Londoni egyezmény (1913)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az 1913. május 30-án aláírt londoni egyezmény az első Balkán-háborút lezárandó, a Balkán-félsziget országainak politikai státusát volt hivatott rendezni.

Előzménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1912. október 8-án kitört háború során a régió nemzetállamai a Balkán-szövetségbe tömörülve, erőiket egyesítve megtámadták az Oszmán Birodalmat és a török sereget Konstantinápolyig szorították vissza. A függetlenségét 1912. november 28-án kikiáltó Albánia északi sávját Koszovóval együtt Szerbia és Montenegró, déli részét Görögország rohanta le. Macedónia középső részét Szerbia, déli területeit Görögország, Trákiát pedig Bulgária foglalta el. Török kezdeményezésre 1912. december 3-án a hadban álló felek két hónapra szóló fegyverszünetet kötöttek, és a béke előkészítése érdekében december 13-án Londonban megnyílt a Sir Edward Grey brit külügyminiszter elnökölte Nagykövetek Konferenciája.

Tárgyalás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tárgyalásokon a győztes Balkán-szövetség országai (Szerbia, Görögország, Bulgária és Montenegró), a vesztes Oszmán Birodalom és az európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Németország, Oroszország, Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország) vettek részt. A közvetlenül érintett Albánia delegációját nem vonták be a rendezési folyamatba. A tárgyalások kezdeti szakaszában három pontot vitattak meg:

  • a Szerbia, Montenegró és Görögország által lerohant Albánia státusát;
  • az 1878 óta a Monarchia protektorátusa alatt álló, szerblakta Szandzsák helyzetét;
  • a szintén elfoglalt Koszovó, Macedónia és Trákia helyzetének rendezését.

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország geopolitikai érdekeiket követve egy független Albánia kialakítására törekedtek. Mindkét ország a szerb, illetve ezen keresztül az orosz expanziótól tartott. Németország és Nagy-Britannia semleges maradt, Oroszország és Franciaország pedig Szerbia és Montenegró területi követeléseit pártolta. Albánia vonatkozásában a döntéshozók először afelé hajlottak, hogy nagyhatalmi protektorátus alatt az Oszmán Birodalmon belül kapjon autonómiát. Ettől a megoldástól azonban el kellett állniuk, amikor február 3-án lejárt a korábban kötött fegyverszünet, kiújultak a harcok, és egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Törökország végleg elveszíti Macedóniát, így Albániával sem lesz közös határa.

Az egyezmény tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tető alá hozott egyezmény végül az alábbi rendelkezéseket tartalmazta:

  • Albánia független állam, a szerbek megszállta Koszovót és Nyugat-Macedóniát kivéve az albán területekről Szerbia, Montenegró és Görögország köteles csapatait kivonni;
  • a Szandzsákot Szerbia és Montenegró között felosztják;
  • Bulgária megkapja Trákiának az EnezKıyıköy vonaltól északra fekvő területeit.
  • Macedónia belső területeit Bulgária és Szerbia kapja, a partvidéki Thesszáliát pedig Görögországhoz csatolják.

A londoni egyezmény határozatait a Balkán-szövetség országai elégedetlenül vették tudomásul, s ennek következményeként június 29-én kitört a második Balkán-háború. A régió helyzetének végleges rendezését az 1913. augusztus 12-én aláírt bukaresti egyezmény oldotta meg.

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908-1939. London: Tauris. 2004. ISBN 1845110137