Orgona (hangszer)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Orgona
Arp-Schnitger-Orgel St.-Jacobi-Kirche HH.jpg

Besorolás
aerofon
billentyűs
Rokon hangszerek Zongora
Csembaló
Hangszerjátékos Orgonista
J. S. Bach: D mol Toccata és Fuga - BWV 565
Nem tudod lejátszani a fájlt?

Az orgona összetett aerofon hangszer, hangját ajaksípok és nyelvsípok adják. A sípok egy vagy több, kézzel működtethető klaviatúrával – azaz manuállal – és legtöbbször egyetlen pedálsorral szólaltathatók meg. A sípok levegőellátásáról mechanikus szerkezet gondoskodik.

Az orgona szerkezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden orgona önálló egyéniség, méreteiben, felépítésében, hangzásában egyedi. Léteznek hordozható, felállítható, portatív orgonák, ezek nagyjából bútor méretű hangszerek, de a hangversenytermi és templomi orgonák akár épületnyi monstrumok is lehetnek. Közös bennük az, hogy különböző nagyságú és hangolású sípok sorozatait tartalmazzák, melyek megszólaltatásához a levegőt az emberi tüdő helyett lábfújtató - ez lehet ék-, vagy párhuzam merítőfúvó - vagy elektromos ventilátor szolgáltatja, nyomását a tartályfúvó állandósítja.

Orgonaszekrény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez az orgona feltűnő, jól látható felépítménye, ebben található a hangszer hangot adó része, vagyis az orgonasípok, valamint az ezeket működtető szélládák és szeleprendszerek. Általában jól elkülöníthető egységekre, művekre (Werke) tagolódik. Ezek tulajdonképpen önálló, egy-egy billentyűsorról külön működtethető kisebb orgonák. Ezek az akusztikai térben való elhelyezkedésükben, illetve a bennük szereplő sípsorok hangzásában különböznek egymástól.

A legtöbb orgonán előforduló művek:

  • Főmű (Hauptwerk, Grand Orgue, Great Organ): mint neve is mutatja, a legáltalánosabban használt mű, elsősorban a monumentális hangzást szolgálja. Francia orgonákon általában a legalsó billentyűsor, német orgonákon alulról a 2. segítségével szólaltatható meg.
  • Pozitívmű (Positiv, Positif): általában külön kis előretolt szekrényben helyezik el, főképp szólisztikus szerepet kap.
  • Mellmű (Brustwerk, Pectoral): a hangszer centrumában található, a finomabb, intimebb hangzás jellemző rá.
  • Felsőmű (Oberwerk, Récit): az orgona legmagasabb pontján elhelyezett mű.
  • Redőnymű (Schwellwerk, Expressif): nyitható-zárható redőnyszerű szerkezettel ellátott szekrénybe helyezett mű, melynek így dinamikája folyamatosan változtatható. Az orgonista ezt külön pedállal szabályozza.
  • Pedálmű (Pedalwerk, Pédale): a lábbal megszólaltatott, sokszor nagy méretű, mély hangolású sípsorokat tartalmazza, melyeket esetenként kétfelé osztva az orgona két szélén, úgynevezett basszustornyokban helyeznek el.

Játszóasztal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Redcliffe-i (Bristol) Mária-plébániatemplom orgonájának játszóasztala (64 regiszter, 23 kopula, épült: 1912-ben)

Itt foglal helyet a zenész, az orgonista, innen kezeli a billentyűzeteket. Minden billentyűzet egy-egy művet szólaltat meg. A kézzel játszható billentyűsorokat manuáloknak nevezzük, ezek egymás fölött lépcsőzetesen helyezkednek el, a lábbal működtetettet pedálnak, ez nagyobb méretű, hézagosan elhelyezett rudak sorozata. A manuálok száma egytől akár kilencig terjedhet, de a legjellemzőbb a négy. Egy manuálnak általában 56-61 billentyűje van, a pedálnak 30-32.

Itt találhatóak még az egyes billentyűsorokhoz tartozó regiszterkapcsolók, melyek segítségével az orgonista kiválasztja, mely sípsorokat, ezek milyen kombinációit akarja megszólaltatni. A kopulák fizikai kapcsolatot létesítenek a különböző manuálok, illetve a manuál és a pedál megfelelő hangjai között: a kiválasztott mű sípsorai ezáltal egy másik művön is megszólalnak.

Traktúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a játszóasztalt és az orgonaszekrényt összekötő szerkezet, mely továbbítja az információkat az egyiktől a másikig. A legrégebben alkalmazott traktúra a mechanikus, itt a billentyűk közvetlenül szabályozzák a sípokat megszólaltató szelepeket. Az orgonisták ma is ezt kedvelik legjobban, mert közvetlen kontaktust tesz lehetővé ember és hangszere között. A 19. század folyamán az orgonakészítők többféle, a pusztán mechanikus traktúrától eltérő megoldással próbálkoztak, hogy az orgonajátékot könnyebbé, vagy a hangszert olcsóbbá tegyék (Barker-emelő, pneumatikus kúpláda stb.), de ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Alternatív megoldásként napjainkban az elektromos traktúra terjedt el, melynek legfontosabb előnye, hogy a játszóasztalt a hangszer többi részével csak egy kábelköteg köti össze, így az előbbi mozgathatóvá, áthelyezhetővé válik.

Orgonasípok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fém ajaksípok (principál regiszter) egy orgona homlokzatán

Az orgonában elsősorban ajaksípok, kisebb számban nyelvsípok vannak. Az ajaksípok működése, felépítése a furulyához hasonló, de méretük néhány cm-től akár 10 méteresig terjedhet. A nyelvsípokban a légnyomás által megrezegtetett fémnyelvecske van, mint például a szájharmonikában. Ehhez tölcsérszerű rezonátor csatlakozik. Az ajaksípok készülhetnek fémből, vagy fából. A fémsípok ón és ólom ötvözetéből, némelyek rézből készülnek. Olcsóbb megoldásként horgany lemezt is felhasználtak/felhasználnak a sípok gyártásához. Legtöbbször hengeres formájúak, de vannak ún. kónikus, felfelé szűkülő sípok is. Ezek hangja nazális jellegű. A fasípok lapokból vannak összeállítva, négyzetes hasáb formájúak. Az ajaksípok lehetnek nyitottak, vagy fedettek, az utóbbiak azonos geometriai méretek mellett egy oktávval mélyebb, és sötétebb tónusú hangot adnak. A fedett fém ajaksípok kupakja lehet zárt, vagy nyitott csőtoldalékkal ellátott, hangszínt módosító cilindrikus (hengeres) rátét, vagy felfelé csúcsosodó alakú, felül lyukas sapka. Ez utóbbiak a félfedett sípok. A kupak függőleges irányú mozdításával hangolható a síp a tervezett hangmagasságra. A fasípokat négyzetes, fel-le csúsztatható és rögzíthető fa hangolódugóval teszik fedetté.

A 8 lábas (8') síp az, amely a billentyűzeten a nagy C billentyű lenyomásakor nagy C hangot ad, és így tovább. A 4' egy oktávval, a 2 ²/3' egy oktávval és egy kvinttel, a 2' két oktávval magasabb stb. E sípok hangjai a természetes felhangsor alapján keverhetőek, új hangszínek hozhatók így létre.

A sípok menzúrája alatt hosszúságuk és átmérőjük arányát értjük. Léteznek bővebb menzúrájú sípok, ezek hangja teltebb, öblösebb, fuvolaszerű; a szűk menzúrájú, hosszúkás formájú sípok hangja élesebb, színesebb, a vonósokhoz hasonlítható.

Az egyforma jellegű, formájú, de különböző méretű, azonos hangszínű sípokból álló sípsort regiszternek nevezzük.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hordozható, portatív orgona a Szent Bartholomeusz-oltárkép jobboldalán (1500 körül, Müncheni Régi Képtár)

Az orgona előfutárai a pánsípok és a tömlővel ellátott dudák. Kínában és a Távol-Keleten létezik a fúvós hangszereknek egy sajátos fajtája, melyet szájorgonának neveznek. Lényegük, hogy a sípoknak közös légkamrájuk van, melybe a játékos a levegőt fújja, és a sípokon lévő nyílás befogásakor megszólal az adott síp, akár több is egy időben, polifon játékot is lehetővé téve.

A legrégibb, valóban orgonának nevezhető hangszer az ókori víziorgona, a hidraulisz. A 4. századtól a víziorgona hidraulikus nyomáskiegyenlítő szerkezete helyett egyre inkább a tisztán pneumatikus rendszer került előtérbe. A 9. században kezdték az orgonát az egyházi zene céljaira használni, a 10. században készültek az első nagyobb, szekrény alakú orgonák. Az orgona méreteinek növekedésével a játék egyre nagyobb fizikai erőkifejtést igényelt, a billentyűzet sok esetben vaskos, nehezen mozdítható emeltyűk sora volt.

A pedálsort a 14. században alkalmazták először. A szélláda, a fújtató és a traktúra tökéletesítésével vált az orgona a szó valódi értelmében hangszerré, első fénykorát a barokkban élte. Ebben nagy szerepe volt a páratlan orgonista, Johann Sebastian Bach és a kiváló orgonaépítő, Gottfried Silbermann (1683–1753) együttműködésének.

A pneumatikus traktúra a 19. század elején, az elektromos a század végén terjedt el. Ezek a technikai megoldások lehetővé tették hatalmas méretű orgonák építését, melyeket a zene romantikus korszaka igényelt.

Az orgona ma is jellemzően templomi hangszer, a kántorok fő munkaeszköze.

A többmanuálos orgona kialakulása: Az 1400-as évek elejére a templomi orgonáknak két típusa alakult ki. Az első a karzaton álló úgynevezett „Blockwerk” orgona volt, amely méreténél fogva helyhez kötött hangszerként állt a templomok kórusán. A templomi orgonák első típusa volt ebben az időben a kóruson álló, helyhez kötött „Blockwerk” orgona. Ez annyit jelentett, hogy az orgona sípsorait – regisztereit – nem lehetett regiszterhúzókkal regisztereire bontani. Ennek következménye az lett, hogy az orgona mindig ugyanakkora hangerővel és ugyanazzal a hangszínnel szólalt meg.

A második típus az ú.n. pozitívorgona, amely kis méretét tekintve oda lehetett állítani, ahol szükség volt rá. A római katolikus egyház a mai napig is alkalmaz ilyen típusú kis és középméretű orgonákat, melyeket „szentélyorgona” néven említ. E szentélyorgonák célja és rendeltetése volt a templomi fiú- és férfikórusokat kísérni; valamint a miséző pap egyszólamú gregorián dallama alá orgonapontokból álló kíséretet szolgáltatni. Ezen túlmenően egy-egy kolostorban a szerzetesek zsolozsmája alá is a szentélyorgona szolgáltatott kíséretet.

Szintén a 15. században, de annak az első fele táján az orgonaépítő szerzetesek felnyalábolták a szentélyorgonát, sípanyagát és orgonaszekrényét beépítették a kórus mellvédjébe, billentyűzetét a „Blockwerk” orgona klaviatúrája alá szerelték, s a mechanikát a padló alatt vezették el a klaviatúra alá. Tették mindezt annak érdekében, hogy az orgonistát megkíméljék a misék közbeni orgonától orgonáig tartó vándorlástól. Így tulajdonképpen megszületett a többmanuálos orgona, amely aztán a reneszánszon keresztül a barokk korig iránymutató lett az orgonaépítészetben.

Az "Orgonaszekrény" című fejezetben elsősorban a német barokk orgona jellemzői vannak leírva. Az olasz barokk orgona némileg kisebb volt az északnémet orgonától, s nem alkalmazott többsoros mixtúrát. Viszont általában véve több volt a fuvola és a födött regiszter. Az olaszok a többsoros mixtúrákat és cimbeleket soronként szétbontották, s úgy építették orgonáikba. Éppen ezért nem irka a 1/2' - 1/3' - 1/4' magas regiszterek. Pedáljaik javarészt függesztettek voltak, vagy ha kaptak is regisztert, azok egy-két 16' vagy 8' magas regiszter volt; s maga a pedáljáték is csak orgonapontok tartására volt használatos.

A délnémet barokk orgonák valahol félúton vannak az északnémet és az olasz orgonák között. Sok közös vonásuk van; így a fuvolák és a födöttek viszonylagosan nagyobb száma a principálokhoz képest; valamint a szétbontott mixtúrák.

A francia barokk orgona sokban hasonlított az északnémet orgonákhoz, csak sokkal több nyelvregiszterrel. A 15. és a 17. század között általában kétmanuálosak voltak a francia orgonák. Az I.manuálon teljesen kiépített principálkar volt elhelyezve, valamint a bőméretű fuvolakar is itt volt. A II.manuál karcsúbb hangzással rendelkezett, de itt is megtalálható hiánytalanul a principálkar. A pedál kevés 8' magas regiszterrel volt csak ellátva. Ezen felül minden műre erős, érces hangú nyelvregisztereket helyeztek. 1750 tájára kialakult a négymanuálos orgona is. A négymanuálos orgonák esetében a főmű és a pozitívmű a sok principállal, mixtúrával és nyelvregiszterrel egymás ellenpontjai voltak; valamint a "Récit"-hez tartozott egy trombita és egy kornett; az "Echowerk"-hez pedig olyan regiszterek tartoztak, melyek szólódallamok játszására tették alkalmassá.

A spanyol barokk orgonaépítészet hasonlít a franciához, ami a monumentalitást illeti. A spanyolok a 17. század második felétől kezdik alkalmazni a vízszintes trombitákat; tekintettel arra, hogy azok a szűkös orgonaházakban már nem fértek el.

Híres orgonák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még: Kategória: Magyarország orgonái

Hangversenyteremben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Templomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Múzeumban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orgonaművészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Híres orgonakészítők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hannes Böhringer: Az orgona intonációja
  • Solymosi Ferenc: Magyarország orgonái / Solymosi Ferenc, Czár Attila ; [közread. a] Magyarországi Orgonák Alapítvány. – Kiskunhalas : Mo. Orgonák Alapítvány, 2005. – 360 p. : ill., főként színes ; 30 cm. – Bibliogr.: p. 355. – ISBN 963-218-094-1
  • Szigeti Kilián munkássága
  • Régi magyar orgonák. Győr (Bp., 1977); Régi magyar orgonák. Szombathely (Bp., 1978); Régi magyar orgonák. Pécs (Bp., 1979); Régi magyar orgonák. Eger (Bp., 1980); Régi magyar orgonák. Szeged (Bp., 1982).
  • "A magyar orgonák története" címmel a Magyar Televízió indított sorozatot 2005-ben.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Orgona (hangszer) témájú médiaállományokat.