Olasz front (első világháború)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Olasz front
Első világháború
Dátum 1915. május 23.1918. november 4.
Helyszín Keleti-Alpok, Isonzó, Veneto
Eredmény Antant győzelem, Padovai fegyverszünet, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása
Harcoló felek
Flag of Italy (1861-1946).svgOlaszország
Flag of France.svgFranciaország
Flag of the United Kingdom.svgEgyesült Királyság
US flag 48 stars.svgAmerikai Egyesült Államok
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svgOsztrák–Magyar Monarchia
Flag of the German Empire.svgNémetország
Parancsnokok
Flag of Italy (1861-1946).svgArmando Diaz
Flag of Italy (1861-1946).svgLuigi Cadorna
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svgConrad von Hötzendorf
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svgSvetozar Borojević
Flag of the German Empire.svgOtto von Below

Az olasz front az első világháború egyik frontvonala volt, ahol 1915-től 1918-ig Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai, illetve 1918-ban más antant csapatok és német segédcsapatok is küzdöttek egymással. Olaszország - felbontva a Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött hármasszövetséget - az antant oldalán lépett be az első világháborúba 1915. május 23-án. Az antant - a londoni egyezmény alapján - a háborúba lépésért cserébe Olaszországnak juttatta volna Trentinót (Dél-Tirolt), Triesztet és az isztriai partvidéket, egyes kisebb szigeteket Dalmáciában és az Albánia fölötti protektorátust. Olaszország azt remélte, hogy egy gyors, mindent elsöprő támadással a Monarchia hátországába fog vonulni és nem kell berendezkednie egy nyugati fronthoz hasonló állóháborúba. Ám az 1915-ben támadó olasz csapatokat a Monarchia seregei visszaverték és ennek következtében Olaszországnak egy több évig tartó állóháborúval kellett szembenéznie.

Olaszország hadba lépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szócikk:Olaszország hadba lépése (1915)

Olaszország nem lépett be 1914-ben az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, hiába volt tagja a Hármas szövetségnek. Olaszország tervei között első helyen állt a Balkánon olasz pozíciók megszerzése – mely szemben állt az Osztrák–Magyar Monarchia érdekeivel, az olaszok egy országban való egyesítése – ez érintette Dél-Tirolt és az Isztriai területeket, melyek a Monarchiához tartoztak, továbbá az Adriai-tenger olasz beltengerré tétele – Mare nostrum. A Monarchia nem támogatta egyik célját sem Olaszországnak, mivel azok mindegyike a Monarchia érdekeivel ellentétes volt. Olaszország pont ezért kereste az antant hatalmak támogatását a céljai eléréséhez. 1914. augusztus 7-én a pétervári olasz követet biztosították arról, hogy Olaszország semlegessége esetén is hozzájárulnak az antant hatalmak Trieszt, Dél-Tirol és Vlora Olaszországhoz csatolásához. Olaszország feltételként szabta meg, hogy csak a követeléseinek teljes kielégítése esetén hajlandó belépni az antant oldalán a háborúba, ez a lehetőség 1915 tavaszán nyílt meg, miután az antant számára elemi érdek volt további államok belépése a háborúba, mivel a központi hatalmak jelentős sikereket értek el a tavasz folyamán. A londoni egyezmény biztosította Olaszország számára az igényei teljesülését, május 3-án Olaszország felmondta a hármas szövetséget és május 23-án hadat üzent a Monarchiának.

Az Osztrák–Magyar Monarchia stratégiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz hadüzenet után az Osztrák–Magyar Monarchia háromfrontos háborúba került, a balkáni fronton még mindig a szerb csapatokkal harcoltak, a keleti fronton viszonylagos sikereket értek el az oroszok ellen, és az olasz front pedig azt a veszélyt hordozta magában, hogy Olaszország csapatai többszörös túlerejüket kihasználva benyomulnak a Monarchia hátországába. A Monarchia hadvezetése mindenképpen a jól védhető Isonzó folyónál és Júliai-Alpoknál akarta az olasz támadást megállítani, mert így esélyük volt egy hosszan elhúzódó állóháborút kezdeni Olaszországgal. Az olasz támadás után a Monarchia az 5. hadseregét és két másik hadtestet csoportosított az Isonzó vidékére, így próbálva megállítani ez előrenyomuló olasz haderőt.

A front 1915-1916-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olasz front 1915-1917.

Az isonzói csaták kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország a hadüzenete után rögtön támadást indított az Isonzónál, megkezdve ezzel az isonzói csaták (I…XII.) hosszú sorát. Az előrenyomulás leállt, nem tudták elfoglalni Görzöt, az Isonzónál állóháború alakult ki. Bár az olasz hadsereg nagyobb létszámú volt, mint a Monarchia hadserege, a felszereltsége és a hadvezetése tekintetében alulmúlta az Osztrák–Magyar Monarchia csapatait. Az olaszok a lovasszázadaikat az Alpokban a terepviszonyok miatt nem tudták bevetni, az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna pedig nem volt népszerű katonái körében, és nem is volt kiemelkedő katonai stratéga. Az olasz csapatoknál állandó utánpótlási hiányok keletkeztek, fontos stratégiai pontokat nem sikerült elfoglalniuk, a támadásokban az olaszok általában másfélszer annyi embert vesztettek, mint a monarchiabeli csapatok. A Monarchia csapatait az Isonzó mentén Svetozar Borojević vezérezredes vezette, aki kiváló védekezési stratégiát alkalmazott, ennek köszönhetően a Monarchia e frontszakasza lett a legstabilabb és legjobban megszervezve.

Az asiagói csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1916-ban a monarchia "büntető-támadást" kísérelt meg az olasz fronton Dél-Tirol térségében, Asiago városánál. A 15 monarchiabeli hadosztály áttörte az olasz vonalakat és Verona irányába vonult. A gyors olasz átcsoportosítás a vasútvonalak által akadályozta csak meg, hogy ne omoljon össze 1916-ban az olasz front.

Újabb isonzói csaták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1916-ban folytatódtak a harcok az Isonzónál, ám áttörést nem sikerült elérniük az olasz csapatoknak. Csekély jelentőségű területeket foglaltak el, emellett a görzi hídfőt végleg sikerült olasz ellenőrzés alá vonni. A VI. isonzói csata az olasz front egyik legnagyobb véráldozatú csatájává vált, de stratégiai előnyt továbbra sem tudtak a támadó olasz csapatok elkönyvelni.

A front helyzete 1917-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A caporettói áttörés, az olaszok visszavonulása a Piave vonaláig.

Bár 1917 első felében és nyarán az olaszok kisebb sikereket arattak az Isonzónál, a Monarchia csapataival és az időközben egyre nagyobb számban érkező német haderőkkel továbbra sem bírtak, nem sikerült döntő győzelmet kivívniuk. A XI. isonzói csata után a Monarchia haderői kimerültek, ám ez az olasz csapatokról is elmondható volt, így abban az évben már nem kívánt az olasz hadvezetés további támadást megkezdeni. A Monarchiának az olaszok védekezése időt biztosított arra, hogy összegyűjtsék erőiket a keleti frontról és egy német–osztrák–magyar támadást intézzenek 1917 őszén az olasz frontvonalaon. A támadás Caporetto, a mai Kobarid térségében kezdődött meg, a komplex támadással (repülőgépek, mérgesgáz, rohamcsapatok, ellenség mögé beszivárgó ügynökök és általános gyalogosroham segítségével) sikerült áttörni az olasz frontot. A német–monarchiabeli csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento folyón és a Piave folyóig nyomultak előre. Az olaszok tömegesen dezertáltak, adták meg magukat. A kudarcért az olasz hadvezetés fejét, Luigi Cadorna főparancsnokot nevezték meg, akit leváltottak és helyére Armando Diaz került. Az összeomló olasz frontra angol és francia segéderők érkeztek. Az elsöprő erejű német–monarchiabeli csapatok támadása később a caporettói áttörés néven került be a történelembe.

A háború vége, 1918.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A II. piavei csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Monarchia hadserege a telet már a Piave folyónál töltötte, itt építették ki állásaikat és védelmi vonalaikat. Az olaszok sikeresen építették fel újból hadseregüket, mely a Caporettói áttörés után nagyrészt megsemmisült. 1918-ban már egyesült államokbeli csapatok is megjelentek az olasz fronton. Az olasz hadvezetés nem tervezett támadást 1918-ban, a hadsereg az 1917-es sokkot még nem heverte ki, így a harcoló felek a Piave vonalánál farkasszemet néztek egymással. A Monarchia számára az 1918. év jól indult: a keleti front megszűnt, Ukrajna megszállása által biztosítva volt a Monarchia gabonautánpótlása, a balkáni front stabil volt, nem kellett tartani antant támadástól. Minden erejüket az olasz frontra fordíthatták. A hadvezetés úgy gondolta, hogy egy újabb elsöprő erejű támadással az olasz fronton sikerül Olaszországot fegyverszünetre bírnia, így a Monarchia győztesként kerülne ki a világháborúból. Ám a Monarchia hátországában a sztrájkok, tüntetések állandósultak, az utánpótlás akadozott, a lakosságnak elege volt a háborúból, mielőbbi békét kívántak, és végül megindult a nemzetiségek politikai szervezkedése a Monarchia átalakításáról, esetleg a Monarchia feldarabolásáról. Ilyen helyzetben került sor a II. piavei csatára, mely során a magukra maradt monarchiabeli csapatok – a németek időközben visszatértek a nyugati frontra – támadást intéztek az olaszok ellen. A támadás idejét és helyét az olasz hadvezetés pontosan ismerte, így nem érte váratlanul a roham, és néhány napon belül visszaszorították a Monarchia katonáit. A katonák tömegesen dezertáltak, nem akartak tovább a Monarchiáért harcolni, a magyarok ki akartak lépni a Monarchia hadseregének kötelékéből, csakúgy mint a cseh nemzetiségű katonák is, akik már egy független Csehországért akartak harcolni.

A Vittorio Venetó-i csata – a háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tonale: I. világháborús emléknű
Az olasz front a Vittorio Venetó-i csata során

A Val di Sole-út (SS-48) Tonale-hágó-hoz vezető emelkedőjénél láthatók az osztrák „Sperre Tonale” záróerőd romjai. Az 1915-1918-as hegyvidéki háború („Gebirgskrieg”) során a hágó az osztrákok és olaszok közti frontvonal egy részének számított. 1918. nyarán az osztrákok egy „Unternehmen Lawine” elnevezésű, elterelő (látszat-)támadást indítottak, ezzel azt a tényleges, keleten tervezett támadást leplezték, amely aztán mint az 1918-as „második piavei-offenziva” vált emlékezetessé.

Az első világháború utolsó, zavaros napjaiban az olasz csapatok a Tonale-hágón keresztül a Nonstal-ig nyomultak előre, elzárva az osztrák–magyar csapatok elől az északra vezető visszavonulási utakat, s ezzel fogságba ejtették őket. Így vált ez az akció a „Schlacht von Vittorio Veneto”-nevű olasz győzelemmé, ami ezután a „Villa Giusti-i fegyverszünet”-hez vezetett.

A hágón ma egy olasz háborús emlékmű – a „Monumento Ossario” - áll, továbbá egy templom és az „Albergo della Vittoria” („Győzelemhez Címzett Fogadó”) emlékeztet ezekre a történelmi eseményekre.

Az olasz hadvezetés felismerte, hogy eljött az alkalom a Monarchia feletti döntő győzelemre, ezáltal az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverszünetre kényszerítésére. Az olaszok 1918 októberében lendültek támadásba Vittorio Veneto város közelében, rövid időn belül áttörték a Monarchia frontvonalát és előrenyomultak. A Monarchia hadvezetésében teljes volt a zűrzavar, a katonák dezertáltak, hazafelé indultak. A Monarchia de facto a Vittorio Venetó-i csata közben már nem is létezett, a csehek és a délszlávok nemzeti tanácsokat állítottak fel, a lengyelek önálló Lengyelországon gondolkoztak, Magyarországon és Ausztriában is a császár lemondását követelték, majd forradalmak is kitörtek. A Monarchia államgépezete összeomlott. 1918. november 3-án aláírták a padovai fegyverszünetet a Monarchia formális katonai megbízottjai, a Monarchia csapatai tömegesen estek olasz hadifogságába a háború utolsó napján.

A háború eredményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország között tartó 3 éves háború 1918-ban fejeződött be, a Monarchia vereségével. A Monarchia (részben más hadszíntereken, illetve szövetségesei által elszenvedett vereségek nyomán) széthullott, helyét a térségben nem egy új birodalom, hanem kisebb államok foglalták el, melyek nem nevezhetők nemzetállamoknak, a népesség a legtöbb országban nemzetiségileg ugyanolyan megosztott lett, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában. A Balkánon és a Kárpát-medence térségében hatalmi űr keletkezett, melyet az antant hatalmak akartak elfoglalni, így Görögország, Lengyelország – brit, Románia és Jugoszlávia – francia, Magyarország, Ausztria, Albánia – olasz érdekkörbe tartozott volna. A franciák és a britek azonban ténylegesen nem tudtak dominálni a térségben, az olaszoknak pedig – bár megnyerték a háborút – mégsem sikerült a londoni egyezményben foglaltaknak érvényt szerzniük, kis területeket kapott csak meg Olaszország, pláne az olasz fronton tanúsított véráldozatához képest. Olaszország instabillá vált, állandó sztrájkok követték egymást, tüntetések, gyárfoglalások, végül a politikai rendszer az 1920-as években átstruktúrálódott, létrejött a fasiszta Olaszország, mely újabb területi követelésekkel lépett fel, egy újabb háború megszervezését kezdte el.

Az olasz fronton mindkét oldalon nagyok voltak a veszteségek, az olaszoknak csaknem 500,000 katonájuk maradt a harcmezőn, a Monarchia 200-300,000 embert vesztett az olasz fronton.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz front (első világháború) témájú médiaállományokat.