Harang
A harang egy idiofon ütőhangszer; egyik végén nyitott hengerforma fémszerkezet, amit rendszerint a belsejébe erősített fémrúd szólaltat meg, amikor a harangot mozgásba hozzák. Ma rendszerint bronzból készítik, korábban acélból, alumíniumból és keményvasból is készültek. Kisebb méretű rokona a csengő, csengettyű és a kolomp. Előállításának mestersége a harangöntés, megszólaltatásáé pedig a kampanológia (a harangot jelentő olasz campana szóból).
Tartalomjegyzék |
Története [szerkesztés]
A kínaiak, az asszírok és az egyiptomiak már az i. e. 2–3. évezredben használtak harangokat, csengők pedig valamilyen formában szinte minden kultúrában megtalálhatók voltak. A ma ismert templomi harangok az 5. században jelentek meg (a katolikus hagyomány Paulinus püspöknek tulajdonítja a feltalálásukat, akit egy álmában angyalok vettek körül, és a kezükben levő virágkelyhek, amikor megrázták őket, csilingelő hangot keltettek). Ezek a harangok még kolomp vagy méhkas formájúak voltak, a jellegzetes homorú oldalú forma a 15. század végére alakult ki. Az imára hívó harangszót Sabinianus pápa vezette be 606-ban.
Használata [szerkesztés]
A keresztény kultúrkörben a harangszó jelezi a vallási szertartások kezdetét, emellett az idő múlását is jelzi az óránként vagy negyedóránként megkondított harang. A modern tömegkommunikációs eszközök megjelenése előtt ellenség, tűz, árvíz vagy más veszély jelzésére is használták. Olyan vidékeken, ahol a köd vagy a hóvihar gyakori volt, a tájékozódást is segítette a harangszó. Magyarországon a déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékét őrzi.
A harangozáshoz számos néphit fűződik, például a boszorkányokat arról lehetett felismerni, hogy a karácsonyi éjféli misére csak a harangozás után mentek be, mert a templomban nem tudták volna elviselni a harangszót.[1]
Harangnak nevezik a ló, szarvasmarha vagy más legeltetett állat nyakára kötött kolompféleséget is.[2]
Lásd még [szerkesztés]
Források [szerkesztés]
- ↑ Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 468. o. ISBN 963-05-1287-4 Online elérés
- ↑ Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 462. o. ISBN 963-05-1287-4 Online elérés
