Első világháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
1914 Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam.jpg
1914-es propaganda plakát. „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam
Dátum 1914. július 28.1918. november 11.
Helyszín Afrika, Európa, Csendes-óceán, a Közel-Kelet, Kína, Észak- és Dél-Amerika
Eredmény

Antant győzelem.

Területváltozások Párizs környéki békeszerződések
Harcoló felek
Antant:
GBR Brit Birodalom
Franciaország Franciaország
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Orosz Birodalom (1914–17)
USA Amerikai Egyesült Államok (1917–18)
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország (1915–18)
Civil Flag of Serbia.svg Szerb Királyság
Flag of Romania.png Román Királyság (1916–18)
Montenegró Montenegró
PortugáliaPortugália (1916–1918)
Merchant flag of Japan (1870).svg Japán Birodalom
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország (1917–18)
Brazília Brazília (1917–1918)
Belgium Belgium
Központi hatalmak:
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária (1915–18)
Parancsnokok
FRA Raymond Poincaré

FRA Georges Clemenceau
FRA Ferdinand Foch
GBR Herbert Asquith
GBR David Lloyd George
GBR Douglas Haig
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg II. Miklós orosz cár
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Nyikolaj Nyikolajevics
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Antonio Salandra
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Vittorio Emanuele Orlando
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Luigi Cadorna
USA Thomas Woodrow Wilson
USA John Pershing
Civil Flag of Serbia.svg I. Péter
Románia I. Ferdinánd román király

japán Taisó
Német Birodalom II. Vilmos német császár

Német Birodalom Paul von Hindenburg
Német Birodalom Erich Ludendorff
Osztrák-Magyar Monarchia I. Ferenc József magyar király
Osztrák-Magyar Monarchia IV. Károly magyar király
Osztrák-Magyar Monarchia Conrad von Hötzendorf
Ottoman flag.svg V. Mehmed oszmán szultán
Ottoman flag.svg Enver pasa
Ottoman flag.svg Mustafa Kemal Atatürk
Bulgária I. Ferdinánd bolgár cár

Bulgária Nikola Zsekov

Az első világháború (I. világháború, a második világháború előtt egyszerűen csak a világháború vagy „a nagy háború”) 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. A háború során Oroszországban forradalom döntötte meg a cári hatalmat, a háború végére az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett , valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A győztes hatalmak által diktált, háborút lezáró békerendszeren alapuló új társadalmi-, politikai és hatalmi viszonyok a második világháború kitöréséhez vezettek.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak nagyarányú növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lebegett az államok szeme előtt. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítás révén, így ez vált a korabeli nemzetközi politika fő céljává.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve a gazdaságilag akkor még értéktelen, de nagy területű Grönland révén, Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de a Német Birodalom afrikai, valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével.

Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen a kontinentális Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a „Weltpolitik” jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország a tengeri uralomhoz keresett eszközt. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

Szövetségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

██ Antanthatalmak az első világháborúban

██ Központi hatalmak

██ Semleges országok

A 19. században a napóleoni háborúk befejezése óta alkalmi szövetségekbe tömörültek a nagyhatalmak. Biztos pontként az Egyesült Királyság határozható meg, amely szilárdan ellenezte, hogy bármely hatalom egyesíthesse Európát, legyen az despotikus, liberális, konzervatív, vagy akár haladó. Ezért a kontinens aktuálisan legerősebb hatalmával mindig konfliktusba került. Az 1870-71-es porosz–francia háború (az első világháború előtti utolsó nagyhatalmi háború Európában) az angolok jóindulatú semlegességével támogatta Bismarck Németországának létrejöttét, mert ezt kevésbé tartotta veszélyesnek, mint a francia dominanciatörekvést III. Napóleon császárságának részéről. Alaposan elszámították magukat. A fentebb említett gyarmat-, flotta-, és kereskedelmi ügyek miatt az Egyesült Királyság egyre veszélyesebbnek ítélte Németországot. 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig annak szövetségesével, Oroszországgal lépett szövetségre a németek megfékezése céljából.

Ezzel kialakultak azok a szövetségi rendszerek, melyek később a világháború eseményeit meghatározták: az antant és a központi hatalmak. A két, birodalmi alapon szerveződött csoportosulás nem volt szilárd tömbnek tekinthető, ezt alátámasztja, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és Németország mellé 1882-ben csatlakozott Olaszország 1900-tól kezdve több lépésben rendezte vitás kérdéseit Franciaországgal, így képessé vált az antant mellé való átállásra. Bulgária hosszú ideig az orosz érdekszférába tartozott, s függetlensége elnyerése óta áthatotta az oroszbarát (pánszláv) gondolat, de a szomszédaival való területi vita miatt mégis az oroszellenes oldalon kapcsolódott be a harcba. Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős távolságtartással kezelte az egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.

Ezeknek a „blokkoknak" a léte ugyanolyan esetleges volt, mint a megelőző tömörüléseké.

Központi hatalmak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettős szövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármas szövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettős szövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt. Olaszország fent említett táborváltása után a központi hatalmak diplomáciája rávette Bulgáriát és Törökországot a csatlakozásra.

Antant[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente cordiale, azaz „szívélyes egyetértés” (innen az antant hatalmak kifejezés). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol-orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

Közvetlen előzmények a Balkánon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentétbe került, de ennél jóval fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya. 1897-től fogva a két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem voltak hajlandóak támogatni ebben a kérdésben.

Boszniában számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. Ezeket – titokban – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére. Oroszország ugyanis Bosznia annexiója és Szerbia legyőzése esetén kénytelen lett volna tudomásul venni, hogy teljesen kiszorult a Balkánról. Ez persze ugyanolyan túlreagált félelem volt, mint a központi hatalmak részéről a későbbi „most, vagy soha".

Merénylet, hadüzenet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetlen ok (casus belli)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal épp az volt a Monarchia célja, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette őt és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilisabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke művének szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.

A gondviselés másként határozott. (…)

Mindent megfontoltam és meggondoltam.

Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

Ferenc József kiáltványából

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt döntő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári hadakat. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.

Magyarország szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pesti Hírlap címoldala 1914. július 29-én
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenete Szerbiának
Az angol Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók I. Ferenc József kiáltványa: Népeimhez! 1914. július 28. témában.

Magyarország mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914 júliusában megérett a konfliktusra. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.[1]

Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről: „... Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az – akkor még osztráknak számító – nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak.

Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és Tisza István mindent megtett elsősorban Magyarország hadba lépése ellen, de amikor e törekvései meghiúsultak, a háború kárainak enyhítésére. Tisza István az annexióellenes magatartását akkor sem változtatta meg, amikor 1915-ben a Monarchia még előnyös pozíciókban volt. Románia legyőzése és a bukaresti béke aláírása után 3500 km² határrevízióra került sor, amely – gyéren lakott terület lévén – néhány száz román állampolgárt érintett, és kizárólag stratégiai jelentősége volt. Tisza elítélte Szerbia annektálását, és Vilmos császárral is szembeszállva a szerbekkel kötendő különbéke mellett kardoskodott, amelyben kárpótlásul Albániát adta volna Szerbiának. Gróf Károlyi Mihály ezt írja emlékirataiban: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.

A háború évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1914[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1914-es év főbb események kronológiája [2]

1915[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1915-ös háborús év kronológiája [3]

1916[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lövészárokban

Az 1916-os háborús év kronológiája [4]

1917[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1917-es év főbb eseményei [5]

1918[6][szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar honvéd az olasz fronton
Frontról hazatérő magyar katonák 1918-ban

Az 1918-as háborús év eseményei [7]

A háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt a fényképet közvetlenül azután készítették, hogy Németország képviselői 1918. november 11-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt. A helyszín a franciaországi compiègne-i erdő, az antant képviseletében a francia Foch marsall a képen jobbról a második, német részről pedig Matthias Erzberger írta alá. Ugyanebben a vasúti kocsiban írták alá Franciaország megadását 1940 júniusában, majd a németek Berlinbe szállították, ahol a szövetséges bombázások áldozata lett

A katonai összeomlás után hamarosan jött a vég: elsőként Bulgária lépett ki a háborúból és 1918. szeptember 29-én Szalonikiben aláírta a fegyverszüneti egyezményt.[6] Ezt követően október 30-án Mudros városban került sor az Oszmán Birodalom kapitulációjára.[6]

Október 24-én az olasz hadsereg jelentős támadást indított az alpesi fronton és gyors ütemben foglalták vissza a korábban a caporettói áttörés során elvesztett területeket. Ezt követően a Vittorio Venetó-i csata következményeként a monarchia hadserege gyakorlatilag felbomlott és nem tudott ellenállni az olaszoknak. A katonai vereséget követte a monarchia felbomlása: október utolsó heteiben sorra robbantak ki az utódállamok függetlenségéhez vezető forradalmak Budapesten (őszirózsás forradalom, október 28.), Prágában és Zágrábban. Október 29-én a monarchia képviselői békét kértek az olaszoktól, akik folytatták az előrenyomulást, és elfoglalták Trento, Udine és Trieszt városát. November 3-án a monarchia ismét megadást kért az olaszoktól, akik a párizsi szövetséges legfelsőbb parancsnoksággal való konzultálás után megszabták feltételeiket. Olaszország és Ausztria képviselői november 3-án a Villa Giustiban, Padova közelében írták alá a fegyverszüneti egyezményt.

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról, és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati fronton szemben álló hadseregek beszüntették a harcot és visszavonultak állásaikból. A kanadai haderő egyik katonáját, George Lawrence Price-t tartják hagyományosan a háború utolsó áldozatának, akit egy német mesterlövész lőtt le 10.58-kor.[8] Mások szerint Henry Gunther volt az utolsó áldozat, akit 1 perccel 11 óra előtt lőttek le.

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919–1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést, szeptember 10-én a Saint Germaini békeszerződést Ausztriával, és 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést Magyarországgal. Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.

Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például Nagy-Britanniában és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.

A háború áldozatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oldalanként a katonai és civil áldozatok. Sok civil halálát okozta a spanyolnátha és az éhínség
Antant hatalmak Népesség millióban Katonai halottak Civil halottak Összes halott Hadi sebesült
Összes (Antant hatalmak) 789,9 5 696 056 4 655 757 10 351 813 12 809 280
Központi hatalmak Népesség millióban Katonai halottak Civil halottak Összes halott Hadi sebesült
Osztrák–Magyar Monarchia 51,4 1 100 000 467 000 1 567 000 3 620 000
Összes (Központi hatalmak) 143,1 4 024 397 5 391 000 9 415 397 8 419 533
Összes (teljes tábla) 933,0 9 720 453 10 048 649 19 769 102 21 228 813

Magyarország embervesztesége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1927-ben a Hadtörténelmi Levéltár munkatársai megpróbálták felbecsülni Nagy-Magyarország emberveszteségét. E szerint a számadatok a következőképpen alakultak: az 5,5 millió hadköteles személyből 3 581 ezer katona vonult be. Ebből 524 ezer épségben hazatért, 833 ezer fogságba esett. 1 492 000 katona sebesült meg és 530 965 személy halt hősi halált. A háború végén 15 hadosztály maradt harcképes, melyeket Károlyiék szélnek eresztettek.[9]

Békekötések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései

1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a breszt-litovszki béke néven vált ismertté. Ezen béke tette azt lehetővé, hogy bár Oroszország az Antant oldalán harcolt, mégis az I. világháború legnagyobb veszteseként fejezte azt be.

1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt. Ez a vasúti kocsi ad helyet később a II. világháború idején a francia kapituláció aláírásának is!

1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.

A konferencia valójában öt nagy kérdés köré szervezte tevékenységét:

Az első világháborút lezáró békesorozatot Párizs környéki békeszerződéseknek nevezzük.

A békekötésekre meghívták a legyőzött központi hatalmak képviselőit, de nekik érdemi beleszólásuk a szerződésekbe nem volt. A megkötött szerződések a négy nagy államférfi elképzeléseit tükrözték:

Hátország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az a terület, amely a hadműveletekben nem vesz részt viszont a harcoló alakulatokat támogatja. Itt termelik a hadi anyagot és innen állítanak ki katonákat a frontokra. Minden háború legfontosabb eleme.

Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Politika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1914-ben Tisza István magyar miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar–román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. A Monarchia haderejét még nem tartotta felkészültnek a háború győzelmes lefolytatására. A hadüzenet után a korábbi, realista álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította intézkedéseit. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatásáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifj. Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (például: választójogi reform). A radikális ellenzék, élén a Justh Gyulát felváltó Károlyi Mihállyal – szövetségben a parlamenti képviselettel nem rendelkező szociáldemokratákkal és polgári radikálisokkal – komoly reformokat, földosztást, teljes körű választójogot és békekötést követelt. A negyedik áramlat az antiliberális és antiszemita retorikát használó klerikális jobboldalé volt, melyet Prohászka Ottokár és Bangha Béla képviselt.

Társadalom, gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel – 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba.

A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50–70%-kal csökkentek – mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.

Technológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első páncélozott kocsik

Az első világháború egyik jellegzetessége volt, hogy 20. századi technológiát használó hadseregek csaptak össze 19. századi elvek alapján. Egyik fél hadvezetése sem tudott még alkalmazkodni az új fegyverekhez, és nem is láthatták előre, nem is tudtak ezért alkalmazkodni a – főleg a nyugati frontra jellemző – az állóháború követelményeihez. A szemben álló hadseregek létszámából is következett, hogy hatalmas veszteségeket szenvedtek a szemben álló felek.

1917-re azonban többé-kevésbé sikerült a hadviselő feleknek a technikai vívmányokat integrálni, a taktikai és stratégiai elveket némileg korszerűsíteni. Egyre jobban elterjedt a drót nélküli hírközlés, megjelentek az első harckocsik[10], egyre szélesebb körben alkalmazták a repülőgépeket és nemutolsósorban átszervezték a tömeghadseregeket. Ennek egyik következménye, hogy míg korábban a kb. 100 főt kitevő század volt az alapvető harcászati alegység, a háború vége felé a 10-12 főből álló szakaszok, egy tiszthelyettes irányítása alatt, is képessé váltak a manőverek végrehajtására.

A tüzérség is robbanásszerű fejlődésen ment át. 1914-ben a háború kezdetén a tüzérségi eszközöket a frontvonalba vagy közvetlenül mögé helyezték el, ahonnan közvetlen irányzással támadták az ellenséget. 1917-re általánossá vált a mélységben elhelyezett, közvetett irányzású tüzérség, amelyet a levegőből vagy előretolt megfigyelőállásokból irányítottak. Nem volt ritka, hogy géppuskák és mozsarak is közvetett irányzással tüzeltek. Fejlődtek az ellenséges tüzérség elhárításának eszközei is, a tüzérségi megfigyelők, repülők, nem ritkán pedig az ágyúk hangja alapján mérték be helyzetüket, és semlegesítették azokat.

Németország ebben a tekintetben jóval a szövetségesek előtt járt, mivel a háború elején 150 és 210 mm-es tüzérségi eszközök álltak rendelkezésükre, míg a francia hadsereg és a Brit Expedíciós Haderő csak 75 és 105 mm-es ágyúkkal rendelkeztek. A briteknek volt egy 152 mm-es tarackja, de olyan nehéz volt, hogy darabokban kellett szállítani és a tüzelőállásban lehetett csak összeszerelni. A németek rendelkeztek osztrák (Skoda típusú) nehézfegyverzettel is, amelynek űrmérete 305 és 420 mm volt, illetve a lövészárok-hadviselésben kiválóan alkalmazható aknavetőkkel (minenwerfer).[11] A németek a Haber-féle ammóniaszintézist használták a lőpor előállítására, így a szövetséges blokád ellenére is megfelelő mennyiségű lőszerrel tudták ellátni tüzérségüket.[12] A tüzérség volt felelős a legtöbb halálos áldozatért és sebesülésért,[13] a fejsérülések kiemelkedően nagy száma ösztönözte arra a harcoló feleket, hogy létrehozzák a modern sisakot. 1915-ben a franciák rendszeresítették az Adrian-sisakot, később a britek a Brodie-sisakot (amit az amerikai katonák is átvettek), majd 1916-ban jelent meg a németeknél a jellegzetes Stahlhelm, amelynek továbbfejlesztett formája ma is fellelhető a világ modern hadseregeiben.

A háború legnagyobb tűzerejű szárazföldi fegyverei a vasúti lövegek voltak, amelyek akár több száz tonnát is nyomhattak. A német változatok a Vastag Berta névre hallgattak, és kifejlesztették azt a változatot, amelynek 100 km volt a hatótávolsága és a front mögül képes volt Párizst lőni (igaz a lövedék aránylag könnyű, mindössze 94 kg-os volt).

A háborút, főként a nyugati fronton, a lövészárok-hadviselés jellemezte, ahol súlyos áldozatokat kellett hozni minden egyes elfoglalt méterért. A világtörténelem legvéresebb csatái közül sokat az első világháború során vívtak: Verdun, Somme, Ypres, Gallipoli.

A széleskörű és korlátok nélküli kémiai hadviselés volt az első világháború egyik jellegzetessége és a katonák szenvedésének egyik jelentős forrása. Mind a németek, mind a szövetségesek vetettek be mérges gázokat a nyugati fronton, elsősorban klórt, foszfort és mustárgázt. Az első támadások okozta meglepetés után azonban hamarosan kialakultak a hatásos védőeszközök, mint a gázálarc, vagy a szigetelt bunker. Bár a harcok kimenetére nem volt befolyással,[14] a kémiai hadviselés mégis megragadta a hátország képzeletét.

Szárazföld[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború új fegyvereinek tekintünk néhány már korábban megalkotott, de tömeges előállításra és felhasználásra csak ekkor kerülő fegyvert, ezek közül a legfontosabb az aknavető, géppuska, a kézigránát, a lángszóró, a harci gázok és a mesterséges ködösítés. Mindkét oldalon ismerték, majd az állóháború kialakulásával egyre nagyobb mértékben gyártották és használták fel ezeket. Kiegyenlítetten alkalmazták valamennyit, így a fegyverzettel való ellátottság arányán ez nem változtatott.

Az antant viszont jelentős előnyre tett szert a döntő jelentőségű új fegyver, a „tank” megalkotásával és alkalmazásával. Noha az első harckocsikat 1916 őszén vetették be az angolok, tervei már az 1914-es állásháború során megformálódtak. Az angolok még a háború elején lánctalpas hordozóra szerelt nehéz mozsarakat vetettek be. Ugyancsak a háború kezdetén páncélautók sorozatgyártásába kezdtek, mert azok kitűnően beváltak a belgiumi harcokban. Mindez már kezdetben a páncélozott mozgó jármű és önhordó löveg szükségességére terelte a figyelmet. Az első harckocsik gyártása teljes titokban folyt. A leplezés érdekében még a munkások is úgy tudták, hogy folyadékot szállító tartályokat (innen a "tank" elnevezés) készítenek a szállítóeszközökben szűkölködő orosz hadsereg számára.

Az első példányok nehéz, 30 tonnás harckocsik voltak amelyek óránként mindössze 6 km haladtak, és újabb üzemanyag töltés nélkül 20–25 km-t tudtak megtenni. Két fajtájuk volt: „női” (female) – 6 gépfegyver, összesen 16 200 lövéssel, és a „férfi” (male) fajtában 4 gépfegyver 7800 lövéssel és két 57 mm-es ágyú 207 lövedékkel. Az angolok után a franciák is megkezdték a gyártást a nehéz St. Chamond és a könnyű Renault FT–17 járművekkel.

A harci gázok közül a mustárgázt elsőként a németek vetették be az orosz fronton, 1915. január 1-jén, majd Belgiumban, Ypres mellett, április 22-től, hatalmas riadalmat keltve a brit–francia csapatok között. Első védekezésként, a gázálarc előtt, a vízzel vagy vizelettel átitatott zsebkendőt tartották az arcuk elé. Másodikként a foszgén hatóanyagú harci gázt alkalmaztak tüzérségi lövedékben eljuttatva.

A háború alatt kifejlesztett új fegyverek egyike volt a lángszóró, amit elsőként a német rohamcsapatok vetettek be, de hamarosan a másik oldalon is megjelent. Harcászati szempontból a lángszórónak nem volt nagy jelentősége, de igen nagy hatást tudott gyakorolni a katonák moráljára, amikor bevetették. Emellett igen veszélyes és nehézkes fegyver volt, és kezelői meglehetősen sebezhetőek voltak, mivel nem tudtak a földre lapulni az ellenséges tűz alatt, egy szerencsés találat hatására viszont az egész üzemanyag felrobbanhatott.

Utánpótlást szállító ausztrál lövészárok-vonat Ypres térségében, 1917

A lövészárok-hadviselés szükségleteinek kielégítésére építették a lövészárok-vasutakat. A heves tüzérségi tűz szinte minden utánpótlási útvonalat megsemmisített a front mindkét oldalán, és nem is lehetett azokat újjáépíteni, viszont minden nap emberek tömegét, és jelentős mennyiségű hadianyagot, kellett mozgatni a front és a hátország között. A lövészárok-vasutakat ezért építették ki, de végül a belső égésű motorral szerelt teherautók ezeket kiszorították.

Levegő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

RAF Sopwith Camel. 1917 áprilisában a nyugati frontra vezényelt brit pilóták átlagos túlélési esélye 93 repült óra volt[15]

Merevszárnyú repülőgépeket katonai célra először az olaszok alkalmaztak, 1911. október 23-án az olasz–török háború alatt, Líbiában. A repülőgépeket először csak felderítési feladatok végrehajtására küldték ki, de hamarosan gránátokat is dobáltak az ellenségre, illetve légifelvételeket is készítettek további elemzés céljából. 1914-re minden hadviselő fél meg volt győződve arról, hogy a repülőgépeket be lehet vetni a katonai konfliktusok során. A világháború kezdetén a repülőgépek feladata szintén a felderítésre és a szárazföldi csapatok támogatására korlátozódott. Az ellenséges repülőgépek megsemmisítésére kezdetben a légvédelmi tüzérséget alkalmazták, később kezdődött meg a kimondottan elfogó vadász célra szánt repülőgépek kifejlesztése. Ezeket követték a stratégiai bombázógépek, bár a németek inkább a Zeppelin-féle léghajókat részesítették előnyben.[16] A háború vége felé került sor a történelem első repülőgép-hordozó anyahajójának hadrendbe állítására, amikor a brit HMS Furious hadihajó Sopwith Camel repülőgépeket tudott felbocsátani, amelyek 1918-ban megsemmisítették a Zeppelinek hangárját Tondernnél. A német oldalon levő Fokker mérnökei fejlesztettek ki egy olyan szerkezetet, amely automatikusan úgy ütemezte a gépfegyver tüzét, hogy a lövedék mindig az előtte forgó légcsavar mellett haladt el, hamarosan azonban a britek és franciák is átvették ezt. A brit–francia repülőgépgyártásban a Nieuport 17 vadászrepülőgéppel, Aisne-nál (Franciaország), 1917-re számszerű fölény alakult ugyan ki, ám ezt valamelyest ellensúlyozta a németek Zeppelin léghajó bombatámadásokra alkalmazott változata.

Nieuport 16 repülőgép, amelynek fegyverzete Le Prieur-rakéta volt a tüzérségi megfigyelő léggömbök lelövéséhez

A léggömböket, amelyek magasan a lövészárkok felé tudtak emelkedni, elsősorban felderítési célra alkalmazták, különösen a nyugati fronton, ahol Flandria és Franciaország északi része lapos, különösebb kiemelkedések nélkül. A léggömbben elhelyezkedő megfigyelők az ellenséges csapatok elhelyezkedését, mozgását figyelték, illetve irányították a saját tüzérség tüzét. Személyzetük (leggyakrabban két fő) ejtőernyővel volt felszerelve, hogy ellenséges légitámadás esetén megmenekülhessenek.[17] Az ejtőernyőket a repülők személyzete viszont nem használta, mivel túlságosan nehezek voltak és rontották volna a gépek manőverezőkészségét, emellett a brit hadvezetés úgy vélte, hogy az ejtőernyő csak a gyáva viselkedést bátorítaná szorult helyzetben.[18]

Német lövészárok maradványai egy föld alatti akna felrobbantása után. A második messines-i csata során 19 aknát robbantottak fel a britek, a német oldalon a veszteségek elérték a 10 000 főt

Mivel a léggömbök értékes információkat szolgáltattak, ezért a repülőgépek egyik első számú célpontját jelentették, védekezésül légvédelmi géppuskákat használtak, illetve a saját repülőgépek járőröztek a közelben. A léggömbök elleni támadásra fejlesztették ki először a levegő-levegő rakétákat. A felderítő léggömbök tehát egyszerre járultak hozzá a légihadviselés fejlődéséhez és a frontok megmerevedéséhez (mivel nem lehetett meglepetésszerű támadásokat indítani, illetve nagyon pontosan tudták irányítani a tüzérség tüzét a csapatok összpontosítási vagy támadási körletére.

A háború alatt került sor az első terrorbombázásra, amikor a német Zeppelinek London és más angol városok ellen intéztek támadást. A lakosság körében kialakult pánik miatt számos vadászrepülő-századot kellett a nyugati frontról visszairányítani Angliába.[16][18]

Víz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1915 februárjától a németek a tengeralattjárókat vetették be a brit hajózás ellen, hogy az utánpótlást szállító konvojok megsemmisítésével kényszerítsék térdre a briteket. Amikor a németek rájöttek, hogy az Egyesült Államok civil hajókon fegyvereket és más utánpótlást szállít a briteknek, a németek kihirdették a szövetséges hajók elleni "korlátlan tengeralattjáró-háborút". Ezt követően a németek minden szövetséges hajót elsüllyesztettek, amivel csak találkoztak.

Ellenük a britek számos tengeralattjáró-elleni fegyvert és eszközt fejlesztettek, többek között a mélységi bombát, a víz alatti aknát, a szonárt és a lehallgató-berendezést, illetve az első vadász-tengeralattjárót ( (HMS R-1, 1917).[19]

Katonai optika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsősorban a német optikai ipar, jelentős fejlődésen ment keresztül a világháború előtt és alatt. A német tengeralattjárók a periszkóppal, a német tisztek a Bausch & Lomb amerikai távcsővel, a brit tisztek az 1910-ben megvásárolt német Zeiss-távcsövekkel kitűnően tudták követni a harci cselekményeket a lövészárkokból. A Goerz, Voigtlander, M. Hensoldt & Sohne, E.Leitz (Leica), Carl Zeiss cégek eszközei lettek a Német Birodalom fegyveres erőinek fő segítői.

A világháború fontos személyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Igazságot MagyarországnakTrianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
  • Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;
  • Földi Pál: Az első világháború története
  • Popély Gyula: Felvidék 1914–1920; Magyar Napló – Fókusz Egyesület; Budapest; 2010.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Első világháború témájú médiaállományokat.
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak


Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Forrás: Igazságot Magyarországnak, 1930
  2. Az 1914-es év kronológiája
  3. Az 1915-ös év főbb eseményei kronologikus sorrendben:
    • január 24. Összecsapások a tengeren Helgolandnál és Dogger Banknál. A brit Lion csatacirkáló súlyosan megsérül, a német Blücher elsüllyed.
    • január 27. Az oroszok újra behatolnak Magyarország területére.
    • február 4. A németek hadiövezetté nyilvánítják a brit vizeket. Bejelentik, hogy a térségben minden kereskedelmi hajót el fognak süllyeszteni.
    • február 4–22. Az ún. téli csata a Mazuri-tavaknál. Az összecsapások német sikerrel végződnek.
    • február 5. Osztrák-magyar ellentámadás a Kárpátokban.
    • február 19. A britek hadihajókról ágyúzzák Gallipoli erődjét.
    • február 22. Németország korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdet.
    • március 9. A keleti fronton Grodnónál a németek legyőzik az oroszokat.
    • március 22. Az oroszok Galíciában beveszik az 1914 szeptembere óta ostromlott Przemysl erődjét; 120 ezer osztrák-magyar védő esik fogságba.
    • április 5. Francia offenzíva a Maas és a Mosel vidékén.
    • április 13. Az osztrák-magyar erők ismét kiűzik az oroszokat Magyarország területéről.
    • április 22. A németek a nyugati fronton, Ypern térségében először használnak nagyobb mennyiségben harci gázokat.
    • április 25. Az angolok és a franciák partra szállnak a Dardanelláknál.
    • április 26. Egy Londonban kötött titkos megállapodás értelmében Olaszország csatlakozik az antanthoz.
    • május 2. Gorlicénél osztrák-magyar offenzíva indul; júniusban visszafoglalják Przemyslt és Lemberget.
    • május 4. Olaszország felmondja a hármas szövetséget.
    • május 7. Az U–20 német tengeralattjáró megtámadja a Lusitania nevű óceánjárót, amely nyíltan hadianyagot és katonákat szállított, de rengeteg utas is tartózkodott rajta. A hajó elsüllyed, az Egyesült Államok elégtételt követel.
    • május 10. Az első Zeppelin-támadás London ellen.
    • május 23. Olaszország hadat üzen a Monarchiának.
    • május 26. A Gallipolinál elszenvedett kudarc miatt menesztik az admiralitás első lordját, Winston Churchillt.
    • június 11. A szerbek bevonulnak Tiranába.
    • június 15. Az isonzói csata kezdete az olasz fronton. 29-én újabb támadást indítanak az olaszok.
    • június 30. A központi hatalmak új offenzívát indítanak az oroszok ellen. Előretörnek, de nem tudják kicsikarni a végső döntést.
    • július 18.–augusztus 1. A 2. isonzói csata. Az olaszok sikertelenül próbálják áttörni az osztrák-magyar védvonalat.
    • július 20. A németek beveszik Radomot.
    • augusztus 5. A németek felszabadítják Varsót, 15-én Kovnót.
    • augusztus 21. Olaszország hadat üzen Törökországnak.
    • augusztus 25. Francia-brit támadás Artois-ban és Champagne-ban.
    • augusztus 26. A Mackensen vezette német csapatok bevonulnak Breszt-Litovszkba; Lengyelország egészét elfoglalják a központi hatalmak.
    • szeptember 4. A németek elfoglalják Grodnót.
    • szeptember 5–8. Hét ország baloldali szocialistáinak békeértekezlete a svájci Zimmerwaldban.
    • szeptember 22. Sikertelenül végződik a francia-angol offenzíva Artois-ban.
    • október 5. Angol–francia partraszállás Szalonikiben.
    • október 9. Osztrák csapatok elfoglalják Belgrádot.
    • október 14. Bulgária hadat üzen Szerbiának.
    • október 18. A harmadik sikertelen olasz áttörési kísérlet az Isonzónál.
    • október 23. Egy angol tengeralattjáró elsüllyeszti a Prinz Adalbert német hadihajót.
    • október 29. Viviani utódaként Aristide Briand az új francia miniszterelnök.
    • november 5. Bolgár csapatok elfoglalják Nist.
    • november 8. A Monarchia egyik tengeralattjárója elsüllyeszti az Ancona olasz utasszállítót.
    • november 10. A negyedik eredménytelen olasz támadás az Isonzónál.
    • november 22. A törökök megverik a brit expedíciós hadtestet.
    • november 25. Mackensen seregei győzelmet aratnak Rigómezőnél. A szerb hadsereg maradéka Albániába vonul vissza.
    • december 6. Antant-konferencia Chantillyben. Döntenek a Dardanellák kiürítéséről.
    • december 7. Károlyi Mihály gróf békeakció elindítása mellett száll síkra a képviselőházban.
    • december 21. A Dardanellákról Szalonikibe szállítják az angol és francia csapatokat.
  4. Az 1916-os háborús év kronológiája Az 1916-os év főbb eseményei kronologikus sorrendben:
    • január 8. Gallipoliból is távoznak a szövetséges katonák.
    • január 14. Montenegro kapitulációja a Monarchiával szemben.
    • január 15. A német hadiflotta új parancsnoka Reinhard Scheer.
    • január 17. Sikeres orosz támadás a törökök ellen a Kaukázusban.
    • február 8. Az U–51 jelű német tengeralattjáró elsüllyeszti a francia Admiral Charner cirkálót.
    • február 11. Tiranába bevonulnak a központi hatalmak csapatai.
    • február 21. Megkezdődik a verduni csata. A december közepéig tartó összecsapások közel 1 millió áldozatot követelnek.
    • február 27. A Monarchia katonái elfoglalják Durazzót.
    • március 8. Újabb olasz kudarc Isonzónál.
    • március 9. Németország hadat üzen Portugáliának.
    • március 14. Joseph Gallieni francia hadügyminiszter benyújtja lemondását.
    • március 15. Alfred von Tirpitz német tengerészeti miniszter is távozik, utóda Eduard von Capelle.
    • április 6. A német birodalmi gyűlés a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett teszi le a voksot.
    • április 17. Brit és portugál erők megtámadják a kelet-afrikai német gyarmati területeket.
    • április 20. Dublinban ír felkelés tör ki a Sinn Fein mozgalom vezetésével.
    • április 29. Irakban kapitulál a brit expedíciós hadtest.
    • április 30. Angol katonák leverik az ír felkelést.
    • május 24. A Monarchia csapatai offenzívát kezdenek az Isonzónál. A kezdeti lendület hamar megtörik, a támadás elakad.
    • május 31. A skagerraki (jütlandi) tengeri csatában a németek jelentős veszteségeket okoznak a brit flottának, és visszavonulásra kényszerítik. Fő céljuk, az angol blokád áttörése viszont nem sikerül.
    • június 4. Alekeszej Bruszilov tábornok vezetésével támadást indítanak az orosz csapatok.
    • június 8. Az oroszok Luck térségében áttörik a Monarchia védvonalát. Elfoglalják Volhíniát és Bukovinát. – Az angol Hampshire cirkáló aknára fut és elsüllyed. Az áldozatok között van Kitchener lord hadügyminiszter is.
    • június 24. Anyagcsata kezdődik a nyugati fronton a Somme folyónál.
    • július 1. Az antant erői veszik át a kezdeményezést a Somme-nál, de rendkívül nagy veszteségeket szenvednek.
    • július 7. Az elhunyt Kitchener lord utóda a brit hadügyminiszteri poszton David Lloyd George.
    • július 9. Károlyi Mihály gróf lemond a Függetlenségi Párt elnöki posztjáról, és több társával együtt kilép a pártból annak németbarát politikája miatt.
    • július 17. Megalakul a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt.
    • július 20. A keleti front főparancsnokává nevezik ki Paul von Hindenburgot.
    • augusztus 4. A hatodik isonzói csata kezdete. Az ütközet során az olaszok elfoglalják Görz városát, de később a támadásuk elakad.
    • augusztus 8. Az oroszok előretörnek Bukovinában.
    • augusztus 17. Az antant és Románia titkos bukaresti megállapodása során területeket ígérnek Romániának.
    • augusztus 27. Románia hadat üzen a Monarchiának; román csapatok betörnek Erdélybe.
    • augusztus 28. Újabb hadüzenetek: Olaszország Németországgal, Németország Romániával kezdi meg az ellenségeskedést.
    • szeptember 1. Bolgár hadüzenet Romániának.
    • szeptember 7. Brassó román kézre kerül. A következő napokban a román csapatok Petrozsényig jutnak.
    • szeptember 14. A hetedik isonzói csata kezdete.
    • szeptember 15. A somme-i csata során a britek először vetnek be tankokat.
    • szeptember 19. Osztrák–magyar egységek visszaveszik Petrozsényt.
    • szeptember 26. Visszafoglalják Nagyszebent is.
    • október 7. Német és osztrák csapatok bevonulnak Brassóba.
    • október 9. Megindul a nyolcadik isonzói csata.
    • november 21. Meghal az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója: I. Ferenc József. Utódja IV. Károly lesz.
    • december 12. Központi hatalmak közös békefelhívása az Antant hatalmak felé
  5. Az 1917-es év főbb eseményei kronologikus sorrendben:
    • január 10. Az antant elküldi válaszjegyzékeit a központi hatalmaknak, melyben komolytalan és álságos ajánlatnak titulálta a békefelhívást, amit visszautasítottak.
    • január 17. Az antant elküldi békefeltételeit Wilson elnöknek.
    • január 22. Wilson a kongresszushoz intézett üzenetében meghirdeti a győzelem nélküli béke jelszavát.
    • február 1. A németek korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetnek.
    • február 3. Egy amerikai hajó elsüllyesztése miatt az USA megszakítja Németországgal a diplomáciai kapcsolatokat.
    • február 17. IV. Károly titkos béketapogatózásba fog.
    • március 10. (orosz időszámítás szerint február 27.) Pétervárott kitör az ún. februári forradalom.
    • március 15. (március 2.) Lvov herceggel az élén ideiglenes polgári kormány alakul Oroszországban. II. Miklós orosz cár lemond.
    • március 24. IV. Károly békeajánlatot tesz Poincaré francia elnöknek.
    • április 6. Az USA hadba lép az antant oldalán. Rövidesen a kontinens más államai is hadat üzennek Németországnak.
    • április 9. Az arrasi csata kezdete. Az antant egységei visszaszorítják a németeket, de a döntő győzelem most is elmarad.
    • április 16. (április 3.) Lenin hazatér az emigrációból. Másnap kihirdeti áprilisi téziseit.
    • május 14. Az olaszok tizedik kísérletüket indítják az Isonzó átlépésére. Ez a támadásuk sikerrel végződik, az offenzíva mégsem éri el végső célját, és június 5-én kifullad.
    • május 15. Pétain lesz az új francia főparancsnok, Foch a vezérkari főnök.
    • május 23. Tisza István magyar miniszterelnök és kormánya lemond.
    • június 7. A britek páncélosokkal támadnak Flandriában.
    • június 12. Görögország hadat üzen a központi hatalmaknak.
    • június 15. Esterházy Móric az új magyar miniszterelnök.
    • június 26. Az első amerikai katonák megérkeznek Franciaországba.
    • július 1. (június 18.) Megnyílik a Szovjetek Első Összoroszországi Kongresszusa. Ugyanezen a napon Kerenszkij hadügyminiszter általános támadást rendel el, mely hamarosan összeomlik.
    • július 14. Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár lemond. Állandósul a kormányválság. – Finnország kikiáltja függetlenségét.
    • július 17. (július 4.) Tüntetések Pétervárott, melyek hamarosan fegyveres felkeléssé fajulnak. A hatalom leveri a felkelőket, Lenin Finnországba menekül.
    • július 30. (július 17.) Kerenszkij alakít kormányt Oroszországban.
    • július 31. Az antant erői offenzívát indítanak Flandriában. A támadást elnyeli a sár.
    • augusztus 1. XV. Benedek pápa békefelhívást intéz a hadviselő felekhez.
    • augusztus 18. A tizenegyedik csata kezdete az Isonzónál.
    • augusztus 19. A központi hatalmak csapatai Tarnopolnál áttörik az orosz frontot.
    • augusztus 20. Lemond Esterházy Móric miniszterelnök. Utóda Wekerle Sándor.
    • szeptember 1. Belgiumban megkezdődik az yperni csata.
    • szeptember 9. (augusztus 27.) Kornyilov tábornok sikertelen puccskísérlete Oroszországban.
    • szeptember 14. (szeptember 1.) Oroszországban kikiáltják a köztársaságot. Kerenszkij átveszi a hadsereg főparancsnokságát.
    • október 15. Kivégzik Mata Harit, a kémkedéssel vádolt táncosnőt.
    • október 24. Kezdetét veszi a tizenkettedik isonzói csata, melynek végén a központi hatalmak seregeinek Caporettónál sikerül áttörniük az olasz védelmet.
    • november 7. (október 25.) Bolsevik hatalomátvétel Oroszországban.
    • november 13. Georges Clemenceau az új francia miniszterelnök.
    • november 25. Megalakul az antant legfelsőbb haditanácsa.
    • december 3. Breszt-Litovszkban fegyverszüneti tárgyalások kezdődnek a központi hatalmak és Oroszország képviselői között. December 22-től hivatalos béketárgyalások folynak.
    • december 7. Az USA hadat üzen a Monarchiának.
    • december 9. A britek bevonulnak Jeruzsálembe. – Aláírják a román fegyverszünetet.
    • december 11. Litvánia kikiáltja függetlenségét.
  6. ^ a b c 1918 Timeline
  7. Az 1918-as év főbb eseményei kronologikus sorrendben:
    • január 8. Wilson elnök 14 pontos béketervet terjeszt a kongresszus elé.
    • január 22. Kijevben kikiáltják a független ukrán államot.
    • január 25. Lemond Wekerle magyar miniszterelnök, de a király újra őt bízza meg kormányalakítással.
    • január 28. Észtország és Litvánia deklarálja függetlenségét.
    • február 1. Ausztria–Magyarország és Franciaország felújítja titkos béketárgyalásait. - Matrózlázadás tör ki Cattaróban.
    • február 8. Ukrajna Breszt-Litovszkban különbékét köt a központi hatalmakkal. 10-én viszont ugyanott megszakadnak a tárgyalások az oroszokkal.
    • február 14. Szovjet-Oroszország áttér a Gergely-naptár használatára.
    • február 18. A német hadsereg általános támadásba lendül keleten.
    • március 3. Breszt-Litovszkban a központi hatalmak képviselői és a szovjet-orosz kormány küldöttei aláírják a béke-megállapodást.
    • március 9. A szovjet kormány Pétervárról Moszkvába költözik.
    • március 21. Nagy német támadás indul nyugaton, jelentős eredmény nélkül.
    • március 26. Ferdinand Focht nevezik ki a szövetséges erők főparancsnokának.
    • április 8. Rómában a Monarchia nemzetiségeinek kongresszusán az elnyomott népek nemzeti önállóságot követelnek.
    • április 17. Lemond a Wekerle-kormány.
    • május 7. A központi hatalmak és Románia békét kötnek.
    • május 8. A király ismét Wekerlét kéri fel kormányalakításra.
    • május 27. A harmadik német offenzíva indul meg a Marne-nál.
    • június 15. A piavei katasztrófa: osztrák–magyar támadás indul, mely súlyos emberáldozatok árán sem ér el sikert. – A francia-amerikai csapatok megállítják a németek nyugati támadását.
    • július 18. A nyugati fronton az antant erői veszik át a kezdeményezést.
    • augusztus 8. A németek döntő vereséget szenvednek a nyugati fronton, miután az antant erői tömegével vetik be ellenük a repülőgépeket és a tankokat.
    • augusztus 30. Lenin ellen merényletet követnek el, a bolsevik vezető súlyosan megsebesül.
    • szeptember 2. A németek a nyugati front teljes hosszában visszavonulásra kényszerülnek.
    • szeptember 14. A Monarchia béketárgyalásokra tesz javaslatot.
    • szeptember 15. Megindul az antant balkáni offenzívája.
    • szeptember 25. Bulgária békét kér az antanttól. 30-án Szalonikiben aláírják a fegyverszünetet.
    • október 3. Németországban Max von Baden alakít kormányt, és fegyverszüneti ajánlatot állít össze.
    • október 4. Burián István, a Monarchia külügyminisztere békeajánlattal fordul Wilson amerikai elnökhöz.
    • október 17. A Parlamentben Tisza István kijelenti: A háborút elveszítettük.
    • október 23. Budapesten megalakul a Magyar Nemzeti Tanács.
    • október 28. Az olaszok a Piave-folyónál áttörik a frontot.
    • október 31. Budapesten győz az őszirózsás forradalom. – Károlyi Mihály az új miniszterelnök. – Meggyilkolják Tisza Istvánt.
    • november 3. Fegyverszünetet írnak alá a Monarchia és az antant képviselői.
    • november 3–4. Flottalázadás Kielben.
    • november 9. Németországban kikiáltják a köztársaságot.
    • november 11. A compiegne-i erdőben aláírják a fegyverszünetet, így a nyugati fronton is véget érnek a harcok.
  8. The Last Hours
  9. Komáromi Lapok 48. évf./ 41. sz., 3 1927. április 5.
  10. Hartcup 1988, pp. 82–86
  11. Mosier 2001, pp. 42–48
  12. Harcup 1988
  13. Raudzens, p. 421
  14. Heller 1984
  15. Eric Lawson, Jane Lawson (2002). "The First Air Campaign: August 1914– November 1918". Da Capo Press. p.123. ISBN 0-306-81213-4
  16. ^ a b Cross 1991
  17. Winter 1983
  18. ^ a b Johnson 2001
  19. Price 1980