Örmény népirtás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az örmény népirtás (örményül: Հայոց Ցեղասպանութիւն [hɑjotsʰ tsʰɛɫɑspɑnowtʰiwn], törökül: Ermeni Soykırımı) − említik még örmény holokauszt, nagy sorscsapás (Մեծ Եղեռն (IPA: mɛts jɛɫɛrn)) és örmény mészárlás néven is − örmény források szerint mintegy másfél millió örmény erőszakos kitelepítése és lemészárlása[1] volt 1915 és 1917 között, a muzulmán[2] vallású törökök alkotta Oszmán Birodalomban az ifjútörök kormány uralma alatt.[3] A törökök szerint 200–300 000-en[2][4], míg a tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600-800 ezren vesztették életüket.[4]

Az örmény genocídiumra széles körben tekintenek úgy, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra;[5][6] sok nyugati forrás pusztán a halálozási arányt emeli ki, mint az örmények megsemmisítésére tett szervezett akció legfőbb bizonyítékát.[7] A genocídium, amelyet a mai napig huszonkét ország ismert el hivatalosan népirtásnak, bizonyára a második legrészletesebben tanulmányozott ilyen jellegű eseménysorozat a történelemben.[8] A Török Köztársaság kormánya visszautasítja, hogy az eseményeket genocídiumként jellemezzék.[9]

A korabeli nemzetközi tiltakozás hatására a török hatóságok a népirtás értelmi szerzőit bíróság elé állították, azonban a büntetések többsége elől a vádlottak elmenekültek. Ilyen körülmények között hívta életre az Örmény Forradalmi Szövetség nevű szélsőbaloldali párt a Nemeszisz nevű, a törökök elleni bosszút beteljesíteni hivatott „hadműveletet”, melynek során a népirtás hat fő török közreműködőjét, illetve értelmi szerzőjét gyilkolták meg az húszas évek elejéig.

Az örmények helyzete az Oszmán Birodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallási alapokon nyugvó oszmán jogrendszerben az örményekre (mint dhimmikre, a görögökkel, zsidókkal és más etnikai és vallási kisebbségekkel együtt) más törvények vonatkoztak, mint a muszlimokra.[10] Külön bírói testületük volt, bár az olyan ügyek, amelyekben egy muszlim is érintett volt, a saría, az iszlám jog illetékességébe tartoztak. Az örmények fel voltak mentve a katonai szolgálat alól és ehelyett egyfajta mentességi adót, a dzsizját voltak kötelesek fizetni; az iszlám bíróság előtt tett tanúvallomásuk nem volt elfogadható egy muszlim vallomásával szemben; nem viselhettek fegyvert és keményen megadóztatták őket,[11] bár ők alkották az Oszmán Birodalomban az egyik legnagyobb kisebbséget.[12]

Etnikai csoportok a Balkánon és Kis-Ázsiában a 20. század elején (William R. Shepherd történelmi atlasza, 1911)

Konfliktusok a genocídium előtt is voltak: Zsigmond Benedek armenológus szerint a 19. század előtti mintegy száz évben is bizonyos rendszerességgel folytak örmények (azonkívül más népcsoportok, pl. görögök) elleni „kisebb” (tízezres nagyságrendű) mészárlások, a 19. századtól kezdve pedig kimutatható az örmény kisebbség teljes megsemmisítésére irányuló szándék a törökök részéről. Az 1910-es évekbeli örmény genocídium semmiképp sem volt váratlan. Ennek mértékét az Európába való állandó örmény kivándorlás (menekülés) sem tudta csökkenteni.[13]

Csaknem két évtizeddel az anatóliai örmények elleni első mészárlások előtt, 1896-ban a The New York Times a török nagykövetség hírlapja nyomán a következőt írta: „Nem a Porta okozta az örményországi mészárlásokat, hanem a kis-ázsiai keresztény propaganda »Le az iszlámmal« felkiáltása, mely háborút robbantott ki a félhold és a kereszt között.”[14]

1914-ben az Oszmán Birodalomban hozzávetőleg kétmillió örmény élt.[15] Az örmény népesség nagy része egyetlen nagy tömbben, Kelet-Anatóliában élt, de sok örmény lakott a birodalom nyugati részében is,[16] különösen Konstantinápolyban és környékén.

A háború előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Abdul-Hamid uralkodása, 1876−1909[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korabeli francia politikai gúnyrajz II. Abdul-Hamid szultánról
Az 1895-ös erzerumi mészárlás áldozatai

II. Abdul-Hamid szultán uralkodása kezdetén felfüggesztette az alkotmányt és diktatórikus eszközökkel kormányozta országát. Az Oszmán Birodalom hanyatlásával párhuzamosan nőtt az örmények politikai ellenállása, amit Abdul-Hamid uralma alatt számos esetben mészárlással toroltak meg.[17][18] A 19. század utolsó éveiben, az 18941895-ös mészárlássorozat után a New York Times „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről” tudósított.[19]

1908-ban az Oszmán Birodalom egy világi mozgalom, „az alkotmányos és parlamentáris hatalom” visszaállítását célul kitűző ifjútörökök irányítása alá került.[20] A mozgalom hatalomra kerülését a birodalom vallási kisebbségei örömmel fogadták. 1909-ben, amikor a kialakuló ifjútörök kormány szétszakadt, II. Abdul-Hamid egy populista lépéssel elnyerte az iszlamisták támogatását és rövid időre visszaszerezte a szultáni hatalmat. Az ezt követő adanai vérengzésben harmincezer örményt mészároltak le.[18] Amikor két amerikai születésű misszionárius is meghalt a vérengzésben, az oszmán hatóságok azt állították, hogy az örmények ölték meg őket, amikor azok „segítettek eloltani egy török özvegyasszony égő házát”.[21] Ezt később cáfolta egy örmény pap, aki tanúja volt a gyilkosságoknak, az ő elmondása szerint a misszionáriusokat „a muszlimok” ölték meg.[22]

Az ifjútörök kormányzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ifjútörökök 1909 áprilisában visszaszerezték a hatalmat és a szultánt fogságba helyezték. Ekkorra az ifjútörök forradalmárokban azonban felerősödött a bizalmatlanság és a harag a törökországi keresztényekkel szemben. A Leideni Egyetem tanára, Erik Jan Zürcher így ír erről:

„Ez a Dél-Balkán városi központjaiban felnövekedett nemzedék teljesen tudatában van a keresztény polgárság és a muszlim középosztály között lévő, egyre mélyülő szakadéknak. A szakadék szemmel látható az oktatásban, hiszen nagyobb, különb iskolákat létesítenek maguk a helyi nem-muszlim közösségek és az európai missziós szervezetek is. (…) A szakadék a gazdasági életben is egyre kézzelfoghatóbb (…) A muszlim középosztály fiai (…) egyre inkább az állami bürokráciában (amely a 19. században a harmincszorosára növekedett) és a fegyveres erők tiszti állományában találták meg helyüket. Ilyenformán paradox helyzetbe kerültek: ők képviselték a hatóságot és az állami tekintélyt, de ugyanakkor viszonylagos szegénységben éltek, a munkabérek gyakran hónapokra elmaradoztak, ha nem évekre…”

Az ifjútörökök visszaemlékezései világosan elénk tárják, mennyire tudatában voltak a muszlimok és más vallásúak közötti növekvő szakadéknak. A hagyományos muszlim városnegyedekben született fiatalok lenyűgözve szemlélték a görög és örmény iparosok villáit az újonnan épült, villamosvonalakkal és közvilágítással felszerelt sugárutak mentén. A kirívó ellentét meghatározta kormányhűségüket… Az ifjútörökökben kifejlődött egy erőszakos oszmán-muszlim nacionalizmus, ami a „másságot” leginkább vallási alapon határozta meg. A muszlim − nem muszlim szembenállás teljesen eluralta a politikát és tragédiákhoz vezetett: a muszlimok kiűzetéséhez a Balkánról, a görög ortodoxok kiűzetéséhez Anatóliából, valamint a törökországi örmények elleni tömegmészárláshoz.[20]

A népirtás végrehajtása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1914 novemberében az Oszmán Birodalom belépett az első világháborúba a központi hatalmak oldalán. Enver pasa, a hadügyminiszter egy katasztrófával végződő hadjáratot indított az orosz csapatok ellen azzal a céllal, hogy elfoglalja Baku városát. A török csapatokat a sarıkamışi csatában felmorzsolták, sok katona pedig a visszavonulás során halálra fagyott.

Isztambulba visszatérve Enver pasa jórészt az azon a vidéken élő örményeket hibáztatta a tragédiáért, mert azok az oroszok pártjára álltak.[23] Emellett 1914-re az oszmán hatóságok már elindítottak egy propaganda-hadjáratot, amely úgy állította be az Oszmán Birodalomban élő örményeket, mint akik veszélyeztetik az ország biztonságát. Egy oszmán tengerésztiszt így vázolta fel a tervet:

Hogy igazolják ennek a leírhatatlan bűnténynek az elkövetését, a szükséges propagandaanyagot teljes egészében elkészítették Isztambulban. [Olyan állítások voltak benne, mint] „Az örmények szövetségre léptek az ellenséggel. Felkelést fognak kirobbantani Isztambulban, leöldösik az Ittihád, az ifjútörök mozgalom vezetőit és megnyitják az utat a szoroson [a Dardanellákon] keresztül.”[24]

1915. április 24-e éjjelén az oszmán kormány összegyűjtott és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit,[25] majd még aznap éjjel valamennyiüket kivégezték. Ezt a dátumot tekintik az örmény genocídium kezdetének.

Törvényhozás, május 29.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rafael de Nogales Méndez (1879-1936), venezuelai tiszt szolgált az oszmán hadseregben, és részletes beszámolót írt a népirtásról

1915 májusában Mehmed Talaat pasa azt kérte a kormánytól és a nagyvezírtől, hogy törvényesítsék az örmények Anatóliából való kitelepítését. 1915. május 29-én az Egység és Haladás Központi Bizottsága elfogadta az ideiglenes kitelepítési törvényt (Tehcir-törvény), ami felhatalmazta az oszmán kormányt és hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra.[26] Pár hónappal később jóváhagyták az ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvényt is, ami kimondta, hogy az örmények minden tulajdona, beleértve a földjüket, haszonállataikat és otthonaikat a hatóságok által lefoglalandó. Ahmed Riza oszmán parlamenti képviselő tiltakozott a törvény elfogadása ellen:

Törvénytelen az örmények vagyonát „elhagyott javaknak” minősíteni, hiszen az örmények, a tulajdonosok nem önként hagyták el birtokaikat; erőszakkal, kényszer alkalmazásával távolították el őket lakhelyeikről és kényszerítették száműzetésbe. Most a kormány azon van, hogy áruba bocsássa a javaikat (…) Ha mi egy alkotmányos kormány vagyunk, ami az alkotmányos joggal összhangban működik, nem tehetjük meg ezt. Lefogni a kezemet, kiűzni a falumból és aztán eladni a javaimat és tulajdonomat, ez minden körülmények között elfogadhatatlan. Sem az oszmánok lelkiismerete, sem a törvény nem engedheti meg ezt.[27]

Az örmények tulajdonának lefoglalása és a törvény kihirdetését követő tömegmészárlások óriási felháborodást váltottak ki a nyugati világ nagy részén. Bár az Oszmán Birodalom háborús szövetségesei csak mérsékelten tiltakoztak, azóta temérdek német és osztrák történeti dokumentum került elő, ami tanúsítja azok szerzőinek szörnyűlködését az örmények által elszenvedett tömeges éhínségek és gyilkosságok felett.[28][29][30] Az Egyesült Államokban a The New York Times majdhogynem naponta foglalkozott az örmény nép ellen elkövetett tömeggyilkosságokkal, és „szisztematikus”, „jóváhagyott”, „a kormány által szervezett” eseményeknek írta le őket. Theodore Roosevelt később a háború legnagyobb bűntényeként jellemezte a népirtást.[31]

Munkás zászlóaljak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tehcir-törvény elfogadásakor Enver elrendelte, hogy minden, az oszmán hadseregben szolgáló örményt fegyverezzenek és szereljenek le, majd osszanak be munkás zászlóaljakba (törökül: amele taburlari). Sok örmény újoncot azonnal kivégeztek az oszmán brigádok.[32] Más örmény újoncokat előbb segédmunkásként (hamal) dolgoztattak, de végül őket is kivégezték.[33]

A Különleges Szervezet (Teşkilat-ı Mahsusa)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Míg a hivatalos „különleges szervezetet” 1911 decemberében hozta létre az oszmán kormány, egy másik szervezetet, ami közreműködött mindabban, ami az törökországi örmény közösség megsemmisítéséhez vezetett, az ifjútörök Egység és Haladás alapította.[34] Ez a szervezet 1913-ban vette fel a nevet és egyfajta különleges katonai alakulatként működött.[35]

Később, 1914-ben az irányításban nagyobb szerepet szerző oszmán kormány utasításásra bűnözőket engedtek ki a börtönökből, hogy belőlük hozzák létre az újonnan megalakult különleges szervezet központi alakulatait.[36] A bíróságra benyújtott mazhari meghatalmazások szerint már 1914 novemberében 124 bűnözőt bocsátottak szabadon a Pimian börtönből. Ezt számos további szabadlábra helyezés követte; Ankarában pár hónappal később 49 elítéltet engedtek el a központi börtönből. 1914 vége és 1915 eleje között apránként elítéltek százai, majd ezrei szabadultak ki és lettek a különleges szervezet tagjai. Később az volt a feladatuk, hogy kísérjék az örmény kitelepítettek konvojait.[37] Vehib, a harmadik oszmán hadsereg parancsnoka „az emberi faj mészárosainak” nevezte a különleges szervezet ezen tagjait.[35]

A kitelepítés menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az örményeket a szíriai Deir ez-Zor városába és az azt körülvevő sivatagba meneteltették. Jó néhány bizonyíték utal arra, hogy az oszmán kormány sem a kitelepítés során, sem pedig a megérkezéskor nem látta el őket semmiféle felszerelésel és élelemmel, amivel életben maradásukat biztosíthatta volna.[38] Augusztus 15-én a New York Times a következőt írja: „Az utakat és az Eufrátesz folyót a száműzöttek holttestei borítják, és a még életben levők is biztos halálra vannak ítélve. A hatóságoknak az a szándéka, hogy kipusztítsák a teljes örmény népet.”[39]

A kitelepítetteket kísérő oszmán csapatok nemcsak, hogy másoknak megengedték, hogy kifosszák, megöljék, megerőszakolják az örményeket, de gyakran maguk is részt vettek ezekben a cselekményekben.[38] Hozzátartozóiktól elszakítva és a sivatagba száműzve örmények százai és ezrei pusztultak el. A New York Times írja:

Természetesen az éhezés és betegségek okozta halálozási arány nagyon magas, és a helyzetet csak rontja a hatóságok brutális bánásmódja, a sivatagban oda-vissza meneteltettett száműzöttekkel ugyanis rabszolga-felügyelőkként viselkednek. A hideg éghajlatú vidékről származó embereket kint hagyják a perzselő sivatagi napon étel és víz nélkül és kevés kivételtől eltekintve semmiféle menedéket nem remélhetnek. Átmeneti segítséghez csak a néhány lefizethető tiszt révén lehet hozzájutni.[38]
Nagyobb koncentrációs táborok

Minden bizonnyal huszonöt nagyobb koncentrációs tábor létezett Talat pasa egyik jobbkeze, Şükrü Kaya külügyminiszter irányítása alatt.[40] A legtöbb tábor a mai iraki és szír határok közelében helyezkedett el, és voltak köztük ideiglenes átvonulótáborok is.[40] A Radjo, Katma és Azaz táborokat tömegsírok elhelyezésére használták átmenetileg és 1915 őszére kiürítették őket.[40] Több történész úgy véli, hogy a Lale, Tefridje, Dipsi, Del-El és Ra's al-'Ain táborokat kifejezetten azok számára hozták létre, akiknek várhatóan már csak napjaik voltak hátra.[40]

Bár szinte valamennyi tábor, köztük a legfontosabbak is szabadtériek voltak, a tömeggyilkosságok túlélőit a kisebb táborokban gyakran nem közvetlenül ölték meg: emberek tömegeit elégették,[41] megmérgezték[42] vagy vízbe fojtották.[43]

A külföld reakciója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szemtanúk százai, köztük a semleges Egyesült Államok és az Oszmán Birodalom szövetségesei, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia helyszínen levő polgárai feljegyeztek és dokumentáltak számos államilag támogatott tömegmészárlást, bár ezeknek a bizonyítékoknak a hitelességét a Török Köztársaság utólag kétségbe vonta. Sok külföldi vezető, köztük XV. Benedek pápa is megpróbált közbenjárni az örmények érdekében, de az oszmán kormány visszautasította ezeket a kezdeményezéseket mondván, hogy „az ellenséges oroszokkal való együttműködést torolják meg így”.[44] 1915. május 24-én az Antant három tagja figyelmeztette az Oszmán Birodalmat, hogy „tekintettel Törökország emberiség és civilizáció elleni bűneire, a Szövetséges Kormányok nyilvánosan a Fényes Porta tudtára adják, hogy az oszmán kormány valamennyi tagját személyesen felelősnek tekintik ezekért a bűnökért éppúgy, mint a mészárlásokat elkövető katonákat.”[45]

Az Amerikai Bizottság a Közel-Kelet Megsegítésére (American Committee for Relief in the Near East, ACRNE) egy jótékonysági szervezet volt, amit a Közel-Kelet népeinek megsegítésére hoztak létre.[46] A szervezetet idősebb Henry Morgenthau, az Egyesült Államok törökországi nagykövete is támogatta. Morgenthau maga is szemtanúja volt az örmények ellen elkövetett gyilkosságoknak, jelentései nagy támogatást hoztak az ACRNE-nek.[47]

Az amerikai képviselet az Oszmán Birodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Egyesült Államok több konzulátust tartott fenn az Oszmán Birodalomban, köztük Edirnében, Elazığban, Samsunban, İzmirben, Trabzonban, Vanban, Konstantinápolyban és a szíriai Aleppóban. Az Egyesült Államok hivatalosan semleges állam volt 1917-ig, amikor belépett a háborúba az Antant oldalán, viszont közvetlen harci cselekménybe nem bonyolódott az Oszmán Birodalommal, ezért továbbra is közvetve folytatta a küzdelmet az örmény népirtás ellen. Amikor a deportálásokra és mészárlásokra vonatkozó parancsokat kiadták, a konzulátusi tisztviselők jelentették a nagykövetnek, minek voltak tanúi. Az egyik jelentés 1915 szeptemberében érkezett Leslie A. Davis elazıği konzultól, aki leírta, hogy csaknem tízezer örmény holttestet fedezett fel a Göeljuk-tó közelében levő szakadékokban felhalmozva; ezt a környéket később mészárszéktartomány néven emlegették.[48]

Az Egyesült Államok jelentős segítséget nyújtott az örményeknek a népirtás során. Az Amerikai Bizottság a Közel-Kelet Megsegítésére plakátján a „Nem fognak elveszni” felirat olvasható.
A The New York Times 1915. december 15-ei cikke szerint az oszmán hatóságok egymillió örményt telepítettek vagy végeztek ki.
Az Amerikai Bizottság a Közel-Kelet Megsegítésére munkásai Sivasban.

Morgerthau hasonló jelentéseket kapott Aleppóból és Vanból is, ezek hatására pedig kérdőre vonta személyesen Talatot és Envert. Amikor felolvasta nekik a konzulok jelentéseit, mindketten úgy ítélték meg, hogy a deportálások a hadvezetés számára szükségesek, azzal támasztva ezt alá, hogy a vani örmények összejátszása a várost elfoglaló orosz haderővel igazolja minden örmény nemzetiségű ember kiirtásának jogosságát. Morgenthau az emlékirataiban később felidézte, hogy „amikor a török hatóságok kiadták a parancsot a deportálásokra, valójában egy teljes faj halálos ítéletét írták alá; ennek teljességgel a tudatában voltak és a velem folytatott beszélgetéseik során nem is tettek különösebb erőfeszítéseket, hogy leplezzék a tényeket…”[49]

A konzulátusok mellett több protestáns missziós telep is működött az örmények lakta területeken, például Vanban és Elazığban. Sok misszionárius élénk beszámolókat írt az oszmán erők brutális bánásmódjáról és számos, a keresztény kisebbség ellen elkövetett atrocitást dokumentáltak.[50]

Az államilag végrehajtott népirtásról a hírlapok és irodalmi folyóiratok naponta beszámoltak világszerte.[51] Sok amerikai felemelte a hangját a népirás ellen, köztük a korábbi elnök, Theodore Roosevelt, Stephen Wise rabbi, William Jennings Bryan és Alice Stone Blackwell. Az Amerikai Bizottság a Közel-Kelet Megsegítésére segítségével több mint 110 millió dolláros támogatás gyűlt össze az örmények részére.[52] Az Egyesült Államokan és Nagy-Britanniában a gyerekeket evés után rendszeresen figyelmeztették, hogy egyék meg az egész ételt, és „gondoljanak az éhező örményekre”.[53]

Szövetséges erők a Közel-Keleten[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A közel-keleti fronton a brit haderő Szíria déli részén és Mezopotámiában állt szemben az oszmán erőkkel. Gertrude Bell brit diplomata egy elfogott oszmán katona beszámolója alapján írta az alábbi jelentést:

A zászlóalj február 3-án hagyta el Aleppót és húsz óra múlva megérkeztünk Ras al-Ainba (…) körülbelül tizenkétezer örmény volt ott pár száz kurd őrizete alatt (…) Ezeket a kurdokat csendőrnek nevezték, de valójában mészárosok voltak; nyilvánosan az volt a parancsuk, hogy örmény csoportokat különböző helyekre kísérjenek, férfiakat és nőket egyaránt, de titokban olyan utasítást kaptak, hogy öljék meg a férfiakat, a gyerekeket és az öreg nőket (…) Az egyik ilyen csendőr bevallotta, hogy egymaga száz örmény férfit ölt meg (…) a sivatagi víztározók és barlangok teli voltak hullákkal.[54]

A nagyszámú szemtanú beszámolója hatására James Bryce brit politikus és Arnold J. Toynbee történész más országokból, Németországból, Olaszországból, Hollandiából, Svédországból és Svájcból is összegyűjtötték a túlélők és szemtanúk elbeszéléseit, akik hasonlóképpen tanúsították az áratalan örmények szisztematikus lemészárlását az oszmán kormány hadserege által. 1916-ban kiadták a The Treatment of Armenians in the Ottoman Empire, 1915-1916 (Az örményekkel szembeni bánásmód az Oszmán Birodalomban, 1915-1916) című kötetet. Bár a könyvet, mint a központi hatalmak elleni érzelmeket erősítő brit háborús propagandát, több bírálat érte, Bryce még a megjelenés előtt tudósokat kért fel a munkája hitelességének igazolására. Az Oxfordi Egyetem professzora, Gilbert Murray ezt mondta a kötetről: „Ezeknek a leveleknek és jelentéseknek a tanúsága elbír minden vizsgálatot és eloszlat minden kétkedést. Eredetiségük vitán felül áll.”[55] Mások, így Herbert Fischer, a Sheffield Egyetem professzora és Moorfield Storey, a jogászokat és joghallgatókat tömörítő American Bar Association korábbi elnöke ugyancsak hasonló következtetésre jutottak.[56]

Winston Churchill a mészárlásokat „közigazgatási holokausztnak” nevezte és megjegyezte, hogy „a leszámolás ezzel a kis-ázsiai néppel annyira tökéletes volt, amennyire egy ilyen cselekedet csak lehet (…) Nincs okunk kételkedni abban, hogy ezt a bűntényt politikai okokból tervezték meg és hajtották végre. Az alkalom adta magát, hogy megtisztítsák a török földet a minden török törekvéssel szemben álló keresztény fajtól.”[57]

A szövetséges osztrák és német küldöttség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint háborús szövetséges, a Német Császárság katonai és polgári formában egyaránt jelen volt az Oszmán Birodalomban. Németország egy Berlintől a Közel-Keletig húzódó vasútvonal, a bagdadi vasút megépítésére igyekezett engedélyt nyerni a Fényes Portától.

A mészárlások egyik leghíresebb tanúja egy német tábori orvos, Armin T. Wegner volt. Wegner szembeszállt az állami cenzúrával és több száz fényképet készített a deportált és éhező örményekről az észak-szíriai táborokban.[58]

Kelet-Törökországban állomásozó német tisztek megkérdőjelezték a kormány állítását, miszerint az örmények felkelést robbantottak ki, emlékezve arra, hogy a környék „nyugodt volt a deportálások megkezdéséig.”[59]

A német diplomáciát báró Hans von Wagenheim (és később gróf Paul von Wolff-Metternich) nagykövet vezette. Morgenthauhoz hasonlóan von Wagenheim számos nyugtalanító beszámolót kapott konzuljaitól az Oszmán Birodalom minden részéről. Adana tartományból Eugene Buge konzul jelentése szerint a helyi ifjútörök vezető megesküdött, hogy megöl és legyilkol minden örményt, aki túlélte a depotációs meneteket.[60] 1915 júniusában von Wagenheim táviratot küldött Berlinbe, ebben jelentette, hogy Talat elismerte: „a deportálások „nem kizárólag katonai megfontolásokból történtek.” Egy hónappal később arra a következtetésre jutott, hogy „nincs többé kétség afelől, hogy a Porta ki akarja irtani az örmény fajt a Török Birodalomból.”[61]

Amikor Wolff-Metternich lépett von Wagenheim helyébe, ő is hasonló táviratokat küldött: „A Bizottság [Egység és Haladás, az ifjútörökök] az utolsó életben maradt örmények elpusztítását követeli és a kormánynak meg kell hajolnia előttük (…) Minden tartományi elöljárósághoz kirendeltek egy bizottsági képviselőt (…) Az eltörökösítés annyit tesz, mint kiűzni, megölni és elpusztítani mindent, ami nem török.”[62]

A vasútvonalat építő német mérnökök és munkások ugyancsak láttak marhavagonokban összezsúfolt és a vasúton szállított örményeket. Franz Gunther, a bagdadi vasút kivitelezését finanszírozó Deutsche Bank képviselője fényképeket juttatott el az igazgatóihoz, és kifejezte szorongását, amiért csendben kellett maradnia ilyen „vadállati kegyetlenség”[63] láttán. Otto von Lossow vezérőrnagy, helyettes katonai attasé és az Oszmán Birodalomban német katonai meghatalmazott követ egy 1918-ban Batumban rendezett konferencián a következőt mondta az török szándékokról:

A törökök belekezdtek a transzkaukázusi örmények teljes kipusztításába (…) A török politika célja, mint már mondtam, az örmény kerületek birtokba vétele és az örmények kiirtása. Talat kormánya el akar pusztítani minden örményt, nem csak Törökországban, hanem az országon kívül is. Azoknak a jelentéseknek és híreknek alapján, amelyek eljutottak hozzám ide Tifliszbe, aligha lehet kétség afelől, hogy a törökök annak a pár százezer örménynek is a megsemmisítésére törnek, akiket eddig még életben hagytak.[64]

Friedrich Freiherr Kress von Kressenstein vezérőrnagy ugyancsak megjegyezte, hogy „Az éhínséget okozó török államvezetés teljesen nyilvánvaló bizonyítéka (…) a törökök elhatározásának, hogy elpusztítsák az örményeket.”[65] Szintén figyelemre méltó alak volt a német katonai táborban Max Erwin von Scheubner-Richter, aki több örmények elleni tömegmészárlást is feljegyzett. Tizenöt jelentést küldött Berlinbe Németország kancellárjának a „deportálásokkal és tömeggyilkosságokkal” kapcsolatban. Utolsó jelentése arról tudósít, hogy kevesebb, mint százezer örmény maradt életben az Oszmán Birodalomban; a többit kipusztították.[66] Scheubner-Richter részletesen leírta az oszmán kormány módszereit, kitérve a különleges szervezetre és a népirtás más bürokratikus eszközeire.

Néhány német nyíltan támogatta az örmények ellen irányuló török politikát. Amint a konstantinápolyi német haditengerészeti attasé mondta Henry Morgenthau amerikai nagykövetnek:

„Életem nagy részét Törökországban töltöttem − mondta, − és ismerem az örményeket. És azt is tudom, hogy az örmények és a törökök képtelenek együtt élni ebben az országban. Az egyik fajnak mennie kell. És én nem kárhoztatom a törököket azért, amit az örményekkel tesznek. Úgy vélem, teljesen igazuk van. A gyengébb nemzetnek el kell buknia. Az örmények fel akarják darabolni Törökországot; ők a törökök és a németek ellenségei ebben a háborúban, tehát itt semmi joguk nincs a létezéshez.”[67]

Egy, a genocídiummal foglalkozó konferencián 2001-ben a Berlini Szabadegyetem professzora, Wolfgang Wipperman olyan dokumentumokat mutatott be, amelyek bizonyítják, hogy a német hadvezetés tudott a tömeggyilkosságokról, de úgy döntött, hogy sem cselekedetben, sem szóban nem avatkozik közbe.[68]

Az orosz hadsereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Orosz Birodalom elsődleges válasza a fekete-tengeri hadikikötői bombázására egy szárazföldi hadjárat volt a Kaukázuson keresztül. Az Oszmán Birodalom felett aratott korai győzelmeik révén 1914 tele és 1915 tavasza között jelentős területeket szereztek, és 1915 májusában felszabadították a Van városában ellenálló örményeket. Az oroszok szintén beszámoltak róla, hogy előrenyomulásuk során fegyvertelen civil örmények holttestei kerültek útjukba.[69] 1916 márciusában az Erzerum városában látottak miatt megtorló csapást mértek a harmadik oszmán hadseregre, amelyet a mészárlások felelősének tartottak, teljesen megsemmisítve azt.[70]

Örmények vonulnak a közeli Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében. Oszmán Birodalom, Örményország, Kharpert, 1915. április.

1919−1920, hadbírósági tárgyalások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Török hadbíróság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török hadbíróságok először 1918. november 23-án ültek össze. A bíróságokat VI. Mehmed szultán az Egység és Haladás Bizottsága megbüntetésének céljával állította fel az ország elhibázott belekeverése miatt az első világháborúba. Az örmény ügyet ürügyként használták fel, hogy az ifjútörök vezetőket megbüntethessék. A bíróságok által kiadott legtöbb végzés később a nemzetközi törvényszékek elé került. 1919 januárjában egy VI. Mehmed szultánnak küldött jelentés több mint 130 gyanúsítottat sorolt fel, a legtöbbjük magas rangú tisztviselő volt. Mehmed Talat pasa, Ahmed Dzsemál és İsmail Enver már 1919 előtt elmenekültek, előre látva a szultán haragját. Gyakran a három pasa kifejezéssel utalnak erre a triumvirátusra, amelyet felelősnek tartottak az Oszmán Birodalom belekeveredéséért az első világháborúba.

A hadbíróság hivatalosan feloszlatta az Egység és Haladás Bizottságát, ami tíz évig az Oszmán Birodalom gyakorlati ura volt. A szervezet teljes vagyona a kincstárba került, a bűnösnek találtak vagyontárgyait pedig a Megújhodás Pártja (Teceddüt Firkasi) örökölte. A bíróság ítélete értelmében a három pasa kivételével mindannyiukat börtönbe vetették előbb Bekirağában, majd később átszállították őket Máltára. A három pasát bűnösnek találták távollétükben. A bíróság elmarasztalta az Ittihád tagjait, mert olyan háborút folytattak, ami nem volt összhangban az iszlám jog szellemiségével.

Nemzetközi perek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezeket a török politikusokat, hadvezéreket és értelmiségieket kitoloncolták Máltára és ott tartották őket három évig, amíg folyt a tetteik kivizsgálását lehetővé tevő kutatás az isztambuli, londoni, párizsi és washingtoni irattárakban.[71]

Az 1919 januárjában megkötött mudrosi fegyverszünetet követően az előzetes párizsi békekonferencián felállt a Felelősség és Szankciók Bizottsága, melynek elnöke Lansing amerikai külügyminiszter lett. A bizottság munkája nyomán több új cikkellyel bővült a sèvres-i béke szövege, és az Oszmán Birodalom ügyvivő kormányát, valamint VI. Mehmed szultánt és Damat Adil Ferit pasát tárgyalásra idézték. A sèvres-i béke elismerte a Demokratikus Örmény Köztársaságot és kilátásba helyezett egy pert „a hadviselés barbár és törvénytelen módja (…) a háborús törvények és szokások, valamint az emberiség alapvető elvei elleni támadások” felelősei ellen.[8]

A sèvres-i béke 230. cikkelye előírta az Oszmán Birodalomnak, hogy „adja ki a Szöveséges Hatalmaknak mindazokat a személyeket, akiknek mint a hadiállapot teljes tartama alatt az Oszmán Birodalom 1914. augusztus 1-jén bírt területén elkövetett mészárlások felelőseinek kiszolgáltatását az utóbbiak kérik.”

Az 1919-ben Isztambulban tartott tárgyalásokon a népirtás több felelősét távollétükben ítélték halálra, mivel 1918-ban elmenekültek a per elől. A haditörvényszék megállapította az Egység és Haladás Bizottságának szándékát az örmények fizikai megsemmisítésére különleges szervezete útján. Az 1919-ben kelt nyilatkozat így hangzik:

A hadbíróság tekintetbe véve a fent említett bűnöket egyhangúlag igazolja ezen bűnök elsődleges elkövetőinek büntethetőségét, akik a szökésben levő Talat pasa, korábbi nagyvezír, Enver efendi, korábbi hadügyminiszter, a birodalmi hadsereg nyilvántartásából kihúzva, Kemál efendi, korábbi tengerészeti miniszter, szintén kihúzva a nyilvántartásból és Dr. Nezim efendi, korábbi oktatási miniszter, valamennyien az Egység és Haladás Általános Tanácsának tagjai és a párt erkölcsi mivoltának megtestesítői; (…) A hadbíróság a törvény említett kikötéseinek értelmében kimondja a halálos ítéletet Talat, Enver, Kemál és Dr. Nazim felett.

Nemeszisz hadművelet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Nemeszisz hadművelet az Örmény Forradalmi Szövetség 1920-as évekbeli titkos műveletének a fedőneve volt, ami az örmény népirtás értelmi szerzőinek meggyilkolására irányult. Nevét a megtorlás görög istennőjéről, Nemesziszről kapta. Az örmény merénylők Mehmed Talat pasa nagyvezírt 1921. március 15-én ölték meg Berlinben, Ahmed Dzsemál pasát pedig 1922. július 21-én Tbilisziben. Ismail Enver pasa 1922. augusztus 4-én esett el a szovjetek elleni harcban.

Az örmény halottak száma 1914–1918 között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár nincs teljes konszenzus abban a kérdésben, hogy hány örmény vesztette életét az örmény genocídium során, abban a nyugati tudósok általában egyetértenek, hogy az 1914 és 1918 között elpusztult örmények száma meghaladja az ötszázezret. A különböző becslések háromszázezer (a hivatalos török álláspont szerint) és másfél millió (Örményország,[72] Argentína[73] és néhány más állam szerint) között mozognak. Az Encyclopædia Britannica hivatkozik Arnold J. Toynbee, a brit külügyminisztérium hírszerzőtisztjének a kutatására, aki úgy becsülte, hogy körülbelül hatszázezer örmény „halt meg vagy mészárolták le a kitelepítés során” csak 1915-ben és 1916-ban.[74]

Az örmény népirtás mint más népirtások mintája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az örmény genocídium szerepe Hitler politikájában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyakran felvetődik, hogy az örmény genocídium hatással volt Adolf Hitlerre, többször beszélt ugyanis a törökök által az örmények ellen elkövetett gyilkosságokról.[75] Bizonytalan, hogy mennyit tudott Hitler az örmény népirtásról, de többször tett utalást megsemmisítésükre. A leghírhedtebb ilyen irányú kijelentése („ki emlékszik ma már az örményekre?”), egy 1939 augusztusában tartott, a Lengyelország elleni inváziót előkészítő katonai tanácskozáson elhangzott beszédének részlete, úgy értelmezhető, hogy amennyiben az örmények törökök általi kiirtása minden következmény (felelősségre vonás) nélkül lefolyhatott, úgy a lengyelek, zsidók és más, a nácik útjában álló kisebbségek kiirtása is „sima ügynek” ígérkezik:[76][77] Eme, legismertebb beszéd, amelyben Hitler az örményeket említi:

Kiadtam a parancsot − és bárkit, aki csak egy szóval is bírálni mer ezért, a kivégzőosztag elé állíttatok − hogy háborús céljaink nem csak bizonyos vonalak elérését, hanem az ellenség fizikai megsemmisítését is magukban foglalják. Ennek megfelelően halálfejes alakulatomat riadókészültségbe helyeztem − egyelőre csak keleten − azzal a paranccsal, hogy küldjenek halálba irgalmatlanul és könyörület nélkül minden lengyel származású és nyelvű férfit, nőt és gyereket. Csak így szerezhetjük meg azt az életteret [Lebensraum], amelyre szükségünk van. Végül is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?[78]

Az 1939-es beszédnek legalább két hasonló változatát ismerjük a német Hadvezetőségi Levéltárból, de ezen kívül is számos feljegyzés maradt fenn Hitlernek az örményekkel kapcsolatos megjegyzéseiről. Például 1931-ben, két évvel azelőtt, hogy a Német Birodalom vezérévé emelkedett volna, Hitler egy interjúban megjegyezte, hogy „az emberek mindenütt egy új világrendre várnak. Mi egy nagy újrabenépesítő politikát kívánunk bevezetni (…) emlékezzen csak az örmények kiirtására.”[77] 1943-ban, az európai zsidók kiirtására való törekvése tetőpontján Hitler az alábbi szavakkal kérte a magyar zsidók deportálását Magyarország kormányzójától, Horthy Miklós tengernagytól: „Azok a nemzetek, amelyek nem rázták le a zsidókat a nyakukról, elpusztultak. Erre a legismertebb példa egy valaha oly büszke nép bukása − a perzsáké, akik ma már csak a szánalmas örmények alakjában élnek.”[79]

Tudományos nézetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yehuda Bauer, a Héber Egyetem tanára szavai szerint az örmény genocídium „a legközelebbi párhuzam a holokauszttal.”[80] Mindazonáltal felhívja a figyelmet több kulcsfontosságú különbségre a holokauszt és az örmény genocídium között, különösen a kiváltó okaikat tekintve:

A nácik a zsidókban látták a világtörténelem központi problémáját. Ennek megoldásától függött az emberiség jövője. Amíg a nemzetközi zsidóságot le nem győzik, az emberi civilizációnak nincs esélye a túlélésre. A zsidókkal szembeni magatartás már-már vallásos jelleget öltött. Az örmények esetében nem volt ilyen motiváció; az örményeket hatalmi-politikai okok miatt akarták megsemmisíteni, és csak Törökországban. (…)
A holokauszt és az örmények lemészárlása közötti különbségek kevésbé jelentősek, mint a hasonlóságok − és ha az örmény népirtást nem is tekintjük holokausztnak abban a szélsőséges formában, mint a zsidókkal szembenit, kétség nélkül ez áll hozzá a legközelebb.[80]

Bauer véleménye szerint az örmény népirtást nem egy 1915-ben kezdődött egyszeri eseménynek kellene tekinteni, hanem „folyamatos genocídiumnak, mely 1896-tól 1908/9-en és az első világháborún keresztül egészen 1923-ig tartott.”[81] Lucy Dawidowicz szintén az első világháború alatti eseményekhez hasonló jelentőséget tulajdonít ezeknek a korábbi mészárlásoknak:

1897-ben, amikor a Dreyfus-ügy kettéosztotta Franciaországot, egy Dreyfus védelmében tevékenykedő francia zsidó, Bernard Lazare az antiszemitizmus kapcsán a következőt mondta egy csapat párizsi zsidó diáknak: „A keresztény népeknek” − mint megjegyezte − rendelkezésére áll „egy örmény megoldás” az általuk gyűlölt zsidókkal szemben. Az örmények elleni 1894−1895-ös török mészárlásokra utalt, amelyek kiterjedésükben és kegyetlenségükben a legközelebb álltak az európai zsidók elleni gyilkosságokhoz. De Lazare így folytatja: „érzékeik nem engedték, hogy előre lássák ezt.” Az egykor elképzelhetetlen „örmény megoldás” napjainkra kivitelezhető „végső megoldássá” vált, ahogy a nácik nevezték az európai zsidók megsemmisítését.[82]

Raphael Lemkin jogászprofesszor, aki 1943-ban megalkotta a genocídium kifejezést, állítása szerint azért tette, „mert olyan sokszor megtörtént… először az örményekkel szemben, majd őutánuk Hitler lépett akcióba.”[83] Különböző nemzetközi szervezetek tanulmányokat folytattak az eseményekkel kapcsolatban, ezek mindegyike arra a megállapításra jutott, hogy a genocídium szó megfelelően leírja „az örmények elleni oszmán mészárlásokat 1915-ben és 1916-ban.”[84] Az ezt megerősítő szervezetek között találjuk a Nemzetközi Átmeneti Igazságszolgáltatási Központot (International Center for Transitional Justice), a Genocídiumkutatók Nemzetközi Szervezetét (International Association of Genocide Scholars)[85] és az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának a diszkrimináció megelőzésével és a kisebbségek védelmével foglalkozó albizottságát.[84][86] 2007-ben az Elie Wiesel Alapítvány az Emberiségért közzétett egy 53 Nobel-díjas tudós által aláírt levelet, amelyben csatlakoznak a genocídiumkutatók megállapításához, hogy az 1915-ös örmények elleni gyilkosságok kimerítik a genocídium fogalmát.[87][88]

Bár a tagadást többen a gyűlöletbeszéd vagy a politikai indíttatású történelmi revizionizmus egyik formájának tartják,[89] az oszmán történelemmel foglalkozó nyugati akadémikusok csekély kisebbsége kétségbe vonja az események genocídium-jellegét.[90][91][92] Míg az ehhez hasonló vélemények Törökország lakosai között mindennaposak, néhány tudós is nagy elismerésre tett szert a hivatalos török álláspont elfogadásával. Például Justin A. McCarthy, a Louisville-i Egyetem professzora rendszeresen kijelentette, hogy a történteknek nem volt genocídium-jellege; 1998-ban a török kormány fáradozásáért a Becsületrendet adományozta neki.[93]

A legfontosabb ellenvélemény talán az, amit Bernard Lewis brit tudós vall. Míg egy korábbi írásában az „1915-ös szörnyű holokausztot” említi, „amikor másfél millió örmény elpusztult”,[94] később arra a véleményre jutott, hogy a genocídium szó kifejezetten pontatlan, mert a „rettenetes mészárlásokat”[95] nem „a török kormány szándékos, előre meghatározott döntése” alapján követték el.[96] Ezt az álláspontot támogatja Guenter Lewy is.[97]

Hogy ma a Török Köztársaságban vallott tudományos nézetek gyakran ellentétben állnak a nemzetközi közvéleménnyel, az valószínűleg annak tudható be, hogy Törökországban még mindig tilos az örmény genocídiumról beszélni. Orhan Pamuk Nobel-díjas török regényírót zaklatásnak és bűnetetőjogi eljárásnak vetették alá, miután egy interjúban azt állította, hogy „egymillió örményt öltek meg ebben az országban”.[98][99]

Hozzá hasonlóan az Agos nevű török hetilap örmény nemzetiségű főszerkesztőjét, Hrant Dinket háromszor fogták perbe „a törökség rossz hírbe hozásának” vádjával, mert bírálta a török államot az örmény genocídium tagadása miatt.[100] 2007-ben egy török nacionalista agyonlőtte.[101] Kiszivárgott fényképeken látszik, hogy a rendőrségi őrizetben nemzeti hősként kezelik a merénylőt, aki a török zászló előtt pózol vigyorgó rendőrök között,[102] ez pedig tűnődésre készteti a tudományos világot az örmény üggyel kapcsolatban.[100]

Bat Ye'or kutatásai szerint „az örmény genocídium dzsihád volt.”[103] Ye'or úgy véli, hogy az iszlámnak a dhimmikről és a dzsihádról alkotott fogalmai azok között az „elvek és értékek” között voltak, amelyek az örmény genocídiumhoz vezettek.[104]

A Török Köztársaság és az örmény genocídium[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Török Köztársaság hivatalos álláspontja szerint az örmények „áttelepítése” vagy „kitelepítése” során bekövetkezett haláleseteket nem lehet „népirtásnak” nevezni. Ez az álláspont sok különböző magyarázat összeolvadásából született meg: hogy a gyilkosságokat nem előre megfontolt szándékkal követték el vagy nem voltak kormányzatilag irányítottak, hogy a gyilkosságokat igazolja az örményeknek, mint kulturális csoportnak az oroszbarát magatartása, hogy az örmények egyszerűen csak éhen haltak, illetve a fosztogató „örmény bandákról” szóló elbeszélések is hozzájárultak a nézőpont kialakulásához.[105][106][107] Van olyan javaslat, amely jelentéstani vagy időrendi alapon kívánja a genocídium kifejezést érvényteleníteni (a szót ugyanis 1943-ban használták először).

Gyakran felidézik Törökország első világháborús veszteségeit (kb. ötmillió fő), mert mellettük az örmény halottak száma elenyészőnek tűnhet.[108] A Nagy Török Nemzetgyűlés honlapján van egy szakasz Archív dokumentumok az örmények által törökök ellen elkövetett atrocitásokkal és népirtással kapcsolatban címmel,[109] azt a látszatot keltve, hogy az anatóliai törökök szenvedtek el népirtást az örmények részéről.

A török vezérkar honlapján[110] ugyancsak megtalálható számos saját publikáció, melyek az örmény genocídium tagadása mellett kardoskodnak. Az egyik ilyen írás szavai szerint az örmények „egy semmirekellő, élősködő és kapzsi nemzet, amely csak egy másik nemzet terhére képes élni”.[111]

Török kormányzati források kifejtették, hogy „a török nép toleranciája”,[112] amelyről történelmük során már tanúbizonyságot adtak, eleve képtelenséggé teszi az örmény genocídiumot. Az egyik katonai dokumentum egy 11. századi történettel próbálja megcáfolni a népirtást: „A szeldzsuk törökök voltak azok, akik megmentették az 1071-ben török uralom alá került örményeket a bizánciak üldözésétől és jogot biztosítottak számukra az emberhez méltó élethez.”[112] A Der Spiegel cikke így mutatja be ezt a modern török történelemfelfogást:

„Maga beismerné-e a nagyapái bűneit, ha ezek a bűnök valójában meg sem történtek?” − kérdezte Öymen nagykövet úr. A probléma pont ebben a kérdésben rejlik − mondja Hrant Dink, az Agos című isztambuli örmény hetilap kiadója és főszerkesztője. − Törökországban a vezető hivatalnoki réteg soha nem szakított az oszmán hagyománnyal. Az elkövetőkben az apáikat látják, akik becsületét védeniük kell.
Ez a hagyomány önazonosságtudatot nevel bele a török nacionalistákba − bal- és jobboldaliakba egyaránt − és nemzedékről nemzedékre átadódik az iskolarendszeren keresztül. Emellett ennek a hagyománynak szüksége van egy ellenségképre, amellyel szemben meghatározhatja önmagát. És az Oszmán Birodalom kora óta a vallási kisebbségek kényszerülnek ebbe a szerepbe.[113]

Az ügyészség a török büntetőtörvénykönyv 301-es, „a törökség megsértését” tiltó cikkelye alapján rendszeresen perbe fogja azokat a török értelmiségieket, akik nyíltan beszélnek az örmények által az Oszmán Birodalom utolsó napjaiban elszenvedett atrocitásokról.[114] Ugyanakkor Abdullah Gül török köztársasági elnök és több kormányhivatalnok is kijelentette, hogy gondolatai kifejtése miatt jelenleg senki nincs börtönben és utaltak rá, hogy a 301. cikkelyt esetleg hamarosan módosíhatják.[115] A török kormány továbbra is tiltakozik az ellen, hogy más országok hivatalosan elismerik az örmény népirtást.

Yair Auron, az Izraeli Szabadegyetem tanára The Banality of Denial (A tagadás közönségessége) című munkájában azt állítja, hogy a török kormány változatos módszereivel el akarja fedni a valóságot az örmény genocídiummal kapcsolatban:

Az örmény genocídium valóságos megtörténtét alátámasztó rengeteg bizonyíték ellenére az egymást követő kormányok folyamatosan tagadják a népirtást 1915-től kezdve egészen napjainkig. (…) Politikai megalkuvásból pedig más államok kormányai, köztük az Egyesült Államok és Izrael segédkezet nyújtanak Törökországnak a történelem újraírásához.
Az 1960-as években nagy erőfeszítéseket tettek az újságírók, tanárok és köztisztviselők befolyásolására azzal, hogy elmondták nekik „a történet másik oldalát”. A külföldi tudósokat ösztönözték arra, hogy vizsgálják felül a genocídiumról kialakult képet és írjanak olyan tanulmányokat, amelyekben az örményeket, vagy más változatokban a háborús körülményeket teszik felelőssé a történtekért. (…) Emellett a török kormány igyekezett elérni, hogy a tankönyvekben említés se essék a népirásról és ne legyen része a holokausztról és az emberi jogokról szóló tananyagnak sem.
A török kormányzat igyekezett megakadályozni a genocídiummal kapcsolatos tudományos konferenciákat és nyilvános vitákat, például az 1982-ben Tel Avivban tartott konferenciát a Törökországban élő zsidók biztonságára tett burkolt fenyegetésekkel akarták meghiúsítani.
Az 1980-as évek óta a török kormány támogatja olyan, elismert egyetemekkel kapcsolatban álló intézmények létrehozását, amelyek célja a török történelem és kultúra további kutatása, de amelyek továbbra is hajlanak a tagadásra. Ezeknek a tevékenységeknek a tömegét és kiterjedését egy tudós „iparszerű tagadásnak”, egy másik „a tagadás iparának” nevezte.[116]

Az örmény genocídium elismerése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Válaszul arra, hogy a török állam tagadja a népirtást, az örmény szórványközösségek aktivistái a világ országainak kormányainál szorgalmazzák a népirtás hivatalos elismerését. Máig huszonkét független ország (Magyarország nem), az Egyesült Királyság tagországát alkotó Wales[117] és negyven USA-tagállam adott ki olyan hivatalos nyilatkozatot, amelyben valóban megtörtént történelmi eseménynek ismerik el az örmény népirtást. Franciaország 2006-ban nyilvánította bűncselekménynek a népirtás tagadását.[72] 2007. október 10-én az amerikai képviselőház külügyi bizottsága népirtásnak ismerte el az eseményeket. A döntést Abdullah Gül török államfő elfogadhatatlannak minősítette, de George W. Bush amerikai elnök is bírálta.[118] Barack Obama szintén nem vállalkozott rá, hogy a történteket népirtásnak nevezze, csak „szörnyű eseményeket” említett. A törökök még így is elfogultnak nevezték, mondván: csak egyetlen szemszögből nézi a történelmet, nem ejtve szót arról, hogy – szerintük – legalább ugyanennyi török vesztette életét, amikor az örmények fellázadtak az Oszmán Birodalom ellen, és az annak területére behatoló orosz hadsereghez pártoltak.[119]

A törökországi örmény Hrant Dink újságíró (aki egyébként elismerte a népirtást) gyakran kritizálta az elismertetést célzó mozgalmakat, mert hasztalannak tartotta őket.

Izrael fennállásának első éveiben (Törökország Izraellel szemben tanúsított ellenséges magatartására válaszul) elismerte, hogy az örmény népirtás kapcsán párhuzam vonható a zsidóság elleni második világháborús népirtással. Legutóbb 1994-ben Joszi Beilin jelentette ki a Knesszetben, hogy Izrael genocídiumnak tekinti a történteket. Azóta azonban kerülik az izraeli politikusok ezt a kényes témát. Ennek oka, hogy – az Egyesül Államokhoz hasonlóan – Izraelnek is legjelentősebb muzulmán többségű, közel-keleti szövetségese Törökország. A kapcsolat megromlását nem kockáztathatja az izraeli vezetés. A törökök is igyekeznek megakadályozni a zsidó-örmény szolidaritást.

2010 márciusában az amerikai képviselőház külügyi bizottsága jóváhagyott egy nem kötelező érvényű határozatot, amely kimondja, hogy népirtásként bélyegzi meg az örmények törökök általi, az első világháború alatti és utáni tömeges lemészárlását.[120]

2012-től Franciaországban egy év börtönnel és 45 ezer euró pénzbírsággal lehet büntetni a népirtás tagadóit. Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök az akkor elfogadott francia törvényre reagálva kijelentette, hogy „aki népirtást akar látni, annak vissza kell fordulnia, és megnézni saját piszkos és véres történelmét”. Ezzel a francia gyarmatosításra utalt. Örményország külügyminisztere háláját fejezte ki a nemzetgyűlésnek és a francia népnek.[121]

2014. április 23-án Erdogan török kormányfő Törökország nevében részvétét nyilvánította az elkövetett mészárlások során „1915-ben meggyilkolt örmények unokáinak.” A sajtóközleményben ugyanakkor most sem használta a „népirtás” kifejezést.[122]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cicernakaberd emlékmű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1965-ben, a népirtás ötvenedik évfordulóján egy huszonnégy órás tömegtüntetés kezdődött az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Jerevánban azzal a követeléssel, hogy a szovjet hatóságok ismerjék el az örmény genocídiumot. Az emlékmű két évvel később készült el a jereváni Cicernakaberd dombon, a Hrazdan folyó felett. A 44 méter magas központi oszlop az örmények nemzeti újjászületését jelképezi. Mellette tizenkét táblát helyeztek el kör alakban, melyek a tizenkét elvesztett − ma Törökországhoz tartozó − tartományt szimbolizálják, a kör közepén pedig örökmécses lobog.

Minden évben április 24-én emberek százai és ezrei keresik fel a genocídium emlékművét és helyeznek el virágokat az örökmécses körül.

Művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az örmény genocídium első megjelenése a művészetben egy 1915-ben Szentpéterváron kiadott emlékérem volt, ami a oroszok együttérzését fejezte ki a szenvedő örményekkel. 1915-ben verték, amikor még javában folytak a mészárlások és deportálások. Azóta sok országban érmek tucatjait adták ki az esemény emlékére.[123]

Számos kötet látott napvilágot az események szemtanúinak beszámolóival, közülük említésre méltók Alma Johansson svéd misszionárius és idősebb Henry Morgenthau amerikai nagykövet beszámolói. Armin Wegner német orvostanhallgató több könyvet is írt azokról az eseményekről, melyeknek az Oszmán Birodalomban való tartózkodása alatt tanúja volt. Évekkel később, miután visszatért Németországba, a nácizmussal való szembenállása miatt bebörtönözték,[124] könyveit pedig a nácik elégették.[125] Mindazonáltal a leghíresebb irodalmi mű az örmény népirtással kapcsolatban Franz Werfel 1933-ban kiadott munkája, A Musza Dag negyven napja. A könyv bestseller lett és még filmforgatókönyvet is akartak írni belőle, bár ez nem valósult meg.

Kurt Vonnegut 1988-as Kékszakáll című regényének központi témája az örmény genocídium. Ezenkívül fontos szerepet kap az örmény népirtás Louis de Bernières Szárnyatlan madarak (Birds without Wings), Edgar Hilsenrath Az utolsó gondolatok meséje (Das Märchen vom letzten Gedanken) és Stefan Żeromski Eljön a tavasz (Przedwiośnie) című könyvében. Edward Saint-Ivan 2006-ban megjelent A fekete lovag istene (The Black Knight's God) című novelláskötetében az egyik történetben szerepel az örmény genocídium egy kitalált túlélője.

Az első film az örmény genocídiumról egy hollywoodi produkció volt, ami 1919-ben Megerőszakolt Örményország címmel került a mozikba, és az elismert kanadai-örmény rendező, Atom Egoyan 2002-es Ararát című filmjére is hatással volt. Elia Kazan Amerika, Amerika (America, America) és Henri Verneuil Anya (Mayrig) című filmje szintén tartalmaz utalásokat a genocídiumra. Paolo és Vittorio Taviani olasz rendezők a 2007-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatták az eseményekkel foglalkozó Pacsirtafarm (La Masseria Delle Allodole) című filmjüket, mely Antonia Arslan könyve alapján készült.[126] Richard Kalinoski Vadállat a Holdon (Beast on the Moon) című színműve két örmény genocídium-túlélőről szól.

Arshile Gorky száműzetésben élő örmény festő, az absztrakt expresszionizmus nagy hatású alakja volt, akinek az anyja éhenhalt a genocídium során. Művészetét minden bizonnyal nagyban befolyásolta az akkori szenvedés és veszteség.[127]

1975-ben a híres örmény származású francia sanzonénekes, Charles Aznavour Ils sont tombés (Lezuhantak) című dalában emlékezett meg az örmény genocídium áldozatairól.[128]

Daniel Decker amerikai zeneszerző és énekes elnyerte a kritika elismerését Ara Gevorgian örmény zeneszerzővel való közös munkájáért. Az Adana című dal, mely az örmények elleni 1909-es pogrom helyszínéül szolgáló tartomány nevét viseli, az örmény genocídium történetét beszéli el. Deckert az örmény kormány meghívta Jerevánba, hogy a 2005. április 24-ei ünnepségen, a népirtás 90. évfordulóján adja elő az Adanát. A dalt tizenhét nyelvre lefordították, és világszerte számos énekes készített belőle felvételt.[129]

A kaliforniai System of a Down együttes tagjai valamennyien az örmény genocídium túlélőinek a leszármazottai, dalszövegeikben és koncertjeiken gyakran felidézik a genocídium emlékét és igyekeznek hallgatóikban tudatosítani annak megtörténtét.[130] Az Integrity nevű hardcore punk együttes 1995-ös albumán, a Systems Overloadon is szerepel egy a népirtásról szóló dal.

2003 végén Diamanda Galás kiadta Defixiones, Will and Testament: Orders from the Dead című albumát, mely egy nyolcvan perces tisztelgés a törökországi népirtás örmény, görög és asszír áldozatai előtt. „Az előadás egy indulatos töprengés a népirtásról és annak politikailag elfogadott tagadásáról, nevezetesen az 1914 és 1923 között lezajlott örmény, asszír és anatóliai görög népirtásoknak a törökök és amerikaiak általi tagadásáról.”[131]

Derek Sherinian szintetizátorművész 2006-os Blood of the Snake című albumán jelent meg a Djivan Gasparyan dudukművésszel közösen felvett Prelude to Battle című dal, melyet Sherinian „az ükanyjának ajánl, aki az örmény genocídium során a törökök ellen harcolt”.

Dokumentumfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1975 − The Forgotten Genocide (Az elfelejtett genocídium, rendezte J. Michael Hagopian)
  • 1988 − Tillbaka till Ararat (Vissza az Ararátra, rendezte Jim Downing és Göran Gunér)
  • 1988 − An Armenian Journey (Örmény utazás, rendezte Theodore Bogosian)
  • 1990 − General Andranik (Andranik tábornok, rendezte Levon Mkrtchyan)
  • 2000 − I Will Not Be Sad in This World (Nem leszek szomorú ezen a világon, rendezte Karina Epperlein)
  • 2003 − Germany and the Secret Genocide (Németország és a titkos genocídium, rendezte J. Michael Hagopian)
  • 2003 − Voices From the Lake: A Film About the Secret Genocide (Hangok a tóból: film a titkos genocídiumrólrendezte J. Michael Hagopian)
  • 2005 − Hovhannes Shiraz (rendezte Levon Mkrtchyan )
  • 2006 − The Armenian Genocide (Az örmény genocídium, rendezte Andrew Goldberg)
  • 2006 − Armenian Revolt (Örmény lázadás, rendezte Marty Callaghan)
  • 2006 − Screamers (Sikoltók, rendezte Carla Garapedian)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lord Bryce jelentése az örmény atrocitásokról − A gaztettek és mészárlások megdöbbentő felsorolása. – New York Times, 1916. október 8. (angolul)
  2. ^ a b BBC [1] „Az Oszmán Birodalom volt a világtörténelem egyik legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló birodalma, amelyet az iszlám vallás és szokások hoztak létre és tartottak fenn.”
  3. Cultural Cleansing: Who Remembers The Armenians. IN: Robert Bevan: The Destruction of Memory. Reaction Books, London, 2006, 25-60. oldal
  4. ^ a b Flesch, István. Kurd kérdés, örmény kérdés, A Török Köztársaság története, Tudástár (magyar nyelven). Budapest: Corvina, 141-151. o (2007. október 24.). ISBN 978 963 13 5652 6 
  5. Ferguson, Niall: The War of the World: Twentieth-Century Conflict and the Descent of the West. Penguin Press, New York, 2006, 177. oldal. ISBN 1-59420-100-5
  6. A Genocídiumkutatók Nemzetközi Szervezetének levele
  7. 106. szenátusi határozat − Felhívás az Elnöknek, hogy gondoskodjon arról, hogy az Egyesült Államok külpolitikája helyénvaló érzékenységgel viseltessen az emberi jogokkal, etnikai tisztogatással és genocídiummal összefüggő ügyekkel szemben, amelyek az Egyesült Államok Levéltárában az örmény genocídium kapcsán dokumentálva vannak. Kongresszusi Könyvtár
  8. ^ a b R. J. Rummel: The Holocaust in Comparative and Historical Perspective. A Journal Social Issues, 1998. április 1. − 3. évfolyam, 2. szám
  9. Q&A: Armenian 'genocide' BBC News, 2006. október 12.
  10. Vahakn N. Dadrian: The History of the Armenian Genocide: Ethnic Conflict from the Balkans to Anatolia to the Caucasus. Berghahn Books, Oxford, 1995. 192. o. (ISBN 1-57181-666-6)
  11. Robert Melson: Revolution and Genocide: On the Origins of the Armenian Genocide and the Holocaust. University of Chicago Press, Chicago, 1992. 54–56. o. (ISBN 0-226-51991-0)
  12. Vartan Oskanian, az Örmény Köztársaság külügyminisztere: Ultimate Crime, Ultimate Challenge An International Conference on the 90th Anniversary of the Armenian Genocide, záróbeszéd
  13. Népirtások mai szemmel. Hitel, XXVI./9. (2013. szeptember), 3-17. o.
  14. Indignation in Germany: A Strong Anti-Turkey agitation begun in the empire. New York Times, 548. szám, 1896. szeptember 13.
  15. Robert Melson: Paradigms of Genocide: The Holocaust, the Armenian Genocide, and Contemporary Mass Destructions IN: Annals of the American Academy of Political and Social Science, 548. szám, 1996 november. 156–68 (160) o.
  16. Richard Hovannisian: Armenian people from ancient to modern times, Volume II. Palgrave Macmillan, 204. (ISBN 0-312-10168-6)
  17. Grover Cleveland: Message of The President; Belief Expressed that Christendom Will Not Much Longer Tolerate Atrocities in Armenia. New York Times, 1896. december 8.
  18. ^ a b 30,000 Killed in Massacres; Conservative Estimate of Victims of Turkish Fanaticism in Adana Vilayet. New York Times, 1909. április 25.
  19. Enraged at the Sultan; Bitter Feeling Stirred Up in England at Turkey's Ruler. New York Times, 1895. december 1.
  20. ^ a b Erik Jan Zürcher: The Young Turks – Children of the Borderlands? Leideni Egyetem, Török Tanszék. 2002. október
  21. Moslem Massacres Take 5,000 LIVES; Fresh Outbreaks Reported at Marash and Hadjin, and in Vicinity of Alexandretta. New York Times, 1909. április 21.
  22. Brooklyn Man Saw Missionaries Shot; Stephen Trowbridge Describes Killing of Rogers and Maurer by Moslems at Adana. New York Times, 1909. május 2.
  23. Balakian: The Burning Tigris, 200. o.
  24. Dadrian: History of the Armenian Genocide, 220. o.
  25. Balakian: The Burning Tigris, 211-212. o.
  26. Balakian: The Burning Tigris, 186-188. o.
  27. Y. Bayur: Turk Inkilabz, III. kötet, 3. rész. röviden idézi Dadrian: History of the Armenian Genocide
  28. Fisk: Great War for Civilisation, 329–331. o.
  29. Fromkin: A Peace to End All Peace, 212–213. o.
  30. The Great War . Chapter 2 . Etem/Wegner | PBS
  31. Ruth Rosen: The hidden holocaust
  32. Balakian: The Burning Tigris, 178. o.
  33. Arnold Toynbee: Armenian Atrocities: The Murder of a Nation. Hodder and Stoughton, London, 1915. 181–182. o.
  34. FACT SHEET: ARMENIAN GENOCIDE Knights of Vartan Armenian Research Center, The University of Michigan-Dearborn
  35. ^ a b Guenter Lewy: Revisiting the Armenian Genocide. Middle East Quarterly, 2005 ősze
  36. Vahakn N. Dadrian: The Documentation of the World War I Armenian Massacres in the Proceedings of the Turkish Military Tribunal International Journal of Middle East Studies 23, 549–76 (560). o.
  37. R. J. Rummel: Genocide never again (book 5) Llumina Press
  38. ^ a b c EXILED ARMENIANS STARVE IN THE DESERT; Turks Drive Them Like Slaves, American Committee Hears ;- Treatment Raises Death Rate. New York Times, 1916. augusztus 8.
  39. ARMENIANS ARE SENT TO PERISH IN DESERT; Turks Accused of Plan to Exterminate Whole Population People of Karahissar Massacred. New York Times, 1915. augusztus 18.
  40. ^ a b c d Joël Kotek és Pierre Rigoulot: Le Siècle des camps: Détention, concentration, extermination: cent ans de mal radica. JC Lattes, 2000 (ISBN 2-7096-1884-2)
  41. Eitan Belkind a Nili nevű brit-zsidó kémszervezet tagja volt, aki tisztként beépült az oszmán hadseregbe. Kemál pasa főhadiszállására volt beosztva. Yair Auron The Banality of Indifference: Zionism and the Armenian Genocide (New Brunswick, N.J., 2000, 181., 183. o.) című könyvében azt állítja, hogy tanúja volt ötezer örmény elégetésének. Hasan Maruf, az oszmán hadsereg hadnagya elmondása szerint egy falu lakosságát összeterelték, majd az embereket felgyújtották (British Foreign Office 371/2781/264888, Appendices B., p. 6). Vehib, a harmadik hadsereg parancsnoka esküvel megerősített 12 oldalas vallomásában − amely 1918. december 5-én kelt és amelyet a vádemelési javaslat részeként mutattak be 1919. március 29-én a trabzoni persorozatban (megjelent a Takvimi Vekayi 3540. számában, 1919. május 5.) − beszámol egy hasonló esetről, amikor is Mus mellett egy falu teljes lakosságát elégették. S. S. McClure Obstacles to Peace (Houghton Mifflin Company, 1917. 400–401. o.) című munkájában azt írja, hogy Bitlisben, Musban és Sasonban a különféle táborokba összeterelt nőket és gyerekeket a leggyorsabban úgy lehetett elintézni, hogy elégették őket. Továbbá, hogy a török foglyok, akik nyilvánvalóan tanúi voltak némelyik ilyen eseménynek, rémültek és idegesek lettek, amikor felidézték a látványt. Azt mondták az oroszoknak, hogy az égő emberi hús bűze még napokkal később is áthatotta a levegőt. Bat Ye’or izraeli történész szerint a törökökkel szövetségben álló a németek ugyancsak tanúi voltak örmények elégetésének: A németek, az első világháborúban a törökök szövetségesei, (…) látták, ahogy civil lakosokat bezárnak a templomokba, majd rájukgyújtják azokat, vagy táborokban összeterelik, halálra kínozzák és elhamvasztják őket.' '(Bat Ye'or: The Dhimmi. The Jews and Christians under Islam. Frairleigh Dickinson University, Cranbury, N.J., 1985. 95. o.)
  42. A trabzoni persorozat során (a hadbíróság 1919. március 26-ai és május 17-ei ülései között) dr. Ziya Fuad trabzoni egészségügyi felügyelő azt vallotta, hogy dr. Saib gyermekek halálát okozta morfininjekcióval. Értesüléseit állítólag két belgyógyásztól, dr. Ragibtól és dr. Vehibtől szerezte; mindketten Saib munkatársai voltak a trabzoni vöröskeresztes kórházban, ahol állításuk szerint ezeket a kegyetlenségeket elkövették (Vahakn N. Dadrian: The Turkish Military Tribunal’s Prosecution of the Authors of the Armenian Genocide: Four Major Court-Martial Series, Genocide Study Project, H. F. Guggenheim Foundation, IN: The Holocaust and Genocide Studies, 11. kötet, 1. szám, 1997 tavasza). Dr. Ziya Fuad és dr. Adnan, a trabzoni közegészségügyi igazgató, esküvel megerősített vallomásukban felidéznek egy esetet, amikor két iskolaépületben összegyűjtötték a gyerekeket, majd leküldték őket a magasföldszintre, ahol mérges gázzal megölték őket. Ezt az esetet a harmadik ülésszakban, 1919. április 1-jén tárták fel, majd a Renaissance konstantinápolyi hírlap is beszámolt róla 1919. április 27-én (Vahakn N. Dadrian: The Role of Turkish Physicians in the World War I Genocide of Ottoman Armenians, IN: The Holocaust and Genocide Studies 1. kötet, 2. szám (1986): 169–192. o.). Dr. Haydar Cemal török sebész a Türkce Istanbul 45. számában, 1918. december 23-án (26-án a Renaissance-ban is megjelent) azt írta, hogy 1916 januárjában, amikor a tífuszjárvány komoly problémát jelentett, a harmadik hadsereg egészségügyi főhivatalának parancsára az Erzicanba deportálandók listáján szereplő ártatlan örményeket beoltották a tífuszos betegek vérével anélkül, hogy előzőleg közömbösítették volna a vért. Jeremy Hugh Baron szerint Egyes orvosok közvetlenül a mészárlások részeseivé lettek: megmérgeztek csecsemőket, megöltek gyerekeket, majd a halotti bizonyítványokat meghamisították, mintha természetes halállal haltak volna meg. Nazim sógora, dr. Tevfik Rushdu egészségügyi főfelügyelő intézte az örmény holttestek ártalmatlanítását, hat hónap alatt több ezer kiló mésszel. Később, 1925 és 1938 között külügyminiszter lett. (Jeremy Hugh Baron, Genocidal Doctors, IN: Journal of the Royal Society of Medicine, 1999 november, 590–593. o.) Robert Jay Lifton pszichiáter a náci orvosok bűneit bemutató könyvének bevezetőjében zárójelben megjegyzi: Talán a török orvosoknak az örmények ellen genocídiumban való részvétele áll ehhez a legközelebb, amint később kifejtem. (Robert Jay Lifton: Nazi Doctors: Medical Killing and the Psychology of Genocide, Basic Books, 1986)
  43. Oscar S. Heizer, a trabzoni amerikai követ jelenti: Ez a terv nem felelt meg Nail bejnek… sok gyereket csónakokba raktak, kivitték a tengerre, aztán a vízbe dobták őket. (U.S. National Archives. R.G. 59. 867. 4016/411. 1919. április 11-ei jelentés.) Giacomo Gorrini, a trabzoni olasz konzul 1915-ben ezt írja: Láttam, hogy több ezer ártatlan nőt és gyereket csónakokba ültettek, amiket aztán a Fekete-tengeren felborítottak. (Toronto Globe, 1915. augusztus 26.) Hoffman Philip konstantinápolyi amerikai megbízott visszaemlékezése szerint Amikor a Zorból indult csónakok megérkeztek a folyón harminc mérfölddel lejjebb fekvő Anába, az utasok háromötöde hiányzott. (Cipher telegram, 1916. július 12. U.S. National Archives, R.G. 59.867.48/356.) A trabzoni tárgyalásokon is beszámoltak a Fekete-tengerbe dobott örményekről. (Takvimi Vekdyi, 3616. szám, 1919. augusztus 6., 2. o.)
  44. Ferguson: War of the World 177. o.
  45. Az 1915-ös nyilatkozat:
  46. SIXTY-SIXTH CONGRESS. SESS. I. CH. 32. 1919. 1919. augusztus 6. [S. 180.] [Public No. 25] District of Columbia, Near East Relief incorporated.
  47. WOULD SEND HERE 550,000 ARMENIANS; Morgenthau Urges Scheme to Save Them From Turks. New York Times, 1915. szeptember 13.
  48. Balakian: Burning Tigris, 244–245., 314. o.
  49. Morgenthau így ír emlékirataiban: „Amikor a török hatóságok kiadták a parancsot a deportálásokra, valójában egy teljes faj halálos ítéletét írták alá; ennek teljességgel a tudatában voltak és a velem folytatott beszélgetéseik során nem is tettek különösebb erőfeszítéseket, hogy leplezzék a tényeket…. Bizonyos vagyok abban, hogy az emberi faj egész történelmében nincs ehhez fogható borzalmas eset. A múlt nagy mészárlásai és üldöztetései szinte jelentéktelennek tűnnek ahhoz mérve, amennyit az örmény faj szenvedett 1915-ben.”
  50. Lásd például James L. Barton: Turkish Atrocities: Statements of American Missionaries on the Destruction of Christian Communities in Ottoman Turkey, 1915-1917. Gomidas Institute, 1998 (ISBN 1-884630-04-9)
  51. Balakian: The Burning Tigris, 282–285. o.
  52. The Armenian Genocide, rendezte Andrew Goldberg. Two Cats Productions. DVD, 2006
  53. Margaret Macmillan és Richard Holbrooke: Paris 1919: Six Months That Changed the World. Random House, New York, 2001. 378. o. (ISBN 0-375-76052-0)
  54. Robert Fisk: The Great War for Civilisation: the Conquest of the Middle East. Alfred Knopf, London, 2005. 327. o. (ISBN 1-84115-007-X)
  55. Dadrian: History of the Armenian Genocide, 228. o.
  56. Dadrian: History of the Armenian Genocide, 228–229. o.
  57. Winston Churchill: The World Crisis, 1911-1918. Free Press, London, 2005. 157. o.
  58. Fisk: Great War for Civilisation, 326. o.
  59. David Fromkin: A Peace to End All Peace: The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. Owl, New York, 1989. 212. o. (ISBN 0-8050-6884-8)
  60. Balakian: Burning Tigris, 186. o.
  61. Fromkin: A Peace to End All Peace, 213. o.
  62. Auswärtiges Amt, West German Foreign Office Archives, K170, no. 4674, folio 63, röviden idézve: Burning Tigris, 186. o.
  63. Ibid, 326. o.
  64. Dadrian: History of the Armenian Genocide, 349. o.
  65. Dadrian: History of the Armenian Genocide, 350. o.
  66. Fisk: Great War for Civilisation, 329–330. o.
  67. Henry Morgenthau: „Morgenthau nagykövet története”, Harold B Library, Brigham Young University
  68. Fisk: Great War for Civilisation, 331. o.
  69. MASSACRE BY TURKS IN CAUCASUS TOWNS; Armenians Led Out Into the Streets and Shot or Drowned -- Old Friends Not Spared. New York Times, 1915. február 23.
  70. Russians Slaughter Turkish IIIrd Army: Give No Quarter to Men Held Responsible for the Massacre of Armenians. New York Times, 1916. március 6.
  71. Klaus-Detlev: Türkei. Grothusen
  72. ^ a b BBC News: French in Armenia 'genocide' row. Franciaországban bűncslekmény a genocídium tagadása, 2006. október 12.
  73. Allan Woods: Turkey protests Harper's marking of genocide, The Ottawa Citizen, 2006. május 6.
  74. Encyclopædia Britannica: Az örmény mészárlások halálozási rátája
  75. Colin Sumner: The Blackwell Companion to Criminology. Blackwell Publishing, 2003, 74. o. (ISBN 0-631-22092-5)
  76. Népirtások mai szemmel. Hitel,XXVI./9. (2013. szeptember), 3.-17. o.
  77. ^ a b Fisk: Great War for Civilisation, 330. o.
  78. Louis P. Lochner: What About Germany?. Dodd, Mead & Company, 1942, 11–12. o.
  79. Martin Gilbert: The Holocaust: A History of the Jews of Europe During the Second World War. Henry Holt & Company, New York, 1985, 556. o. (ISBN 0-8050-0348-7)
  80. ^ a b Yehuda Bauer: The Place of the Holocaust in Contemporary History, via Holocaust: Religious & Philosophical Implications
  81. Yehuda Bauer: Can Genocides be Prevented?
  82. Lucy S. Dawidowicz: The Holocaust and the Historians
  83. Alessandra Stanley: A PBS Documentary Makes Its Case for the Armenian Genocide, With or Without a Debate. New York Times, 2006. április 17.
  84. ^ a b Turkey Recalls Envoys Over Armenian Genocide. International Center for Transitional Justice, 2006. május 8.
  85. Levél Erdogan miniszterelnöknek. Genocide Watch, 2005. június 13.
  86. Armeniapedia: International Center for Transitional Justice
  87. Emil Danielyan: Nobel Laureates Call For Armenian-Turkish Reconciliation. Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió, 2007. április 10.
  88. David L. Phillips: Nobel Laureates Call For Turkish-Armenian Reconciliation. Elie Wiesel Alapítvány az Emberiségért, 2007. április 9.
  89. Facing History and Ourselves. The Armenian Genocide: Denial, Free Speech, and Hate Speech
  90. Gilles Veinstein: Trois questions sur un massacre, L’Histoire, 187. szám, 1995. április, 40–41. o.
  91. Jeremy Salt: The Narrative Gap in Ottoman Armenian History, Middle Eastern Studies, 39. kötet, 1. szám, 2003. január, 19-36. o.
  92. E.J. Erickons: Armenian Massacres: New Records Undercut Old Blame. The Middle East Quarterly, 13. kötet, 3. szám, 2006 nyara
  93. Becky Straw: Speaker disputes Armenian genocide. Lehigh University, 2007. február 8.
  94. Andrew Bostom: Dhimmitude and The Doyen, New English Review, 2006. november 10.
  95. Bernard Lewis professzor, a Princeton egyetem tanára: Distinguishing Armenian Case from Holocaust. A Török-Amerikai Szervezetek Közgyűlése, 2002. április 14.
  96. Michael Getler: Documenting and Debating a 'Genocide', The Ombudsman Column, PBS, 2006. április 21.
  97. Guenter Lewy: The Armenian Massacres in Ottoman Turkey: A Disputed Genocide
  98. Nouritza Matossian: They say 'incident'. To me it's genocide. The Observer, 2005. február 27.
  99. Author's trial set to test Turkey. BBC News, 2005. december 14.
  100. ^ a b IPI Deplores Callous Murder of Journalist in Istanbul International Press Institute, 2007. január 22.
  101. Turkey: Outspoken Turkish-Armenian Journalist Murdered Human Rights Watch, 2007. január 20.
  102. Samast'a jandarma karakolunda kahraman muamelesi, Radikal, 2007. február 2.
  103. Andrew G. Bostom Congress Must Recognize the Armenian Genocide. American Thinker
  104. Bat Ye'or: Islam and Dhimmitude, 374. o.
  105. Turkses: The So-Called Armenian Genocide
  106. Assembly of Turkish American Associations: So-called Armenian Genocide
  107. An Armenian Myth: The Reality of Genocide
  108. Armenian Allegations, Törökország washingtoni nagykövetsége
  109. Türkiye Büyüt Millet Meclisi: Archive Documents about the Atrocities and Genocide Inflicted upon Turks by Armenians
  110. Turkish General Staff
  111. I Witnessed and Lived Through
  112. ^ a b Turkish General Staff: Armenian Issue
  113. Bernhard Zand: Armenian Genocide Plagues Ankara 90 Years On. Der Spiegel, 2005. április 25.
  114. Felix Corley: Obituary: Ayse Nur Zarakolu The Independent, 2002. február 14.
  115. President of Turkey defends rights record. International Herald Tribune, 2007. október 3.
  116. Yair Auron: The Banality of Denial, 47. o.
  117. National Assembly of Wales: Armenian Genocide statement
  118. Elismerte az örmény népirtást az amerikai képviselőház külügyi bizottsága. Transindex.ro
  119. Obama fél népirtásnak nevezni 1915-öt (Index/MTI, 2011. április 24.)
  120. Népirtás Amerika szerint
  121. http://nol.hu/kulfold/buntetik_franciaorszagban_az_ormeny_nepirtas_tagadasat
  122. [ http://hvg.hu/vilag/20140423_Erdogan_bocsanatot_kert_az_ormenyektol HVG/MTI, 2014-04-23]
  123. Henry Sarkisyan: Works of the State History History Museum of Armenia, Vol. IV: Armenian Theme in Russian Medallic Art. Hayastan, Jereván, 1975, 136. o.
  124. Document: Armin T. Wegner's Letter to German Chancellor Adolf Hitler, Berlin, Easter Monday, April 11, 1933
  125. Aktion Patenschaften für verbrannte Bücher e.V.: Autorenseite Wegners
  126. Wolfgang Höbel and Alexander Smoltczyk: Armenian Genocide at the Berlin Film Festival: „The Lark Farm” Wakens Turkish Ghosts Spiegel Online, 2007. február 14.
  127. Arshile Gorky and the Armenian genocide
  128. Mari Terzian: The status of Armenian communities living in the United States. Azad-Hye
  129. Gospel Artist Given Standing Ovation By Armenian Government Officials. ANS
  130. Line Abrahamian: Talking With Turks and Armenians About the Genocide. Reader's Digest Canada
  131. Defixiones: Orders from the Dead by Diamanda Galas The San Francisco Chronicle

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Armenian Genocide című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Taner Akçam: From Empire to Republic: Turkish Nationalism and the Armenian Genocide. Zed Books, 2004
  • Taner Akçam: A Shameful Act: The Armenian Genocide and the Question of Turkish Responsibility. Metropolitan Books, 2006
  • Peter Balakian: The Burning Tigris: The Armenian Genocide and America's Response. Perennial, New York, 2003
  • Omer Bartov: Mirrors of Destruction: War, Genocide and Modern Identity. Oxford University Press, 2000
  • Vahakn Dadrian: The History of the Armenian Genocide: Ethnic Conflict from the Balkans to Anatolia to the Caucasus. Berghahn Books, 1995
  • Fuat Dündar: Ittihat ve Terakki'nin Müslümanlari Iskan Politikasi (1913-18). Iletisim, 2001
  • Robert Fisk: The Great War for Civilisation: The Conquest of the Middle East. Alfred Knopf, London, 2005
  • David Gaunt: Massacres, Resistance, Protectors: Muslim-Christian Relations in Eastern Anatolia During World War I. Gorgias Press, Piscataway, NJ, 2006 (ISBN 1-59333-301-3)
  • Wolfgang Gust: Der Völkermord an den Armeniern. Zu Klampen, 2005
  • Johannes Lepsius: Deutschland und Armenien 1914–1918, Sammlung diplomatischer Aktenstücke. Donat & Temmen Verlag, 1986
  • Robert Melson: Revolution and Genocide. On the Origins of the Armenian Genocide and the Holocaust. The University of Chicago Press, 1996
  • Samantha Power: „A Problem from Hell”: America and the Age of Genocide. Harper, 2003
  • Sigurd Sverre Stangeland: Die Rolle Deutschlands im Völkermord an den Armeniern 1915-1916. Trondheim: NTNU, 2013.
  • Isidor Wallimann (szerk.): Genocide and the Modern Age: Etiology and Case Studies of Mass Death. Syracuse University Press, 2000
  • G.S. Graber: Caravans to Oblivion: The Armenian Genocide 1915. John Wiley & Sons, Inc., New York, 1996
  • The Armenian Genocide: A Bibliography University of Michigan, Dearborn: Armenian Research Center
  • The Armenian Genocide: A Supplemental Bibliography, 1993-1996 University of Michigan, Dearborn: Armenian Research Center
  • Christopher J.Walker: Armenia: The Survival of a Nation. Revised Second Edition. St. Martin's Press, New York, NY, 1990, 476. o.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Örmény népirtás témájú médiaállományokat.