Lengyel–szovjet háború
| Lengyel–szovjet háború | |||||||||||||||||
 |
|||||||||||||||||
| Lengyel védelmi állás Miłosna közelében (1920 augusztusa) | |||||||||||||||||
| Dátum | 1919–1921 | ||||||||||||||||
| Helyszín | Közép és Kelet-Európa | ||||||||||||||||
| Eredmény | Rigai béke[1] | ||||||||||||||||
|
|||||||||||||||||
A lengyel–szovjet háború Szovjet-Oroszország és Szovjet-Ukrajna, valamint a Második Lengyel Köztársaság és az Ukrán Népköztársaság, négy újonnan született állam között zajlott az első világháború utáni Európában. A háború az egyre terebélyesedő konfliktus végeredménye lett. Lengyelország, amely a felosztásokat követően visszanyerte államiságát, meg akarta védeni azokat a területeket, amelyeket tőle egyszer már elvettek, a szovjetek célja pedig az Orosz Birodalom által ellenőrzött területek megtartása volt, amelyek felett a világháború alatt elvesztették uralmukat. Mind a két oldal saját magát tekinti győztesnek:[1] a lengyelek azt állítják, sikeresen megvédték államukat, míg a szovjetek a lengyelek 1920-as keleti támadásának visszaverése miatt tekintik magukat a győztesnek.
A versailles-i békeszerződés nem rendezte a Lengyelország és Oroszország közötti határokat, ennek megállapítását több, a háborút követő esemény hátráltatta. Ezek közé tartozik az 1917-es orosz forradalom, az orosz, a német és az osztrák birodalom szétesése, az orosz polgárháború, a központi hatalmak kivonulása a keleti frontról, valamint Ukrajna és Belarusz függetlenedési igénye. Lengyelország államfője, Józef Piłsudski elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti határokat, amennyire csak tudja, kitolja, hogy ezt követően meg tudja alkotni a lengyel vezetés alatt álló államot, a Międzymorzét. Ez Közép- és Kelet-Európa nagy részét egybeolvasztotta volna, s így megakadályozta volna mind a német, mind az orosz imperializmus feléledését. Lenin Lengyelországban látta a hidat, ami összeköttetést biztosít más kommunista mozgalmakhoz, amelyek segítségével el tudja terjeszteni Európában a kommunista forradalmakat.
1919-re már a lengyel hadsereg ellenőrizte Nyugat-Ukrajna nagy részét, miután megnyerte a lengyel–ukrán háborút; a Nyugatukrajnai Népköztársaság sikertelenül próbált meg független államot létrehozni, mert erre a területre mind az ukránok, mind a lengyelek igényt tartottak. Ezalatt Oroszországban, az ott folyó polgárháborúban a bolsevikok elkezdték átvenni az irányítást, és elkezdtek nyugatra terjeszkedni, az igényelt területek irányába. 1919 végére világos frontvonal kezdett kirajzolódni. A két fél közötti határon nyílt harc indult, miután Piłsudski serege 1920 áprilisában betört Ukrajnába. Itt egy hevenyészve összeállt, mégis ütőképes csapattal találta magát szemben, amely hirtelen rajtaütött. Ekkor a szovjet csapatok a lengyel erőket egészen a fővárosig, Varsóig visszaszorították. Ezalatt erősödtek a nyugati félelmek, hogy a szovjet csapatok elérik a német határt, és veszélyeztetik a nyugati hatalmak érdekeit. A nyár közepén Varsó eleste már biztosnak látszott, de augusztus közepén a lengyel erők váratlan győzelmet arattak a varsói csatában. Amikor keleten a lengyelek erői mellé állt a hadiszerencse, a szovjetek kérték, hogy kössenek békét, és a háború 1920 októberében tűzszünettel ért véget. Hivatalos békeszerződést 1921. március 18-án írtak alá, Rigában, a rigai békét, amely a vitatott területeket elosztotta Lengyelország és Szovjet-Oroszország között. A háború nagymértékben meghatározta a két világháború közti lengyel–szovjet határt.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Nevek és dátumok
A háborút számos néven emlegetik. Talán a lengyel-szovjet háború a legelterjedtebb, azonban ez félrevezető, mert a Szovjetunió csak 1922 decemberében jött létre. Ebben a háborúban a másik fél Szovjet-Oroszország volt. Az alternatív elnevezések közé tartozik az orosz-lengyel [vagy lengyel-orosz] háború 1919-20/21, hogy megkülönböztessék a régebbi háborúktól.[9] Hívták még lengyel-bolsevik háborúnak is.[10] Ez a második megnevezés (vagy csak egyszerűen az, hogy bolsevik háború (lengyelül Wojna bolszewicka)) sokkal népszerűbb a lengyel forrásokban. Néhány lengyel forrás 1920-as háborúnak nevezi.[11]
A másik vitatott kérdés a háború kezdetének és végének dátuma. Például az Encyclopædia Britannica az 1919-1920-as dátummal kezdi cikkét, de később a következőket mondja: Bár már voltak összetűzések a két ország között 1919-ben, a háború akkor kezdődött, amikor a lengyel államfő, Józef Piłsudski az ukrán nacionalisták vezetőjével, Szimon Petljurával szövetkezett (1920. április 21.) és egyesített erővel próbálták meg lerohanni Ukrajnát, és május 7-én el akarták foglalni Kijevet,[9] míg a lengyel Internetowa encyklopedia PWN[10] több történészhez, például Norman Davieshez[12] hasonlóan - egyértelműen 1919-et tekintik a háború kirobbanásának éveként. A befejezés éve is kétséges. Vagy 1920, vagy 1921. Ez a bonyolultság onnan ered, hogy a tűzszünetet már 1920-ban megkötötték, a háborút hivatalosan lezáró szerződést viszont, csak 1921-ben írták alá.
Míg az 1919-es eseményeket csak kiterjedt konfliktusként lehet leírni, 1920-ra már mindkét fél érzékelte, hogy rendes háborúba keveredett.[12] Az 1919-es összetűzések szoros kapcsolatban álltak az egy évvel később kirobbant háborúval.[12] Az 1920-as történések az 1919-es események logikus következményei, melyeket nem lehetett előre látni.[12]
[szerkesztés] Előzmények
Az első világháború következtében drámaian megváltozott Közép- és Kelet-Európa térképe.[13] Németország terve, miszerint bábállamot hoz létre,[14] ugyanúgy nem valósult meg, mint Oroszországé, amely a birodalom bukása után forradalomba és polgárháborúba süllyedt.[15] Sok nemzet látott ekkor lehetőséget a függetlenedésre, de nem voltak eléggé felkészültek a véghezvitelére.[13] Oroszország úgy tekintett ezekre a területekre, mint rebellis orosz provinciákra, amelyek veszélyesek az ország biztonságára,[16] de ő is képtelen volt időben reagálni.[15]
Az 1918-as nagy-lengyelországi felkelés sikerét követően, az 1795-ös három részre osztás után Lengyelország ismét elnyerte önálló államiságát. 123 évvel azelőtt három szomszédos birodalom felosztotta egymás között. Az ország Második Lengyel Köztársaság néven született újjá, s határait kicsit kibővítette.
Lengyelország nem volt egyedül az új államok megalkotásának lehetőségeivel, s a velük szembesülő problémákkal. Valójában minden új ország határvitákba és összetűzésekbe keveredett. Románia Erdély miatt Magyarországgal, Jugoszlávia Fiume miatt Olaszországgal, Lengyelország Cieszyn miatt Csehszlovákiával, a németekkel Posen és az ukránokkal Kelet-Galícia miatt. Az ukránok, lettek, litvánok, észtek egymással és az oroszokkal, akik szintén megosztottak voltak.[17] A terjedő kommunizmus miatt, ami a müncheni, berlini, budapesti és eperjesi kommunista felkelésekben öltött testet, Winston Churchill a következőt mondta: „Az óriások háborúja befejeződött, a törpéké elkezdődött.”[18] A lengyel-szovjet háborún kívül az összes többi határvillongás rövid életű volt.
A lengyel-szovjet háború inkább a sors mintsem a tervezettség eredményeként lett olyan, amilyen. Sem Szovjet-Oroszország, sem az újonnan alapított Második Lengyel Köztársaság nem akart ilyen hosszú ideig elnyúló háborúba keveredni.[12][19] Lengyelország, amelynek területén áthúzódott az első világháború frontvonala, politikailag labilis volt. Épp csak megnyerte a Nyugatukrán Nemzeti Köztársaság ellen vívott harcát, és máris konfliktusba került Németországgal (sziléziai felkelések) és Csehszlovákiával (lengyel csehszlovák határviták). Azonban a nyugatiak figyelmét lekötötte a forradalmi Oroszországban folyó eseménysor, s azon gondolkodtak, hogy közbe kell-e avatkozniuk. Az 1919 februárjától, az első összecsapások után még majdnem egy évnek el kellett telnie, hogy mindkét fél belássa: már valódi háború résztvevői.[12]
1919 elején Oroszország új kommunista kormányának vezetőjét, Vlagyimir Iljics Lenint felbátorította a Vörös Hadsereg polgárháborús győzelme a fehér oroszok és nyugati szövetségeseik felett, és nagyobb optimizmussal kezdte szemlélni a forradalom jövőjét. A bolsevikok a proletárdiktatúra szükségességét hangsúlyozták, és világméretű kommunista társadalom szükségessége mellett érveltek. Titkolt céljuk az orosz és a német forradalom összekapcsolása[16] és egyéb nyugati kommunista szervezetek támogatása volt. Ennek érdekében Lengyelország volt az a híd, amin a Vörös Hadseregnek át kellett haladnia, hogy ezt megvalósítsa.[16][20] Lenin célja az volt, hogy Breszt-Litovszki békével átengedett területek feletti ellenőrzést visszaszerezze, beszivárogjon a határokon, és Lengyelországban is szovjet kormányt állítson fel, majd elérje Németországot, ahol elképzelései szerint szocialista forradalom tör ki.[16] 1919 nyarának végére a szovjetek megpróbálták átvenni a hatalmat Ukrajna nagy része felett, a kormányt Kijevből ők akarták irányítani. 1919 elején szintén létrehozták a Litván-Belarusz Köztársaságot. Ez a kormány nagyon népszerűtlen volt, a terrorizmus valamint az élelem és egyéb javak a hadsereg számára való rekvirálása miatt.[16] Erre csak a kijevi offenzíva visszaverése után került sor, bár néhány szovjet vezető a háborúban a forradalom nyugatra történő terjesztésének eszközét látta.[16][21] Valójában a bolsevikok a következőt állították:
| „ | De a mi és az önök ellenségei csak becsapják önöket, mikor azt állítják, hogy a szovjet kormány Lengyelországban a Vörös Hadsereg embereinek segítségével a kommunizmust próbálja meggyökereztetni. A kommunizmus csak ott jöhet léte, ahol a dolgozó nép túlnyomó többsége meg van győződve arról, hogy ezt saját erejéből létre tudja hozni. Csak akkor lehet szilárd; csak ebben az esetben tud a kommunizmus már gyökereket ereszteni az országban. Oroszország kommunistái csak azért vannak ott, hogy táplálják ezt a meggyőződést, a saját építő jellegű munkájukkal; nem azért lettek odavezényelve, hogy erőszakkal elterjesszék a kommunizmust.”[22] | ” |
A lengyel-szovjet háború megindulása előtt a lengyel politikusokra nagy hatással volt az akkori államfő, (Naczelnik państwa), Józef Piłsudski[23] meg akarta dönteni az orosz vezetést,[24] és lengyel vezetésű államot akart felállítani[25][26][27][28][29] a független,[29] más birodalmaktól elszakadt területekből, mint Litvánia, Ukrajna és más közép-kelet-európai országok.[30] Az új föderáció neve Międzymorze Föderáció lett volna. Ennek az újonnan létehozandó uniónak az lett volna a legfőbb célja, hogy ellensúlyt biztosítson bármilyen potenciális gyarmatosítási lépéssel szemben, amelyre Németország és Oroszország részéről lehetett számítani. Piłsudski a következőkkel érvelt: „Független Ukrajna nélkül nem lehet független Lengyelország”, de sokkal jobban érdekelte az, hogy Ukrajnát csatolják el Oroszországtól, semmint az ukránok jóléte.[31][32] Nem habozott fegyveres erőket bevetni hogy megpróbálja Lengyelország területét Galícia és Volhinia felé kiterjeszteni, s így megsemmisíteni a az ukrán önrendelkezési törekvéseket a Nyugati-Bugtól északra fekvő területeken, ahol jelentős számú lengyel kisebbség lakott,[16] leginkább a Lvivhez hasonló városokban, Lengyelország jövőjéről szólva Piłsudski a következőket mondta: „Minden, amit nyugaton nyerhetünk, az antanton múlik. Azon, hogy mekkora nyomást gyakorol Németországra. Míg keleten vannak kinyíló és bezáródó ajtók, és minden azon múlik ki és milyen erővel próbálja meg kinyitni őket”.[33]” A lengyel keleti terjeszkedési terv az ő haderejükkel több mint megvalósíthatónak tűnt. Azonban Lengyelországnak nem állt érdekében a nyugatiakkal közösen beavatkozni az orosz polgárháborúba,[16] sem az, hogy magát Oroszországot elfoglalja.[34]
[szerkesztés] Hadműveletek
[szerkesztés] 1919
[szerkesztés] Káosz Kelet-Európában
1918-ban a német hadsereg Max Hoffmann vezetésével elkezdett nyugati irányba visszavonulni. A központi hatalmak (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Török Birodalom, Bulgária) által elhagyott területeken konfliktus tört ki a németek által alapított, a maguk erejéből fejlődött helyi kormányzatok és a bolsevikok között, akik be akarták kebelezni ezeket a területeket Szovjet-Oroszországba.[16] Ennek eredményeképpen majdnem egész Kelet-Európát a káosz jellemezte.[13][18]
1918. november 18-án a szovjet legfelsőbb katonai vezetés utasította a Vörös Hadsereg nyugati részlegét, hogy a német csapatok ober-osti kivonulását követően kezdjék meg a nyugati hadműveleteket. A fő cél az volt, hogy amekkora területet csak lehet, helyi erőforrásokkal védjenek meg. Csakhogy ezekre a területekre az újonnan született lengyel állam is igényt tartott, és a lengyelek is bevonultak a kiürített területekre. Itt több kisebb összecsapás történt a lengyel és a szovjet csapatok között.
1919 elején a legyel-orosz háború mondhatni véletlenül tört ki, mindenféle, a felelős kormányok által adott utasítás nélkül,[12] amikor egy önszerveződő lengyel alakulat Vilniusban a Litván-Belarusz SzSzK-ban megütközött a bolsevik hadsereggel, mindketten a saját kormányuk területét védendő. Végeredményben a sokkal szervezettebb szovjet seregek leverték az ellenállókat, és nyugat felé szorították őket vissza. 1919. január 5-én a Vörös Hadsereg majdnem teljesen zavartalanul elérte Minszket, és véget vetett a rövid életű Belarusz Népköztársaság történelmének. Ugyannakkor egyre több és több lengyel önvédelmi egység bukkant fel Belarusziában és Litvániában (többek között a Litván és Belarusz Önvédemi Erő),[35] és a bolsevistaellenes helyi csoportokkal közösen több helyi összeütközést provokáltak ki. Az újonnan alakult lengyel hadsereg elkezdte keletre küldeni első egységeit, hogy segítsék az önvédelmi erőket, míg Oroszország saját csapatait nyugatra küldte.
1919 tavaszán a szovjetek sorozással 2.200.000 főre növelték a Vörös Hadsereg állományát.[36] Egy részüket nyugatra küldték, más részük belföldön harcolt a fehér lázadók (pl. Gyenyikin) ellen. A nyugati hadseregnek februárban csak 46.000 tagja volt.[2] Ugyanekkor a teljes lengyel hadsereg létszáma 110.000 fő volt, majd áprilisban 170.000, amiből 80.000 volt hadra fogható. 1919 szeptemberében a lengyelek létszáma már 540.000 volt, amiből 230.000 a szovjet fronton harcolt.[37][38]
Február 14-ére a kelet felé haladó lengyel hadsereg megerősítette állásait Kobryn, Pruhany és a Zalewianka valamint a Nyeman vonalánál. Mostynál az első szervezett lengyel csoportok összetalálkoztak a felszerelt Vörös Hadsereggel, ahol a bolsevik egységek lövés nélkül győztek.[10] Lassan elkezdett kialakulni a frontvonal Litvániától Belaruszián át Ukrajnáig.
[szerkesztés] A háború közvetlen előzményei
A Vörös Hadsereg 1919 nyarán szorongatott helyzetbe került a fehér tábornok, Gyenyikin támadása miatt. A francia diplomácia felszólította Piłsudskit, hogy támogassa a tábornok bolsevikellenes hadjáratát, ám az államfő a lengyel érdekeket tartotta szem előtt. A lengyel érdekek pedig Gyenyikin ellen szóltak, hiszen a tábornok kereken kijelentette, hogy a lengyelek a leendő fehér Oroszországban legfeljebb autonómiát kaphatnak. Piłsudski ezért üzenetet küldött a bolsevik vezetőknek, hogy amennyiben a szovjet csapatok néhány kilométerrel visszavonulnak, felhagynak a lengyel katonák közti agitációval, és a Petljura (Az Ukrán Népfront vezére) elleni támadással, akkor a lengyelek irányából nem kell támadástól tartaniuk. A bolsevikok így az ukrán frontról átdobott csapatok segítségével megverték Gyenyikin hadait.
December folyamán a vörösök a fehérek ukrajnai erőit üldözve bevonultak Kijevbe. Ám ezzel nem csak Gyenyikint gyengítették meg, hanem Petljurát is kiűzték az országból, ami a lengyelek kívánságával ellentétes volt. Lengyelországot azonban a szovjet csapatok nem támadták meg, sőt Lenin 1919. december 22-én békeajánlatot tett Varsónak. Ezt 1920. január 28-án megismételték. Az ajánlatban az állt, hogy a szovjet kormány elismeri a független Lengyelországot, elfogadja a belorusz és ukrán frontokat határnak, és nem köt Lengyelország ellen irányuló egyezményt senkivel. Ezzel gyakorlatilag felosztották volna egymás között Belorussziát és Ukrajnát. Ezen tervezet elfogadása esetén Lengyelország területe 388 000 km²-rel nagyobb lett volna, mint amekkora végül a rigai béke nyomán lett. Másrészt viszont jelentős nem lengyel etnikumú népcsoportok kerültek volna Lengyelország határain belülre.
Egyes történészek szerint Szovjet-Oroszország így akarta meghálálni Lengyelországnak a gyenyikini polgárháború alatt tanúsított semleges magatartását. Azt, hogy volt is miért hálásnak lenni, az mutatja, hogy Gyenyikin élete végéig a lengyeleket hibáztatta vereségéért, sőt még a Vörös Hadsereg egyik legtehetségesebb tábornoka, a Lengyelország elleni háborút is irányító Tuhacsevszkij is úgy fogalmazott 1923-ban, hogy „ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel”, akkor a háború „számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt.”
Mások- és köztük Piłsudski is - ezzel szemben azon az állásponton voltak és vannak, hogy ezzel csak időt akart nyerni a szovjet vezetés, amíg rendbe szedi kifulladt csapatait és megfelelő fegyverzettel látja el őket, illetve amíg leveri Gyenyikin erőinek maradékát, és az újabb támadást indító, franciák által támogatott tábornokot, Pjotr Wrangelt. Erre utalt az is, hogy Trockij 1920 januárjában határozottan kijelentette, hogy a burzsoá Lengyelországot le kell rombolni, illetve Saposnyikov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének helyettese haditervet dolgozott ki Lengyelország ellen. Az ukrán fronton négyszeresére növelték a szovjet hadosztályok számát, és Lenin is a háború mellett foglalt állást.
Mindenesetre Piłsudski visszautasította a béketervezetet, és Varsó készülni kezdett a háborúra. Hogy szövetségest szerezzenek, tárgyalásokat kezdeményeztek Petljurával. Az ukrán vezető segítségével akarták a saját pártjukra állítani az ukrán lakosságot. Ezért 1920 április 21-én politikai megállapodást kötöttek, amelyben a lengyel fél elkötelezte magát az ukrán függetlenség és önálló állami lét mellett, cserébe viszont Petljura örökre lemondott Kelet-Galíciáról. Ezt követte április 24-én a katonai egyezmény, amely rögzítette, hogy a felek a jövőben szövetségesnek tekintik egymást. Ezen diplomáciai előkészületek után Piłsudski elérkezettnek látta az időt, hogy megtámadja Szovjet-Oroszországot.
[szerkesztés] 1920 - A háború eseményei
[szerkesztés] A lengyel támadás
Piłsudski 1920. április 25-én indította el csapatait Kijev ellen. Célja az volt, hogy a szovjet hadsereget csatára kényszerítse, és megverje még Kijev előtt, így a szovjetek hadi szellemét megtörve érjen el tartós békét. De a Vörös Hadsereg kitért az összecsapás elől, és így Piłsudski hadai ellenállás nélkül tudtak május 7-én bevonulni a fővárosba.
Míg a lengyel társadalom a győzelmet ünnepelte, addig az orosz nép tragédiaként élte meg Kijev elvesztését. A bolsevik vezetők felhívással fordultak a régi cári tisztekhez, hogy csatlakozzanak a Vörös Hadsereghez, amelynek hatására a szovjet hadseregben közel megduplázódott a volt cári tisztek száma, ez a Vörös Hadsereg ütőképességét nagyban megnövelte. Míg a szovjet vezetés joggal számított az orosz népben felébredő nacionalizmusra, addig az ukránok körében a lengyel megszállás nem váltott ki lelkesedést, csak tudomásul vették az eseményeket. A lengyelek így nem tudták feltölteni csapataikat lelkes ukrán önkéntesekkel.
Jelentősebb szovjet ellenállás május 14-én indult Mihail Tuhacsevszkij vezetésével. A lengyelek ezt még visszaverték, de a július 4-én induló szovjet offenzívát már nem bírták kivédeni. Ekkor írta Tuhacsevszkij a híres hadparancsát: „Az egyetemes forradalom sorsa nyugaton dől el, Lengyelország holttestén át vezet az út a világégéshez. A mi bajonettjeink hoznak majd boldogságot és békét az emberiségnek. A támadás órája eljött. Nyugatra! Vilnába, Minszkbe, Varsóba, előre!”
Tuhacsevszkij alig több mint egy hónap alatt visszaszorította a lengyeleket egészen Varsóig. A kritikus helyzetben lévő lengyel kormány az antant segítségét kérte. A Spába utazó lengyel miniszterelnököt azonban az antant küldöttek nem szövetségesnek kijáró fogadtatásban részesítették, hanem kikötötték, hogy csak akkor segítenek nekik fegyverszünetet kötni, ha elfogadják a határok kérdésében a világháborúban győztes országok küldötteiből álló Legfelsőbb Tanács döntését. A lengyel miniszterelnök kényszerből belement az alkuba. Így az antant jelölhette ki a tescheni lengyel-csehszlovák határt. Az eredmény a lengyeleknek határozottan kedvezőtlen volt, hiszen habár Lengyelország megkapta a terület csaknem felét, de az értékes iparvidékek és szénmedencék mind a cseheknek jutottak. Lengyelország tekintettel a kritikus hadászati helyzetre, ideiglenesen beleegyezett a határba.
Az angol külügyminiszter, George Curzon felszólította a szovjet kormányt a hadműveletek befejezésére, és a Suwałki-Białystok-Bug vonal országhatárként való elfogadására. Moszkva azonban határozottan elutasította az angol döntőbíróságot, és kijelentette, hogy csak Varsóval hajlandó tárgyalni. Azonban olyan feltételeket szabtak a lengyel államnak, hogy annak elfogadása gyakorlatilag öngyilkossággal ért volna fel. Így a lengyel vezetés is a háború folytatása mellett tette le a voksát.
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ a b A győzelem kérdésében nincs teljes megegyezés. Az orosz és a lengyel történészek egyaránt saját hazájukat tekintik győztesnek. A nem érintett országok szakértői a háború végét lengyel győzelemnek vagy eldöntetlennek tekintik. Lenin a Bolsevik Párt 9. Kongresszusához írt levelében, 1920. szeptember 20-án a következőt írta a háború kimeneteléről: „Egy szóval: gigantikus, soha nem látott ütközet” (ld: The Unknown Lenin, ed. Richard Pipes, Yale University Press, ISBN 0-300-06919-7 Document 59, Google Print, p. 106).
- ^ a b Davies, Norman, White Eagle, Red Star: the Polish-Soviet War, 1919–20, Pimlico, 2003, ISBN 0-7126-0694-7. (Első kiadás: New York, St. Martin's Press, inc., 1972.) 39. oldal
- ↑ Davies, White Eagle…, Lengyel kiadás, p.142–143
- ↑ Davies, Norman, White Eagle, Red Star: the Polish-Soviet War, 1919–20, Pimlico, 2003, ISBN 0-7126-0694-7. (Első kiadás: New York, St. Martin's Press, inc., 1972.) 41. oldal
- ↑ Davies, White Eagle…, Lengyel kiadás, 162- és 202. oldal
- ↑ POLISH-RUSSIAN FINDINGS ON THE SITUATION OF RED ARMY SOLDIERS IN POLISH CAPTIVITY (1919–1922). Hivatalos lengyel kormányzati feljegyzés Rezmar, Karpus and Matvejev 2004-es könyve alapján.
- ^ a b c (lengyelül) Karpus, Zbigniew, Alexandrowicz Stanisław, Waldemar Rezmer, Zwycięzcy za drutami. Jeńcy polscy w niewoli (1919–1922). Dokumenty i materiały (Victors Behind Barbed Wire: Polish Prisoners of War, 1919–1922: Documents and materials), Toruń, Wydawnictwo Uniwersytetu Mikołaja Kopernika w Toruniu, 1995, ISBN 83-231-0627-4.
- ↑ (lengyelül) Bohdan Urbankowski, Józef Piłsudski: marzyciel i strateg, (Józef Piłsudski: Álmodozó és stratéga), Tom pierwszy, Wydawnictwo ALFA, Varsó, 1997, ISBN 83-7001-914-5, p. 453–453>
- ^ a b Lásd például: orosz-lengyel háború az Encyclopædia Britannicában
Orosz-lengyel háború (1919–20), katonai összecsapás Lengyelország és Szovjet-Oroszország között, amely meg akarta szerezni Ukrajnát. (…) Bár már voltak összetűzések a két ország között 1919-ben, a háború akkor kezdődött, amikor a lengyel államfő, Józef Piłsudski az ukrán nacionalisták vezetőjével, Szimon Petlurával (1920. április 21.) egyesített erőivel próbálta meg lerohanni Ukrajnát, s május 7-én el akarták foglalni Kijevet. - ^ a b c (lengyelül) Wojna polsko-bolszewicka. Bejegyzés az Internetowa encyklopedia PWN-ben.
- ↑ Például: 1) Cisek, Janusz, Sąsiedzi wobec wojny 1920 roku. Wybór dokumentów. (A szomszédok hozzáállása az 1920-as háborúhoz. Dokumentumgyűjtemény. ), Lengyel Kulturális Alapítvány 1990, London, ISBN 0-85065-212-X 2) Janusz Szczepanski, Wojna 1920 roku na Mazowszu i Podlasiu (War of 1920 in Mazowsze and Podlasie), Wyższa Szkoła Humanistyczna, 1995, ISBN 83-86643-30-7, 3 ) Władysław Sikorski, Nad Wisłą i Wkrą. Studium do polsko - radzieckiej wojny 1920 roku, (A Visztulánál és a Wkránál: hozzájárulás az 1920-as lengyel-szovjet háború tanulmányozásához), 1928; legutóbbi kiadás, Warsawa, Agencija Omnipress, 1991, ISBN 83-85028-15-3
- ^ a b c d e f g Davies, Norman, White Eagle, Red Star: the Polish-Soviet War, 1919–20, Pimlico, 2003, ISBN 0-7126-0694-7. (First edition: New York, St. Martin's Press, inc., 1972.) 22. oldal
- ^ a b c Thomas Grant Fraser, Seamus Dunn, Habsburg Ottó, Europe and Ethnicity: the First World War and contemporary ethnic conflict, Routledge, 1996, ISBN 0-415-11995-2, Google Print, p.2
- ↑ Geoffrey Jukes, Peter Simkins, Michael Hickey, The First World War, Osprey Publishing, 2002, 184176342X, Google Print, p.84, p.85
- ^ a b Erik Goldstein, Wars and Peace Treaties, Routledge, 1992, ISBN 0-415-07822-9, Google Print, p.51
- ^ a b c d e f g h i THE REBIRTH OF POLAND. University of Kansas, Anna M. Cienciala előadásvázlatai, 2004.
- ↑ Davies, Norman, White Eagle, Red Star: the Polish-Soviet War, 1919–20, Pimlico, 2003, ISBN 0-7126-0694-7. (Első kiadás: New York, St. Martin's Press, inc., 1972.) 21. oldal
- ^ a b Adrian Hyde-Price, Germany and European Order, Manchester University Press, 2001, ISBN 0-7190-5428-1 Google Print, p.75
- ↑ Norman Davies, God's Playground. 2. kötet: 1795 to the Present. Columbia University Press, 2005 [1982]. ISBN 0-231-12819-3. Google Print, p.292
- ↑ Davies, Norman, White Eagle, Red Star: the Polish-Soviet War, 1919–20, Pimlico, 2003, ISBN 0-7126-0694-7. (Első kiadás: New York, St. Martin's Press, inc., 1972.) 29. oldal
- ↑ Ronald Grigor Suny, The Soviet Experiment: Russia, the USSR, and the Successor States, Oxford University Press, ISBN 0-19-508105-6, Google Print, p.106
- ↑ EH Carr, The Bolshevik Revolution, volume 3, p.165, London
- ↑ Józef Piłsudski, lengyel forradalmár és államférfi, az 1918 novemberében alapított lengyel állam első vezetője. (Józef Piłsudski az Encyclopedia Britannicában)
1918 novemberében [Piłsudski] visszatért Varsóba, átvette a lengyel hadsereg feletti irányítást, és saját vezetésével kikiáltotta a lengyel köztársaságot. (Piłsudski, Joseph a Columbia Encyclopediában) - ↑ Timothy Snyder, Covert Polish missions across the Soviet Ukrainian border, 1928–1933 (p.55, p.56, p.57, p.58, p.59, in Cofini, Silvia Salvatici (a cura di), Rubbettino, 2005).
Timothy Snyder, Sketches from a Secret War: A Polish Artist's Mission to Liberate Soviet Ukraine, Yale University Press, 2005, ISBN 0-300-10670-X, (p.41, p.42, p.43) - ↑ „[Piłsudski] azt remélte, hogy a már nem létező Lengyel-Litván Unió területét is beolvasztja Lengyelországba, s így többnemzetiségű, lengyel vezetésű föderációt hoz létre.”
Aviel Roshwald, "Ethnic Nationalism and the Fall of Empires: Central Europe, the Middle East and Russia, 1914–1923", p. 37, Routledge (UK), 2001, ISBN 0-415-17893-2 - ↑ „Bár a lengyel elnök és társai talán békét akartak, más lengyel vezetők eltérő véleményen voltak. Josef Piłsudski, a lengyel hadsereg megalapítója és vezére, leginkább az utóbbiakkal értett egyet. Piłsudski nemcsak azt remélte, nemsokára egy lengyel nemzeti államot hoz létre, hanem a népek egy nagyobb föderációját a lengyelek vezetése alatt, amely helyettesítené Oroszországot, mint Kelet-Európa legerősebb hatalmát. Litvánia, Fehéroroszország és Ukrajna ennek mind részesei lettek volna. Terve egy sokkal kisebb Oroszországot eredményezett volna, egy terv, amely kiállt volna bármilyen, a győzelem előtt kötött megállapodással szemben.”
Richard K Debo, Survival and Consolidation: The Foreign Policy of Soviet Russia, 1918–192, Google Print, p. 59, McGill-Queen's Press, 1992, ISBN 0-7735-0828-7. - ↑ „Piłsudski programja egy lengyel központú föderációja az újonnan függetlenedett államoknak; ez ellentétben állt mind Oroszország, mind Németország érdekeivel, és újjáébresztett egy régi, XIX. századi romantikus képzelgést a Fiatal Lengyelországról.”
James H. Billington, Fire in the Minds of Men, p. 432, Transaction Publishers, ISBN 0-7658-0471-9 - ↑ „Piłsudski álma az volt, hogy a Németország és Oroszország között lakó összes népet egy hatalmas föderációban fogja össze, amelyben méreténél fogva Lengyelország játszaná a vezető szerepet, míg Dmowski egy olyan nagy Lengyelországot akart látni, amelyben a többi szláv nép asszimilálódik (Międzymorze Federation of independent), ”
Andrzej Paczkowski, The Spring Will Be Ours: Poland and the Poles from Occupation to Freedom, p. 10, Penn State Press, 2003, ISBN 0-271-02308-2 - ^ a b David Parker, The Tragedy of Great Power Politics, W. W. Norton & Company, 2001, ISBN 0-393-02025-8, Google Print, p.194
- ↑ Zbigniew Brzezinski a Wacław Jędrzejewicznek, Piłsudski A Life For Polandhoz írt bevezetőjében a következőket írta: Piłsudski elképzelése Lengyelországról soha nem volt figyelembe véve. Terve olyan lengyel állam megalkotása volt, ami megvédhető egy esetleges orosz inváziótól, de nem sikerült megalakítania azt a többnemzetiségű szövetséget, amely elsősorban a társadalmi igazságosságon és a nemzetiségi tolerancián nyugodott volna, ahogy azt fiatal korában elképzelte. El lehet azon gondolkodni, milyen hatásos volt az emléke a lengyel nacionalizmus idején…. Idézve: this website
- ↑ „Az újonnan megalakult Lengyelországot sokkal inkább érdekelte határainak keleti és délkeleti bővítése, (a tengerek között), mint az, hogy segítsen egy olyan új ukrán államnak, aminek vezetője a de facto diktátor Petlura.” ("A Belated Idealist." Zerkalo Nedeli (Mirror Weekly), May 22–28, 2004. Available online in Russian and in Ukrainian.)
Piłsudski állítólag a következőt mondta: „A lengyel függetlenség kivívása után foglalkozunk majd Lengyelország méretével”. (ibid) - ↑ Egy hónappal Piłsudski halála előtt a következőket mondta segítőjének: „Életem értelmetlen. Nem sikerült létrehozni az Oroszországtól független Ukrajnát.”
<(oroszul)(ukránul) Oleksa Pidlutskyi, Postati XX stolittia, (A XX. század statisztikája), Kiev, 2004, ISBN 966-8290-01-1, Sablon:LCCN. Chapter "Józef Piłsudski: The Chief who Created Himself a State" reprinted in Zerkalo Nedeli (the Mirror Weekly), Kijev, February 3–9, 2001, in Russian and in Ukrainian. - ↑ MacMillan, Margaret, Paris 1919 : Six Months That Changed the World, Random House Trade Paperbacks, 2003, ISBN 0-375-76052-0, p.212"
- ↑ JOSEPH PILSUDSKI. Interjú Dymitr Merejkowskyvel, 1921. Oroszból Harriet E Kennedy fordította B.A. London & Edinburgh, Sampson Low, Marston & Co Ltd 1921. Piłsudski azt mondta: „Lengyelországnak nincs mit tennie a régi Írország visszaállításának ügyében. Akármi mást, mint a bolsevizmust”. Quoted from this site.
- ↑ Łukowski, Grzegorz és Rafał E. Stolarski, Walka o Wilno. Z dziejów Samoobrony Litwy i Białorusi, 1918–1919 (Harc Wilnóért. A Litván és Belarusz Önvédő Erő történetéből, 1918–1919), Adiutor, 1994, ISBN 83-900085-0-5
- ↑ (angolul) Orlando Figes The Red Army and Mass Mobilization during the Russian Civil War 1918–1920 Past and Present 129. szám 168-211. oldal
- ↑ (lengyelül) Andrzej Bartnik: Bitwa niemeńska 29 VIII - 18 X 1920: dokumenty operacyjne 1998 Marek Tarczyński RYTM Varsó
- ↑ Davies, Norman, White Eagle, Red Star: the Polish-Soviet War, 1919–20, Pimlico, 2003, ISBN 0-7126-0694-7. (Első kiadás: New York, St. Martin's Press, inc., 1972) 83. oldal
[szerkesztés] Források
[szerkesztés] További infromációk
[szerkesztés] Kapcsolódó szócikkek
 |
Ez a hadtudományi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
 |
Ez a Lengyelország történelméről szóló lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
