Csou-dinasztia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Csou-dinasztia
周朝 Csou csao
(történelmi)
kb. i. e. 1046 körül – i. e. 256
China 2a.jpg
A Nyugati Csou-dinasztia befolyási övezete
i. e. 11. sz. és i. e. 771. között
Általános adatok
Fővárosa Haocsing 鎬京
Loji 洛邑
Népesség 30-38 000 000
Hivatalos nyelvek ókínai
Vallás sámánizmus, őskultusz, égkultusz, taoizmus
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó király
Elődállam
Utódállam
 Sang-dinasztia
Csin-dinasztia 
Átírási segédlet
Csou csao

IPA-átírása: [tʂóu tʂʰɑ̌ʊ]
Kínai átírás
Hagyományos kínai 周朝
Egyszerűsített kínai 周朝
Mandarin pinjin Zhōu cháo
Wade–Giles Chou1 Ch'ao2
Kantoni jűtphing Zau1 Ciu4

A Csou-dinasztia megalakulása az i. e. 1050 és i. e. 1025 közötti időszakra tehető, amikor is a Sang-Jin-dinasztia uralmát megdöntötte az addig vazallus csou törzs.[1] Az i. e. 3. századig regnáló dinasztia mintegy nyolc évszázados történelmét két fő korszakra szokás osztani. Az első a Korai, vagy Nyugati Csou-kor (i. e. 11. századtól i. e. 771-ig), a második pedig a Kései vagy Keleti Csou-kor (i. e. 720-i. e. 256.). Ez utóbbit további két korszakra, a Tavasz és ősz (i. e. 722-481), illetve a Hadakozó fejedelemségek korára (i. e. 403-221) osztja a történelemtudomány.[2]

E korszak rendkívül fontos szerepet játszott a kínai történelemben: ekkor alakultak ki azok az eszmék, hagyományok, gondolkodási és társadalmi modellek, intézmények és ideológiák, amelyek az egész későbbi kínai történelmet meghatározták. Ekkor jöttek létre a nagy kínai filozófiai iskolák, ekkor születtek azok a művek, amelyek egészen a legújabb korig mintául és hivatkozási alapul szolgáltak, ekkor alakult ki az írott klasszikus nyelv, amely egészen az 1910-es, 1920-as évek nyelvújító mozgalmáig szinte változatlan formában a birodalom fő kommunikációs eszköze lett, vagyis a Csou-dinasztia idején öltött formát a sajátos kínai kultúra.

Alapítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A konfuciánus történetírásban a Csou-dinasztia alapítóit igen nagy tisztelet övezte, így a dinasztia megalapításának körülményei is a korai történeti művekből ismerhetők meg. Eszerint a Csou törzsek uralkodójukkal - a későbbi Ven királlyal (Csou Ven Vang 周文王; i. e. 1052–1056) benyomultak a Sang-dinasztia azon területeire, amelyek a mai Honan tartományban találhatók. Tehették ezt azért is, mert az Sang-ház utolsó uralkodóját lekötötte a Huaj-folyó mentén élő barbárokkal vívott háborúja. A Csouk győzedelmes előrevonulása közben vívott egyik ütközetben uralkodójuk, Ven király az életét vesztette, így őt Vu király (Csou Vu Vang 周武王; i. e. 1046–1043) követte a trónon. A Sang-dinasztiára végül a Sárga-folyótól északra található Muje 牧野 melletti csatában mértek végső csapást, és az utolsó Sang uralkodót, Csou-hszint 紂辛 (i. e. 1075-1046) lefejezték.[3]

Ven és Vu királyokat a Sang állam egykori alattvalói felszabadítóként üdvözölték és tisztelték, hiszen a krónikák szerint sokat szenvedtek a zsarnok és kegyetlen Csou-hszin uralma alatt. Vu király a kivégzett Sang uralkodó egyik fiát, Vu-kenget 武庚 bízta meg a Kínai-alföld városainak kormányzásával, ő maga pedig visszatért a mai Senhszi tartományban található területeikre, ahol nem sokkal ezután elhunyt.[4]

Korai Csou-kor (i. e. 11. sz. – i. e. 771)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ven és Vu királyok uralkodását a későbbi konfuciánus hagyományban aranykornak tekintették, nevükhöz számos történet és legenda fűződött. Valójában azonban az i. e. 8-7. századig igen kevés hiteles adat áll rendelkezésre a kínai történelemről. A Ven, Vu és a többi korai Csou-királynak tulajdonított intézmények, intézkedések, beszédek zöme minden bizonnyal későbbi, idealizált kompilációk.[5]

Vu király utódja, Cseng király (Csou Cseng Vang 周成王) uralkodását kb. i. e. 1042-1021 vagy i. e. 1042/35-1006) jellemezte zűrzavaros állapotokat kihasználva, Vu-keng, a Huaj-folyó (Huaj-ho 淮河) mentén élő barbárokkal szövetkezve felkelést robbantott ki a Csou-ház ellen. A védelmet és az ellentámadást az ekkor még fiatal Zheng király nagybátyja, Csou herceg (Csou-kung 周公) szervezte meg, melynek eredményeképpen lerombolták a Sangok fővárosát, a felkelésben résztvevő barbárok pedig behódoltak. Ekkortól kezdve a Csouknak két fővárosuk volt: Cungcsou 宗周, vagy más néven Haocsing 鎬京, a mai Senhszi tartományban található Hszi'an , és Csengcsou 鄭州, a mai Honan tartományban található Lojang város közelében.[6]

A Csou-ház birodalma nem tekinthető egységes államnak. Vu király ugyan meghódította a Sangok befolyása alatt álló területeket, a hatalmas birodalmat azonban képtelen lett volna egyedül kormányozni – az egységes kínai állam létrejöttéhez még mintegy nyolcszáz évnek kellett eltelnie. A hatalmuk megszilárdítása érdekében a Csou-ház királyai az uralkodói család vagy azzal rokon nemzetségek tagjaira bízta az egykori Sang területeken lévő régi és újonnan alapított városok kormányzását. E helyi vezetők elismerték a Csou királyok politikai és szakrális hatalmát, de saját területükön többé-kevésbé önállóan uralkodtak.[7]

Az i. e. 9. század végén és az i. e. 8. században a Csou-ház hatalma meggyengült, és beköszöntött a hanyatlás korszaka, amit az idegen, barbár népek fokozódó támadásai jellemeztek. Xuan király (Csou Hszüan Vang 周宣王) idején (kb. i. e. 827-782 vagy i. e. 827/25-782) a sztyeppei hszien-jün 獫狁 törzsek törtek be az országba, majd Ju király (Csou Ju Vang 周幽王) uralkodása alatt (i. e. 781-771) a csüen-zsung 犬戎 törzsek dúlták fel a Csou-ház ősi területeit. Emellett a helyi fejedelmek az idő múlásával egyre inkább elvesztették személyes kötődésüket a Csou-házhoz. Míg egy helyi vezető, aki hatalmát a Csou királytól kapta, valószínűleg élete végéig hűséges maradt a Csou-házhoz, az ő fia, unokája vagy még későbbi leszármazottja, aki már öröklés útján, s nem adománnyal jutott a trónra, nem érezte kötelességének mindenben engedelmeskedni a távoli Csou uralkodónak. A Csou-dinasztia hanyatlása Li király (Csou Li Vang 周厲王) uralkodásával (i. e. 878-828) kezdődött, s éppen ez az a korszak amikortól kezdve már pontos datált történelmi adatok is rendelkezésre állnak.[8]

Késői Zhou-kor (i. e. 770-256)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Csou-ház hatalma a dinasztiaalapítást követő néhány évszázadban tehát fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor i. e. 771-ben barbár csüan-zsung törzs megtámadta a fővárost, a fejedelmek nem siettek a megszorult király segítségére, így a város elesett. Ezután a Csou-ház székhelyét áttette a biztonságosabb keleti területekre, a mai Lojang környékére. Az i. e. 770-től i. e. 256-ig tartó Késői Csou-kort ezért Keleti Csou-kornak is nevezik.[9]

A Keleti Csou-korra a királyi ház egyre gyorsabb hanyatlása, a helyi fejedelmek megerősödése volt jellemző. A főváros átköltözése után a mindenkori Csou király valójában csak szakrális jellegű hatalommal rendelkezett. A Csou uralkodók királyi címüket megtarthatták – még évszázadokig egyetlen fejedelem sem merészelte felvenni a vang 王 címet, akármekkora hatalommal rendelkezett is –, bizonyos szertartásokat csak ők végezhettek el, s egyes diplomáciai aktusokhoz is az ő hozzájárulásuk kellett. Az általuk ténylegesen uralt terület azonban fokozatosan egy-két városnyira zsugorodott.[10]

A Tavasz és ősz korszak (i. e. 722-481)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. e. 770-től i. e. 221-ig a gyakorlatban a teljes politikai széttagoltság jellemezte Kínát. Ennek az időszaknak az első korszakát nevezik Tavasz és ősz korszaknak (Csun-csiu 春秋), amely nevét a Tavasz és ősz krónika (Csun-csiu 《春秋》) című történeti műről kapta.[11]

A Tavasz és ősz korszakban Kína területén száznál is több, a Csou királyok adománybirtokaiból létrejött, kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé független állam létezett egymás mellett. Ezek az országocskák háborúztak, szövetséget kötöttek, kereskedtek, versengtek egymással. Hasonló kultúrájuk mellett az kötötte őket össze, hogy a Csou királyok szakrális felsőbbségét általában elismerték – de azt nem engedték nekik, hogy ügyeikbe érdemben beleszóljanak.[12]

Némi stabilitást, a háborúskodásban valamennyi korlátozást az úgynevezett „hegemónok” (pa 霸) rendszere biztosított. Ez azt jelentette, hogy a korszak egyes kiemelkedő, saját országukat jelentősen megerősítő fejedelmeit a többiek elismerték „hegemónnak”, aki a Csou királyok nevében bizonyos intézkedéseket hozhatott a többi ország ügyeiben is. Ez a rendszer azonban csak az i. e. 8. századtól az i. e. 6. századig működött, ekkor is csupán korlátozott eredménnyel.[13]

A Tavasz és ősz korszak a folyamatos háborúk, de ezzel együtt a különböző államok közötti egyre élénkebb érintkezés, valamint a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődés időszaka is volt. A régi, Korai Csou-kori társadalmi rendszer és intézmények kezdtek felbomlani, átalakulni. Tehetséges, de kevésbé előkelő származású emberek hatalomra kerülhettek, régi arisztokrata családok szülöttei elszegényedtek és kiestek a kegyekből. Ugyanakkor a gazdaság fejlődése következtében a népesség növekedett, a kínai világ határai kitágultak, az egymástól korábban viszonylag elzárt államok közötti kapcsolatok szorosabbá váltak.[14]

A Tavasz és ősz korszakban került sor a törvények első írásba foglalására. A társadalom felbolydulásával, a korábbi normák megrendülésével ugyanis szükségesnek tűnhetett a szabályok rögzítése, a viszonyok konzerválása. Emellett az egyre nagyobb területű és sűrűbb népességű államokban elkerülhetetlenné vált, hogy a korábbi, személyes kapcsolatokon alapuló normarendszert felváltsa a személytelen és elfogulatlan törvények rendje. Ezt a folyamatot, az ezzel foglalkozó forrásokat a következő fejezetben tárgyaljuk. Az új viszonyok közepette megindult az útkeresés, megjelentek az első „filozófiai” iskolák, amelyek elsősorban evilági, politikai kérdésekre keresték a választ. A fő kérdés az volt: hogyan lehet a nyilvánvalóan a feje tetejére állt világban rendet teremteni, miként lehet a köznépnek és a vezető rétegeknek nyugalmat és ezzel jólétet biztosítani. A legfontosabb ilyen iskolának a konfucianizmus, a motizmus, a taoizmus és a legizmus számított.[15]

A Hadakozó fejedelemségek kora (i. e. 403-221)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tavasz és ősz korszakban öt fejedelemség emelkedett ki a többi közül. Ezek közül az egyik, a központi fekvésű Csin 晉 i. e. 453-ban három részre szakadt, mindháromban a Csinben korábban uralkodó dinasztia egy-egy főembere alakított saját uralkodóházat. Ezzel a jelentősebb fejedelemségek száma hétre emelkedett. A szakadást i. e. 403-ban az ekkor már valós hatalommal nem rendelkező Csou király is elismerte, innentől szokás számítani az új korszak, a Hadakozó fejedelemségek (Csan kuo) időszakának kezdetét, amely a Tavasz és ősz korszakhoz hasonlóan ennek a kornak a történelmét tárgyaló történeti mű után kapta a nevét.[16]

Ebben a korszakban, miután a Csou-ház teljes eljelentéktelenedése nyilvánvalóvá vált, az államok közötti küzdelem még élesebb lett és új dimenziókat öltött. Már nem csak az országhatárok kiterjesztéséért, a minél nagyobb befolyásért harcoltak a fejedelemségek, hanem nyíltan vállalták az új célt, a többi állam megsemmisítését, a kínai világ egyesítését. A fejedelmek sorban felvették az eddig csak a Csou-ház által használt vang, „király” címet, ezzel is jelezve, hogy immár az egész birodalomra igényt tartanak.[17]

A harc általánossá válását elősegítette a vas, a „demokratikus” fém elterjedése. Kína ugyanis a Keleti Csou-korban lépett be a vaskorba. Vasból, a drágább bronzzal szemben, mezőgazdasági szerszámok is készültek, ami elősegítette a termelés hatékonyságának növekedését. Az új fém jelentősége a harcászatban még nagyobb volt: lehetővé tette, hogy a korábbi, arisztokratikus, költséges harci szekerekre épülő hadakozást felváltsa az olcsó vasfegyverekkel ellátott tömeghadseregek háborúja.[18]

Az évszázados harcok folyamán az i. e. 3. századra végül három állam emelkedett ki: a déli Csu 楚,, az északkeleti Csi 齊 és az északnyugati Csin 秦. A végső harc végül e három fejedelemség között zajlott, amely végül Csin győzelmével zárult.[19]

A hegemóniáért folytatott küzdelem két síkon folyt. A külpolitika területén megélénkült a diplomácia, szövetségek köttettek és bontattak fel, háború háborút követett. A lehető legsikeresebb szövetségi rendszer létrehozására, s ezzel a birodalom egyesítésére két elképzelés létezett. Az egyiket, a „horizontális szövetség” elvét Csin próbálta elfogadtatni: ennek alapján keleten Csi államra támaszkodva Csu állammal szemben próbált tengelyt létrehozni. A másik, a „vertikális szövetség” terve Csu államban született: ez Csin kirekesztésével, Csi és Csu körül hozott volna létre erős államcsoportot a kisebb fejedelemségek részvételével. Ebből látszik, hogy valójában két ország állt egymással szemben: Csin és Csu, s mindkettő Csi államot próbálta megnyerni a terveihez.[20]

A másik jelentősebb terület, ahol az egyesítési harc zajlott, az egyes államok bel- és gazdaságpolitikája volt. A hadakozás ugyanis nemcsak a harcmezőkön folyt. Azért, hogy a lehető legerősebb hadsereget tudják kiállítani, a fejedelemségek igyekeztek mindent alárendelni a katonaság fejlesztésének és ellátásának. Ehhez meg kellett találni a kormányzás, az erőforrások összpontosításának leghatékonyabb módjait. Az egyes államok sorra léptették életbe a különböző reformokat, s mint a történelem megmutatta, a legsikeresebb belső intézkedéseket végrehajtó állam lett az, amelyik az évszázados véres harcban végül felülkerekedett. A reformokhoz új eszmékre és képzett kormányzati szakemberekre volt szükség – ezeket biztosították a különböző filozófiai iskolák, elsősorban az i. e. 4. században megjelent legizmus. Ennek következtében a korszakra jellemző változás a hivatásos tisztviselők megjelenése a kormányzatban és a városok fontosságának megnövekedése, mivel a közigazgatási központok idekerültek, továbbá a polgárság kialakulása.[21]

Kultúra és társadalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Csou uralkodók szakrális elsőbbsége igen sokáig fennmaradt. A vang, „király” cím mellett viselték a tien-ce, „ég fia” méltóságot is, jelezve, hogy eredetük isteni, s hogy ők szolgálnak közvetítőül az Ég és az emberi világ között. Jellemző, hogy amikor a i. e. 4. században Sang Jang reformjai sikerrel jártak Csinben, és a Csou király elismerése jeléül áldozati húst ajándékozott Csin fejedelmének, az esetet a Csinbeli krónikás – aki a történteket számunkra közvetítő Sze-ma Csien forrásául szolgálhatott – érdemesnek tartotta feljegyezni annak ellenére, hogy valóságos hatalommal Csou ekkor már nem rendelkezett.

Mindenesetre a korai Csou-korra még a viszonylagos stabilitás, a Csou-ház uralmának elismerése, az arisztokratikus társadalom szilárdsága volt a jellemző. Ebből a korból egyre több feliratos bronzedény kerül elő – amelyek esetenként teljes „szerződéseket” tartalmaznak –, és talán ekkorra nyúlnak vissza az első kínai könyvek, a Változások könyve (Ji csing), az Írások könyve (Su csing) és a Dalok könyve (Si king) legkorábbi részei is.

A hagyomány szerint a földművelés az úgynevezett „kútföldrendszer” alapján folyt. Ennek az a lényege, hogy egy négyzet alakú földet két-két párhuzamos vonallal kilenc egyenlő darabra osztottak; ezekből nyolcat egy-egy parasztcsalád művelt, míg a kilencediken, amelyen az adógabona termett, a nyolc család együtt dolgozott. A rendszer a nevét a „kút” (csing 井) írásjegynek a felosztott földdarabra emlékeztető formájáról kapta. Lehetséges, hogy a kútföldrendszer a valóságban soha nem létezett, mindenesetre a későbbi évezredekben az ideális, egyenlőségen alapuló paraszti társadalom jelképévé vált. A hagyomány szerint a kútföldrendszert számolta fel Csinben Sang Jang, amikor eltörölte a földdarabokat elválasztó észak-dél és kelet-nyugat irányú határvonalakat.

Királyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Személynév Posztumusz név Reign period
Fa 周武王 Csou-házbeli Vu király i. e. 1046–1043
i. e. 1045–1043
Szung 周成王 Csou-házbeli Cseng király i. e. 1042–1021
i. e. 1042/1035–1006
Csao 周康王 Csou-házbeli Kang király i. e. 1020–996
i. e. 1005/1003–978
Hszia 周昭王 Csou-házbeli Csao király] i. e. 995–977
i. e. 977/975–957
滿 Man 周穆王 Csou-házbeli Mu király i. e. 976–922
i. e. 956–918
繄扈 Ji-hu 周共王/周龔王 Csou-házbeli Kung király i. e. 922–900
i. e. 917/915–900
Csien 周懿王 Csou-házbeli Ji király i. e. 899–892
i. e. 899/897–873
辟方 Pi-fang 周孝王 Csou-házbeli Hsziao király i. e. 891–886
i. e. 872?–866
Hszie 周夷王 Csou-házbeli Ji király i. e. 885–878
i. e. 865–858
Hu 周厲王/周剌王 Csou-házbeli Li király i. e. 877–841
i. e. 857/853–842/828
共和 Kung-ho uralma i. e. 841–828
Csing 周宣王 Csou-házbeli Hszüan király i. e. 827–782
宮湦 Kung-seng 周幽王 Csou-házbeli Ju király i. e. 781–771
A Nyugati Csou vége / A Keleti Csou kezdete
宜臼 Ji-csiu 周平王 Csou-házbeli Ping király i. e. 770–720
Lin 周桓王 Csou-házbeli Huan király i. e. 719–697
To 周莊王 Csou-házbeli Csuang király i. e. 696–682
胡齊 Hu-csi 周釐王 Csou-házbeli Hszi király i. e. 681–677
Lang 周惠王 Csou-házbeli Huj király i. e. 676–652
Cseng 周襄王 Csou-házbeli Hsziang király i. e. 651–619
壬臣 Zsen-csen 周頃王 Csou-házbeli Csing király i. e. 618–613
Pan 周匡王 Csou-házbeli Kuang király i. e. 612–607
周定王 Csou-házbeli Ting király i. e. 606–586
Ji 周簡王 Csou-házbeli Csien király i. e. 585–572
泄心 Hszie-hszin 周靈王 Csou-házbeli Ling király i. e. 571–545
Kuj 周景王 Csou-házbeli Csing király i. e. 544–521
Meng 周悼王 Csou-házbeli Tao király i. e. 520
Kaj 周敬王 Csou-házbeli Csing király i. e. 519–476
Zsen 周元王 Csou-házbeli Jüan király i. e. 475–469
Csie 周貞定王 Csou-házbeli Csen-ting király i. e. 468–442
去疾 Csü-csi 周哀王 Csou-házbeli Aj király i. e. 441
Su 周思王 Csou-házbeli Sze király i. e. 441
Vej 周考王 Csou-házbeli Kao király i. e. 440–426
Vu 周威烈王 Csou-házbeli Wej-lö király i. e. 425–402
Csiao 周安王 Csou-házbeli An király i. e. 401–376
Hszi 周烈王 Csou-házbeli Lie király i. e. 375–369
Pien 周顯王 Csou-házbeli Hszien király i. e. 368–321
Ting 周慎靚王 Csou-házbeli Sen-csing király i. e. 320–315
Jen 周赧王 Csou-házbeli Nan király i. e. 314–256

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Gernet 2001 58. o.
  2. Gernet 2001 59. o.
  3. Gernet 2001 58. o.
  4. Gernet 2001 58. o.
  5. Maspero 1978 62. o.
  6. Gernet 2001  58. o.
  7. Gernet 2001  58. o.
  8. Gernet 2001  59. o.
  9. Gernet 2001 59. o.
  10. Ecsedy 1992 67-73. o.
  11. Grenet 2001 59. o.
  12. Grenet 2001 72. o.
  13. Grenet 2001 56., 67. o.
  14. Grenet 2001 76., 77. o.
  15. Grenet 2001 83-85. o.
  16. Grenet 2001 65. o.
  17. Grenet 2001 65-67. o.
  18. Grenet 2001 67., 68. o.
  19. Grenet 2001 77., 78. o.
  20. Ecsedy 1992 72., 73. o.
  21. Grenet 2001 78-80. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idegen nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]