Első világháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Első világháború
Dátum: 1914. július 28. – 1918. november 11. Helyszín: Európa Eredmény: Antant győzelem.
Harcoló felek
Antant: Egyesült Királyság Franciaország Orosz Birodalom Egyesült Államok Olaszország Szerbia Románia Montenegró Portugália Japán Császárság Görögország	Központi hatalmak: Német Birodalom Osztrák–Magyar Monarchia Oszmán Birodalom Bulgária

Az első világháború (I. világháború, a II. világháború előtt egyszerűen csak „A nagy háború”) 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négy évnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A háborút lezáró békerendszer igazságtalanságai a II. világháború kitöréséhez vezettek.

[szerkesztés] Előzmények

A 19. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt az államok célja. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítása révén, így ez vált a korabeli politika fő céljává.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve – a gazdaságilag értéktelen, de nagy területű Grönland révén Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de Németország afrikai, valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével.

Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a "Weltpolitik" jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország eszközt kezdett létrehozni a tengeri uralomhoz. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

[szerkesztés] Szövetségek

A 19. században a napóleoni háborúk befejezése óta alkalmi szövetségekbe tömörültek a nagyhatalmak. Biztos pontként az Egyesült Királyság határozható meg, mely szilárdan ellenezte, hogy bármely hatalom egyesíthesse Európát, legyen az despotikus, liberális, konzervatív, haladó, vagy akármilyen. Ezért a kontinens aktuálisan legerősebb hatalmával mindig konfliktusba került. Az 1870-71-es porosz-francia háború (mely az I. világháború előtti utolsó nagyhatalmi háború volt Európában) az angolok jóindulatú semlegességével támogatta Bismarck Németországának létrejöttét, mert ezt kevésbé tartotta veszélyesnek, mint a francia dominanciatörekvést III. Napóleon császárságának részéről. Mélyen elszámították magukat. Az egyesült Németországhoz képest a francia állam papírtigris volt. A fentebb említett gyarmat-, flotta-, és kereskedelmi ügyek miatt az Egyesült Királyság egyre veszélyesebbnek ítélte Németországot. 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig annak szövetségesével, Oroszországgal lépett szövetségre a németeket megfékezendő.

Ezzel kialakultak azok a szövetségi rendszerek, melyek később a világháború eseményeit meghatározták: az antant és a központi hatalmak. A két, birodalmi alapon szerveződő csoportosulás nem volt szilárd tömbnek tekinthető, melyet alátámaszt, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és Németország mellé 1882-ben csatlakozott Olaszország 1900-tól kezdve több lépésben rendezte vitás kérdéseit Franciaországgal, így képessé vált az antant mellé való átállásra. Bulgária hosszú ideig orosz érdekszférába tartozott, s függetlensége elnyerése óta áthatotta az oroszbarát gondolat, de a szomszédaival való területi vita miatt mégis az oroszellenes oldalon kapcsolódott be a harcba. Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős távolságtartással kezelte ez egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.

Ezeknek a "blokkoknak" a léte ugyanolyan esetleges volt, mint megelőző tömörüléseké.

[szerkesztés] Központi hatalmak

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettősszövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármasszövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettősszövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt. Olaszország fent említett táborváltása után a központi hatalmak diplomáciája rávette Bulgáriát és Törökországot a csatlakozásra.

[szerkesztés] Antant

1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale, azaz „szívélyes viszony” (melyből később az antant hatalmak kifejezés is született). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol-orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

[szerkesztés] Közvetlen előzmények a Balkánon

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentétbe került, de ennél jóval fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya. 1897-től fogva a két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem volt hajlandó támogatni ebben a kérdésben.

Bosznia területén számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – titokban – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére. Oroszország ugyanis Bosznia annexiója és Szerbia legyőzése esetén kénytelen tudomásul venni, hogy teljesen kiszorult a Balkánról. Ez a kiszorulás persze ugyanolyan túlreagált félelem volt, mint a központi hatalmak részéről később említésre kerülő "most, vagy soha".

[szerkesztés] Merénylet, hadüzenet

[szerkesztés] Közvetlen ok (casus belli)

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt döntő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári hadakat. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.

[szerkesztés] Magyarország szerepe

Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914. júliusában megérett a konfliktusra. Júliusban már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.^[1]

Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről: „... Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az - akkor még osztráknak számító - nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak.

Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és Tisza István mindent megtett elsősorban Magyarország hadba lépése ellen, de amikor e törekvései meghiúsultak, a háború kárainak enyhítésére. Tisza István az annexióellenes magatartását akkor sem változtatta meg, amikor 1915-ben a Monarchia még előnyös pozíciókban volt. Románia legyőzése és a bukaresti béke aláírása után 3500 km² határrevízióra került sor, amely - gyéren lakott terület lévén - néhány száz román állampolgárt érintett, és kizárólag stratégiai jelentősége volt. Tisza elítélte Szerbia annektálását, és Vilmos császárral is szembeszállva a szerbekkel kötendő különbéke mellett kardoskodott, amelyben kárpótlásul Albániát adta volna Szerbiának. Gróf Károlyi Mihály ezt írja emlékírataiban: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.”

[szerkesztés] A háború évei

[szerkesztés] 1914

[szerkesztés] A nagy átkarolás

Augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást a francia hadsereg átkarolására és Párizs elfoglalására. A Schlieffen-terv-en alapuló Moltke-féle haditerv szerint három hadsereg védőállásban várakozott a francia határ mentén, míg négy hadsereg Belgiumon át az Ardenneken keresztül megindult a bekerítést véghezvinni. Franciaország haditerve a XVII. terv volt. Ferdinand Foch dolgozta ki, s a korábbi általános tervektől eltérően támadást irányzott elő a német határon keresztül Elzász-Lotharingia visszafoglalásának céljával, mivel azzal számolt, hogy az orosz hadsereg elleni védekezés megfelelően meggyengíti a szembenálló erőket ehhez.

Augusztus 7-én egyszerre indult meg az első két nagyobb ütközet a nyugati fronton: a franciák Mulhousenál támadtak, a németek nekikezdtek Liége ostromának. Mulhouse volt a nyitánya az egész augusztus hátralevő részében vívott határmenti csatáknak, melyek eredmény nélkül próbálták megrendíteni a német védelmet. Liége megerődített városa a bekerítő offenzívához használni akart vasútvonalának köszönhette a támadást. Az erődítmények szétlövéséhez igénybe kellett venni a 420 mm-es Kövér Bertákat és a Monarchiától kölcsönzött 305 mm-es mozsárágyúkat is. Mindazonáltal az erődöket kisebb kaliberű lövegek elleni védelemre tervezték, így augusztus 16-án az utolsót is harcképtelenné tették.

Brüsszel harc nélkül való elfoglalásával és az Antwerpenbe visszavonult belga haderő elkerülésével a német seregek továbbnyomultak Franciaország felé. Szeptember 5-én már egy nagyjából a verduni erődtől Párizsig tartó kelet-nyugati vonalon álltak, mikor a francia hadvezetés meg tudta állítani a visszavonulást. Eddigre sikerült a korábban a határ mentén céltalanul csatázó erőket hátradobni, így a Párizs előtt elsöpörni és kelet felé visszafordulva a francia erőket felgöngyölíteni készülő német hadseregek hirtelen megrekedtek. Az 1. és 2. német hadsereg átkarolására, ill. a köztük levő résbe való benyomulást nevezzük az Első marne-i csata néven. A helyileg fölénybe kerülő francia erők majdnem bekerítették a bekerítésen fáradozó két német sereget, melyeket csak visszavonulással lehetett megmenteni. Moltke idegösszeomlást kapott a stratégiai terv befuccsolása hallatán, elrendelte a visszavonulást, majd a császárnak bejelentette, hogy a háború elveszett. Utóda Erich von Falkenhayn lett.

[szerkesztés] A Schlieffen-terv kudarca után

Francia katonák elfoglalt német lövészárokban

Rohamozó brit katonák

A Párizstól 20 km-re indított előrenyomulás megállította, s visszaszorította a császárság csapatait jóval az Aisne-folyón túlra. A németek gyors nyugati hadisikerrel számoló, valamint a franciák rajnai előrenyomulást remélő haditerve az állóháború kialakulásával egyaránt használhatatlanná vált. Ez inkább a központi hatalmak kilátásaira volt fenyegető, mivel kétfrontos háború megvívására előzetesen nem tartották magukat képesnek. Mindkét fél átkaroló hadműveletekbe kezdett, ezzel megkezdődött a versenyfutás a tengerhez, melynek során a front északi irányba terjeszkedett, míg Dunkerque és Oostende között elérte a tengert.

Nem sokkal később kezdetét vette az I. Ypres-i csata. Egyik fél sem akarta megvárni, míg a Flandriába kinyújtózott front mentén az ellenség állása megszilárdul. A németek voltak gyorsabbak: az időközben tüzérséggel szétlőtt és október 9-én feladott Antwerpen ostroma alól érkező egységekkel október 12-én megindították a támadást, de nem tudtak áttörni a főleg belga katonákból álló védőkön. Október 20-án angol erők ellentámadásba kezdtek, mely viszont a német védelmen vérzett el. Október 28-án megint a németek jöttek: ezúttal többször is áttörtek, de hol az Ijser zsilipeit nyitották rájuk, hol a jól elhelyzett tartalékerők tiporták el a támadókat, hol pedig addig késlekedtek az áttörés kihasználásával, míg rögtönzött akciókkal sikerült megszilárdítani az ellenállást. November közepét követően mindkét fél kimerült miután hasonló mértékű veszteséget szenvedett. November végén a romló időjárás berekesztette a harcokat, ezzel a nyugati fronton megkezdődött az állóháború.

[szerkesztés] A háború kezdete a keleti fronton

Orosz erdei lövészárok

Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra csoportosítja. Azzal Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt: a Rennenkampf vezette első orosz hadsereg már augusztus 7-én Keletporoszország területére lépett. Augusztus 17-én Stallupönen mellett még meglepték őket, de augusztus 20-án Gumbinnennél visszaszorították a 8. német hadsereget nyugat felé. A Visztula mögé történő visszavonulási tervei miatt 22-én leváltották Prittwitz tábornokot a 8. német hadsereg éléről és Paul von Hindenburgot hívták vissza a nyugdíjazásból, hadműveleti főnökének Erich Ludendorff-ot tették meg. Moltkére átragadt az aggodalom a keleti front iránt, ezért a frissen felállított 9. hadsereget keletre vezényelte, így az nem vehetett részt a Marne-i csatában. Emellett a nyugati frontról is kivontak két hadosztályt; ezt szintén okként szokták megjelölni, miért tudta a francia ellentámadás megakasztani az előrenyomulást a Marne-nál.

Hindenburg és a Liégenél már kitűnt Ludendorff kinevezése szerencsésnek bizonyult. Utóbbi tervei alapján Augusztus 28-30-án németek már jelentős hadisikert értek el a keleti fronton: a 8. német hadsereg Tannenbergnél megsemmisítette a Szamszonov vezette 2. orosz hadsereget, majd szeptember 6. és 15. között az I. mazuri tavaki csatában keményen megverte az 1. orosz hadsereget. Megjegyzendő, hogy a nyugati frontról kivont hadosztályok ezalatt vonaton ültek, s a győzelmet nélkülük érték el, kivonásuk így értelmetlenné vált. A keletporoszországi győzelmekre nagy szükség volt, mert a Monarchia hadereje Galíciában eközben sikertelenül próbálta feltartóztatni az orosz haderő zömének előrenyomulását.

[szerkesztés] A "kutya Szerbia" ellen

A Monarchia bajai már a felvonulás időszakában elkezdődtek. Mivel kezdetben csak egy Szerbia ellen vívandó háborúról volt szó, ezért Szerbia elleni felvonulás indult. Egy nappal később világossá vált, hogy Oroszország is mozgósít, erre az esetre másféle felvonulási terv szerint kellett volna a csapatokat utaztatni. Ekkor azonban már vasúton robogott három hadsereg a szerb határ felé, s ezt a teljes vasúti forgalom felforgatása árán úgy lehetett volna csak visszacsinálni, hogy abből az Oroszország elleni felvonulásnál több kár, mint haszon származott volna. A 2. hadsereget ezért el kellett szállítani délre, majd később onnan Galíciába, de mindez nem történhetett meg augusztus 17. előtt, mert addigra tudta teljesíteni a vasút a keletre szállítást és tudott kapacitást teremteni a 2. hadsereg számára.

Ennek tudatában Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök augusztus 17-ig a déli fronton parancsnokságot kapó Oskar Potiorek tábornok rendelkezésére bocsátotta a 2. hadsereg egy hadtestét. Potiorek tudta, hogy a védekező feladathoz képest túl sok erő felett parancsnokol, s személyes bizonyítási-, és bosszúvágy hajtotta, mivel ő volt Bosznia katonai prefektusa a merénylet idején. Ezért offenzívára kért engedélyt, hogy a csapatok hasznosan tölthessék a felszabadult időt. Conrad habozva engedélyt adott rá. Potiorek augusztus 12-én tapogatózó jellegűnek leírható támadást indított a Drinán át, de csak erői kétharmadával, s azt sem egyszerre, lökésszerűen, hanem lépcsőzetesen harcba vetve. Az eredmény az lett, hogy a szerb haderő keményen visszaverte az átkelést.

[szerkesztés] A Monarchia a vágóhídra megy

Lövészárokrendszer, 1914

Galíciában a késve érkező 2. hadsereg nélkül kezdték meg a hadműveleteket a Monarchia hadai. Conrad egy északi irányú támadással igyekezett a háborút orosz területen megvívni, s gyorsan kivitelezett csapásokkal meggyengíteni az ellenséget. Ezzel vonta magára az orosz hadsereg zömét, a központi hatalmak haditervének megfelelően. Krasznyiknál és Komarovnál a még érkező csapatokra váró és létszámhátrányban levő oroszokra vereséget mért a Viktor Dankl és Moritz Auffenberg vezette két hadsereg. A fokozatosan megerősödő orosz hadsereg Rava Ruszkánál, valamint Gnyila Lipánál már túlerő birtokában két vereséget mért a front déli részét alkotó erőkre, melyek hátrálni kezdtek. Conrad még szeptember első felében is támadásokat kezdeményezett, holott az erőfölény már egyértelműen orosz oldalon volt. A Lemberg felé megkísérelt utolsó, elhibázott offenzíva véresen összeomlott. Conrad teljesen hiábavaló támadásokkal felemésztette a hadsereg tartalékait, így nem maradt más hátra, mint a foglyok sokaságát hátrahagyó, veszteségteljes visszavonulás.

Conrad a Monarchia hadseregének színe-javát gyakorlatilag feláldozta annak érdekében, hogy magára vonja az orosz hadsereg támadását. Ezzel elhárította, hogy Németországot keletről a bekövetkezettnél sokkal súlyosabb támadás érje és elősegítette, hogy erői zömét a nyugati fronton használhassa fel. A Monarchia stratégiai sikere azonban a nyugati fronton elszenvedett stratégiai vereség miatt értéktelenné vált. A támadó keleti műveletek eredménye így annyi lett, hogy az osztrák-magyar hadsereg emberállománya 1914 végére jelentős mértékben kicserélődött tapasztalt, alaposan kiképzett katonákból újoncokra, mivel a "kezdőcsapat" elesett, megsebesült, vagy fogságba esett. Az erősítés folyamatosan érkezett a keleti frontra, a hadsereg harcértéke mégis drasztikusan zuhant. Oroszország felvette az eléhajított kesztyűt és megpróbálta a Monarchiát kiütni a küzdelemből.

Az ugyanekkor kifulladó marne-i előrenyomulás azt jelentette, hogy az előzetes várakozással ellentétben onnan semmilyen segítség nem fog érkezni, vagyis az orosz hadsereg megállítását azzal a megtépázott haderővel kell sikerre vinni, amelynek ugyanezt a feladatot épségben sem sikerült elvégeznie. A szeptember 11-én elrendelt visszavonulás miatt szeptember 24-én az orosz hadsereg körülzárta Przemysl megerősített várát, melybe 120 ezer (sebesült és ép) katona szorult. Radko-Dimitriev tábornok 3. hadserege azonnal támadást indított az erősség ellen, nehogy felmentését megkísérelhessék. A roham három nap és 40 ezer katona elvesztése után kudarcba fúlt. Rohammal többet nem kísérleteztek, inkább áttértek Przemysl kiéheztetésére.

[szerkesztés] A gőzhenger megállítása

Szeptember 29-én az újonnan felállított 9. német hadsereget, élén August von Mackensennel Hindenburg támadásba vezényelte Varsó ellen. Az egyhónaposra nyúlt ütközetnek semmilyen eredménye nem lett, a németek a kezdeti előrenyomulását október 31-ére teljesen visszaverte az orosz hadsereg, a hadviselő felek nagyjából hasonló veszetesége mellett. Ekkorra érett be az a fenyegetés, hogy az orosz tömegek a védtelen keleti német határra fognak zúdulni. November 10-én az egyre növekvő túlerőt eléggé kétségbeesett művelettel terevezték megállítani. Fejlettebb vasúti szállítási rendszerét kihasználva a 9. hadsereg otthagyta a fronton a helyét, melyet egy osztrák-magyar hadsereg próbált észak felé nyújtózva kitölteni és megkísérelte bekeríteni az újjászervezett 2. orosz hadsereget, megismételve a tannenbergi csata lefolyását. Ezúttal a bekerítés a korábbi leckéből tanuló oroszok fürgébb reakciója miatt nem sikerült, sőt a 9. hadsereg maga is nagyon szorongatott helyzetbe került, melyből nagy nehézségek árán tudta csak kiverekedni magát. Annyiban azonban sikeres volt a művelet, hogy mire december 6-án elült a csatazaj Łódźnál, két és félszer annyi orosz katona vált harcképtelenné, mint német és a nagy túlerőt is megtorpanásra kényszerítették.

Az orosz csapatokat a legnagyobb erőfeszítés árán sikerült legyőzni Krakkótól délre, Limanowa és Łapanów között (Lengyelország) az 1914. december 4-én kezdődő csatában. A döntően magyar katonák által folytatott küzdelem szép sikert és hadizsákmányt hozott (jellemző, hogy a Nádasdy-huszárezred katonái a lóról leszállva szurony nélküli karabéllyal küzdve szorították vissza a jobban felszerelt oroszokat). A gyengén védett szakaszon való áttörés után 60 km-t üldözték az osztrák-magyar és német katonák az oroszokat. December 10-én a támadást a megszilárduló védelem miatt leállították.

A front egészét tekintve jelentős túlerővel szemben küzdő osztrák-magyar hadsereg komoly véráldozattal, de végül a Kárpátok hágóinál megállította a július óta előrenyomuló oroszokat. Ebben nem csekély szerepe volt a védekezésre igencsak alkalmas terepnek. A küzdelem az év végének elérkeztével csak rövid időre szünetelt, Limanowa mindössze a kezdete volt a még hónapokig húzódó, hihetetlen veszteségekkel járó kárpátokbeli ütközeteknek, mivel az orosz hadsereg még jó ideig próbálkozott áttörni az Alföldre, illetve Conrad a körülzárt Przemyśl felmentését iparkodott megvalósítani egy a Kárpátokból kiinduló támadással. November végéig a Monarchia a keleti fronton több mint 800 ezer katonáját vesztette el.

[szerkesztés] Potiorek újra akcióban

Ferenc József és Burián István közös külügyminiszter egyaránt Szerbia legyőzését kívánta, így Potiorek ismét megkapta az engedélyt az offenzívára. Eközben a keleti fronton már javában harcolt a Monarchia 30 hadosztálya, melynek helyzetét a jobbára presztízsszempontokat szolgáló szerbiai hadjárat súlyosbította, hiszen utánpótlását elszívta. Potiorek szeptember 7-én, válaszul a szerb hadseregnek a Szerémségbe való betörésére, megindította második offenzíváját. Ismét a Drinán erőszakolt ki átkelést, közben a Szerémségbe becsapó erőket a honvédek kitakarították onnan. A szerb vezetés Montenegróból Bosznia ellen intézett támadást, mellyel a drinamenti harcokat akarta félbeszakíttatni, de ez a kísérlete október közepére csődöt mondott a védelmen. November 5-én tehát a Monarchia katonái megkezdhették a Kolubara-folyó mentén az előrenyomulást. Itt is sikerült a győzelmet kivívni, ám ekkor Potiorek a szerbek által feladott Belgrád elfoglalását adta parancsba és ezzel túlságosan elvékonyította a vonalakat. A már ereje végéhez közeledő szerb hadsereg ez ellen a vékony vonal ellen váratlan ellentámadást indított, mely szétbomlasztotta az egész frontot. Potiorek kissé pánikba esve visszavonulót fújt a Drina mögé, s eközben ezrével estek fogságba a Monarchia katonái. Belgrád december közepére ismét a szerbek fennhatósága alá került. Ezzel ez az értelmetlennek tűnő, s aztán majdnem sikeresnek bizonyuló küzdelem jókora vereségbe torkollott. Egyúttal azonban a szerb hadsereg felhasználta minden tartalékát, veszteségeit nem tudta többé pótolni. Potioreket a vereség miatt eltávolították pozíciójából.

[szerkesztés] Törökország hadba lépése

Az Oszmán Birodalom kormánya a fegyveres semlegesség híve volt. Érdekében állt volna hadisikereket aratni és Közép-Ázsiát a gyarmatosító hatalmak befolyása alól sajátja alá helyezni, de a harci cselekményektől egyelőre távol kívánta magát tartani. Az Ifjú Törökök mozgalma számára fontos volt, hogy országuk nagyhatalmi státuszát fegyveres úton demonstrálják. Enver pasa a német diplomácia nyomására beleegyezett Törökország csatakozásába a Monarchia és Németország szövetségéhez, s 1915 szeptemberében lezárta a szorosokat az antant hajói előtt, s ezzel a nyugat és Oroszország között lényegében megszűnt a közlekedés, szállítás. Októberben egy rövid időre az antant követelésének engedve megnyitotta a szorost, hogy az angol és francia hajók hazatérhessenek, majd megint megtiltotta az áthaladást.

1914 október 28-án a török hadiflotta német követelésre hadüzenet nélkül orosz városokat lövetett. November 3-án és 5-én az Antant államai hadat üzentek Törökországnak. November 15-én Oroszország elindította a Berhmann-offenzívát, melyet a 3. török hadsereg november végére sikeresen visszavert. Enver pasa eredetileg a Szuezi-csatorna ellen akart meglepetésből támadni, de szövetségesei az orosz hadsereg elleni tehermentesítő fellépést követelték. Ennek következtében és a Berhmann-offenzíva elhárításának sikerén felbuzdulva Enver pasa a 3. török hadsereget december 22-én támadásba vezényelte a Kaukázuson keresztül. A téli hadviselésre felkészületlen és a hegység miatt akadozó utánpótlású török sereg a sarıkamışi tragédia során januárra elpusztult.

A Perzsa-öböl közelében fekvő olajlelőhelyeiket féltve a britek november 6-án partra szálltak a Fao-erőd alatt, mely a törökök egyetlen erőssége volt az öbölben, s ezzel megnyílt a mezopotámiai front. November 8-án az erődöt rohammal elfoglalták, de nem érezték olajkútjaikat sokkal nagyobb biztonságban míg december 10-én Bászrát el nem foglalták. Nem tudtak azonban döntő győzelmet aratni a török erők fölött, melyek Kut városába vonultak vissza - igaz, ez nem is szerepelt céljaik között.

Bővebben: Törökország hadba lépése (1914)

[szerkesztés] Harcok Németország gyarmatain

Az afrikai német gyarmatokat csak kisszámú helyőrség biztosította. Togót néhány nap alatt teljesen elfoglalták a britek. Az itt üzemben levő nagyteljesítményű rádióadó kiesésével megszűnt az anyaország és a gyarmatok közti kommunikáció. Kamerunt is minden oldalról támadás érte. A kisszámú német helyőrség a francia gyarmati csapatok elől az őserdőbe menekült, ahol a világégés végéig folytatták kis háborújukat. 1914 decemberére a namíbiai német helyőrség helyzete tarthatalanná vált a Dél-Afrikából érkező brit erőkkel szemben, hamarosan letették a fegyvert. Egyedül a mai Tanzániában vették fel sikerrel a németek a harcot. Lettow-Vorbeck tábornok nagyszerűen kidolgozott gerillataktikájának köszönhetően a németek gyarmatukat 1918 végéig tartani tudták.

Bővebben: Afrika az első világháborúban

Októberben ausztrál csapatok szállták meg Új-Guineát, Naurut és a Salamon-szigeteket. Japán a Marshall-szigeteket és Palaut ultimátumban követelte, melyeket Németország harc nélkül átadott az ázsiai hatalomnak. Szintén szemet vetettek a kínai szárazföldön fekvő Kiaocsou városra, melynek német helyőrsége azonban csak másfél hónapos ellenállás után tette le a fegyvert. Japán alapvetően azért ragadta el ezeket a területeket, mert az antant tengeri fölényének tudatában kockázat nélkül megtehette. Azonban a központi hatalmak felülkerekedése esetére is számítva készen állt, hogy később az antant ellen forduljon és tovább halásszon a zavarosban.

[szerkesztés] 1915

[szerkesztés] A központi hatalmak dilemmája

A lövészárokban

A lövészárokban

A Központi hatalmak szempontjából a legfenyegetőbb 1915 elején a Keleti front volt. Conrad a november közepe óta körülzárt Przemyslt akarta mihamarabb felmenteni, mielőtt az élelem teljesen elfogy az erősségben. Falkenhayn tartva magát az eredeti elképzeléshez a keleti fronttal érdemében nem akart foglalkozni, amíg nyugaton a győzelmet ki nem vívta. Ennél is inkább szerette volna, ha a Monarchia legyőzi Szerbiát, mert aggódott, meddig bír a török hadsereg lőszer hiányában kitartani. Conrad azonban rámutatott, hogy Románia és Olaszország egyre fenyegetőbb magatartást tanusít és további orosz sikerek esetén bekapcsolódhat a háborúba, mely a válságos helyzetben a Monarchia fegyverletételét fogja kikényszeríteni. Hindenburg, akinek egymást követő brillírozásai nagy tekintélyt és elismertséget hoztak, a keleti front számára akarta megszerezni a vezető szerepet, s az egész háború súlypontját keletre szerette volna eltolni. Conrad és Hindenburg nyomására Falkenhayn így kénytelen volt beleegyezni, hogy az újonnan talpra állított német erősítést keletre vezényelje és offenzívába kezdjenek.

[szerkesztés] A Kárpátok pokla

A november 9-e óta másodszor is körülzárt Przemyslben eddigre elfogyott a lótáp, ezért 20 000 lovat vágtak le és dolgoztak fel. Conrad a németek négy hadosztályát megkapva nyílegyenest a legrövidebb útszakaszon indította meg a támadást január 23-án a vágóhíddá avanzsált erőd felé, azonban az orosz védelem is itt koncentrálta erőit. Ráadásul a kegyetlen hideg és a járhatatlan kárpáti hegyek miatt fellépő ellátási problémák eleve megoldhatatlan helyzetet teremtettek, a fagy pedig több áldozatot szedett, mint a harcérintkezés, mivel a katonák nem mehettek szélvédett, meleg helyre éjszaka sem. Az oroszok maguk is offenzívára készülődtek, de türelmesen megvárták, míg a Monarchia elindítja a magáét és elakad vele. Január 27-én aztán az orosz hadsereg átment ellentámadásba, melyet a Boroevic védelmezte duklai horpadásban alig lehetett megállítani.

Február 7-én a már Fritz von Below irányította 8. német hadsereg (Hindenburgot a teljes keleti front parancsnokának léptették elő) és a Kelet-Poroszország északi részében felállított 10. hadsereg győzelmet aratott a II. mazuri tavak menti csatában, körülbelül 100 000 foglyot ejtve és további 50.000 fő veszteséget okozva. A frontot 150 kilométerrel keletre tolták, de nem sikerült a 10. orosz hadsereg teljes bekerítése és felmorzsolása, így a frontszakasz megsemmisítése sem. Annyira nem, hogy márciusban ugyanez a 10. orosz hadsereg feltámadt és 30 000 német foglyot ejtett.

Conrad február közepéig összeszedett minden máshol nem szükséges erőt és megint kísérletet tett Przemyślt elérni. Az előző támadás tanulságait ignorálva ugyanott, ugyanúgy veselkedett neki, s nem meglepő módon ugyanazt a kudarcot kapta eredményül. Erre újabb ellentámadás felelt, majd március 20-án elérkezett a Kárpátokban vívott harc csúcspontját jelentő Húsvéti csata. Április második feléig húzódott a küzdelem, melyben az oroszok minden addiginál nagyobb erőfeszítést tettek a Kárpátokon való túljutásra. Bőhm-Ermolli hadserege nem tudta tartani magát és feladta a Kárpátokban levő állásait, hogy magyar területre visszavonulva a hadsereget megmentse, s német hadosztályok bevetésével tudták megszilárdítani a frontot. Az öldöklő küzdelem négy hónap alatt összesen 800 000 fős veszteséget okozott a Monarchiának (ebből 350 000 fő halt meg, tűnt el és esett fogságba), az orosz hadseregnek pedig egymilliónál is többet. Március 22-én az éhezéstől és a betegségektől harcképtelenné vált Przemysl megadta magát.

[szerkesztés] Fejjel a falnak francia módra

Február 16-án a Mazuri-tavaknál ismét vereséget szenvedő orosz haderő megsegítése céljából Franciaország hadműveletbe kezdett. Az Első champagne-i csata célja az volt, hogy a nyugati frontról ne tudjon további német erőket kivonni a hadvezetés, hogy azt keleten használja fel. Újításként egy álló hétig pergőtűz alatt tarották a német állásokat Reimstől keletre, s ennek akkori elképzelések szerint elégnek kellett volna lenni a vonal szétzilálásához, majd nekirohantak a lövészároknak. Mivel az első vonalat szétlőtték, azt valóban sikerült bevenni, de aztán a kiépített fedezékekből előbújt a német gyalogság és gyilkos géppuskatüzet zúdított a támadókra. Északnyugat-Franciaországban, Neuve Chapelle környékén március 10-én a britek is megpróbálkoztak a tőlük délebbre folyó champagne-i csata megsegítésével. A végeredmény 250.000 francia halott, sebesült és eltűnt, mellyel szemben 45.000 fő német veszteség állt. Március 20-án Joseph Joffre főparancsnok az aránytalan veszteségeket látva leállította a támadást, mely végül éppen ellenkező stratégiai hatást ért el, mint szándékozott. Mivel viszonylag könnyen visszaverték, Falkenhayn megnyugodott a nyugati front sérthetetlensége felől és a továbbiakban több erőt adott Hindenburgnak a keleti operációhoz.

[szerkesztés] Lesújt a kémiatudomány

Gáztámadásban megvakult brit katonák

Gyalogság gázmaszkban, Ypres, 1917

Ypernnél a németek szintén újítással hozakodtak elő: április 22-én fegyvertesztelés céljából gáztámadást intéztek az arcvonal túloldalán álló francia erők ellen. A gázfegyvert kimunkálója, Fritz Haber professzor már korábban is javasolta a vezérkarnak, de ekkor még visszautasították, mondván etikátlan és lovagiatlan. 1915-ben azonban a kétfrontos háború stratégiai hátrányában leporolták a terveket és felkészültek, hogy mégiscsak bevessék. Az eredmény magát a német hadvezetést is meglepte, ugyanis a szemben állomásozó két francia hadosztály itt levő erőit negyed órán belül megsemmisítették. A sárgászöld felhőre gyanútlan csodálkozással bámuló katonák csakhamar haldokolva hevertek az árokban, ahol a klórgáz megülepedett, vagy a szemüket maró anyagtól vakon menekültek. A hirtelenjében támadt tátongó rést nem volt milyen erővel megrohamozni, mivel rohamra egyáltalán nem készültek addig.

A németek sürgősen újabb tartályokat szállítottak a frontra és 24-én ismét klórgázt eresztettek ezúttal egy kanadai hadosztályra, tüzérségi tűzzel támogatva. Eddigre a vegyi fegyvernek híre ment, ezért a hatás nem volt a korábbihoz mérhető, a katonák ugyanis nem várták tétlenül a gázt, hanem visszavonultak egy-két kilométert, s az alatt eloszlott a felhő. Májusra már megjelentek az első, hevenyészett, fikszírsóba áztatott, klór elleni védőcsuklyák, így a gáz egyre kevésbé volt hatásos. Május 9-én az antant Arras-nál offenzívába kezdett, melyet el kellett hárítani. Május végéig további, csökkenő hatású gáztámadásokat hajtottak végre. Az ütközet 35.000 német és 60-70.000 antant katona kidőlését okozta, valamint elindította a vegyi fegyverek, illetve a vegyvédelmi öltözetek és gázmaszkok hajszolt ütemű fejlesztését. Szeptemberben Loosnál az angolok már saját fejlesztésű gázfegyverüket vetették harcba.

[szerkesztés] A török főváros ellen

1914 novemberében az antant politikusainak fejében felmerült, hogy Törökország ellen kellene erőteljesen fellépni. Ez nemcsak a nyugati fronton leragadt erők okosabb felhaszálását tette volna lehetővé, de Isztambul elfoglalásával a szorosok víziútja is megnyílt volna, melyen át Oroszországot lehet szállításokkal támogatni. Nem mellesleg a szövetségeseitől elszigetelt Törökországot kikapcsolhatják a háborúból, annál is inkább, mert az január 28-án támadást intézett a Szuezi-csatorna ellen. Isztambul elfoglalásához azonban először semlegesíteni kellett a Dardanellák erődjeit, ezért 1915. március 18-án angol-francia flotta hatolt a szorosba. A műveletet vezető de Robeck admirális az erődökkel vívott tűzpárbaj közepette három hajóját elvesztette, s négy továbbit súlyos sérülések értek aknák következtében. Az apró aknaszedő hajók a tüzelés közepette nem tudtak érdemi munkát végezni, ezért De Robeck nem mervén további veszteségeket vállalni lefújta a támadást. A visszavonulást akkor kezdték meg, mikor a parti tüzérség lőszere jószerével kifogyott.

Az erődök leküzdésére imigyen szárazföldi művelet vált szükségessé. A győzelem jelentősen megerősítette a török hadsereg harci szellemét és nyert pár hetet a felkészülésre, melyet jól kihasználtak. Előnyös állásokat foglaltak el, megerődítették azokat és szögesdróttal vonták körbe. Az antant árpilis 25-én szállt partra Gallipolinál. A gyengén felszerelt, hadianyaghiánnyal küszködő török hadsereg sikeresen védekezett, bár a körülbelül 140.000 fő antanttal veszteséggel szemben a török 250.000 főt tett ki. Katasztrofális hiégénés állapot alakult ki, melyet a tűző napont bomló temetetlen halottak, a legyek és az orvosi ellátás hiánya okozott. A központi hatalmak gazdasági segítsége nélkül a törökök kétes volt, meddig tudnak kitartani, ezért sürgőssé vált a Szerbia és (a hadiszállítmányokat semlegességére való hivatkozással át nem engedő) Románia által blokkolt balkáni hadiút megnyitása. A brit katonaság és a közvélemény Gallipolinál kapott először komolyabb kóstolót a tömegháború borzalmaiból.

[szerkesztés] A gorlicei áttörés

Przemysl eleste után megszűnt az idő szorítása és nem kellett többé hadászatilag alkalmatlan terepen, az orosz felvonulás legerősebb pontján áttöréssel kísérletezni. Németország az újonnan felállított 11. hadsereget teljes titokban Gorlice és Tarnów között összpontosította, hozzárendelték a 4. osztrák-magyar hadsereget és Mackensen vezetésével május 2-án megindították a Conrad által megtervezett offenzívát. A lejtős, sík terepen, tüzérségi és gyalogsági erőfölény mellett meglepetésből rohamozó katonák elsöpörték a gyengén kiépített orosz állásokat és áttörték a frontot.

Az antant szempontjából igen kellemetlen időpontban sikerült erős csapást mérni az orosz hadseregre. Románia és Olaszország ez idő tájt előrehaladott állapotú tárgyalásokat folytatott a csatlakozásról, ezért a visszavonulást a cár kategórikusan megtiltotta. Ennek következtében százezrével estek fogságba és kerültek veszteséglistára az orosz katonák. Május 10-én a már jó ideje visszavonulásért könyörgő Ivanov tábornagyot leváltották, de egyben kérését teljesítették, bár akkor már a frontjának jószerével minden mindegy volt. Az orosz hadsereg a felperzselt föld taktikájával visszavonult. Június 19-én Grodeknél megint áttörték a kiépített vonalakat és ismét Gorlicéhez hasonló mértékű veszteséget okoztak a cári csapatoknak. A k.u.k erők egy részét azonban az olasz hadbalépés miatt ki kellett vonni és az Alpokba szállítani. Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg június 17-én Lengyelország teljes kiürítését rendelte el.

Oroszország a francia és az olasz hadsereg segítségéért folyamodott és abbahagyta a Dalmáciára vonatkozó olasz igények opponálását (ugyanis Szerbia számára akarták megszerezni). A császári és K. u. K. csapatok júliusig előrenyomultak a Baltikumban, elfoglalva annak jelentős részét, valamint lengyel területen. Az áttörés és az azt követő folyamatos győzelmes előrenyomulást az orosz hadseregvezetés csak egy drasztikus területfeladással és 100 km-ekkel hátrébb húzódó védőállások kiépítésével tudta megállítani. Ez noha fájdalmas, ám helyes döntésnek bizonyult, mert júliusra a frontot így stabilizálni tudták. Románia a kedvezőtlen fordulatot látva lemondott a beavatkozásról.

[szerkesztés] Olaszország hadba lépése

1915. április 26-án az olasz kormány aláírta a londoni titkos szerződést a hadba lépéséről. A Kárpátokban tomboló harc és a Dardanellák ellen vezetett támadás ugyanis meggyőzte az olasz kormányt, hogy az antant rövidesen meg fogja nyerni a háborút, így ha bármit akarnak keresni a Balkánon a közeljövőben, illetve ha Ausztriával szembeni területi követeléseiket realizálni akarják, akkor nem halogathatják tovább a hadbalépést. A szerződés szerint Dél-Tirol, Trieszt, az Isztriai-félsziget, Dalmácia és Albánia egy részének birtokba vételéért cserébe egy hónapon belül kötelesek voltak hadat üzenni. Mikor azonban május 23-án Olaszország ténylegesen hadat üzent, már javában zajlott a gorlicei áttörés, így a háború győztes befejezése olasz szempontból kényelmetlemül távolodni kezdett.

Bővebben: Olaszország hadba lépése (1915)

Az Osztrák–Magyar haderő 1915 nyarán hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat a június 23-án kezdődő I. isonzói csatában, majd a július 18-án induló II. isonzói csatában. Az olasz hadakat vezető Luigi Cadorna főparancsnok tervei szerint rövid, heves tüzérségi előkészítés után frontális támadást indítottak az osztrák-magyar állások ellen, de hiába vonultattak fel kétszeres túlerőt, a felszereltségbeli hiányosság, az alacsony olasz harci kedv és a K. u. K. csapatok magasan fekvő állásai miatt a rohamok sorra kudarcot vallottak.

[szerkesztés] A Balkán fejleményei

Gáztámadás az I. világháborúban

A központi hatalmak diplomáciája jóval kecsegtetőbb ajánlatot tudott tenni Bulgária felé, mint az antant, s ezáltal előnybe került. Az antant gorlicei, isonzói és gallipoli fiaskói azt mutatták, hogy a térségben nem tudnak tekitélyt parancsoló erővel fellépni, ezért Bulgária 1915. szeptember 6-án szövetségi szerződést írt alá a központi hatalmakkal. Az új fegyvertárssal kibővült osztrák-magyar–német koalíció csapatai októberben döntő győzelmet arattak a háború által kimerített Szerbia gyengén felszerelt hadserege fölött. November végéig a nehéz terepen folyamatosan előrenyomulva megszállták az országot, s ezt sem a III. isonzói csata, sem az oroszok besszarábiai támadása nem tudta megakadályozni. Szerbia elbukásával a központi hatalmak képessé váltak hatékony tüzérséget és lőszert szállítani a török szövetségesnek, akik november végén Bagdadtól nem messze, Ktésziphon mellett megállították a mezopotámiai brit előrenyomulást és üldözni kezdték a visszavonuló brit sereget.

Bővebben: Bulgária hadba lépése (1915)

A szerb hadsereg maradéka az albán hegyeken keresztül az Adria felé menekült, ahonnan antant hajókon a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A bolgár mozgósítás hírére az antant szeptemberben két hadosztálynyi erőt küldött Venizelosz görög kormányfő engedélyével, hogy Szalonikiben kirakodva a szerb hadak segítségére siessen. Ezzel párhuzamosan a Gallipoli terméketlen erőlködésből végtelenül kiábránduló angol vezetés döntött a hadszíntér felszámolásáról és a csapatok hasznosabb feladatra vezényléséről. Október 14-én elkezdődött a Dardanellák evakuációja, s kivont csapatok egy részét december közepén szintén Thesszalonikiben tették partra. A Maurice Sarrail tábornok vezetése alatt álló erő Szerbia megmentéséhez elégtelen volt és el is késett. Támadását a 2. bolgár hadsereg erélyesen visszaverte, azonban művelet segítette a szerb erők rendezett visszavonulását.

Az antant informális megszállásának hatására a görög nép szimpátiája fokozatosan a központi hatalmak felé fordult. Szerbia veresége és a gallipoli vereség menthetetlen belpolitikai helyzetbe hozta az antant oldalán a háborúba bekapcsolódást sürgető Venizeloszt. Augusztus óta regnáló kormánya megbukott, s az őt követő kabinet I. Konstantin görög király németbarát irányzatának hive volt. A Szalonikiben partraszállt antant erőket a görög katonaság képtelen lett volna eltávolítani, a Monarchia és Németország közös offenzívája viszont különböző okokból nem lépte át a határt, így támogatást sem adott a helyzet végleges rendezéséhez. A görög kormány tiltakozott a 150 ezres szerb haderő korfui újraszervezése és Szalonikiben való újra hadbaállítása ellen, de érdemben nem tudott tenni az idegen katonaság beözönlése ellen.

[szerkesztés] Francia és brit offenzívák a nyugati fronton

Az antant júliusban konferencián egyeztette hadicéljait és erőfeszítéseit. Az nyugati front erőviszonye korántsem volt kiegyenlített: míg a német katonák száma 1915 májusában 1,9 millió volt, az antant 2,4 milliós sereget állomásoztatott ott. Júliusra az 1,8 milliós német haderővel már az antant 2,8 milliós serege állt szemben, s az ősz folyamán minden fronton összehangolt támadásba akartak kezdeni, hogy a központi hatalmak hadierejét kimerítsék. Szeptember végén egymással párhuzamosan megindult a II. Champagne-i csata és az III. artoisi csata. A két frontszakaszon az áttörés után egymás felé kellett volna fordulni és közös erővel Belgiumot visszafoglalni. A csaták az I. Champagne-i és a II. artoisi csata javított kiadásaként zajlottak. A háromnapos bevezető bombázás megint üres árkokat célzott, mert a németek a koncentrált ágyúzás kezdetén visszavonultak a második vonalba. A gyalogsági roham így az első vonalat bevette, de a második vonal lövetése nem bizonyult hatásosnak, s ott szilárd ellenállás bontakozott, ki melyet nagy áldozatok árán sem sikerült áttörni. Október végén a németek ellentámadással visszaszerezték még az imént elvesztett árkaikat is, így november elejére az offenzíva tökéletes kudarccal ért véget.

[szerkesztés] 1916

Lövészárokban

[szerkesztés] A merre tovább kérdése

Az 1915-ös év közös győzelmei után a központi hatalmak hadigépezetének egysége megbomlott. A balkáni hadjárat alatt felszínre került a két hadsereg vezetésének eltérő stratégiája. Az világosnak tűnt, hogy a győzelem reményének fenntartásához legalább az egyik frontot véglegesen semlegesíteni kellene, mert így szétforgácsolódik a központi hatalmak ereje. Falkenhayn Hindenburg és Ludendorff ellenkező véleményével szemben lehetetlennek találta, hogy az orosz fronton az ellenséget kiütő győzelmet tudjanak aratni, mert tartott a Kutuzov-féle végtelen tereket felölelő visszavonulástól. A Monarchia az orosz és az olasz front megléte esetén a nyugati harcokhoz nem tudott támogatást adni, ezért Conrad egy közös Olaszország elleni hadjáratot javasolt. Csakhogy Németország nem állt hadiállapotban Olaszországgal és ezen nem akart változtatni, főleg azért, mert Falkenhaynnak az volt a meggyőződése, hogy a harc a nyugati fronton fog eldőlni. Németország és a Monarchia útjai itt tehát elváltak.

[szerkesztés] A központi hatalmak külön utakon

A vita és a belőle fakadó inkoherens lépések megmérgezték a két vezérkar viszonyát a balkáni hadjárat alatt. Falkenhayn Conrad tudta nélkül kivonta annak fennhatósága alól a Mackensen vezette erőket. A szerb hadsereg romjainak üldözését és a Balkánon fennmaradó feladatokat harmadrendű fontosságúnak ítélte ugyanis ahhoz képest, hogy a nyugati fronton döntésre akarta vinni a dolgot, melyhez szükségesnek tartotta a kivont csapatokat. Továbbá nem engedte a sikereket elérő bolgár erőknek a szaloniki front teljes felszámolását, mert úgy vélte, ebben az esetben Bulgária befejezi a háborút a maga részéről - míg ha ez nem következik be, akkor további antant erőket köt le. Ezt a megfontolást Conrad őrültségnek tartotta, s hevesen követelte a Balkán teljes pacifikációját. Végül a két szövetséges között mindennemű kommunikáció és együttműködés megszakadt, mivel Falkenhayn és Conrad nem volt hajlandó szóba állni egymással.

A Monarchia január 8-án megkezdte a hősiesen ellenálló, ám esélytelen Montenegró elleni műveletét. A császár és a politikai vezetés nem akarta hagyni, hogy Albániát a bolgárok szállják meg és az sem állt érdekében, hogy Bulgária a tervezetten felüli sikereket érjen el, mert ebben az esetben többletkövetelésekkel léphet föl a Balkánra vonatkozóan. Ezért tehát a XIX. hadtest délre fordult és február második felére az utakkal és hidakkal alig rendelkező albán területeken átvergődve elérte Durrës városát. Február 23-án megrohanták és kiűzték az oda befészkelt olasz hadosztályokat. Eközben az antant flotta hat szerb hadosztályt tett partra átszervezés és újrafelfegyverzés után, s ezzel a Szaloniki Front úgy megerősödött, hogy a korábbiakkal szemben már nem volt lehetséges felszámolni és kézre tudta keríteni Albánia déli részét. Ezzel a balkáni mozgóháború véget ért, stabil front jött létre.

A Szerbia ellen felhasznált hadosztályok közül a felszabaduló csapatokat az olasz Alpokban indítandó támadásra gyűjtötték össze, amihez ki kellett várni az áprilisi hóolvadást a hegyek között. Albániában májusban mint minden évben dühöngeni kezdett a malária, amely megtizedelte a katonákat.

[szerkesztés] Verdun és a Somme-i csata kezdete

1916. február 21-én Falkenhayn megindíttatta a támadást Verdun ellen a nyugati fronton. Ellentmondóak az adatok, hogy már kezdetben is azt tartotta-e céljának, de memoárjában arra hivatkozott, hogy a francia hadsereg erejét akarta kimeríteni, kivéreztetni az összecsapással, s ezáltal vagy a győzelmet, vagy a tárgyalásos békét közelebb hozni. Egyetlen frontparancsnoki alárendeltje sem erősítette meg, hogy értesült volna erről a stratégiáról. A terv szerint a korábbi francia támadások támogatására elszállított tüzérségű verduni erődöket gyors támadással elfoglalják a német csapatok, majd mivel azok a németellenes küzdelem szimbólumának számítanak, ezért a francia haderő minden erejét mozgósítani fogja visszafoglalásukra, s azt fel is éli a fölényben levő német harcmodorral találkozva.

Valójában a német haderő támadásra pont olyan mértékben nem volt alkalmas a nyugati fronton, mint amennyire a francia sem bizonyult annak korábban. Négy hónapnyi szakadatlan rohamozással nem tudtak annyit előrehaladni, hogy az összes erődöt bevegyék, így éppenhogy a fordítottja látszott megvalósulni a terveiknek. Míg 1915 folyamán az nyugati fronton vezetett támadások visszaverésekor rendre az antant szenvedett jelentősen súlyosabb veszteségeket, Verdunnél a veszteségek nagyjából paritást mutattak, ahelyett, hogy az antant helyzete relatíve súlyosbodott volna e tekintetben. Alábecsülték a franciák logisztikai képességeit is, mellyel elegendő utánpótlást tudtak szállítani a három oldalról fenyegetett Verdunbe.

Július elsején aztán támadásba kezdett a főként britekből álló 24 hadosztály a Somme-folyónál, így a küzdelem súlypontja oda helyeződött át. Bár a harc később, augusztus, október és december folyamán megújult, a verduni csata a továbbiakban nem játszott fő szerepet. Falkenhayn elképzelése összességében stratégiai baklövésnek bizonyult. Bebizonyosodott, hogy a nyugati front ellenállása a legerősebb, így itt a központi hatalmak nem képesek a döntést kicsikarni, főleg úgy nem, hogy a többi front tehermentesítő jellegű támadásokat intéz annak megsegítésére. A verduni összecsapássorozat valójában a német tartalékokat emésztette így fel, pontosan azelőtt, hogy több oldalról összehangolt antant offenzíva vette kezdetét, mely súlyos helyzetbe jutatta Németországot és szövetségeseit. Falkenhayn és a német hadvezetés erősen elszámította magát, amikor úgy gondolta, hogy Franciaország voltaképp egymaga védekezik a nyugati fronton, mivel az Egyesült Királyság lényegében nem szárazföldi hatalom, hanem csak tengeri. Ez a hibás értékelés magyarázza, miért áldoztak oly sok katonát a francia haderő felmorzsolására. Csakhogy 1916 végére a brit hadsereg már 50 hadosztállyal támadott egyedül a somme-i hadszíntéren, s ennek mélyreható következményei lettek.

[szerkesztés] A Monarchia kísérlete Olaszország kiütésére

Március 9-én a verduni vérfürdő miatt Joffre sürgetésére támadásba lendült az olasz hadsereg, hogy a szorongatott franciák helyzetén javítson valamelyest; ez volt az V. isonzói csata. Március 18-án az orosz hadsereg is nekiveselkedett Vilnius irányába előretörni ugyanilyen megfontolással. Ez az offenzíva az enyhülő időben Polesietől északra, mocsaras terepen elsüllyedt a sárban és aránytalan veszteségek mellett összeomlott. A kemény hegyvidéki tél viszont nagyban akadályozta az Isonzónál a támadást, így az március közepétől egyre alább hagyott és végül területi változással egyáltalán nem járt. Az időjárás nagyban segítette a központi hatalmakat ezekben a harcokban.

Az osztrák-magyar főparancsnokság nagy türelemmel készítette elő támadását az osztrák Alpok felől, melynek célja a teljes isonzói olasz hadsereg elvágása volt. Conrad nem hagyta magát megzavarni az V. isonzói csata által, s folytatta az erőösszpontosítást. Május 15-én, a késői hóolvadás miatt jócskán elhalasztott időpontban vette kezdetét vette az Asiagói csata. A terv a terep bonyolultsága ellenére sikerrel kecsegtetett, két tény mégis megakadályozta a front felszámolását. Az első: az olasz hadvezetés hatásos átcsoportosítasa az Isonzó irányából nyugat felé, a második pedig a június 4-én nagy erővel áttörő Bruszilov-offenzíva [3], melynek megállítása mindenképpen az asiagói csata felszámolását igényelte. Ha ezt a műveletet összehangoltan, közös erővel hajtják végre a központi hatalmak, az valószínűleg Olaszország katasztrofális vereségét, s a háborúból való teljes kiválását okozta volna, vagy oly mértékben való meggyengülését, hogy a továbbiakban vele komolyan számolni nem kell. Így azonban, bár a helyzetet kritikusnak ítélték és orosz tehermentesítésért folyamodtak, az olasz hadsereg sikerrel védte ki a támadást.

[szerkesztés] Az Északi-tenger blokádja és a jütlandi csata

Csatahajók

1916-ban mindkét oldal komolyan fontolgatta a hadiflotta bevetését. Noha a háború elsősorban a szárazföldön folyt, nem volt jelentéktelen a német flotta szerepe az Északi-tenger vizein. A brit remények szerint a Balti-tenger feletti hatalom átvétele végre megteremtette volna az összeköttetést Oroszországgal, és megakadályozta volna az áruszállítást Skandinávia és Németország között. A németek számára az Északi-tenger blokádjának feltörése lett volna fontos. A Brit Királyi Haditengerészet már a világháború kezdetén lezárta a skót partoktól a kontinens felé terjedő vizeket, elvágva ezzel Németországot a gyarmataitól és a tengeri kereskedelem nagyjától. A túlerőben levő brit flotta ellen alkalmazott német taktika szerint megpróbálták az egyes angol hajókat elszakítani köteléküktől, s a part felé csalva megsemmisíteni azokat, illetve a tengerről igyekeztek lőni az angol partokat. Ez azonban nem vezetett az erőviszony megváltozásához, sőt, a britek folyamatosan gyarapították a blokádban részt vevő hajók számát.

A németek és az angolok végül 1916. május 31-én és június 1-jén vívták meg a világháború legnagyobb tengeri csatáját a dán Jylland(Jütland)-félsziget közelében (ez a legnagyobb egybefüggő szárazföldi területe Dániának). A csatában – mindkét részről összesen – több mint 250 hajó vonult fel. A jütlandi csatában hozzávetőleg másfélszer annyi brit hajó vett részt, mint német, s különösen nagy volt az angol erőfölény a csatahajók terén. A több szakaszban zajló tengeri ütközet során mindkét flotta jelentős veszteségeket szenvedett, a hadászati eredmény ugyanakkor döntetlen lett: igaz, hogy az angol veszteség a túlerő ellenére is számottevő volt (6097 brit tengerész és tiszt veszett oda, míg a németek embervesztesége 2545 fő volt), a blokád megmaradt. Ugyanakkor – a német erkölcsi győzelmen túl – az angolok számára az is világossá vált, hogy nem képesek szabad utat kialakítani a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nagyobb harcba bocsátkozni az angol felszíni flottával.

1916 február 23-án Portugália brit követelésre lefoglalta a kikötőiben tartózkodó német hajókat. Válaszul Németország március 9-én hadat üzent. Augusztusban érkezett meg az első portugál kontingens a nyugati frontra és 1917-től brit irányítás alatt küzdött. A portugál erők létszáma nagyjából 50.000 fő körülire nőtt a háború végére.

[szerkesztés] Az antant összehangolt támadása

Oroszország az olasz front összeomlását megelőzendő június 4-én indította meg brutális, galíciai támadását. Az új módszerekkel kivitelezett, lendületes Bruszilov-offenzívát [4] a Monarchia hadereje egymaga képtelennek tűnt megállítani, ezért Németország Verdun alól vont el csapatokat, hogy segíteni tudjon. Ezzel az offenzíva azonnal stratégiai sikert ért el: az asiagói fenyegetést elhárították, a verdunit csökkentették. Az osztrák-magyar hadseregnek rendkívül súlyos, százezrekre menő veszteséget okoztak mind hadifoglyokban, mind elesettekben és sebesültekben. A három és fél hónapos, három felvonásos csata felemésztette a Monarchia erőtartalékának javát és az orosz hadsereg átmenetileg újra elfoglalta Kelet-Galíciát. A támadás során maga az orosz haderő is egymillió főre tehető veszteséget szenvedett, mely nagyban hozzájárult a cári rendszer destabilizálásához.

Royal Irish Rifles – brit katonák a lövészárokban (Somme, 1916. július 1.)

Július 1-jén az Egyesült Királyság is támadásba kezdett a Somme-folyó mentén. Verdun és a Bruszilov-offenzíva után itt szenvedték el a központi hatalmak a harmadik nagy csapást ebben az évben. Elsőként itt vetették be a szögesdrótakadályok és a géppuskatűz leküzdésére hivatott új fegyvert, a tankot, egyelőre kis számban és alacsony megbízhatósággal, de a hiányosságok kiküszöbölése esetére siker ígéretével. A november 18-ig tartó Somme-i csata önmagában szintén nem hozott döntést – a támadók alig öt kilométert tudtak előrehaladni -, de hevességében felülmúlt minden korábbi összecsapást. A verduni csatát túlszárnyaló veszteség olyan mértékben szívta ki a központi hatalmak erejét, hogy 1916 végére érezhetően megrogytak. Előtérbe kerültek a békekötéssel kapcsolatos megfontolások és a háború elvesztésétől való félelmek.

Augusztus 6-án az olaszok megindították a VI. isonzói csatát, támogatandó az ígéretesnek tűnő orosz erőfeszítéseket. Pár kilométer előrehaladáson és Görz városának elfoglalásán kívül mást nem értek el, de ezért 50000 halottal és sebesülttel fizettek. Augusztus 17-én a támadást leállították, mert a kezdeti erőfölény a májusban Asiago környékén összevont hadosztályok visszaérkezésével elpárolgott. Augusztus 28-án Németország, hogy csapatokkal erősíthesse a rogyadozó olasz frontot, hadat üzent Olaszországnak. Falkenhayn a rendkívül fenyegető helyzet idején, augusztusban verdun-i terve kudarcába belebukott, utóda Hindenburg lett. Mivel Hindenburg a keleti fronton óhajtotta a háborút eldönteni, így vele a Monarchia együtt tudott működni és a központi hatalmak akcióegysége helyreállt. Ennek volt köszönhető, hogy súlyos megpróbáltatások közepette a további csapásokat el tudták hárítani.

[szerkesztés] Románia belép a küzdelembe

Augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthoz, és megkezdte Erdély elfoglalását, miután korábban a szövetségeseiktől ígéretet kapott, hogy csaknem a Tiszáig tolhatja határait. A vezérkar hadtáp-, menet- és bányászzászlóaljak, népfölkelők, valamint az orosz frontról kimenekített seregroncsok felhasználásával rögtönözött valamiféle haderőt Erdélyben, melynek élére Arthur Arz tábornokot állították. A Monarchia helyzete kritikussá vált; energikus támadás esetén végleges vereség lehetett volna a kimenetel. A román hadvezetés azonban elóvatoskodta a lehetőséget, ráadásul csapatai mindennemű lelkesedés és tapasztalat nélkül küzdöttek, így a szedett-vedett 1. magyar hadsereg lassan visszavonulva ki tudott tartani védelemben, míg szeptember közepén a 9. német hadsereg, élén az ide buktatott Falkenhaynnal megérkezett segíteni. Mackensen szeptember 3-án egy szintén sebtében összeállított bolgár-török-német haderővel Bulgária felől északi irányba támadt, a 9. német hadsereg pedig Nagyszebennél győzelmet aratott a románok fölött. A hadszíntér a Kárpátok bércein kívülre került.

Ezzel egyidőben a közben már 400.000 főre növelt Szaloniki hadsereg augusztus végén északi irányú támadást indított (mivel ezt a románok a hadba lépés feltételének kötötték ki). A cél a bolgár hadsereg teljes lefoglalása volt, nehogy be tudjon avatkozni Románia ellen; ez, mint láttuk, nem sikerült. A vele szemben álló bolgár haderő a súlyos túlerőtől fenyegető vereséget visszavonulással és Monasztir feladásával tudta elkerülni. A támadás azzal fenyegetett, hogy először a macedón front omlik össze, aztán a romániai és hozzá kapcsolódva az orosz hadsereg végül áttöri a keleti frontot, vagy legalábbis nagyon-nagyon nehéz helyzetbe hozza a központi hatalmak maradékát. Így azonban november végén a támadást felújító németek december 6-án elfoglalták Bukarestet, majd a teljes Havasalföldet és Dobrudzsát. Ezek a területek olajat és élelmet szolgáltattak az egyre fáradóbb, éhesebb hátország számára.

Szeptember közepén, október első felében és legvégén Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök három hiábavaló támadást indított az Isonzónál, melyeket a Svetozar Borojević vezette osztrák-magyar csapatok rendre visszavertek. Ez volt a sorrendben VII., VIII., és IX. isonzói csata.

[szerkesztés] Béketeremtési erőfeszítések

1916 végén több tényező is kedvezett a béke megteremtése felé való elmozdulásnak.

• November 7-én véget ért az elnökválasztási kampány az Egyesült Államokban. Az újraválasztott Woodrow Wilsonnak most már volt ideje a külpolitikával behatóbban foglalkozni. Az európai egyensúly megőrzésének céljával Wilson kísérletet tett a háború lezárására.
• I. Ferenc József 1916. november 21-én elhunyt. Utóda IV. Károly lett, aki a birodalom teljesítőképességének határát látva törekedett a békekötésre, s személycserékkel szabadult meg a háborús politika támaszaitól. Így távozott Burián István a közös külügyminiszteri székből, Conradot lemondatta a vezérkari főnökségről, új osztrák kormányt állított fel és Tisza István magyar miniszterelnök sem maradhatott. Az új külügyminiszter, Ottokar Czernin támogatta a békekötési törekvést.
• Bukarest elfoglalása után a német kormány kedvező időpontot látott békeajánlatot tételére. Románia legyőzésével és a balkáni, valamint a keleti front stabilizálásával remélték, úgy néz ki, mintha új erőre kaptak volna (a verduni kudarc és a somme-i csata borzalmai után a háború megnyerésére egyre esélytelenebbnek látták magukat).

December 18-ától folyamatos jegyzékváltások történtek: az Egyesült Államok és a központi hatalmak, valamint az antant államai között. A német kormány december 12-én felkérte Wilsont, hogy hozza tudomására az antant vezetőink, hogy Németország kész béketárgyalásokat kezdeni. Wilson december 16-án jegyzékkel fordult a hadviselő államokhoz, melyben sürgette a békekötést, felvetette a népek szövetségének gondolatát és tudakozódott a kormányok háborús céljai felől. Lloyd George azonban ekkoriban csak Németország "kiütéséről" volt hajlandó beszélni, Briand miniszterelnök pedig egyenest bűnösöket és büntetést emlegetett.^[2] Wilson december 21-i jegyzéke az antant részéről megint nem talált megértésere, míg a központi hatalmak kifejezték szándékukat a békefeltételek kimunkálására. Az antant 1917. január 10-én nyilvánította ki céljait, melyben "agresszorokról" beszéltek és jóvátétel mellett igényt tartottak olyan garanciákra, melyek kizárnák az agresszorok jövőbeli támadásának lehetőségét egyszer s mindenkorra. E nyers, erőfölényre apelláló kijelentések mellett "délszláv, csehszlovák és román" népek felszabadítását követelték az idegen uralom alól, illetve Oroszországon belül lengyel autonómiát ígértek - fügefalevélként.

A békekötésre irányuló kísérleteket explicite egyik fél sem utasította el, de a szándékok egymásnak ellentmondó akaratot tükröztek. A központi hatalmak szívesen abbahagyták volna a háborút az éppen fennálló helyzet alapján, mivel tartottak tőle, hogy hadviselő képességük már nem sokáig áll fenn. Az antant viszont 1916-os sikeres védekezése, s nagyerejű támadásai után ennél jóval kedvezőbb végkimenetelt tartott elérhetőnek. 1917. január 22-én Wilson újabb koncepciót ismertetett az amerikai szenátussal, mely már emlékeztet az egy évvel későbbi híres wilsoni 14 pontra. Ennek mentén megpróbálta rávenni az antantot követelései mérséklésére, illetve a német vezetést saját feltételei megfogalmazására. Utóbbi azonban sűrű hallgatásba burkolózott, ami azt jelentette, hogy a vezérkar elutasításába ütközött. Rövidesen kiderült, miért: január 31-én a német kormány arról informálta az elnöki hivatalt, hogy fel fogja újítani a korlátlan búvárhajóharcot.

Tény: amennyiben a Monarchia elfogadja az 1917 elején az antanttól kapott békejegyzéket, különösebb területi veszteség nélkül lezárható lett volna a háború, ugyanakkor Németország számára elfogadhatatlan feltételek szerepeltek a jegyzékben: Elzász–Lotaringiáról és a lengyel területekről le kellett volna mondani. A Monarchia legerősebb szövetségesének feldarabolása mindenképpen nagyon borús jövőt ígért, másodrendű hatalommá degradálva a Monarchiát. Egy ilyen békekötés ugyanis biztonságpolitikailag orosz függvénnyé tette volna a Monarchiát.

[szerkesztés] 1917

[szerkesztés] Tengeralattjárókkal Anglia ellen

A háborús Európa 1917 elején

A téllel beálló műveleti szünet alatt jutott idő a stratégiai helyzet átgondolására. A somme-i csata megmutatta, hogy az Egyesült Királyság ereje korántsem korlátozódik a tengerre. Sőt, hadianyag tekintetében oly bőségesen el vannak látva, hogy holdfelszínt idéző kráterrendszert tudtak csinálni a lövészárkokból és géppuskatűznek ellenálló tankokkal rohamozták azok maradékát. A német haderő viszont 1916 folyamán felélte azt a tartalékot, amire a nyugati támadását alapozta, így a háború megnyerésére a központi hatalmaknak ebben a pillanatban semelyik fronton sem volt kilátása. Az egyetlen lehetőségnek a búvárhajóharc tűnt. Az Egyesült Királyság sűrűn lakott és ellátása nagymértékű élelmiszerimportra támaszkodik. Ha ennek tengeri szállítását a német U-Boot-flotta meg tudja szakítani, akkor a sziget kiéhezik, hadserege utánpótlása összeomlik, s ez Britanniát a harc feladására kényszerítheti. Ha pedig annak ereje megtört, akkor Franciaország magára maradva előbb-utóbb leküzdhetővé válik, legalábbis ebben reménykedett a német vezérkar.

A szigetország blokádjához a semleges országok hajóit is el kellett süllyesztgetni, amit előre látható volt, hogy az Egyesült Államok nem fog tolerálni. Mivel azonban a korlátlan búvárhajóharc nélkül csak idő kérdésének látszott a központi hatalmak veresége, a követelői túlsúlyba kerültek azokhoz képest, akik az USA hadüzenetétől tartva ellenezték. Az USA amúgy sem rendelkezett számottevő hadsereggel, így hadba lépése egyelőre nem tűnt kezelhetetlennek és az U-Bootok előzetes számítás szerint hat hónap alatt végeznek az angol hajózással, jóval azelőtt, hogy az amerikaiak érdemben bele tudnának szólni a küzdelembe.

A korlátlan búvárhajóharc eljárását a következők magyarázzák. Korábbi megállapodások alapján a búvárhajó feltartóztathatja a kereskedelmi hajókat, átvizsgálhatja rakományukat és megsemmisítheti a hadianyagot, ha másképpen nem megy, akkor a hajó legénységének mentőcsónakokba helyezése után a hajóval együtt. Ehhez azonban szükséges rengeteg idő, amíg a sokezer tonnára rúgó szállítmányt átvizsgálják és háborítatlanság. A brit admiralitás azonban kereskedelmi flottáját semleges lobogók alatt, vagy zászló felvonása nélkül küldte ki, ezzel lehetetlenné tette a hadviselő és nem hadviselő országok hajóinak megkülönböztetését. Ráadásul kereskedelmi hajóira rejtett ágyúkat szerelt, parancsba adta a tengeralattjáróknak való meg nem állást, sőt, azok legázolását, így lehetetlenné tette a hadihajók és a civil hajók megkülönböztetését is. Két választási lehetőség maradt a német tengerészet előtt: vagy hagyja az U-Boot fegyvernemet a britek jogellenes lépései következtében harcképtelenné válni, vagy jobb híján figyelmeztetés nélkül süllyeszti el a hajókat. Ezen dilemmáját, a Németországot sújtó angol blokád okozta ínséget és kényszerűségből fakadt brutális eljárást a német diplomácia számos alkalommal jelentette meg az amerikai sajtóban. Számtalan figyelmeztetésüknek köszönhetően az eljárás bizonyos megértéssel találkozott, az amerikaiak megosztottak maradtak elfogadásának kérdésében. A megosztottság pedig elég volt a cselekvésképtelenséghez.

Február 1-jével Németország felújította a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ezt korábban már két alkalommal megkísérelték, de rövid időn belül felpuhított kiadásban folytatták, mivel az USA a háborúba való belépéssel fenyegetőzött. Február 3-án, az első torpedótámadás után Wilson elnök megszakította az USA diplomáciai kapcsolatait Németországgal. Az amerikai cégek hadimegrendelésekből és az ahhoz felhasznált hitelezésből származó hasznáról ugyanis nem óhajtott lemondani és az atlanti kereskedelem szabadsága jó ürügynek ígérkezett a háborúba való belépéshez. Ürügyről azért beszélhetünk, mert az angol blokád által megszakított német-amerikai kereskedelem nem keltett összehasonlítható ellenzést az USA vezető köreiben. Legfeljebb emberiességi okokból berzenkedtek mérsékelt erővel, hogy a britek az élelmiszert is hadianyagnak deklarálták az első háborús évtől kezdve, milliók éhezését használva fegyvernek.

[szerkesztés] Forradalom Oroszországban

Oroszország 1917 márciusára súlyos gazdasági körülmények közé került. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt, az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. A hadiipar minden erőforrást elnyelt, mégsem volt képes a hadsereg igényeit kiszolgálni, ezért a frontra gyakran fegyvertelen rekrutákat küldtek, akik elesett bajtársaiktól reméltek fegyverhez jutni. A nép eddigre 5 millió halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta, hiányolta.

Március 8-án a sorbanállók tüntetni kezdtek, melyhez a Nőnapot ünnepelni készülő szövőnők csatlakoztak és a kenyérhiány ellen tiltakoztak. A tömeghez a legkülönbözőbb gyári munkások csapódtak és megtagadták a munkafelvételt, s ez 10-re általános munkabeszüntetéssé szélesedett. 11-én a rendet helyreállítani igyekvő rendőrség soraiban lázadás tört ki és altisztek csoportjai a tömeg oldalára álltak. 12-én a karhatalom elvesztette az ellenőrzést Pétervár fölött. 13-án a kormány lemondott és statárium bevezetését javasolta a cárnak. 15-én a sokirányú nyomásnak engedve a cár lemondott Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára, aki másnap tudatta, hogy csak egy demokratikus legitimációval rendelkező kormány felkérésére hajlandó a trónt elfoglalni. Ilyen nem létezett és a helyzet nem volt éppen kedvező választás tartására. Parlamenti tisztségviselők egy csoportja Ideiglenes Kormány néven kabinetet alakított Lvov herceg vezetésével, melynek vezető ereje a Kadet párt (alkotmányos demokraták) lett. A politikai földindulás nagy pánikot váltott ki az antant többi részében, nem tudva, meddig számíthatnak a keleti front létére. Az Ideiglenes Kormány szólásszabadságot, vallási és nemzetiségi egyenlőséget teremtett és amnesztiában részesített sok politikai foglyot, azonban semmit nem tett a háború befejezéséért, s ebből következőleg az éhezést sem tudták enyhíteni, holott ez robbantotta ki az elégedetlenséget II. Miklós ellen.

[szerkesztés] A Zimmermann-távirat és következményei

Wilson elnök februárban Jane Addams békeaktivista csoportjával találkozva a következőket mondta: "Hadviselő nemzet vezetőjeként az Egyesült Államok elnökének széke lenne a béketárgyalásokon... azonban megmaradva egy semleges állam képviselőjének legfeljebb a csukott ajtó repedésén át szónokolhat". Az USA hadba lépési szándékát megalapozottan gyanítva Arthur Zimmermann külügyminiszter január 19-én táviratban utasította mexikói nagykövetét, hogy vegye fel a kapcsolatot a mexikói kormánnyal. Az Egyesült Államok támadása esetére Mexikónak védelmi szövetséget ajánlottak. Ígéretet tett felfegyverzésének finanszírozására és az 1848-ban elvesztett területek Mexikóhoz tartozásának elismerésére, amennyiben azt sikerül visszahódítaniuk. Ezenfelül kérték, hogy a tervezett együttműködésbe segítsenek bevonni a Németországgal akkor éppen formailag hadban álló Japánt a két fél közti közvetítéssel. A távirat szövegét a brit titkosszolgálat megfejtette és amerikai diplomaták útján az USA tudomására hozta.

A sajtóban megjelenő szöveget azonban először széles körben hamisítványnak hitték, s ezt nemcsak a németbarát érzelű polgárok gondolták így, de például a Hearst sajtóbirodalom is ezt terjesztette. Zimmermann azonban, a búvárhajók növekvő sikerei tudatában nem érezte szükségét a simulékonyságnak, ezért március folyamán több ízben elismerte a valódiságot. A barátságtalan német elképzelés sokkolta a közvéleményt. Az amerikai polgárok az angol gyarmatosítók elleni küzdelemtől fogva érzékenyek voltak az európai hatalmak amerikai kontinensen való beavatkozására, nemigen fogták fel, hogy ez a védelmi szövetség akkor lépne életbe, ha az Egyesült Államok már megtámadta Németországot és kellően felbőszültek megtorpedózott kereskedőhajóik pusztulásán. A közvélemény és a törvényhozás németellenessé hangolódása lehetővé tette, hogy április 2-án Wilson kérje és megkapja a Kongresszus felhatalmazását a hadüzenethez. Elhatározását könnyíthette Oroszország válságba kerülése, mellyel a központi hatalmak közelebb kerültek a győzelemhez, márpedig az távolról sem kedvezett az USA érdekeinek. Április 6-án az USA belépett a háborúba.

Az ajánlatot Venustiano Carranza mexikói elnök megvizsgáltatta. Mexikó polgárháborúból lábalt ki, az ország hadserege és a gazdaság legyengült. A felfegyverkezés lehetetlennek tűnt, mivel az Egyesült Államok volt az egyetlen szóba jöhető fegyvergyártó ország. Az angol blokád miatt a közvetlen fegyverszállítás is megoldhatatlannak látszott, noha a távirat felhívta a figyelmet, hogy a búvárhajóháború hamarosan békére fogja kényszeríteni az Egyesült Királyságot. Az Egyesült Államokkal való szakítás nem illett bele az addigi külpolitikába, mely éppen a kapcsolatok javítását célozta. Carranza április 14-én formálisan elutasította az ajánlatot.

[szerkesztés] Konfliktus az Atlanti-óceánon

Februárban az U-Boot flotta rászabadult az Egyesült Királyság vizeire és megkezdte pusztító munkáját. Április végéig sikert siker után arattak, s hat hétre csökkentek Anglia készleteit. A periódus végén minden negyedik brit hajó az óceán fenekére került, amely veszteségeket nem lehetett sokáig kibírni. A szigetország kritikus helyzetben vezette be azt a hajószemélyzetek által utált konvojrendszert, amit amúgy csapatszállító hajók esetében már régen használt és beváltnak talált. Aggodalmak fogalmazódtak meg, hogy a konvojba verődött hajók késedelme és kirakodási tumultusa nem okoz-e több kiesést, mint a német U-Bootok. A májusi és júniusi számadatok azt mutatták, hogy korántsem. A cikkcakkolva haladó konvojok emellett, főként, ha hadihajókísérettel látták el őket, jóval nagyobb eséllyel érkeztek meg a rendeltetési helyükre, mint a magányosan kihajózók. Ezzel szemben a búvárhajók veszteségei drasztikusan megnőttek a korábbiakhoz képest. A mélységi bombák és a kezdetleges ASDIC érzékelőműszerek hatásos kombináció volt, míg a csoportos U-Boot-portyázás az adott technikai lehetőségek mellett koordinálhatatlannak bizonyult. Áprilist követően a brit flotta veszteségei folyamatosan csökkentek, szeptemberben már alig több, mint harmadára az áprilisi csúcsnak. A tengeralattjáróháború nem igazolta a német várakozást, képtelennek bizonyult az Egyesült Királyságot legyőzni.

Megelégelve az elsüllyesztett kereskedelmi hajók veszteségeit, április 6-án az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belépett a háborúba. Az eddigi hadianyagszállítás mellett az USA megkezdte szárazföldi hadseregének felállítását és kétmillió katonának Európába szállítását. Stratégiailag a központi hatalmak előtt egyetlen remény maradt: ha a folyamatosan forrongó Oroszország kilép a háborúból, eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. Méghozzá mihamarabb, mert a központi hatalmak gazdasága már nem bírta a termelést, melynek következtében az ellátási problémák egyre súlyosabb méreteket öltöttek és a lakosság kitartása fogyott.

[szerkesztés] Francia próbálkozás a háború eldöntésére

Robert Nivelle tábornok először Verdunnél tűnt ki, ahol a védekező szellemű Pétaint váltotta le. A verduni ellenállást a francia hadsereg és a közvélemény olyan mértékű sikernek ítélte, amely Nivelle-t hamarosan Joffre helyére, a főparancsnoki székbe juttatta. Franciaország ugyanis meg volt győződve róla, hogy a Német Császárság Verdunnél ellőtte az összes puskaporát, emberanyagát kimerítette és egy erőteljes támadásnak többé nem képes ellenállni. Ezt elsősorban maga a támadó gondolkodásmódú Nivelle hangoztatta. Támadó hadi stratégiáját kemény belpolitikai ellenzés fogadta. Nivelle azonban lemondással fenyegetőzött arra az esetre, ha elgondolását nem valósíthatja meg, amit Briand miniszerelnök nem vállalhatott fel Verdun hősétől, így Nivelle elfogadtatta offenzívája tervét, a vereséget szenvedett hadügyminiszter pedig tiltakozásképpen lemondott.

Az offenzíva több hónapnyi huzavona után került megvalósításra, csakhogy időközben a németek tudomására került a készülődés. Hindenburg semmit sem óhajtott kevésbé, mint egy újabb Verdunt, vagy somme-i ütközetet, ezért hogy a várható támadás elől kitérjen, a nyugati frontot visszavonta a Siegfried-állásba. Ez azonban nem tudta eltántorítani Nivelle-t a támadástól. Tüzér szakember lévén 7000 ágyú összpontosításával és egymilliós támadóerő felállításával tervezte áttörni a frontot. Sűrűn hangoztatott mondása szerint egy jól kivitelezett támadás 48 órán belül véget vet a háborúnak, s ezt eddigre a közvélemény el is hitte.

Április 9-én a brit hadsereg elterelő és erőket lekötő céllal támadást intézett Arrasnál, majd 8 km-rel délebbre április 16-án kezdetét vette a Nivelle-offenzíva az Aisne-folyó mentén. A tüzérség a számbeli fölény ellenére sem tudott hatásos fedezőtüzet biztosítani az előretörő katonák számára, s ez döntőnek bizonyult. Az ily módon szinte vágóhídra hajtott gyalogság a két nagyobb támadás során kb. 180 ezer fős veszteséget szenvedett. A műveletet május 9-én végleg le kellett állítani, mert a francia hadsereg teljes hadosztályai tagadták meg a lövészárokba való visszatérést. Összesen 54 hadosztályt érintett a lázadás, 20 000 katona pedig dezertált. Nivelle-t haladéktalanul leváltották, s Pétaint nevezték ki a helyére, aki kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal, statáriális ítélkezéssel és kivégzésekkel szilárdította meg az uralmat a hadsereg felett. A francia hadsereg az osztrák-magyarhoz hasonlóan kvázi támadásképtelenné vált. A harmadik champagne-i csataként is emlegetett ütközet eredménye kiábrándító volt: az áttörés és végső győzelem helyett odaveszett kb. 350 ezer katona (a britek veszteségével együtt).

Kanadai gyalogság előre nyomul Mark II tank mögött, Vimy Ridge

A figyelemelterelő műveletnek szánt második arras-i csata jóval eredményesebbnek bizonyult, mint a fő csapás. Itt tíznapos pergőtűz után kezdődött a támadás, mely alatt a somme-i csatához képest egymillióval többet lőttek. A tüzérségi támogatás a gyalogsági roham után is pontosnak bizonyult, elbánt a német tüzérséggel, ráadásul a német frontparancsnok, Falkenhausen tábornok nem követte Ludendorff rugalmas védekezési doktrínáját. Ennek következtében némely csapattesteket napokig nem lehetett élelemmel ellátni az ágyúzás alatt, s a britek első, sötétben kezdődő támadása teljes meglepetést okozott. A demoralizált, éhes gyalogság nem tudott ellenállni a rohamnak, s foglyokat, hadieszközöket odahagyva meghátrált. Az első napok győzelme után viszont újabbakat már nem tudtak aratni, köszönhetően annak, hogy Falkenhausent Fritz von Lossberg ezredes leváltotta. Lossberg OHL komisszárjaként érkezett az elfajult helyzet megmentésére, s ilyen, tűzoltói szerepkörben, Ludendorff meghosszabbított kezeként később is szerepelt a fronton.

[szerkesztés] A flandriai sártenger

Június 7-én, egy évnyi szorgos alagútásás után a flandriai Messines-nél az angolok felrobbantották a német állásokat, egyetlen pillanat alatt 10000 embert ölve meg. Ez volt a nyitánya a 3. ypres-i csatának, mely a világháború legnagyobb anyagi erőt megmozgató ütközetévé vált. A harc a Passchendaele nevű, teljesen jelentéktelen falucska környékén levő német magaslati állások bevételéért folyt, azonban távlati célja a belga partok tengeralattjáró-kikötőinek felszámolása lett volna. A tervezés időszakában ugyanis a súlyos veszteségek a tengerhajózás megbénításával fenyegették a Brit Királyi Haditengerészetet.

Az augusztusi heves esőzés, a csatornák ágyútűzzel való felszaggatása után az agyagos, lápos terep rémálommá vált. Pallók lefektetése nélkül a sár futóhomok módjára nyelte el a rálépőket, ellenben a tűzcsapások robbanásai hónapok óta halott testeket dobtak elő a sár mélyéről. A mindent elnyelő dagonyában félmillió angol és 350 ezer német katona veszett oda. Ezenkívül bebizonyosodott, hogy az angol tüzérséggel szemben már a megerősített bunkerek sem védenek, s ezért mozgó védelemre van szükség a nyugati fronton. Az angol hadsereg nagyarányú támadása bár epikus méretű kudarc volt, megakadályozta, hogy Németország kihasználja a francia hadsereg bénultságát és további csapásokkal esetleg teljesen szétzüllessze.

[szerkesztés] A Kerenszkij-offenzíva és az orosz belzavar

Osztrák katonák szerb hadifoglyokat végeznek ki, 1917.

A márciusban megalakult Ideiglenes Kormány kadetek vezetése alatt állt, akik a monarchista pártok szétbomlásával a politikai paletta egyetlen jobboldali erejévé váltak. Pártelnökük, Miljukov külügyminiszter április 20-án feljegyzést intézett az antanthoz, melyben kifejezte, hogy Oroszország ki fog tartani a háborús céljai mellett és további erőfeszítéseket fog tenni a győzelemért. A kiszivárogtatott feljegyzésen való felháborodás május 2-án bolsevik vezetésű tömegtüntetést indukált, melynek hatására Miljukov lemondani kényszerült. A kormányválságot május 5-én az eszer (szociálforradalmár) és mensevik frakciók bevonásával sikerült leküzdeni, melyek a pétervári tanácsok vezető erői voltak, tehát a nép támogatását megkapták. A háborút azonban ezek sem óhajtották abbahagyni, Kerenszkij hadügyminiszter május 10-én a frontra indult a katonákat kitartásra buzdítani. Bruszilov tábornokot vezérkari főnökké téve megterveztetett vele egy teljesen fölösleges támadást, mely a Bruszilov-offenzíva sikerét akarta megismételni a Nivelle-offenzíva tüzérségi összpontosítását másolva.

Július elsején Galíciában megindult a Kerenszkij-offenzíva. A központi hatalmak a nagyarányú orosz csapatösszevonásokról értesültek és saját offenzívájukat elhalasztva az orosz támadás kivédésére készültek fel. A támadás az első napokban átszakította a frontot, mert cseh ezredek egyszerűen átálltak az orosz oldalra, s a tüzérség is lehengerlő erővel lőtte az állásokat. Három nap alatt mégis megfékezték a támadást és a tartalékok erejével megkezdődhetett az offenzíva felgöngyölítése. Július 20-án az orosz csapatok már rendezetlenül menekültek. A 240 km-t hátráló hadsereg négyszázezer fős veszteséget szenvedett és morálisan összetört. Az offenzíva sikertelenségéhez nem csekély részben járult hozzá, hogy a katonák tanácsokba tömörülve kezdték vitatni és felülbírálgatni a tisztek parancsait, s ha ezek után adott esetben engedelmeskedtek is, az már túl késő volt ahhoz, hogy eredményt érjenek el általa. A vereség után a katonaság gyakorlatilag nem engedelmeskedett többé a parancsoknak, bár a hazáját még hajlandó volt védeni.

Július 16-án kormányellenes zavargás tört ki Pétervárott, melyet lázadó katonák kezdtek el, s melyet a tömeg támogatott. A bolsevikok egy része habozva hatalomátvételre szánta el magát, de a kormány több katonai egységnél talált támogatást, melyek leverték a felkelést. 700 halott maradt az utcákon, a bolsevik vezetőséget letartóztatták, menekülésre kényszerítették. A szovjetek (tanácsok) újságjait betiltották, a nyomdákat lefoglalták. Lvov herceg lemondott és a kormányt Kerenszkij vezetésével alakították újra, mert a kadet párt mögül eltűnt a támogatottság.

A megbukott Bruszilov helyére kinevezett Lavr Kornyilov vezérkari főnök augusztusban értelmezhetetlen felhívást bocsátott ki a "haldokló haza megmentése érdekében", majd párezer frontkatona élén Pétervár felé vette az irányt. Vagy puccsal akarta megdönteni az Ideiglenes Kormányt (lévén kadetpárti, a kormány balra tolódása esetleg nem tetszhetett neki), vagy - ami valószínűbb - a bolsevik színezetű országos tömegsztrájkot akarta letörni, hogy ne béníthassa meg a kormányt. Kerenszkij az előbbire tippelt, ezért hogy legyen milyen erőkkel ellenállni, a júliusban letartóztatott bolsevikokat kiengedte a börtönből és felfegyverezte a Vörös Őrséget. A bolsevikok sikerrel mozgósították a munkásokat, és a matrózokkal, katonákkal kiegészített tömeg megadásra kényszerítette a Kornyilovot követő marginális haderőt a forradalom védelmének jelszavával.

[szerkesztés] Az olasz front a Caporettói csodáig

A Nivelle-offenzívából ítélve áprilisban az olasz fronton is támadásra számított a Monarchia vezetősége. Cadorna azonban kivárt, hogy a keleti front vajon összeomlik-e, vagy sem és csak a Miljukov-feljegyzés után, május közepén támadott. A tizedik isonzói csata olasz kudarccal végződött, lévén a Monarchia hadserege ellentámadással számos kezdeti vonalát visszaszerezte és még foglyokat is ejtett. Rögtön ezt követően Dél-Tirolban indult olasz próbálkozás (az Ortigarai csata), mely a megelőző évben Asiago környékén elvesztett állások visszaszerzését célozta, Tirol területére való benyomulás reményével. Tíz napnyi eredménytelen hadakozás után a műveletet leállították, mert a hegyi terep alkalmatlannak bizonyult mindenféle előrehaladásra.

Az augusztus közepén kibotakozó tizenegyedik isonzói csata azonban már több mint két és félszeres túlerő birtokában hat-hét kilométerrel benyomta a frontot. Ezzel veszélyesen közel került Trieszt elvesztése, s ennek romboló pszichikai hatása lehetett volna, tekintve, hogy az egész isonzói csatározás Trieszt birtoklásáról szólt. Ezért Arz, a Conrad helyére márciusban kinevezett vezérkari főnök ellenintézkedésre határozta el magát az olasz fronton.

A Kerenszkij-offenzíva után a keleti frontról átcsoportosítási lehetőség nyílt. Arz terveihez 7 német hadosztályt is kapott és október 24-én csapatok áttörték a védelmi vonalakat. A tizenkettedik isonzói csatában összeomlott az olasz védelem és a Piave folyóig szabaddá vált az út. A további előrenyomulást az akadályozta meg, hogy a Piave hídjait kivétel nélkül felrobbantották és mire pontonhidat sikerült verni az éppen áradó folyón, addigra megérkezett 11 angol-francia hadosztály. Az arcvonal is távolabb került az utánpótlási bázistól, így a Piavén való átkelés már nem sikerült. Az isonzói olasz hadsereg jelentős részét foglyul ejtették, a maradék pedig fölbomlott és fegyvereit eldobálva igyekezett hazaszökni. A hadsereg teljes felszerelése zsákmányul esett, a Piave-menti hadsereg két hónapig ebből a zsákmányból élt. Az olasz kormánynak drákói intézkedésekkel és földosztási ígéretekkel kellett harcra bírnia népét, melynek mélységesen elege volt már a háborúból.

[szerkesztés] A páncélos fegyvernem hajnala felvirrad

A harmadik ypres-i csatának furcsa következménye lett. November 20-án Cambrainál közel ötszáz angol tank indult meg és törte át a német vonalakat. Ezúttal nem akadtak el a sárban, mint Passchendaelenél és nagy tömegükkel szemben a gyalogság tehetetlennek bizonyult. A támadás óriási meglepetést okozott, mivel semmilyen tüzérségi előkészítés nem előzte meg és a német parancsnokság itt éppen kimerült, leharcolt csapatokat pihententett. Úgy vélték, hogy az azévi flandriai csatározás már lecsengett és téli pihenő következik. Mindhárom lövészárokvonal elesett és a britek pontosan azt az áttörést érték el, melyért évek óta küzdöttek a nyugati fronton. Csakhogy a Passchendaele-nél elszenvedett félmilliós veszteség és a francia hadsereg kimerültsége következtében a hat hadosztálynyi támadó erőnek semmiféle további segítséget nem tudtak küldeni. Így aztán a felszakadt frontot a német hadvezetés keletről átdobott erőkkel befoltozta majd ellentámadásokkal visszaszerezte a lövészárkait.

Az brit művelet ügyefogyottságát az magyarázza, hogy a somme-i csata óta a tankok megítélése meglehetősen mélyre süllyedt. A meghibásodások és a flandriai sár miatt semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni, emellett pedig a német tüzérség el tudott bánni velük, ha a járművekre koncentrálta csapásait. Emiatt jelentős eredményt eleve nem vártak tőlük, s nem is késztek fel rá. Megismétlődött tehát a vegyi fegyver esete: a siker mindkét hadvezetést meglepte.

[szerkesztés] Görög hadüzenet és magyar kormányváltás

1917. június 15-én a király felkérésére lemondott a háború legfőbb támogatójának számító Tisza István, s – alig két hónapra – Esterházy Móric lett a miniszterelnök. Esterházy utóda augusztus 20-ától Wekerle Sándor lett, aki immár harmadszor alakíthatott kormányt. Wekerle azonban Tisza-féle politika folytatójaként a német szövetség – és a háború folytatásának – a híve volt, így a magyar hátország forrongását és békevágyát nem csillapíthatta.

1917. június 29-én hadba lépett az antant oldalán Görögország. 1916 folyamán ugyanis a gyakorlatilag két részre eső ország északi felét ellenőrző Venizelosz-féle rezsim folyamatosan támadta a Konstanin király mellett álló athéni kormányt és igyekezett elfoglalni a fővárost. A kísérlet kudarca után az antant erőteljes katonai támogatást adott Venizelosznak és mivel ennek már a rojalista görög erők nem tudtak volna ellenállni, így Konstantin 1917 májusában lemondott a trónról és elmenekült az országból. Az antant most már Athén birtokában, hivatalosan hadba léptette Görögországot. A Venizelosz-féle rezsim katonái eddig is növekvő számban jelentek meg a macedón fronton.

[szerkesztés] Bolsevik puccs Pétervárott

Oroszországban az ősz folyamán a súlyos ellátási válság kezelésében nem történt előrelépés. Az ipari termelés összeomlóban volt, 1916-hoz képest a GDP 36%-kal csökkent. Az Urál és a Don ipari körzeteiben őszre már a gyárak fele bezárt. Az államadósság 50 milliárd rubelre nőtt, az átlag reálbér 1913-hoz képest 50%-kal esett. Az államcsőd fenyegető közelségbe került. Szeptemberben bányász-, öntőmunkás-, textilipari- és egyéb sztrájkok kezdődtek, októberben parasztfelkelés és vasúti sztrájk bontakozott ki. A balti flotta szeptemberben kinyilvánította, hogy nem fogad el parancsokat az Ideiglenes Kormánytól, a parasztfelkelések leverésére pedig a hadsereg egységeit kellett bevetni. Ennek ellenére a gyár- és ültetvényfoglalások folytatódtak. Október végével bezárólag a kezdeményezés végképp kicsúszott a kormány kezéből, mert a valódi népakaratot képviselő tanácsokban egyre több helyütt a fegyveres felkelés helyeslését szavazták meg.

1917. november 6-án este egy sztrájkra épülő, jól szervezett fegyveres felkelés tört ki, amelynek során a Vörös Őrség egy nap alatt, november 7-ére (a juliánus naptár szerint október 25-re) elfoglalta Szentpétervár legfontosabb középületeit. Este rohamot indítottak az ideiglenes polgári kormánynak otthont adó Téli Palota ellen, s hajnali két órára bevették. A bolsevikokra, eszerek és mensevikek szélsőbal elemeire épülő hatalom közel sem állt biztos lábakon, belső ellentétek feszítették az új rendet és a hatalomátvétel sok helyen egyáltalán nem történt meg. Így például Ukrajnában a kormányerők elűzése után december elején kihirdették az ukrán autonómiát, majd mikor a bolsevikok megpróbálták Kijevet ellenőrzés alá vonni, ukrán nacionalista ellenzékiek meghiúsították azt. Harkovban ellenben ugyanez sikerült az ukrán bolsevikoknak; a két mozgalom viszonya egymással gyorsan megromlott. December 6-án az addig az orosz birodalom részének ismert Finnország kikiáltotta függetlenségét, melyet mind az antant, mind a szovjethatalom elismert. Németország külön békeszerződést kívánt kötni, mert csak azzal tudta volna az érdekszférájába vonni a finneket.

Érzékelve a népigényt a szovjet hatalom mihamarabb véget akart vetni a háborúnak. 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 22-én Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. December 28-án az ukrán Centralnaja Rada is fegyverszünetet írt alá a központi hatalmakkal. A Rada képviselőit azonban a pétervári szovjet hatalom nem ismerte el a béketárgyaláson, csak a vele harcban álló, Harkovban megalakított Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság képviselőit, melynek emberei saját befolyása alatt álltak.

[szerkesztés] 1918

[szerkesztés] Az utolsó stratégiai reménysugár

1918 elején Németország a mindent eldöntő csatára készült fel. Miután megszűnt – vagy legalábbis kevésbé veszélyessé vált – az orosz front, a németek átcsoportosíthatták haderejük egy részét Franciaországba. Az antant országai az USA szállítmányainak, a magasabb fokú iparosodottságnak és a meglevő kereskedelmi összeköttetéseiknek hála, sokkal jobb gazdasági kondícióban élték meg 1918-at, mint a központi hatalmak. Kevésbé érintette őket az infláció, nem volt szervezett éhezés az élelmiszerhiány következtében, így a lakosság teherbíró képessége nem volt annyira igénybe véve, mint ellenfeleik esetében. Problémát csak a magas vérveszteség jelentett, illetve a csatatereken elszenvedett vereségek nyomasztó pszichológiai terhe. De ezeket az USA haderejébe vetett hit kompenzálta.

A központi hatalmak lakossága ennél sokkal jobban szenvedett. Népességszámban, nemzeti össztermékben és a legkülönfélébb gazdasági mutatók tekintetében rosszabbul álltak az antanthoz képest a háború kezdete óta, így a győzelmek és területi gyarapodás ellenére emberveszteségük hasonlóan nagy volt. Az elhúzódó háborúban az a fél volt előnyben, amelynek teherbíró képessége tovább tart - ebben a központi hatalmak húzták a rövidebbet. A hadvezetés feladata tehát az volt, hogy a lehető legrövidebb időn belül nyerje meg a háborút, mielőtt még a lakosság fellázad a nyomor, az éhezés és a hiábavaló harctéri halálorgia ellen. Ezért figyelmen kívül hagyták azt a szempontot, hogy az antant mind gazdaságilag, mind a hadieszközök és az emberállomány terén egyaránt jelentős túlerőben volt 1918 tavaszán. Noha a német hadiipart már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint az britek – és akkor ehhez még hozzá kell számolni a megviselt, de teljesítőképes francia és olasz hadiipar teljesítményét, no meg az Egyesült Államok Európába szállított hadieszközeit.

[szerkesztés] Béke(?) a keleti fronton

Az orosz-német béketárgyalás abszurditásba fulladt. A szovjet küldöttség a háború előtti határok visszaállításának tervével érkezett, katonai vereségének teljes figyelmen kívül hagyásával. A német delegátus ezzel szemben a Mitteleuropa-terv realizálásán fáradozott, Oroszország nagyhatalmi létének megszüntetésével, holott nagyon gyorsan békét kellett volna kötnie, hogy minél kevesebb amerikai erősítés fusson be a kontinensre. A kompromisszum heves viták után sem alakult ki, Trockij a sem háború, sem béke jelszavával hagyta ott a tárgyalást januárban.

Német részről a fegyverszünetet felmondták, újabb támadást indítottak, s elfoglalták Észtországot. Január 25-én Ukrajna kikiáltotta az Ukrán Népköztársaság függetlenségét, február 9-én alírta Breszt-Litovszkban a békét a központi hatalmakkal, azonban az orosz bolsevik Vörös Hadsereg elfoglalta Kijevet a nacionalistáktól. A függetlenség védelmében ezért német katonai erőt hívtak Ukrajnába, mely kiszorította a Vörös Hadsereget. Újabb fegyverszünet után március 3-án Oroszország aláírta a breszt-litovszki békeszerződést, melynek értelmében lemondott a Baltikumról, Belorussziáról és Ukrajna egy részéről. Noha a keleti front ezzel megszűnt, jelentős német katonai kontingens maradt az elcsatolt területeken, hogy a rendet és az élelmiszerrekvirálást biztosítsa. Ukrajna gyakorlatilag német bábállammá vált, és az elerőtlenedő Radát áprilisban a németek föloszlatták. Helyette Pavel Szkoropadszkij arisztokrata földbirtokost és cári tábornokot tettek diktátori hatalommal Ukrajna hetmanjává.

1918. március 5-én Bukarest mellett aláírták az előzetes békeszerződést Romániával, melyet májusban véglegesítettek. A januárban német egyetértéssel elfoglalt Beszarábia kivételével lefegyverezték az országot, s a központi hatalmak szabad átvonulási lehetőséget kaptak az oroszokkal szembeni támadásokhoz. Májusban az egyezményt véglegesítették. A béke területi rendezése értelmében Magyarország és Bulgária határos lett és a moldvai csángó falvak körülbelül felét csatolták az anyaországhoz.

1918 márciusában brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, áprilisban a japánok megszállták Vlagyivosztokot, májusban pedig a németek a Kaukázus egy részét. Nyáron Odesszában francia és görög csapatok szálltak partra, a Szibérián keresztül hajóval Franciaországba utaztatni kívánt cseh és szlovák sereg pedig fellázadt és kozák csapatokkal együtt elfoglalta az Urál és Szibéria egy részét.

[szerkesztés] Másodszor is a Marne-ig jutva

Az 1918 tavaszán indított német támadások

1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós (és folyamatos utánpótlásban részesülő) hadseregével. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben.^[forrás?] Ilyen erőviszonyok közepette indult meg a Michael névre keresztelt német támadás március 21-én. A terv az volt, hogy elszigetelik egymástól az angol és a francia harcvonalat, majd a La Manche-csatornához szegezve megsemmisítik a brit haderőt. Ludendorff az állóháború megmozgatására több, egymást gyorsan követő támadást tervezett, melyeket befejeznek, mielőtt anyagcsatává változnának és a következőnek adnak lehetőséget.

74 hadosztályt, 6600 löveget, 3500 aknavetőt és 326 repülőgépet vonultattak fel a feladat elvégzésére. A briteket nem érte váratlanul a támadás, mert felderítésük előrejelezte annak bekövetkeztét. Két tényező azonban a támadás sikerét segítette. Az egyik a sűrű köd volt, ami elrejtette a támadó katonákat a géppuskások szeme elől, a másik pedig az egészen elképesztő intenzitású tüzérségi előkészítés. Öt óra alatt 1,1 millió lövedéket zúdítottak az antant vonalaira. Először a parancsnoki állásokat bombázták, így a telefonvonalak elszakadtak, aztán a tüzérséget hallgattatták el, végül klórgázzal, könnygázzal és mustárgázzal támadták a lövészárkokat. Ennek köszönhetően a jelentősen megerősített három harci zónát több helyütt sikerült teljesen áttörni. A támadás harmadik-negyedik napján valóban úgy nézett ki, hogy a német csapatok előrenyomulása el fogja választani a brit és a francia erőket, ráadásul Pétainre óriási nyomás nehezült, hogy mindenáron védje meg Párizst, így kénytelen volt azt mondani a szorongatott angoloknak, hogy további német előrenyomulás esetén a francia csapatok délnyugati irányban fognak új állásba vonulni - ami azt jelentette, hogy a kapcsolat helyreállításáért nem fog erőket áldozni. Ebben az esetben valóban megtörténhetett volna, hogy a briteket valamelyik kikötőbe szorítja a támadás, ahonnét evakuálniuk kell, ahogy 1940-ben dunkerquenél kell majd.

Azonban nem sikerült a brit erőket elszigetelni, vagy bekeríteni; a Michael kb. 50 km mélységű kiszögellést tudott elfoglalni, majd kifulladt. A megtorpanás valódi oka nem a súlyos veszteség volt (250 ezer fő mindkét oldalon), hanem az, hogy az elfoglalt területen természetesen nem volt ép vasútvonal, s így az utánpótlást egyre messzebbről kellett szállítani. Ez a logisztikai probléma eldöntötte, hogy Németország nem képes záros határidőn belül győzni a nyugati fronton, hiszen az antantnak elég volt két hét alatt 50 km területet feladni és az offenzíva leállt, miközben havonta 200.000 amerikai katona érkezett a kontinensre, vagyis az antant ereje gyakorlatilag nem csökkent a támadás alatt. Ezzel szemben a német fél elit katonáiból összeállított rohamcsapatait áldozta fel az áttörés kierőszakolásához és a teljes évi újonckeret három hónap veszteségeit sem tudta fedezni.^[3]

A britek kierőszakolták, hogy a segítséget adni nem nagyon hajlandó (vagy inkább képes) Pétain fölé nevezzenek ki egy egyesített főparancsnokot és az Ferdinand Foch legyen, aki pozíciójából a teljes nyugati frontért egy személyben legyen felelős. A kinevezés megtörtént, de Foch éppúgy ki volt téve a francia politikusok és a közvélemény nyomásának, mint Pétain, ezért késlekedett számottevő nagyságú segítséget adni az április 9-én a flandriai kikötők felé megindított Georgette offenzíva ellen. Csapatait arra tartalékolta, ha a németek a francia vonalak ellen fordulnának és Párizs irányába törnének előre. Ludendorff arra számított, hogy a Michael délre csalta az angol tartalékot, így a kikötőkre most végzetes csapást mérhet. A Georgette 20 nap alatt kevesebb eredményt ért el a németek számára, mint a Michael, és mikor a belga erőket nem sikerült átkarolni, s ezután az előretörés megszakadt, 29-én Ludendorff leállíttatta a 110.000 katonáját felemésztő ütközetet.

Egy hónappal később, május végén, közvetlenül a Michael bal oldalán indították meg a Blücher-Yorck offenzívát. Szinte lekopírozva a Michaelt a németek itt is áttörtek, 50-60 km-t haladtak előre, aztán a hadtápbázistól túlságosan távolra kerültek és a harcokban 130.000 katonát elveszítve a támadás folytatásához szükséges erőfölényből kifogytak. Június 6-án az offenzíva le lett fújva, helyette június 9-én megindult a Gneisenau. Ez a Michael és a Blücher-Yorck által elfoglalt két kiszögellést célozta kiterjeszteni és vonalát kiegyenesíteni. Mindössze 21 német hadosztályt vetett harcba, s ennek megfelelően minimális eredményt ért el; kb. 30.000 fő veszteséget okozott mindkét oldalon.

Az ötödik, Marneschutz-Reims névre keresztelt támadást Reims közelében 52 hadosztállyal indították meg július 15-én, csakhogy immár túlerőben levő ellenféllel szemben! A kb. 60 hadosztályt bevető antant nemcsak megállította a korai fázisban levő támadást, de július 18-án meg is kontrázta és 350 tankot bevetve maga nyomult előre. Augusztus 6-án véget ért az összecsapás, a németek teljes kiábrándulásával: a hatodik, flandriában tervezett (Hagen fedőnevű) csapáshoz gyűjtött tartalékot arra kellett felhasználni, hogy megállítsák az előrenyomuló antantot. A német veszteség kb. 170.000 fő volt, míg az antant 120.000 katonát vesztett. Stratégiailag világossá vált, hogy az eddigi súlyos harcok nem merítették ki az antant tartalékait, az amerikai hadsereg élelmezési létszáma pedig augusztus végére már elérte a másfélmilliót a kontinensen. ^[4]

A Kaiserschlacht első négy támadása abban különbözött az antant korábbi rohamaitól, hogy legalább ugyanannyi veszteséget tudtak okozni az ellenségnek, mint amennyit maguk elszenvedtek, de ez kevés volt a döntő győzelemhez. Ahhoz ugyanis még kb. egymillió katona hiányzott. Ezzel a mennyiséggel a központi hatalmak tulajdonképpen rendelkeztek, csakhogy sok hadosztály maradt keleten az ukrán bábállam fenntartása céljából, illetve a Monarchia erői értelmetlen támadást intéztek az olasz front ellen. Ha az USA ebben az időpontban nem tud százezrekben mérhető katonai támogatást adni az antantnak, mert nem, vagy csak késve lép be a háborúba, akkor a Kaiserschlacht valószínűleg ha nehezen, véresen és lassan is, de győzött volna. A kimerülés jegyeit ugyanis a brit és francia hadsereg szintén magán hordozta.

[szerkesztés] A száznapos offenzíva

A Marneschutz végleges kifulladása után a német vezérkar még egy támadást akart, de augusztus 8-án Amiensnél megkezdődött az antant támadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben amerikai – katonák számos kisebb ütközetben szorították vissza a császári csapatokat kelet felé. Elveszett mindaz a német területi nyereség, ami a tavaszi hadjárat pozitív hozadéka volt. Augusztus 8-a lett Ludendorff szavai nyomán "a német hadsereg fekete napja", mivel a katonák harcikedve annyira lecsökkent, hogy a korábbiakkal ellentétben nagy számban kezdték megadni magukat. Augusztus végére 500 löveget zsákmányoltak és 50.000 foglyot ejtettek az antant katonái ^[5]. A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai, a németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki, ez azonban nem sikerült. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet. Októberre a vezérkar óriási nyomás alá helyezte a kormányt a mielőbbi békekötés érdekében, mert a teljes katonai összeroppanást várta minden pillanatban.

[szerkesztés] A háború vége

Ezt a fényképet közvetlenül azután készítették, hogy Németország képviselői 1918. november 11-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt. A helyszín a franciaországi compiègne-i erdő, a szövetségesek képviseletében a francia Foch marsall a képen jobbról a második, német részről pedig Matthias Erzberger írta alá. Ugyanebben a vasúti kocsiban írták alá Franciaország megadását 1940. júniusában, majd a németek Berlinbe szállították, ahol a szövetséges bombázások áldozata lett.

A katonai összeomlás után hamarosan jött a vég: elsőként Bulgária lépett ki a háborúból és 1918. szeptember 29-én Szalonikiben aláírta a fegyverszüneti egyezményt.^[6] Ezt követően október 30-án Mudros városban került sor az Oszmán Birodalom kapitulációjára.^[6]

Október 24-én az olasz hadsereg jelentős támadást indított az alpesi fronton és gyors ütemben foglalták vissza a korábban a caporettói áttörés során elvesztett területeket. Ezt követően a Vittorio Venetói csata következményeként a monarchia hadserege gyakorlatilag felbomlott és nem tudott ellenállni az olaszoknak. A katonai vereséget követte a monarchia felbomlása: október utolsó heteiben sorra robbantak ki az utódállamok függetlenségéhez vezető forradalmak Budapesten (őszirózsás forradalom, október 28.), Prágában és Zágrábban. Október 29-én a monarchia képviselői békét kértek az olaszoktól, akik folytatták az előrenyomulást és elfoglalták Trento, Udine és Trieszt városokat. November 3-án a monarchia ismét megadást kért az olaszoktól, akik a párizsi szövetséges legfelsőbb parancsnoksággal való konzultálás után megszabták feltételeiket. Olaszország és Ausztria képviselői november 3-án a Villa Giusti-ban, Padova közelében írták alá a fegyverszüneti egyezményt.

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati front szemben álló hadseregek beszüntették a harcok és visszavonultak állásaikból. A kanadai haderő egyik katonáját, George Lawrence Price-t tartják hagyományosan a háború utolsó áldozatának, akit egy német mesterlövész lőtt le 10.58-kor.^[7]

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919-1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést, szeptember 19-én a Saint Germain-i békeszerződést Ausztriával, és 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést Magyarországgal. Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.

Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például Nagy-Britanniában és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.

[szerkesztés] A háború áldozatai

Oldalanként a katonai és civil áldozatok. Sok civil halálát okozta a spanyol nátha és az éhínség.

[szerkesztés] Békekötések

Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései

1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a Breszt-litovszki béke néven vált ismertté. Ezen béke tette azt lehetővé , hogy Oroszország bár az Antant oldalán harcolt mégis az 1. világháború legnagyobb veszteseként fejezte azt be.

1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt. Ez a vasúti kocsi ad helyet később a 2.világháború idején a francia kapituláció aláírásának is!

1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.

A konferencia valójában öt nagy kérdés köré szervezte tevékenységét:

• Németország
• az Osztrák–Magyar Monarchia (illetve utódállamai)
• Szovjet-Oroszország
• az összeomlott Oszmán Birodalom
• Németország gyarmatai

Az első világháborút lezáró békesorozatot Párizs környéki békeszerződéseknek nevezzük.

• Versailles-i békeszerződés
• Saint-germaini békeszerződés (1919)
• Trianoni békeszerződés
• Neuilly-i béke
• Sèvres-i békeszerződés

Balról jobbra: David Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clemenceau, Woodrow Wilson

A békekötésekre meghívták a legyőzött központi hatalmak képviselőit, de nekik érdemi beleszólásuk a szerződésekbe nem volt. A megkötött szerződések a négy nagy államférfi elképzeléseit tükrözték:

• Georges Clemenceau (Franciaország)
• David Lloyd George (Nagy-Britannia)
• Woodrow Wilson (Amerikai Egyesült Államok)
• Vittorio Emanuele Orlando (Olaszország)

[szerkesztés] Hátország

Az a terület, amely a hadműveletekben nem vesz részt viszont a harcoló alakulatokat támogatja. Itt termelik a hadi anyagot és innen állítanak ki katonákat a frontokra. Minden háború legfontosabb eleme.

[szerkesztés] Magyarország

[szerkesztés] Politika

1914-ben Tisza István magyar miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar-román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. A Monarchia haderejét még nem tartotta felkészültnek a háború győzelmes lefolytatására. A hadüzenet után a korábbi, realista álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította intézkedéseit. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatásáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifj. Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (például: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter, Bangha Béla vezetésével.

[szerkesztés] Társadalom, gazdaság

A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel – 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba.

A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70%-kal csökkentek – mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.

[szerkesztés] Technológia

     Ez a szakasz egyelőre erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Nyelvtudóknak! A szócikk továbbírásához jól felhasználható más nyelvű Wikipédia-szócikk: en:WWI

[szerkesztés] Szárazföld

Az első világháborúban új fegyvereknek tekintünk néhány már korábban megalkotott, de tömeges előállítására és felhasználásra még nem kerülő fegyvert is. Ezek közül az aknavető, a kézigránát, a lángszóró és a mesterséges ködösítés a legfontosabb. Mindkét oldalon ismerték már ezeket a fegyvereket, majd az állásháború kialakulásával egyre nagyobb mértékben gyártották és használták fel őket. Eleve kiegyenlítetten alkalmazták valamennyit, és így a fegyverzettel való ellátottság arányán ez nem változtatott.

Az antant viszont jelentős előnyre tett szert a döntő jelentőségű új fegyver, a „tank” megalkotásával és alkalmazásával. Noha az első harckocsikat 1916 őszén vetették be az angolok, tervei már az 1914-es állásháború során megformálódtak. Az angolok még a háború elején lánctalpas hordozóra szerelt nehéz mozsarakat vetettek be. Ugyancsak a háború kezdetén páncélautók sorozatgyártásába kezdtek, mert azok kitűnően beváltak a belgiumi harcokban. Mindez már kezdetben a páncélozott mozgó jármű és önhordó löveg szükségességére terelte a figyelmet. Az első harckocsik gyártása teljes titokban folyt. A leplezés érdekében még a munkások is úgy tudták, hogy folyadékot szállító tartályokat (innen a "tank") készítenek a szállítóeszközökben szűkölködő orosz hadsereg számára.

Az első példányok nehéz, 30 tonnás harckocsik voltak amelyek óránként mindössze 6 km haladtak, és újabb üzemanyag töltés nélkül 20-25 km-t tudtak megtenni. Két fajtájuk volt: „női” (female) - 6 gépfegyver, összesen 16 200 lövéssel, és a „férfi” (male) fajtában 4 gépfegyver 7800 lövéssel és két 57 mm-es ágyú 207 lövedékkel. Az angolok után a franciák is megkezdték a gyártást a nehéz St. Chamond és a könnyű Renault FT–17 járművekkel.

[szerkesztés] Légtér

A repülők újfajta felhasználása is az 1915-ös esztendőre esik. Hamar rájöttek stratégiai jelentőségére amikor bombákkal szerelték fel őket. Kialakult a repülők egymással vívott harca is. Német mérnökök hamar kidolgoztak egy olyan új konstrukciót, amely automatikusan úgy ütemezte a gépfegyver tüzét, hogy a golyó mindig az előtte forgó propeller mellett haladt el.

Rövidesen a másik oldalon is megkezdték e technikai megoldás alkalmazását. Az angol-francia repülőgépgyártásban számszerű fölény alakult ugyan ki ám ezt valamelyest ellensúlyozta a németek Zeppelin léghajó bombatámadásokra alkalmazott változata.

[szerkesztés] Víz

[szerkesztés] A világháború fontos személyei

• I. Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, magyar és cseh király
• IV. Károly (1887–1922) osztrák császár, magyar és cseh király
• II. Vilmos német császár
• Tisza István (1861–1918) magyar miniszterelnök
• Woodrow Wilson (1856–1924) amerikai elnök
• Georges Clemenceau (1841–1929) francia miniszterelnök
• David Lloyd George (1863–1945) brit miniszterelnök
• Franz Conrad von Hötzendorf (1852–1925) az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari főnöke
• Helmuth Johannes Ludwig von Moltke (1848–1916) a német vezérkar főnöke
• Ferdinand Foch (1851–1929) francia vezérkari főnök

[szerkesztés] Lásd még

• A háború közvetlen folytatásáról az Őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság és a Trianoni békeszerződés címszavak tájékoztatnak.

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz Első világháború témájú médiaállományokat.

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Első Világháború témában.

• Az I. világháború (SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény)
• First World War.com (angol nyelvű)
• A brit hadsereg és a nagy háború (angol nyelvű)
• Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel (magyar nyelvű, 1933-ban kiadott könyv)
• A nagy háboru anekdotakincse (MEK)

[szerkesztés] Felhasznált irodalom

• Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
• Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;

m • v • sz Első világháború Színterek Kezdetek Az első világháború okai · Szarajevói merénylet · Júliusi ultimátum Fő hadszínterek Nyugati front · Keleti front · Olasz front · Gallipoli · Palesztin front · Mezopotámiai front · Kaukázusi front · Balkáni front · Atlanti csata Egyéb hadszínterek Afrika · Távol-kelet Fontosabb események Szárazföldi csaták · Tengeri csaták · Légi csaták · Kriptográfia · Fontosabb személyiségek · Harci gáz · Vasútvonalak · Haditechnika · Állóháború Polgári áldozatok Örmény népirtás · Asszír népírtás Utóélet Következmények · Emberveszteségek · Breszt-litovszki béke · Bukaresti egyezmény · Párizsi békekonferencia · Versailles-i békeszerződés · Saint Germain-i béke · Neuilly-i béke · Trianoni béke · Sèvres-i békeszerződés · Lausanne-i békeszerződés · Népszövetség Nagyobb csaták 1914 Liège-i csata · Tannenbergi csata · Szerbia inváziója · Az első marne-i csata · I. ypres-i csata · I. arras-i csata · Sarıkamışi csata 1915 Mezopotámiai front · Gallipoli · II. ypres-i csata · Isonzói csaták · Szerbia elfoglalása 1916 Verduni csata · Somme-i csata · Jütlandi csata · Bruszilov offenzíva · Románia elfoglalása · Arab lázadók 1917 II. arras-i csata · Otrantói csata · III. ypres-i csata · Passchendaele-i csata · Palesztin front · Bagdad elfoglalása 1918 Tavaszi offenzíva · 100 napos offenzíva · Meuse-Argonne offenzíva · Német fegyverszünet · Osztrák-magyar fegyverszünet · Török fegyverszünet A háború résztvevői Antant hatalmak Orosz Birodalom · Franciaország · Egyesült Királyság · Ausztrália · Kanada · India · Új-Zéland · Újfundland · Dél-Afrika · Olaszország · Románia · USA · Szerbia · Portugália · Kína · Japán · Belgium · Montenegró · Görögország · Örményország · és a többi… Központi hatalmak Német Birodalom · Osztrák–Magyar Monarchia · Oszmán Birodalom · Bulgária Lásd még Lövészárok · Lövészárok-hadviselés · Nők szerepe · Irodalom · Totális háború · Spanyolnátha · Veteránok Egyéb konfliktusok Első Balkán-háború · Második Balkán-háború · Búr forradalom · A húsvéti felkelés · Orosz forradalom · Oroszországi polgárháború · Finn polgárháború · Nagy-lengyelországi felkelés (1918-1919) · Lengyel–szovjet háború · Ír függetlenségi háború · Ír polgárháború · Török függetlenségi háború