ebben az időben, amikor föld bőven állt rendelkezésre, és sokkal nagyobb értéket képviselt egy hű szolgáló. [6] Ezekett a rétegeket a 13. század elejétől nevezték „nemeseknek” (nobiles), de csak a szerviensek számítottak az ország igazi nemeseinek (veri nobiles regni). [7] A várjobbágy lombard párhuzama az arimann – a longobárd heerman vulgáris latin („olasz”) alakja –, akiknek szolgálati birtoka volt az elidegeníthetetlen, de átörökíthető arimann-birtok. [3]

Az István király korabeli birtokrendezés vált a későbbi birtokviszonyok alapjává. Kálmán 1100 körüli törvényei megkülönböztetik Szent István adományát – beleértve a még régebbi saját birtokot – a későbbi királyok adományától. Az utóbbit – ezt nevezték később „adománybirtoknak” – csak a fiak és testvérek, valamint a testvérek fiai örökölhették, egyébként visszaszálltak a királyra, míg az előbbieket – ezt nevezték később „nemzetségi birtoknak” – a szélesebb rokonság, a nemzetség is. Ezen jogi viszonyok miatt nevezték magukat az úri nemzetségek az István korabeli – vagy későbbi bevándorló esetén a későbbi – birtokosról, s nem az eredeti nemzetségfőről vagy törzsfőről, akitől a nemzetség valójában eredt. [6]

A nemzetségi birtokok 12-14. századi állapota alapján kikövetkeztethető, hogy István király a korábbi nemzetségi terület egyharmadát meghagyta a helyi nemzetség kezében, a kétharmad részből pedig királyi udvari birtok, és az ispán kezelésébe és haszonélvezetébe tartozó várispánsági vagy egyházi birtok lett. Ezek együtt alkottak egy-egy az ispán igazgatása alá tartozó királyi vármegyét. [6] Az udvari és a várbirtok aránya is kétharmad-egyharmad volt. [1]

A udvari és várszervezethez csatolt katonai elem, a várjobbágyok lakóhelyeit tudhatjuk a magyar törzsnévvel – Nyék, Megyer, Jenő, Kér, Keszi, Kürt, Gyarmat, Tarján – vagy hasonló más etnikai csoportnévvel – Varsány, Örs, Berény, Ladány, Ság, Besnyő, Horváti („fehér horvát”), Oroszi („rusz-varég”) – jelölt falunevek mögött. Ezt támasztja alá, hogy csak várjobbágy nemzetségek származtatták magukat törzsnévből (Kér nemzetség de genere Quer, Kürt nemzetség de genere Kurth). Ezen falvak már István király korai okleveleiben szerepelnek, azaz korábban létrejöttek, Géza fejedelem vagy esetleg Taksony fejedelem idején. Társadalmi keresztmetszetük arra utal, hogy bennük a katonaháztartások (várjobbágyok) mellett az 2-4-szer annyi szolgarendű szolgáltató háztartás is volt, amelyek az ellátásukat segíthették – az ún. várnépek. A várjobbágyfalvak a későbbi kisnemesi falvak előzményei. [1]

Az Aranybulla, a nemesi vármegyerendszer és az egységes nemesség kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 12. század második felétől a királyi hatalom hanyatlásával, illetve a királyi vármegyerendszer felbomlásával helyzetük is romlott, mert a világi nagyurak magánföldesúri függésbe akarták vonni őket a várjobbágyokkal együtt. Ez ellen a nyomás ellen a szerviensek és a várjobbágyok együtt léptek fel, a királyi szervienesek lettek az Aranybulla-mozgalom vezetői. Meg akarták őrizni a kizárólag a királytól való függésüket, meg akarták védeni birtokaikat, ezért a nagybirtokosokhoz hasonlóan ők is egy „ősfoglaló” elődről (de genere ...) kezdték nevezni magukat, mint akik az ő nemzetségéből származnak. A nemességbe a közszabadsággal rendelkező királyi szerviensek, valamint a várjobbágyok azon része jutott be, akik önálló egzisztenciával is rendelkeztek, és szabadságukat Szent István idejéig vissza tudták vezetni (a „Szent Király szabadjai”). [8]

A nemesség jogait II. András 1222. évi Aranybullája és 1231. évi második aranybullája, IV. Béla 1267. évi és III. András 1290. és 1298. évi dekrétumai rögzítették, majd Nagy Lajos 1351. évi törvénye ismerte el. [7]

1222-ben mentesültek a szabadok dénárai, valamint valamennyi pénz- és terményadótól és a szállásadó kötelezettségüktől (descensus). Ez azonban csak személyükre és házukra vonatkozott, a földesúri hatóságuk alatt élő népekre nem. Bírájuk a király vagy a nádor törvényszéke volt, hadba vonulni csak a király zászlaja alatt voltak kötelesek és elvben csak az országot ért támadás esetén, bár ezt az Anjouk sokszor figyelmen kívül hagyták. A nemesekkel szemben az ún. egyházi nemeseket vagy prédiális nemeseket, továbbra is egyházi vagy világi földesurukhoz kötötte had- és szolgáltatáskötelezettségük mégha ők maguk is földesurak voltak. A 31. pont lehetőséget adott a főpapoknak és az előkelőknek a királlyal szembeni engedetlenségre (ellenállási jog), amit majd csak később terjesztettek ki az egész nemességre. [7]

A rendelkezések nem nagyon éreztették hatásukat, ezért, valamint az egyháziak követelésére 1231-ben sor került az Aranybulla megújítására (második aranybulla), amikor a 31 cikkelyből 12 nem került bele újra, viszont számos új, az egyháziaknak kedvező rendelkezés igen. A királyi szerviensek jogállása nem változott, viszont a várjobbágyoké ekkor romlott, ami azt mutatja, hogy a két réteg szövetsége ekkora felbomlott. [7]

1267-ben adta ki IV. Béla azt a „nemesi chartát”, amit nem láttak el aranypecséttel, a kutatás mégis ezt tekinti mintegy a harmadik aranybullának. Ennek előfeltétele a király és István ifjabb király közötti harc lezárása volt, ami 1266-ban a margitszigeti egyezménnyel történt meg. 1267-ben a még mindig megosztott ország nemesei „akiket szervienseknek mondanak”, a király, az ifjabb király és Béla szlavón herceg elé járultak, hogy tartsák meg őket még Szent Istvántól nyert szabadságukban – valójában korábbról származó, Szent István által megtartott és azóta megőrzött közszabadságukban. Ebben többek között szerepel, hogy a fehérvári törvénynapon, augusztus 20-án minden vármegyéből két vagy három nemes köteles megjelenni, ami a nemesi vármegye kialakulásának folyamatát mutatja. [7]

1351-ben a nemzetségek vagyoni alapjának védelme érdekében Nagy Lajos átírta és megerősítette az 1222. évi Aranybulla rendelkezéseit, a szabad végrendelkezésre vonatkozó szakasz kivételével, amely helyére az ősi nemzetségi birtok régi törzsi-nemzetségi módra való öröklődése újult fel (ősiség). Ekkor viszont már minden az örökhagyó által örökléssel szerzett birtok ősinek számított, csak a személyesen adományba kapott nem. Az ősiség törvénye egyszerre korlátozta a szabad rendelkezést – közte pl. az egyháznak való adományozást – és a királyra való visszaháramlást. Ekkor megszűnt minden jogi különbség az egységes nemesség leggazdagabb és legszegényebb rétegei között („az ország összes igazi nemese ... egy és ugyanazon szabadsággal éljen”). [7]

Ekkortól a „nemességnek” két alapvető feltétele volt, a nemesi származás – lehetőleg emberemlékezet óta – és nemesi birtok, amit semmilyen – legfeljebb csak katonai – szolgálat nem terhelt. A 14. század végére – saját személyükre vonatkozóan, a birtokaikon élő jobbágyokra nem – megszabadultak az egyházi tized fizetésétől is. A birtokos nemessel szemben a birtoktalan nemtelennek számított. Kivételesen be lehetett jutni a nemességbe királyi birtokadomány útján történő nemesítéssel – ami a 14. század után már nem volt gyakori – és nemes leánnyal kötött házasság révén, ahol a nemesi birtokot a leánynegyed biztosította. Ilyenkor az utódok már nemesnek számítottak. [7]

A nemes a birtokán élő jobbágyoktól szolgáltatásokat követelhetett, kisebb ügyekben úriszéke révén felettük bíráskodhatott, kivéve az olyan ún. egytelkes nemeseket (nobiles unius sessionis), akiknek jobbágya nem, csak egyetlen nemesi telke volt. [7]

Ezután 1916-ig lényegében valamennyi uralkodó megerősítette az 1222. évi Aranybullát, kivéve hogy a magyar rendek 1687-ben kényszerből lemondtak az ellenállási jogról. [7]

A rendi Magyarország kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nemesség (vezető rétegének) jelentős része vesztette életét a mohácsi csata során. A megmaradtak a királyi Magyarország területére menekültek. Itt azonban a Habsburgok egyre inkább abszolutista politikát folytattak, és igyekeztek megfosztani a magyar főnemességet (1608 óta léteznek a nemesi rendek) jogaitól. A magyar rendiség épp a XVI. században élte fénykorát, így nagyon erős rendiséggel találták szemben magukat a spanyol területeken az abszolutizmushoz szokott Habsburgok, s kísérletet tettek a magyar rendiség fölszámolására. I. Ferdinánd (1526-1564) még látta az erős, nagy Magyarországot, utódai csak a megfogyatkozott, megroggyant országot ismerték, amely rászorul a Habsburg impériumra s ezért kevésbé vették komolyan, kevésbé tisztelték azt. Komolyabb kísérletre I. Rudolf (1576-1608) uralma idején került sor, melynek a Bocskai István vezette felkelés szabott gátat (1604-1606). A magyar nemesség vezetésével a Habsburg Birodalmon belül, a morva és osztrák rendekkel együtt koalíciót kötöttek Rudolf ellen, helyére öccsét, Mátyás főherceget, a későbbi magyar királyt akarták ültetni. A szövetség sikerrel járt, az új király Mátyás, megerősítette a magyar rendi jogokat, helyreállt a rendi dualizmus (1608-1671). Újra betöltötték a nádori tisztséget, amely Nádasdy Tamás nádor 1562-es halála óta betöltetlenül állt, s az új nádor Illésházy István, az első protestáns nádor lett. A nádor, mint a rendiség feje a nemesség vezetője, az ország főkapitánya a király külföldi tartózkodása idején annak helytartója a királyválasztásnál az övé az első szavazat, a panaszokat a király elé terjeszteni köteles stb - 1485. évi nádori cikkek - a Habsburg királyok ezt akarták a tisztség be nem töltésével kiküszöbölni. Többnyire nádori helytartót -leginkább az esztergomi érsekeket neveztek ki (akik a rendeknek nem voltak lekötelezve, úgy mint a nádor) Oláh Miklós, Verancsics Antal, majd az esztergomi érseki széket is betöltetlenül hagyja I. Miksa király, s Telegdy Miklós személyében érseki helytartót nevez ki. A Harmincéves háború (1618-1648) során a magyar rendiségnek sikerült megőrizni a rendi jogokat az Erdélyi Fejedelemség támogatásával. (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratai) mindezt úgy, hogy eközben a birodalom osztrák és cseh területein a Habsburg uralkodók felszámolták a rendiséget, s kiépült az abszolutizmus.

A harmincéves háború lezárása (1648) után, és az erdélyi fejedelemség bukása (1660) (II. Rákóczi György csúfos lengyelországi hadjárata) következtében a megerősödő bécsi udvar, és a védelem nélkül maradt Királyi Magyarország közötti egyensúly felborult, s a Habsburgok javára billentette a mérleg nyelvét. Az új király, I. Lipót erélyes lépéseket tett Magyarország katolikussá tételéért, és a rendi különállás megszüntetéséért.( a birodalom osztrák és cseh részein teljesen fölszámolták a harmincéves háború idején a rendi államot, és abszolutizmust vezettek be a Habsburgok). Ez, továbbá I. Lipót tanácsadóinak "köszönhető" magyarellenessége nemesi ellenállást váltott ki, ami többek között a Wesselényi Ferenc, és Zrínyi Miklós vezette összeesküvésekben Wesselényi-összeesküvés nyilvánult meg. Csakhogy ezen összeesküvések mind súlyos megtorlásokba fulladtak. Amelynek következménye lett a rendi állam fölszámolása, a rendi országgyűlés mellőzése, a nádori hivatal eltörlése, kormányzóság fölállítása, és az abszolutizmus bevezetése. Az abszolutizmust (1671-1681) nem sokáig lehetett fenntartani, ugyanis számottevő volt az ellenállás a rendek részéről. I. Lipót 1681-ben kénytelen volt összehívni a rendi országgyűlést, ahol helyreállították a magyar rendi alkotmányt. Visszaállították a nádori hivatalt is, az új nádor Esterházy Pál lett.

A török kiűzését eredményező háború során 1686-ban sikerült Budát visszafoglalni, főleg császári és nemzetközi seregek segítségével, nem magyar kezdeményezéssel, és nem nagyarányú részvétellel, (tehát nem a magyarok játszották a főszerepet, sőt Thököly csapatai a török oldalán vettek részt a harcokban). Ennek súlyos következményei lettek a magyar rendiség szempontjából. A Habsburgok „benyújtották a számlát”, és az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen elfogadtatták a magyar rendekkel a Habsburg-ház fiágának örökösödési jogát a magyar trónra. A magyar nemesség ezzel lemondott a (Habsburg-házon belüli) szabad királyválasztás jogáról is. Tehát ezután, mindig a Habsburg-ház osztrák férfiágának leszármazói közül fognak királyt választani, amennyiben az kihalna, akkor a Habsburgok spanyol ága örökölné a magyar koronát is. Ha a spanyol ág is kihalna akkor a szabad királyválasztás joga visszaszáll a magyar nemzetre. ( 1687. évi II., III. törvénycikk), tulajdonképpen ezzel elismerték a rendek a Habsburg-házon belüli elsőszülöttséget ( primogenitúrát). A másik meghatározó rendelkezés az (Aranybulla 31. cikkelyéről) ellenállási jogról való lemondás (módosítás) volt. (1687. évi IV. törvénycikk). (Megjegyzendő, hogy Magyarország soha nem volt választási monarchia, abban az értelemben, mint az Erdélyi Fejedelemség, vagy a Német római császárság, ahol a választás kizárólag a fejedelem (uralkodó) személyére szólt (az uralkodók közjogi állásukat (trónjukat) nem tudták örökletessé tenni), tehát nem dinasztiát választottak, bár voltak erdélyi fejedelmek, akik szerették volna örökletessé tenni a fejedelmi széket, Magyarországon 1526-ig minden királyválasztásnál dinasztiát választottak. A viszonylag sok királyválasztó országgyűlésre (1387, 1437, 1440, 1458, 1490, 1526) azért került sor mert a dinasztiák (férfi ágon) kihaltak, s 1526 után pedig a király többnyire nem tartózkodott az országban, (Bécsben, Prágában székelt) s a magyar rendek 1547. évi 5. törvénycikkben elismerték a Habsburg-ház férfi ágának örökösödési jogát a magyar trónra, csak nem szabályozták a trónöröklési sorrendet, s ebből fakadt a Habsburg-családon belüli! szabad királyválasztási jog. 1687-ben tehát erről mondtak le a rendek)

A 17. század végén, a 18. század elején a nemesség egy része már fegyverrel lépett fel I. Lipót császár ellen. 1687-88. évi országgyűlés után Lipót nem hívott össze országgyűlést, rendeletekkel kormányzott.(Ez tulajdonképpen részben visszatérés volt az abszolutizmushoz, mely egyik kiváltó oka volt a fegyveres megmozdulásoknak). E fegyveres felkelések voltak a Thököly Imre és Zrínyi Ilona által vezetett harcok, továbbá a Rákóczi-szabadságharc is.

Magyar nemesség a Habsburg-uralom alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nemesség hozzáállása a Habsburg-uralomhoz, I. József megkoronázása óta fokozatosan enyhült. József a visszafoglalt magyar területek ügyét a Magyar Kamarára bízta, amivel jelentősen csillapította a főnemesség ellenállását. A nemesi adófizetés, amit Rákóczi Ferenc szándékozott bevezetni, sok nemest eltántorított a szabadságharc ügyétől, s így a kuruc tábor nemeseinek döntő része elfogadta az 1711-es szatmári békét, amely garantálta a békés, építő évtizedeket a sokat szenvedett Magyarország számára. A szatmári béke, amelyet tulajdonképpen két magyar arisztokrata, Pálffy János III. Károly magyar király képviseletében, Károlyi Sándor pedig a magyar rendek képviseletében kötött. Ezt a lépést a magyar nemesség nagyon fontosnak tartotta, hogy nem a "bécsi urak" győzedelmeskedtek, hanem a magyar királlyal egyeztek ki.

A békekötést követően helyreállt a rendi alkotmány, igaz nem teljes egészében, hiszen az ellenállási záradékot, és a szabad királyválasztás jogát nem állították vissza. Az udvar azonban érezhetően fölényben volt a magyar rendekkel szemben, különösen III. Károly uralkodása vége felé, erdődy gróf Pálffy IX. Miklós nádor 1732-es halála után egy időre, (III. Károly haláláig) újra üresen állt a nádori méltóság. Károly, mivel a trónöröklés problémássá vált, (csecsemőként meghalt Károly egyetlen fia, Lipót János, s nem volt több férfi Habsburg a családban, s Károllyal ki is hal a Habsburg család férfi ágon) ezért engedményekre kényszerült a magyar rendekkel szemben, hiszen az 1687. évi II. illetve III. törvénycikkek azt mondták ki, hogy a Habsburg család osztrák férfi ágának kihalta után következik a spanyol férfi ág, s annak kihalta esetén száll vissza a szabad királyválasztójog a "magyar nemzetre". A spanyol fiág azonban még 1700-ban kihalt, így Károlynak az osztrák női ág örökösödését kellett biztosítania. A magyar rendeknek ez kapóra jött, hiszen így garantálni tudták a rendi jogok megőrzését s fenntartását, pl a nemesség adómentességét (a birodalom osztrák felén, a Lajtántúlon már a nemesség ekkor adózott!). Károly (váratlan) halálakor leánya, Mária Terézia trónöröklése biztosítottnak látszott, de csak látszott! Ugyanis az európai (nagy)hatalmak egy része (francia, porosz, spanyol, bajor) nem ismerte el Mária Terézia örökösödését, háborút indítottak a Habsburg örökségért, s ekkor a magyar rendek szerepvállalása óriási jelentőségű volt, hiszen kiálltak Mária Terézia mellett (széles körben ismert a magyar rendek 1741. évi pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia segélykérésére adott válasz, a Vitam et sanguinem pro rege nostro Maria Threresia - azaz Életünket és vérünkért királyunkért, Mária Teréziáért). Felismerték ugyanis a helyzetben rejlő lehetőséget, a katonailag, politikailag megrendült birodalom megmentéséért cserébe a rendi jogaik, privilégiumaik megerősítését kérték (az udvartól) Mária Teréziától (meg is kapták). Mária Terézia a birodalom modernizálását is célul kitűző reformok keretében szerette volna a magyar nemességet megadóztatni, kísérletet tettek erre az 1751. évi országgyűlésen, de a magyar rendek heves ellenállása miatt kudarcba fulladt. A magyar nemesség adómentességének legitimitását a katonáskodásra vezette vissza ("a nemesség a vérével adózik").

Az osztrák örökösödési háború során kialakult válságos helyzetben a magyar nemesség „vitam et sanguinem!” közfelkiáltással támogatta Mária Terézia királynőt, aki cserébe továbbra is biztosította a nemesi adómentességet, eltörölte III. Károly király néhány, a magyar nemesség érdekeit sértő törvényét, továbbá engedélyezte a magyar nyelvű vezényleti nyelvet.

Ugyanakkor II. József császár idején a magyar nemesség ismét ellenállást tanúsított az uralkodóval szemben, magyarellenesnek minősített modernizációs és központosító intézkedései, továbbá sikertelen törökellenes hadjáratai miatt.

Magyar nemesség a 20. század elején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar nemesség napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ma is hatályban lévő 1947. évi IV. törvény kimondja az örökletes nemesi rangok és és más címek, így a vitézi cím megszüntetését és használatuk tilalmát. Ezzel a nemesség Magyarországon megszűnt.

Függelék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Levéltári források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családtörténeti (genealógiai) gyűjtemények

A Magyar Országos Levéltárban őrzik a Családtörténeti Cédulagyűjteményt az A 131 jelzet alatt. Ezt a gyűjteményt nevezik a Levéltárban Illéssy-patikának. Készítője, Illéssy János arra törekedett, hogy a nemes családok nemességének tényét bizonyítsa, ezért megadja az illető családra vonatkozó és a Magyar Országos Levéltárban közel száz fondban és állagban található iratok jelzetét (megjegyzendő, hogy sok esetben más levéltárra is utal a cédulagyűjtemény). A cédulagyűjtemény korábbi része, amit szintén Illésy készített, irodalmi utalásokat is ad (Turul - heraldikai és genealógiai folyóirat, Századok, családtörténeti művek). Ezeket az irodalmi utalásokat azok, akik Illésy halála után a gyűjteményt kiegészítették, általában nem jegyezték fel. Az 1990-es években - a könnyebb kezelhetőség végett - a százezres nagyságrendet meghaladó cédulagyűjteményt számítógépre vitték. 1997 óta viszont már CD ROM-on is beszerezhető.

Szintén a Magyar Országos Levéltár őrzi Pataky Károly genealógus kéziratát, amely elsősorban erdélyi, másodsorban és kisebb mértékben magyarországi nemes családok genealógiai adatait tartalmazza, a családnevek betűrendben követik egymást. Ezek az adatok bibliográfiai, illetve levéltári jelzetekkel vannak kiegészítve. (Levéltári jelzete: A 133 - Filmtári helye: B 1583-B 1585 dobozok).

Az ún. Peláthy "Heraldika" iroda különböző családok nemességének kutatására vonatkozó betűrendben elrendezett XVI-XX. századi iratokat tartalmaz. (Levéltári jelzete: R 272 - Filmtári helye: B 1534-B 1563 dobozok).

Ide sorolható még az ún. Daróczy-gyűjtemény, amely talán az Illéssy-patika mellett a legteljesebb genealógiai gyűjtemény. (Filmtári helye: 40593-40684 dobozok. Az eredeti, kéziratos anyagot a Dunamelléki Egyházkerület Ráday Levéltárában őrzik. 1092 Budapest, Ráday u 28.).

Sajnos nem ritka eset, hogy az irat, amelyre az Illéssy-féle cédulagyűjtemény, illetve a Pataky-féle genealógiai gyűjtés utalnak, a Magyar Országos Levéltárban két alkalommal keletkezett tűzvészben megsemmisült (1945-ben kb 3000 folyóméter, 1956-ban viszont 8765 folyóméter irat égett el, pl. az Erdélyi Tábla anyaga, sok bírósági, igazságügyi és jogügyi szerv irata, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irattára, valamint sok családi levéltár stb.). A megadott jelzetek alapján az irat a Magyar Országos Levéltár I. emeleti kutatótermében - a kutatási szabályzatnak megfelelően - kikérhető és kutatható. Megjegyzendő, hogy sok egyéb családtörténeti vonatkozású irategyüttes már mikrofilmen megtalálható, a Reprográfiai Osztály óbudai kutatótermében kutatható.

Ha más levéltárra (múzeumra, könyvtárra, gyűjteményre) utalnak a fent említett genealógiai gyűjtemények (pl. valamelyik megyei levéltárra), és nem őrzik a megfelelő irat mikrofilmmásolatát a Magyar Országos Levéltár Filmtárában, akkor a kutatónak személyesen vagy levélben kell az illető intézményhez fordulnia. Pl. Nagy Iván gyakran hivatkozik a Collectanea Heraldica c. forrásra, ez az OSZK Fol. Lat. 127 sz. alatt található, és 18. század végi-19. század eleji rézmetszetes címerábrákat tartalmaz. Sokszor a megadott forrásőrző intézmény ma már külföldön van. Ez fölöttébb nehezítheti és költségessé teheti a kutatást. Az is előfordulhat, hogy a 70-80-100 évvel ezelőtt feltüntetett jelzetek ma már nem használhatóak. A levéltár anyagát átrendezték, az irat elveszett, megsemmisült stb. Ezekkel a nehézségekkel a kutatónak mind számolnia kell.

Megyei nemesi iratok (és közgyűlési jegyzőkönyvek). A közgyűlési jegyzőkönyvekben a nemesség kihirdetéséről, birtokadományozásról, rangemelésekről vannak bejegyzett adatok. Annak a megyének a jegyzőkönyveiben kell kutatni, ahol a kihirdetés, adományozás stb. történt.

Genealógiai táblák, 13-19. század. Kézirat az országos Levéltárban. Mutatót is tartalmaz. Minden családhoz egy "P" jelzet van rendelve, az iratok levéltári csoportját jelöli. Ezen iratok több más családra is tartalmaznak adatokat. A mutatóban a rokon családok a fő P-jelzet számával kapcsolódnak.

Genealógiai tabellák XIII-XIX. század (MOL P szekció) (Filmtári helye: B 1431-B 1470. dobozok). Csak a birtokos nemesség családfáit őrzik ezek az iratok.

Genealógiai tabellák XVI-XIX. század (Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak, Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára) Levéltári jelzete: F 6 - Filmtári helye: B 1470-B 1471. dobozok.

Genealógiai tabellák XIV-XIX. század (Bírósági Levéltárak, Levéltári jelzete: O 59 - Filmtári helye: B 1471- B 1473. dobozok). Többnyire a Processus tabulares (Jelzete: O 18), valamint az Acta post Advocates (Jelzete: O 69) c. állagokból kiemelt és kimásolt genealógiai tabellákat, illetve betűrendes mutatókat tartalmazza. Az O 58. állagban szintén vannak genealógiai tabellák, ezek még nincsenek mikrofilmre véve, így eredetiben kaphatja kézhez az érdeklődő.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Györffy György. 15 / A vármegye X. századi előzményei és korai szervezete., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  2. Az 1947. évi IV. törvény egyes rangok és címek megszüntetéséről
  3. ^ a b Györffy György. 16 / Vármegyeszervezés az európai intézmények tükrében., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  4. ^ a b Györffy György. 3 / Honfoglalás és megtelepedő társadalom., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  5. Györffy György. 4 / Kalandozás és életforma-változás., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  6. ^ a b c d e Györffy György. 18 / Uralkodó osztály és világi birtok., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  7. ^ a b c d e f g h i szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. ISBN 963-05-6722-9 (1994) 
  8. MTF 194–195. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • MTF: Magyar történelmi fogalomtár. Szerk. Bán Péter. Budapest: Gondolat. 1989. ISBN 9630567229  

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]