Lengyel–szovjet háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lengyel–szovjet háború
Polish-soviet war 1920 Polish defences near Milosna, August.jpg
Lengyel védelmi állás Miłosna közelében (1920 augusztusa)
Dátum 19191921
Helyszín Közép és Kelet-Európa
Eredmény rigai béke[1]
Harcoló felek
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Oroszországi SZSZSZK
Flag of Ukrainian SSR (1919-1929).svg Ukrán SZSZK
Flag of Poland 2.svg Második Lengyel Köztársaság
Flag of the Ukranian State.svg Ukrán Népköztársaság
Parancsnokok
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Lev Trockij
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Mihail Tuhacsevszkij
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Alekszandr Jegonov
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Szemjon Bugyonnij
Flag of Poland 2.svg Józef Piłsudski
Flag of Poland 2.svg Edward Rydz-Śmigły
Flag of Poland 2.svg Władysław Sikorski
Flag of the Ukranian State.svg Szimon Petljura
Haderő
1919 elején 50 000,[2] 1920 végén már majdnem 800 000[3] 1919 elején 50 000,[4] 1920 augusztusában 738 000[5]
Veszteségek
Ismeretlen, 80 000[6] fogságban 47 571[7]-et megöltek,
96 250-[8]
113 518 sebesült,[7]
51 351 fogságban[7]

A lengyel–szovjet háború (a lengyel történetírásban lengyel–bolsevik háború) Szovjet-Oroszország és Szovjet-Ukrajna, valamint a Második Lengyel Köztársaság és az Ukrán Népköztársaság, négy újonnan született állam között zajlott az első világháború utáni Európában. A háború az egyre terebélyesedő konfliktus végeredménye lett. Lengyelország, amely a felosztásokat követően visszanyerte államiságát, meg akarta védeni azokat a területeket, amelyeket tőle egyszer már elvettek, a szovjetek célja pedig az Orosz Birodalom által ellenőrzött területek megtartása volt, amelyek felett a világháború alatt elvesztették uralmukat. Mind a két oldal saját magát tekinti győztesnek:[1] a lengyelek azt állítják, sikeresen megvédték államukat, míg a szovjetek a lengyelek 1920-as keleti támadásának visszaverése miatt tekintik magukat a győztesnek.

A versailles-i békeszerződés nem rendezte a Lengyelország és Oroszország közötti határokat, ennek megállapítását több, a háborút követő esemény hátráltatta. Ezek közé tartozik az 1917-es orosz forradalom, az orosz, a német és az osztrák birodalom szétesése, az orosz polgárháború, a központi hatalmak kivonulása a keleti frontról, valamint Ukrajna és Fehéroroszország függetlenedési igénye. Lengyelország államfője, Józef Piłsudski elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti határokat, amennyire csak tudja, kitolja, hogy ezt követően meg tudja alkotni a lengyel vezetés alatt álló államok föderációját, a Międzymorzét. Ez Közép- és Kelet-Európa nagy részét egybeolvasztotta volna, s így megakadályozta volna mind a német, mind az orosz imperializmus feléledését. Lenin Lengyelországban látta a hidat, ami összeköttetést biztosít más kommunista mozgalmakhoz, amelyek segítségével el tudja terjeszteni Európában a kommunista forradalmakat.

1919-re már a lengyel hadsereg ellenőrizte Nyugat-Ukrajna nagy részét, miután megnyerte a lengyel–ukrán háborút; a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság sikertelenül próbált meg független államot létrehozni, mert erre a területre mind az ukránok, mind a lengyelek igényt tartottak. Ezalatt Oroszországban, az ott folyó polgárháborúban a bolsevikok elkezdték átvenni az irányítást, és elkezdtek nyugatra terjeszkedni, az igényelt területek irányába. 1919 végére világos frontvonal kezdett kirajzolódni. A két fél közötti határon nyílt harc indult, miután Piłsudski serege 1920 áprilisában betört Ukrajnába. Itt egy hevenyészve összeállt, mégis ütőképes csapattal találta magát szemben, amely hirtelen rajtaütött. Ekkor a szovjet csapatok a lengyel erőket egészen a fővárosig, Varsóig visszaszorították. Ezalatt erősödtek a nyugati félelmek, hogy a szovjet csapatok elérik a német határt, és veszélyeztetik a nyugati hatalmak érdekeit. A nyár közepén Varsó eleste már biztosnak látszott, de augusztus közepén a lengyel erők váratlan győzelmet arattak a varsói csatában. 1920. szeptember végén a lengyelek újabb győzelmet arattak a nyemani csatában.[9] Amikor keleten a lengyelek erői mellé állt a hadiszerencse, a szovjetek kérték, hogy kössenek békét, és a háború 1920 októberében tűzszünettel ért véget. Hivatalos békeszerződést 1921. március 18-án írtak alá, Rigában, a rigai békét, amely a vitatott területeket elosztotta Lengyelország és Szovjet-Oroszország között. A háború nagymértékben meghatározta a két világháború közti lengyel–szovjet határt.

Nevek és dátumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háborút számos néven emlegetik. Talán a lengyel-szovjet háború a legelterjedtebb, azonban ez félrevezető, mert a Szovjetunió csak 1922 decemberében jött létre. Ebben a háborúban a másik fél Szovjet-Oroszország volt. Az alternatív elnevezések közé tartozik az orosz-lengyel [vagy lengyel-orosz] háború 1919-20/21, hogy megkülönböztessék a régebbi háborúktól.[10] Hívták még lengyel-bolsevik háborúnak is.[11] Ez a második megnevezés (vagy csak egyszerűen az, hogy bolsevik háború (lengyelül Wojna bolszewicka)) sokkal népszerűbb a lengyel forrásokban. Néhány lengyel forrás 1920-as háborúnak nevezi.[12]

A másik vitatott kérdés a háború kezdetének és végének dátuma. Például az Encyclopædia Britannica az 1919-1920-as dátummal kezdi cikkét, de később a következőket mondja: Bár már voltak összetűzések a két ország között 1919-ben, a háború akkor kezdődött, amikor a lengyel államfő, Józef Piłsudski az ukrán nacionalisták vezetőjével, Szimon Petljurával szövetkezett (1920. április 21.) és egyesített erővel próbálták meg lerohanni Ukrajnát, és május 7-én el akarták foglalni Kijevet,[10] míg a lengyel Internetowa encyklopedia PWN[11] több történészhez, például Norman Davieshez[13] hasonlóan - egyértelműen 1919-et tekintik a háború kirobbanásának éveként. A befejezés éve is kétséges. Vagy 1920, vagy 1921. Ez a bonyolultság onnan ered, hogy a tűzszünetet már 1920-ban megkötötték, a háborút hivatalosan lezáró szerződést viszont, csak 1921-ben írták alá.

Míg az 1919-es eseményeket csak kiterjedt konfliktusként lehet leírni, 1920-ra már mindkét fél érzékelte, hogy rendes háborúba keveredett.[13] Az 1919-es összetűzések szoros kapcsolatban álltak az egy évvel később kirobbant háborúval.[13] Az 1920-as történések az 1919-es események logikus következményei, melyeket nem lehetett előre látni.[13]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lengyelország vezetője Józef Piłsudski
Lengyelország 1795-ös felosztása, A színezett területek a lengyel-litván unió területét mutatják, közvetlenül a felosztást megelőzően. A kék területet Poroszország, a zöldet Ausztria és Magyarország, a cián színűt pedig az Orosz Birodalom kapta.
A szovjetek vezetője, Lenin
Lengyelország újjászületése - a helyzet 1919. márciusa felében

██ felszabadított terület[14]

██ Oroszország és azáltal megszállt területek

██ Nyugatukrán Népköztársaság

██ Litvánia

██ Lettország

██ Csehszlovákia

██ Németország

██ Románia

Szovjet propagandaplakát. A szöveg: „így múlik el a földbirtokos álma.”

Az első világháború következtében drámaian megváltozott Közép- és Kelet-Európa térképe.[15] Németország terve, miszerint bábállamot hoz létre,[16] ugyanúgy nem valósult meg, mint Oroszországé, amely a birodalom bukása után forradalomba és polgárháborúba süllyedt.[17] Sok nemzet látott ekkor lehetőséget a függetlenedésre, de nem voltak eléggé felkészültek a véghezvitelére.[15] Oroszország úgy tekintett ezekre a területekre, mint rebellis orosz provinciákra, amelyek veszélyesek az ország biztonságára,[18] de ő is képtelen volt időben reagálni.[17]

A 1918-as nagy-lengyelországi felkelés sikerét követően, az 1795-ös három részre osztás után Lengyelország ismét elnyerte önálló államiságát. 123 évvel azelőtt három szomszédos birodalom felosztotta egymás között. Az ország Második Lengyel Köztársaság néven született újjá, s határait kicsit kibővítette.

Lengyelország nem volt egyedül az új államok megalkotásának lehetőségeivel, s a velük szembesülő problémákkal. Valójában minden új ország határvitákba és összetűzésekbe keveredett. Románia Erdély miatt Magyarországgal, Jugoszlávia Fiume miatt Olaszországgal, Lengyelország Teschen miatt Csehszlovákiával, a németekkel Posen és az ukránokkal Kelet-Galícia miatt. Az ukránok, lettek, litvánok, észtek egymással és az oroszokkal, akik szintén megosztottak voltak.[19] A terjedő kommunizmus miatt, ami a müncheni, berlini, eperjesi kommunista felkelésekben és a Magyarországi Tanácsköztársaságban öltött testet, Winston Churchill a következőt mondta: „Az óriások háborúja befejeződött, a törpéké elkezdődött.”[20] A lengyel-szovjet háborún kívül az összes többi határvillongás rövid életű volt.

A lengyel-szovjet háború inkább a sors mintsem a tervezettség eredményeként lett olyan, amilyen. Sem Szovjet-Oroszország, sem az újonnan alapított Második Lengyel Köztársaság nem akart ilyen hosszú ideig elnyúló háborúba keveredni.[13][21] Lengyelország, amelynek területén áthúzódott az első világháború frontvonala, politikailag labilis volt. Épp csak megnyerte a Nyugatukrán Népköztársaság ellen vívott harcát, és máris konfliktusba került Németországgal (sziléziai felkelések) és Csehszlovákiával (lengyel csehszlovák határviták). Azonban a nyugatiak figyelmét lekötötte a forradalmi Oroszországban folyó eseménysor, s azon gondolkodtak, hogy közbe kell-e avatkozniuk. Az 1919 februárjától, az első összecsapások után még majdnem egy évnek el kellett telnie, hogy mindkét fél belássa: már valódi háború résztvevői.[13]

1919 elején Oroszország új kommunista kormányának vezetőjét, Lenint felbátorította a Vörös Hadsereg polgárháborús győzelme a fehér oroszok és nyugati szövetségeseik felett, és nagyobb optimizmussal kezdte szemlélni a forradalom jövőjét. A bolsevikok a proletárdiktatúra szükségességét hangsúlyozták, és világméretű kommunista társadalom szükségessége mellett érveltek. Titkolt céljuk az orosz és a német forradalom összekapcsolása[18] és egyéb nyugati kommunista szervezetek támogatása volt. Ennek érdekében Lengyelország volt az a híd, amin a Vörös Hadseregnek át kellett haladnia, hogy ezt megvalósítsa.[18][22] Lenin célja az volt, hogy Breszt-litovszki békével átengedett területek feletti ellenőrzést visszaszerezze, beszivárogjon a határokon, és Lengyelországban is szovjet kormányt állítson fel, majd elérje Németországot, ahol elképzelései szerint szocialista forradalom tör ki.[18] 1919 nyarának végére a szovjetek megpróbálták átvenni a hatalmat Ukrajna nagy része felett, a kormányt Kijevből ők akarták irányítani. 1919 elején szintén létrehozták a Litván-Fehérorosz Köztársaságot. Ez a kormány nagyon népszerűtlen volt, a terrorizmus valamint az élelem és egyéb javak a hadsereg számára való rekvirálása miatt.[18] Erre csak a kijevi offenzíva visszaverése után került sor, bár néhány szovjet vezető a háborúban a forradalom nyugatra történő terjesztésének eszközét látta.[18][23] Valójában a bolsevikok a következőt állították:


De a mi és az önök ellenségei csak becsapják önöket, mikor azt állítják, hogy a szovjet kormány Lengyelországban a Vörös Hadsereg embereinek segítségével a kommunizmust próbálja meggyökereztetni. A kommunizmus csak ott jöhet léte, ahol a dolgozó nép túlnyomó többsége meg van győződve arról, hogy ezt saját erejéből létre tudja hozni. Csak akkor lehet szilárd; csak ebben az esetben tud a kommunizmus már gyökereket ereszteni az országban. Oroszország kommunistái csak azért vannak ott, hogy táplálják ezt a meggyőződést, a saját építő jellegű munkájukkal; nem azért lettek odavezényelve, hogy erőszakkal elterjesszék a kommunizmust.”[24]

A lengyel-szovjet háború megindulása előtt a lengyel politikusokra nagy hatással volt az akkori államfő, (Naczelnik państwa), Józef Piłsudski[25] meg akarta dönteni az orosz vezetést,[26] és lengyel vezetésű államot akart felállítani[27][28][29][30][31] a független,[31] más birodalmaktól elszakadt területekből, mint Litvánia, Ukrajna és más közép-kelet-európai országok.[32] Az új föderáció neve Międzymorze Föderáció lett volna. Ennek az újonnan létehozandó uniónak az lett volna a legfőbb célja, hogy ellensúlyt biztosítson bármilyen potenciális gyarmatosítási lépéssel szemben, amelyre Németország és Oroszország részéről lehetett számítani. Piłsudski a következőkkel érvelt: „Független Ukrajna nélkül nem lehet független Lengyelország”, de sokkal jobban érdekelte az, hogy Ukrajnát csatolják el Oroszországtól, semmint az ukránok jóléte.[33][34] Nem habozott fegyveres erőket bevetni hogy megpróbálja Lengyelország területét Galícia és Volhinia felé kiterjeszteni, s így megsemmisíteni a az ukrán önrendelkezési törekvéseket a Nyugati-Bugtól északra fekvő területeken, ahol jelentős számú lengyel kisebbség lakott,[18] leginkább a Lwówhoz hasonló városokban, Lengyelország jövőjéről szólva Piłsudski a következőket mondta: „Minden, amit nyugaton nyerhetünk, az antanton múlik. Azon, hogy mekkora nyomást gyakorol Németországra. Míg keleten vannak kinyíló és bezáródó ajtók, és minden azon múlik ki és milyen erővel próbálja meg kinyitni őket”.[35]” A lengyel keleti terjeszkedési terv az ő haderejükkel több mint megvalósíthatónak tűnt. Azonban Lengyelországnak nem állt érdekében a nyugatiakkal közösen beavatkozni az orosz polgárháborúba,[18] sem az, hogy magát Oroszországot elfoglalja.[36]

Lengyel propaganda-plakáton lengyel lovaskatona és egy vöröskatona. A szöveg:"Üsd a bolsevikot!"

Hadműveletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1919[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Káosz Kelet-Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1918-ban a német hadsereg Max Hoffmann vezetésével elkezdett nyugati irányba visszavonulni. A központi hatalmak (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Török Birodalom, Bulgária) által elhagyott területeken konfliktus tört ki a németek által alapított, a maguk erejéből fejlődött helyi kormányzatok és a bolsevikok között, akik be akarták kebelezni ezeket a területeket Szovjet-Oroszországba.[18] Ennek eredményeképpen majdnem egész Kelet-Európát a káosz jellemezte.[15][20]

1918. november 18-án a szovjet legfelsőbb katonai vezetés utasította a Vörös Hadsereg nyugati részlegét, hogy a német csapatok Ober Ost-i kivonulását követően kezdjék meg a nyugati hadműveleteket. A fő cél az volt, hogy amekkora területet csak lehet, helyi erőforrásokkal védjenek meg. Csakhogy ezekre a területekre az újonnan született lengyel állam is igényt tartott, és a lengyelek is bevonultak a kiürített területekre. Itt több kisebb összecsapás történt a lengyel és a szovjet csapatok között.

1919 elején a lengyel – orosz háború mondhatni véletlenül tört ki, mindenféle, a felelős kormányok által adott utasítás nélkül,[13] amikor egy önszerveződő lengyel alakulat Vilnában a Litván-Fehérorosz SZSZK-ban megütközött a bolsevik hadsereggel, mindketten a saját kormányuk területét védendő. Végeredményben a sokkal szervezettebb szovjet seregek leverték az ellenállókat, és nyugat felé szorították őket vissza. 1919. január 5-én a Vörös Hadsereg majdnem teljesen zavartalanul elérte Minszket, és véget vetett a rövid életű Fehérorosz Népköztársaság történelmének. Ugyanakkor egyre több és több lengyel önvédelmi egység bukkant fel Fehéroroszországban és Litvániában (többek között a Litván és Fehérorosz Önvédelmi Erő),[37] és a bolsevistaellenes helyi csoportokkal közösen több helyi összeütközést provokáltak ki. Az újonnan alakult lengyel hadsereg elkezdte keletre küldeni első egységeit, hogy segítsék az önvédelmi erőket, míg Oroszország saját csapatait nyugatra küldte.

1919 tavaszán a szovjetek sorozással 2 200 000 főre növelték a Vörös Hadsereg állományát.[38] Egy részüket nyugatra küldték, más részük belföldön harcolt a fehér lázadók (pl. Anton Gyenyikin) ellen. A nyugati hadseregnek februárban csak 46 000 tagja volt.[2] Ugyanekkor a teljes lengyel hadsereg létszáma 110 000 fő volt, majd áprilisban 170 000, amiből 80 000 volt hadra fogható. 1919 szeptemberében a lengyelek létszáma már 540 000 volt, amiből 230 000 a szovjet fronton harcolt.[39][40]

Február 14-ére a kelet felé haladó lengyel hadsereg megerősítette állásait Kobryń, Prużany és a Zelvjanka folyó valamint a Nyeman vonalánál. Mosztinál az első szervezett lengyel csoportok összetalálkoztak a felszerelt Vörös Hadsereggel, ahol a bolsevik egységek lövés nélkül győztek.[11] Lassan elkezdett kialakulni a frontvonal Litvániától Fehéroroszországon át Ukrajnáig.

A háború közvetlen előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Piłsudski és Petljura Kijevben (1920)
Mihail Tuhacsevszkij

A március 5-én a lengyelek elfoglalták Pinszket és elértek Lidához. Április 16-án megkezdték a támadást, amelynek célja a Vilna elfoglalása volt. Meghódították Lidát, Navahrudakot, Baranavicsit, Vilnát, azután Minszket, Babrujszkot és Bariszavot. Északon a lengyeleknek sikerült felvenni a kapcsolatot a lett hadsereggel. 1920. januárjában elfoglalták Daugavpilst, amelyet átengedték a letteknek.

1919. szeptemberében a lengyelek feltörték az orosz rejtjelet, ami jelentősen megkönnyített a lengyel fővezérnek, Józef Piłsudski marsallnak, a döntéshozatalt.

A Vörös Hadsereg 1919 nyarán szorongatott helyzetbe került a fehér tábornok, Anton Gyenyikin támadása miatt. A francia diplomácia felszólította Piłsudskit, hogy támogassa a tábornok bolsevikellenes hadjáratát, ám az államfő a lengyel érdekeket tartotta szem előtt. A lengyel érdekek pedig Gyenyikin ellen szóltak, hiszen a tábornok 1919 augusztusában kereken kijelentette, hogy a lengyelek a leendő fehér Oroszországban legfeljebb autonómiát kaphatnak. Piłsudski ezért üzenetet küldött a bolsevik vezetőknek, hogy amennyiben a szovjet csapatok néhány kilométerrel visszavonulnak, felhagynak a lengyel katonák közti agitációval, és a Szimon Petljura (Az Ukrán Népfront vezére) elleni támadással, akkor a lengyelek irányából nem kell támadástól tartaniuk. A bolsevikok így az ukrán frontról átdobott csapatok segítségével megverték Gyenyikin hadait. Válaszul a bolsevikok megajánlották Lengyelország függetlenségének feltétlen elismerését és elvileg a keleti határnak azt a formáját, amely megfelelt a lengyeleknek. Piłsudski később azt állította, hogy az a célzatos lengyel tétlenség dönthetett az orosz polgárháború eredményéről.[41].

December folyamán a vörösök a fehérek ukrajnai erőit üldözve bevonultak Kijevbe. Ám ezzel nem csak Gyenyikint gyengítették meg, hanem Petljurát is kiűzték az országból, ami a lengyelek kívánságával ellentétes volt. Lengyelországot azonban a szovjet csapatok nem támadták meg, sőt Lenin 1919. december 22-én békeajánlatot tett Varsónak. Ezt 1920. január 28-án megismételték. Az ajánlatban az állt, hogy a szovjet kormány elismeri a független Lengyelországot, elfogadja a fehérorosz és ukrán frontokat határnak, és nem köt Lengyelország ellen irányuló egyezményt senkivel. Ezzel gyakorlatilag felosztották volna egymás között Belorussziát és Ukrajnát. Ezen tervezet elfogadása esetén Lengyelország területe 388 000 km²-rel nagyobb lett volna, mint amekkora végül a rigai béke nyomán lett, másrészt viszont jelentős nem lengyel etnikumú népcsoportok kerültek volna Lengyelország határain belülre.

Egyes történészek szerint Szovjet-Oroszország így akarta meghálálni Lengyelországnak a gyenyikini polgárháború alatt tanúsított semleges magatartását. Azt, hogy volt is miért hálásnak lenni, az mutatja, hogy Gyenyikin élete végéig a lengyeleket hibáztatta vereségéért, sőt még a Vörös Hadsereg egyik legtehetségesebb tábornoka, a Lengyelország elleni háborút is irányító Mihail Tuhacsevszkij is úgy fogalmazott 1923-ban, hogy „Ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel”, akkor a háború „számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt.”

Mások- és köztük Piłsudski is - ezzel szemben azon az állásponton voltak és vannak, hogy ezzel csak időt akart nyerni a szovjet vezetés, amíg rendbe szedi kifulladt csapatait és megfelelő fegyverzettel látja el őket, illetve amíg leveri Gyenyikin erőinek maradékát, és az újabb támadást indító, franciák által támogatott tábornokot, Pjotr Vrangelt. Erre utalt az is, hogy Lev Trockij 1920 januárjában határozottan kijelentette, hogy a burzsoá Lengyelországot le kell rombolni, illetve Borisz Saposnyikov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének helyettese haditervet dolgozott ki Lengyelország ellen. Az ukrán fronton négyszeresére növelték a szovjet hadosztályok számát, és Lenin is a háború mellett foglalt állást.

Piłsudski visszautasította a béketervezetet, és Varsó készülni kezdett a háborúra. Hogy szövetségest szerezzenek, tárgyalásokat kezdeményeztek Petljurával. Az ukrán vezető segítségével akarták a saját pártjukra állítani az ukrán lakosságot. Ezért 1920 április 21-én politikai megállapodást kötöttek, amelyben a lengyel fél elkötelezte magát az ukrán függetlenség és önálló állami lét mellett, cserébe viszont Petljura örökre lemondott Kelet-Galíciáról. Ezt követte április 24-én a katonai egyezmény, amely rögzítette, hogy a felek a jövőben szövetségesnek tekintik egymást. Ezen diplomáciai előkészületek után Piłsudski elérkezettnek látta az időt arra, hogy megtámadja Szovjet-Oroszországot.

1920 - A háború eseményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lengyel támadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ofensywa na Kijow.png
Kijevi hadjárat - a lengyelek által elfoglált területek:

██ 1918 novemberében

██ 1919 januárja végéig

██ 1919. márciusa végéig

██ 1919 júniusa végéig

██ 1919. júliusa feléig

██ 1919 júliusa végéig

██ 1919. októbere feléig

██ 1919 végéig

██ 1920. márciusa feléig

██ 1920 májusa végéig

██ Románia által átengedett
területek 1919 májusában

Ofensywa na Warszawe.png
Szovjet ellentámadás 1920-ban - a szovjetek által elfoglalt területek:

██ június közepéig

██ június végéig

██ július közepéig

██ júliusa végéig

██ augusztus közepéig

██ frontvonal októbere közepén

Lengyel és ukrán hadseregek Kijevben
Lev Trockij lengyel propagandaplakáton (felirat: Bolsevik szabadság)
Lengyel Forradalmi Bizottság (Polrewkom) - a leendő lengyel kommunista bábkormány. A második sorban balról: Jakub Hanecki (névleges vezető), Dzerzsinszkij (tényleges vezető), Julian Marchlewski (névleges vezető)

Piłsudski 1920. április 25-én indította el csapatait Kijev ellen. Célja az volt, hogy a szovjet hadsereget ütközetre kényszerítse, és legyőzze még Kijev előtt, így a szovjetek harci szellemét megtörve érjen el tartós békét. A Vörös Hadsereg kitért az összecsapás elől. A lengyel hadsereg gyorsan elfoglalta Zsitomirt, Vinnicját és Csernobilt megközelítette a Dnyepert a Pripjaty torkolatánál. Május 7-én Piłsudski erői ellenállás nélkül tudtak bevonulni a fővárosba.

Míg a lengyel társadalom a győzelmet ünnepelte, addig az orosz nép tragédiaként élte meg Kijev elvesztését. A bolsevik vezetők felhívással fordultak a régi cári tisztekhez, hogy csatlakozzanak a Vörös Hadsereghez, amelynek hatására a szovjet hadseregben közel megduplázódott a volt cári tisztek száma, ez a Vörös Hadsereg ütőképességét nagyban megnövelte. Míg a szovjet vezetés joggal számított az orosz népben felébredő nacionalizmusra, addig az ukránok sem lelkesedtek a lengyel megszállásért, csak tudomásul vették az eseményeket. A lengyelek így nem tudták feltölteni csapataikat lelkes ukrán önkéntesekkel – ennek ellenére, a lengyel főparancsnokság arra törekedett, hogy az ukrán népesség ne megszállásként élje meg a lengyel jelenlétet: pl. csak az ukrán zászlókat engedte meg kitűzni a hivatalos épületekre, a lengyel zászlókat pedig csak azokra, amelyekben a lengyel parancsnokságok voltak.[42].

Jelentősebb szovjet ellenerő május 14-én indult Fehéroroszország felé Mihail Tuhacsevszkij vezetésével, de még 6-án Szemjon Bugyonnij 1. Lovassadserege megkezdte az átkelést a Dnyeperen Jekatyerinoszlavtól északra. Június 11-éig elfoglalta Zsitomirt, Rivnét és Kijevet. A július 4-én induló szovjet offenzívát a lengyelek már nem bírták feltartóztatni - a hónap első napjaiban vissza kellett vonulniuk kb. 300 km-t nyugatra. Ekkor írta Tuhacsevszkij a híres hadparancsát: „Az egyetemes forradalom sorsa nyugaton dől el, a fehér Lengyelország holttestén át vezet az út a világégéshez. A mi bajonettjeink hoznak majd boldogságot és békét az emberiségnek. A támadás órája eljött. Nyugatra! Vilnába, Minszkbe, Varsóba, előre!” Tuhacsevszkij kihasználta a novemberi felkelés ellen harcoló tábornokok taktikáját, ennek révén már július végén az orosz haderők a Bug vonalánál álltak és elfoglalták Brześćet. Augusztus 10-én a front elérte Ciechanówot és Siedlcét. Az oroszok biztos voltak, hogy Varsó nemsokára elesik - hiszen már 90 km-re megközelítették a lengyel fővárost - és a Vörös Hadsereg egyesül a kommunista forradalmi erőkkel Németországban.

Az európai közvélemény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az európai közvélemény a lengyel-szovjet háborúról nagyon kedvezőtlen volt Lengyelország számára. 1920. júliusában sok európai országban sztrájkoltak és lengyelellenes sajtópropaganda terjedt el - mindkettőt a Komintern hangolta egybe.[43] Az angol, francia, csehszlovák és német munkások úgy hitték, hogy Oroszországban megszületett az igazi munkáshatalom és igazságos szocializmus, Lengyelország pedig ellene van a „munkások közös ügyének”. Csehszlovákia, kihasználva a Lengyelország nehéz helyzetét, elfoglalta a Tescheni Szilézia nyugati részét (Zaolzie), ahol pedig többségben lengyelek éltek (lásd Lengyel-csehszlovák háború). A cseh vasutasok megállították Břeclavban a Lengyelországba irányuló francia fegyverszállítást; hamarosan a csehek, a szovjet Oroszországgal való jó kapcsolatokra számítva és arra, hogy Lengyelország belebukik a háborúba, így nekik sikerül baj nélkül megtartaniuk Zaolziét, akadályozták a nyugatról érkező hadianyagok szállítását Lengyelországba[44].

A kritikus helyzetben lévő lengyel kormány az antant segítségét kérte. A spai konferenciára utazó Władysław Grabski lengyel miniszterelnököt azonban az antant küldöttek (különösen David Lloyd George brit miniszterelnök) nem szövetségesnek kijáró fogadtatásban részesítették, hanem kikötötték, hogy csak akkor segítenek neki fegyverszünetet kötni, ha elfogadja a határok kérdésében a világháborúban győztes országok küldötteiből álló Legfelsőbb Haditanács döntését. A lengyel miniszterelnök kényszerből belement az alkuba, így az antant jelölhette ki a lengyel-csehszlovák határt a vitás területeken - Tescheni Sziléziában, Szepesben és Árvában - anélkül, hogy népszavazást szervezett volna (ezt előzőleg kérték a lengyelek). Különösen a Tescheni Sziléziában az eredmény a lengyeleknek határozottan kedvezőtlen volt, hiszen habár Lengyelország megkapta a terület csaknem felét, de az értékes iparvidék és szénmedence mind a cseheknek jutottak. Lengyelország tekintettel a kritikus hadászati helyzetre, ideiglenesen beleegyezett a határkérdés ilyen megoldásába.

Az angol külügyminiszter, George Curzon felszólította a szovjet kormányt a hadműveletek befejezésére, és a Suwałki-Białystok-Bug vonal országhatárként való elfogadására. Ezt “Curzon-vonalnak” kezdték nevezni (a 2. világháború után ez lett az alapja a jelenlegi keleti lengyel határ kijelölésére). Moszkva azonban határozottan elutasította az angol döntőbíróságot, és kijelentette, hogy csak Varsóval hajlandó tárgyalni. Azonban olyan feltételeket szabtak a lengyel államnak, hogy annak elfogadása gyakorlatilag öngyilkossággal ért volna fel, ezért a lengyel vezetés is a háború folytatása mellett tette le a voksát.

Hasonló kedvezőtlen volt lengyel szempontból a német kormány viselkedése. 1920. augusztusában a német dokkmunkások Danzig Szabad Városban (az adott helyzetben Lengyelország egyetlen kapcsolata a világgal) megtagadták azoknak a hajóknak a kirakodását, amelyek segítséget hoztak Lengyelországnak. Emiatt a kirakodásban a Danzigban állomásozó brit katonáknak kellett részt venniük.

Az egyetlen ország, amely segítséget ajánlott a bolsevikok által megtámadott Lengyelországnak, Magyarország volt. A magyarok 30 ezer lovast és fegyvert akartak küldeni, de azt a csehek nem engedték át. Végül Románia beleegyezése révén Magyarország saját szerelvényével elszállította Lengyelországba a lőfegyvereket, muníciót és pótalkatrészeket.[44]

Varsói csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Battle of Warsaw - Phase 1.png
Hadseregek a csata előtt:
az oroszok támadnak Varsó és Kujávia felé
Battle of Warsaw - Phase 2.png
A csata második része:
a lengyelek támadnak Wieprz, Modlin és Pomeránia felöl

Augusztus 13-án elkezdődtek azok a hadműveletek, amelyeket a történészek varsói csatának hívnak. Valójában a hadműveletek nagyon nagy területet foglaltak magukba, a Lublin környékétől (Wieprz folyó az északkeleti Mazóvián keresztül Toruń környékéig.

Ezen a napon két orosz hadosztály megindult Varsó felé északkeletről és bevette Radzymint (város kb. 25 km északkeletre Varsótól). A lengyel csapatok feltartóztatták őket, a csata kibontakozott és egészen augusztus 15-éig tartott, amikor a lengyelek visszaszerezték Radzymint. Gyakran csak ezt a csatát értik „varsói csata” alatt a történészek – mert ez csak 10 km-re történt Varsótól és a harcok nagyon elkeseredett voltak (különösen augusztus 15-én).

Włocławek és Toruń között Jevgenyij Szergejev és Gaja Gaj csapatai kezdtek átkelni Visztulán, hogy megközelítsék Varsót nyugatról (a novemberi felkelés ellen harcoló tábornokok taktikáját követték ebben). A hadseregnek második feladata Kelet-Pomeránia elfoglalása volt. A bolsevikok Németországnak akarták azt átadni, hogy a németek össze tudják kapcsolni Kelet-Poroszországot az államuk többi részéivel. Így akarták a bolsevikok elérni a német nacionalisták támogatását[45].

Az aggasztó hírek arra bírták rá Piłsudski főparancsnokot, hogy megtámadja a Wieprz folyótól kiindulva augusztus 16-án Tuhacsevszkij csapatainak oldalát. Ebből a célból összevonta a csapatok egy részét Lwówból, amelyet Szemjon Bugyonnyij lovashadserege támadott meg. A lwówiak sikerrel verték ezt vissza (lásd lejjebb) és így Tuhacsevszkij csapatai számára óriási meglépetést okozott, amikor már a következő napon a lengyel erők szétzúzták az ellenfelet és elérték a Biała PodlaskaSiedlce – Varsó vonalat. Ezután Piłsudski átcsoportosította a hadseregét és utasítást adott, a szovjeteket oly módon üldözni, hogy azok ne tudjanak visszavonulni. Ez csak részben sikerült, mert két orosz hadsereg mégis elmenekült Oroszország felé. A Włocławek és Toruń környékén harcoló csapatokat sikerült elvágni a többi szovjet erőtől, így azok Németországba (Kelet-Poroszországba) menekültek, ahol internálták őket.

A varsói csatát gyakran „visztulai csodának” hívják – különösen a radzymini részét – a „marne-i csodához” hasonlóan, amikor 1914. szeptemberében a franciák visszaverték a németeket, akik csaknem elfoglalták Párizst. A „csoda” szó rámutat egy isteni beavatkozásra, amely a vallásos emberek hite szerint tényleg megtörtént, mert augusztus 15-ére, amikor a legnehezebb harcok folytak Radzyminnál, fontos egyházi ünnep esik: Mária mennybemenetele. Augusztus 15-e ma nemzeti ünnep, a Lengyel Hadsereg napja.

Lwów védelme és a további harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szemjon Bugyonnij
Władysław Sikorski

Amikor a szovjet Nyugati Front Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt megtámadta Varsót, a Délnyugati Front Alekszandr Jegorov parancsnoksága alatt (ahol Joszif Sztálin politikai biztos volt) Lwówot támadta. Közvetlenül Szemjon Bugyonnij lovashadserege támadott. Ebben az időben a lengyelek kivonták hadseregük egy részét, hogy megerősítsék a Tuhacsevszkijt támadó csapatokat. Végeredményben így Lwówot csak három lengyel hadosztály védte, két orosz hadsereg pedig támadta.

17-én a lwówi önkéntesek zászlóalja megállította Bugyonnij lovashadseregének közvetlen támadását. Egy egész álló napig sikeresen tartóztatta fel a bolsevik erőket, de 330 harcosukból 318 elesett, s ezért ezt a csatát „Lengyel Thermopülének” nevezték el. További két nap eltelte után Bugyonnij abbahagyta Lwów ostromát és irányt vett Lublin felé, hogy segítsen Tuhacsevszkij hadseregének a varsói csatában[46]. Augusztus 16-18-a között a Lengyel Hadsereg ellentámadása már Tuhacsevszkij Nyugati Frontját zúzta szét – így, a lovashadserege műveletei elkéstek. Minden egyes nap, amelyen a lovashadsereg el volt foglalva a Lwówért folyó harcokkal, nélkülözhetetlen volt a lengyel győzelem számára a varsói csatában.

Władysław Sikorski ezredes parancsára Bugyonnij lovashadseregét nyugodtan támadhatták a megnyert varsói csata után jó hangulatú lengyel csapatok. Bugyonnij mindenáron meg akarta hódítani Zamośćot, amire sok erőt és időt elpazarolt, hiábavalóan. Az északnyugatról jövő Sikorski-csapatok és a Lwów felől jövők a lovashadsereget arra kényszerítették, hogy kelet felé meneküljön. Szeptember 12. és 21. között a lengyelek legyőzték mind a három szovjet hadsereget, amely Volhíniában és Kelet-Galíciában tartózkodott. A lengyeleknek a Mihajlo Omeljanovics-Pavlenko tábornok által vezetett hadsereg, az Ukrán Népköztársaság Hadserege segített - az egyetlen valódi lengyel szövetséges a szovjetek elleni háborúban (Magyarországon kívül, amelynek ugyan nem sikerült katonákat küldeni Lengyelországba, de muníciót és felszerelést igen). A varsói csata és a Lovas Hadsereg elleni csata után a nyemani hadjárat zajlott le, amely döntő szerepet játszott az egész háború végeredményére. Célja Tuhacsevszkij csapatainak teljes felszámolása volt. A harcok szeptember 20. és 28. között a mai északnyugati Fehéroroszországban folytak; az oroszokon kívül, a lengyeleket a litvánok is támadták, mert az oroszok megígérték nekik, hogy Vilnát nekik adják. A legnehezebb harcok Grodnónál, Lidánál, Volkoviszknál és Baranavicsinál zajlottak. Október 12-én a lengyelek elfoglalták Minszket, amivel befejeződött a hadjárat.

A rigai béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rzeczpospolita 1789-1920.png

1
2
3
4
5
6
7
8
9
A rigai békeszerződésben megállapított lengyel-szovjet határ
és az 1771 előtti Lengyel – Litván Unió területe. Az Uniót a Lengyel
Korona (1, 2, 9), Litván Nagyfejedelemség (3, 4, 5) és Livónia
(Lettország (7) déli része) alkották; II. Lengyel Köztársaság - 1, 3,
de 1921. márciusában - még Szilézia (8) nélkül; 6, 9 - Kelet-
Poroszország (9 - Varmia és Danzig)
A rigai békeszerződésben megállapított lengyel-szovjet határ (piros) és az 1793. évi lengyel-orosz határ (sárga)

A menekülő Vörös Hadsereg megállt augusztus végén a mai lengyel-fehérorosz határhoz hasonló vonalon, a Nyeman és Szviszlacs folyók vonalán. Szeptember 20-án a lengyel hadsereg támadásával elkezdődött a nyamani hadjárat. A támadás meglepte az oroszokat, akik kivonultak Hrodnába. Szeptember 28-án a lengyelek elfoglalták Lidát, október 12-én Minszket; ezzel a hadjárat befejeződött.

1920. október 18-án fegyverszünet lépett életbe. Féléves tárgyalás után 1921. március 18-án a felek aláírták Rigában a békeszerződést, amely kijelölte a lengyel-szovjet határt és megszabta a kapcsolatokat a két állam között. A lengyel határ kissé keletebbre került, mint a második felosztáskor (1793) az oroszok által elvett területek határa. Az ukrán szakaszon azonos volt a régi orosz-osztrák határral (a Zbrucs folyónál). Érdekes, hogy a lengyeleknek nem kellett a szovjetek teljes ajánlata (pl. az egész Fehéroroszország). Ez azért volt így, mert Rigában főként az endecja[47] tagjai tárgyaltak, akik úgy vélték, hogy ha Lengyelország túl sok területet ölel fel keleten, akkor ott túl sok más néphez tartozó fog élni, ami nagyon előnytelen lesz az állam kohéziója szempontjából. Voltak, akik véleménye szerint Roman Dmowski, az (endecja vezére) félt, hogy Piłsudski túl sok hívet fog szerezni a küszöbön álló parlamentáris választásokon, mert ők főként keleten éltek, míg az endecja hívei nyugaton és Lengyelország központi részén[48].

1920. novemberében a Vörös Hadsereg legyőzte az Ukrán Népköztársaság (UNR) hadseregét, a lengyelek szövetségesét a szovjetellenes háborúban. Az UNR helyett a kommunisták létrehozták az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelynek a képviselői is aláírták a rigai békeszerződést. Lengyelország elismerte az USZSZK-t, ami azt jelentette, hogy többé nem támogatta az UNR-t.

A háború jelentősége Európa számára[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A brit történész, A. J. P. Taylor szerint, a lengyel-szovjet háború nagy mértékben meghatározta Európa történelmét legalább a következő 20 évre. A vereség rákényszerítette a szovjet államvezetőkre, hogy felhagyjanak a „nemzetközi forradalommal”. Csak 20 évvel később küldtek hadsereget külföldre azzal a céllal, hogy „csináljon forradalmat”[49][50]. Az amerikai szociológus, Alexander Gella szerint, a lengyel győzelem nemcsak Lengyelországnak, hanem egész közép-Európának 20 év függetlenséget szerzett.[51].

Ami a varsói csatát illeti, lord Edgar Vincent D'Abernon, varsói brit nagykövet, a világtörténelem 18. döntő csatájának nevezte el. Ez egyik könyvének a címe is[52]. Louis Faury francia tábornok viszont a csatát a bécsi csatával hasonlította össze: ott Lengyelország megmentette Európát a török veszélytől, Varsónál pedig a kommunistától.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b A győzelem kérdésében nincs teljes megegyezés. Az orosz és a lengyel történészek egyaránt saját hazájukat tekintik győztesnek. A nem érintett országok szakértői a háború végét lengyel győzelemnek vagy eldöntetlennek tekintik. Lenin a Bolsevik Párt 9. Kongresszusához írt levelében, 1920. szeptember 20-án a következőt írta a háború kimeneteléről: „Egy szóval: gigantikus, soha nem látott ütközet” (ld: The Unknown Lenin, ed. Richard Pipes, Yale University Press, ISBN 0-300-06919-7 Document 59, Google Print, p. 106).
  2. ^ a b Davies, Norman, White Eagle, Red Star..., 39. oldal
  3. Davies, White Eagle…, Lengyel kiadás, p.142–143
  4. Davies, Norman, White Eagle, Red Star..., 41. oldal
  5. Norman Davies, Orzeł biały, czerwona gwiazda..., 162- és 202. oldal
  6. POLISH-RUSSIAN FINDINGS ON THE SITUATION OF RED ARMY SOLDIERS IN POLISH CAPTIVITY (1919–1922). Hivatalos lengyel kormányzati feljegyzés Rezmar, Karpus and Matvejev 2004-es könyve alapján.
  7. ^ a b c (lengyelül) Karpus, Zbigniew, Alexandrowicz Stanisław, Waldemar Rezmer, Zwycięzcy za drutami. Jeńcy polscy w niewoli (1919–1922). Dokumenty i materiały (Victors Behind Barbed Wire: Polish Prisoners of War, 1919–1922: Documents and materials), Toruń, Wydawnictwo Uniwersytetu Mikołaja Kopernika w Toruniu, 1995, ISBN 83-231-0627-4.
  8. (lengyelül) Bohdan Urbankowski, Józef Piłsudski: marzyciel i strateg, (Józef Piłsudski: Álmodozó és stratéga), Tom pierwszy, Wydawnictwo ALFA, Varsó, 1997, ISBN 83-7001-914-5, p. 453–453>
  9. http://pl.wikipedia.org/wiki/Bitwa_nad_Niemnem
  10. ^ a b Lásd például: orosz-lengyel háború az Encyclopædia Britannicában
    Orosz-lengyel háború (1919–20), katonai összecsapás Lengyelország és Szovjet-Oroszország között, amely meg akarta szerezni Ukrajnát. (…) Bár már voltak összetűzések a két ország között 1919-ben, a háború akkor kezdődött, amikor a lengyel államfő, Józef Piłsudski az ukrán nacionalisták vezetőjével, Szimon Petljurával (1920. április 21.) egyesített erőivel próbálta meg lerohanni Ukrajnát, s május 7-én el akarták foglalni Kijevet.
  11. ^ a b c (lengyelül) Wojna polsko-bolszewicka. Bejegyzés az Internetowa encyklopedia PWN-ben.
  12. Például: 1) Cisek, Janusz, Sąsiedzi wobec wojny 1920 roku. Wybór dokumentów. (A szomszédok hozzáállása az 1920-as háborúhoz. Dokumentumgyűjtemény. ), Lengyel Kulturális Alapítvány 1990, London, ISBN 0-85065-212-X 2) Janusz Szczepanski, Wojna 1920 roku na Mazowszu i Podlasiu (War of 1920 in Mazowsze and Podlasie), Wyższa Szkoła Humanistyczna, 1995, ISBN 83-86643-30-7, 3 ) Władysław Sikorski, Nad Wisłą i Wkrą. Studium do polsko - radzieckiej wojny 1920 roku, (A Visztulánál és a Wkránál: hozzájárulás az 1920-as lengyel-szovjet háború tanulmányozásához), 1928; legutóbbi kiadás, Warsawa, Agencija Omnipress, 1991, ISBN 83-85028-15-3
  13. ^ a b c d e f g Davies, Norman, White Eagle, Red Star..., 22. oldal
  14. Nagy-Lengyelország (Poznań) és Felső-Szilézia (Katowice) még Németországhoz tartoztak. Nagy-Lengyelországban mégis tartott a nagy-lengyelországi felkelés és a lengyelek már elfoglalták a tartomány területét, amelyt a térkép mutatja (Lengyelország versailles-i békeszerződésben azt kapta meg). Felső-Sziléziában pedig erős volt a német hatalom - az első sziléziai felkelés csak 1919 augusztusában tört ki és a mutatott terület csak 1921-ben (a népszavazás és 3. sziléziai felkelés után) került Lengyelországhoz. A lengyel-csehszlovák határ Teschen környékén 1920. júliusáig is ideiglenes volt.
  15. ^ a b c Thomas Grant Fraser, Seamus Dunn, Habsburg Ottó, Europe and Ethnicity: the First World War and contemporary ethnic conflict, Routledge, 1996, ISBN 0-415-11995-2, Google Print, p.2
  16. Geoffrey Jukes, Peter Simkins, Michael Hickey, The First World War, Osprey Publishing, 2002, 184176342X, Google Print, p.84, p.85
  17. ^ a b Erik Goldstein, Wars and Peace Treaties, Routledge, 1992, ISBN 0-415-07822-9, Google Print, p.51
  18. ^ a b c d e f g h i THE REBIRTH OF POLAND. University of Kansas, Anna M. Cienciala előadásvázlatai, 2004.
  19. Davies, Norman, White Eagle, Red Star..., 21. oldal
  20. ^ a b Adrian Hyde-Price, Germany and European Order, Manchester University Press, 2001, ISBN 0-7190-5428-1 Google Print, p.75
  21. Norman Davies, God's Playground. Columbia University Press, 2005 [1982]. ISBN 0-231-12819-3. Google Print, p.292
  22. Davies, Norman, White Eagle, Red Star..., 29. oldal
  23. Ronald Grigor Suny, The Soviet Experiment: Russia, the USSR, and the Successor States, Oxford University Press, ISBN 0-19-508105-6, Google Print, p.106
  24. EH Carr, The Bolshevik Revolution, volume 3, p.165, London
  25. Józef Piłsudski, lengyel forradalmár és államférfi, az 1918 novemberében alapított lengyel állam első vezetője. (Józef Piłsudski az Encyclopedia Britannicában)
    1918 novemberében [Piłsudski] visszatért Varsóba, átvette a lengyel hadsereg feletti irányítást, és saját vezetésével kikiáltotta a lengyel köztársaságot. (Piłsudski, Joseph a Columbia Encyclopediában)
  26. Timothy Snyder, Covert Polish missions across the Soviet Ukrainian border, 1928–1933 (p.55, p.56, p.57, p.58, p.59, in Cofini, Silvia Salvatici (a cura di), Rubbettino, 2005).
    Timothy Snyder, Sketches from a Secret War: A Polish Artist's Mission to Liberate Soviet Ukraine, Yale University Press, 2005, ISBN 0-300-10670-X, (p.41, p.42, p.43)
  27. „[Piłsudski] azt remélte, hogy a már nem létező Lengyel-Litván Unió területét is beolvasztja Lengyelországba, s így többnemzetiségű, lengyel vezetésű föderációt hoz létre.”
    Aviel Roshwald, "Ethnic Nationalism and the Fall of Empires: Central Europe, the Middle East and Russia, 1914–1923", p. 37, Routledge (UK), 2001, ISBN 0-415-17893-2
  28. „Bár a lengyel elnök és társai talán békét akartak, más lengyel vezetők eltérő véleményen voltak. Josef Piłsudski, a lengyel hadsereg megalapítója és vezére, leginkább az utóbbiakkal értett egyet. Piłsudski nemcsak azt remélte, nemsokára egy lengyel nemzeti államot hoz létre, hanem a népek egy nagyobb föderációját a lengyelek vezetése alatt, amely helyettesítené Oroszországot, mint Kelet-Európa legerősebb hatalmát. Litvánia, Fehéroroszország és Ukrajna ennek mind részesei lettek volna. Terve egy sokkal kisebb Oroszországot eredményezett volna, egy terv, amely kiállt volna bármilyen, a győzelem előtt kötött megállapodással szemben.”
    Richard K Debo, Survival and Consolidation: The Foreign Policy of Soviet Russia, 1918–192, Google Print, p. 59, McGill-Queen's Press, 1992, ISBN 0-7735-0828-7.
  29. „Piłsudski programja egy lengyel központú föderációja az újonnan függetlenedett államoknak; ez ellentétben állt mind Oroszország, mind Németország érdekeivel, és újjáébresztett egy régi, XIX. századi romantikus képzelgést a Fiatal Lengyelországról.”
    James H. Billington, Fire in the Minds of Men, p. 432, Transaction Publishers, ISBN 0-7658-0471-9
  30. „Piłsudski álma az volt, hogy a Németország és Oroszország között lakó összes népet egy hatalmas föderációban fogja össze, amelyben méreténél fogva Lengyelország játszaná a vezető szerepet, míg Dmowski egy olyan nagy Lengyelországot akart látni, amelyben a többi szláv nép asszimilálódik (Międzymorze Federation of independent), ”
    Andrzej Paczkowski, The Spring Will Be Ours: Poland and the Poles from Occupation to Freedom, p. 10, Penn State Press, 2003, ISBN 0-271-02308-2
  31. ^ a b David Parker, The Tragedy of Great Power Politics, W. W. Norton & Company, 2001, ISBN 0-393-02025-8, Google Print, p.194
  32. Zbigniew Brzezinski a Wacław Jędrzejewicznek, Piłsudski A Life For Polandhoz írt bevezetőjében a következőket írta: Piłsudski elképzelése Lengyelországról soha nem volt figyelembe véve. Terve olyan lengyel állam megalkotása volt, ami megvédhető egy esetleges orosz inváziótól, de nem sikerült megalakítania azt a többnemzetiségű szövetséget, amely elsősorban a társadalmi igazságosságon és a nemzetiségi tolerancián nyugodott volna, ahogy azt fiatal korában elképzelte. El lehet azon gondolkodni, milyen hatásos volt az emléke a lengyel nacionalizmus idején…. Idézve: this website
  33. „Az újonnan megalakult Lengyelországot sokkal inkább érdekelte határainak keleti és délkeleti bővítése, (a tengerek között), mint az, hogy segítsen egy olyan új ukrán államnak, aminek vezetője a de facto diktátor Petlura.” ("A Belated Idealist." Zerkalo Nedeli (Mirror Weekly), May 22–28, 2004. Available online in Russian and in Ukrainian.)
    Piłsudski állítólag a következőt mondta: „A lengyel függetlenség kivívása után foglalkozunk majd Lengyelország méretével”. (ibid)
  34. Egy hónappal Piłsudski halála előtt a következőket mondta segítőjének: „Az életem értelmetlen. Nem sikerült létrehozni egy Oroszországtól független Ukrajnát.”
    <(oroszul)(ukránul) Oleksa Pidlutskyi, Postati XX stolittia, (A XX. század statisztikája), Kiev, 2004, ISBN 966-8290-01-1, Sablon:LCCN. Chapter "Józef Piłsudski: The Chief who Created Himself a State" reprinted in Zerkalo Nedeli (the Mirror Weekly), Kijev, February 3–9, 2001, in Russian and in Ukrainian.
  35. MacMillan, Margaret, Paris 1919 : Six Months That Changed the World, Random House Trade Paperbacks, 2003, ISBN 0-375-76052-0, p.212"
  36. JOSEPH PILSUDSKI. Interjú Dymitr Merejkowskyvel, 1921. Oroszból Harriet E. Kennedy fordította B.A. London & Edinburgh, Sampson Low, Marston & Co Ltd 1921. Piłsudski azt mondta: „Lengyelországnak nincs mit tennie a régi Írország visszaállításának ügyében. Akármi mást, mint a bolsevizmust”. Quoted from this site.
  37. Łukowski, Grzegorz és Rafał E. Stolarski, Walka o Wilno. Z dziejów Samoobrony Litwy i Białorusi, 1918–1919 (Harc Wilnóért. A Litván és Fehérorosz Önvédő Erő történetéből, 1918–1919), Adiutor, 1994, ISBN 83-900085-0-5
  38. (angolul) Orlando Figes The Red Army and Mass Mobilization during the Russian Civil War 1918–1920 Past and Present 129. szám 168-211. oldal
  39. (lengyelül) Andrzej Bartnik: Bitwa niemeńska 29 VIII - 18 X 1920: dokumenty operacyjne 1998 Marek Tarczyński RYTM Varsó
  40. Davies, Norman, White Eagle, Red Star..., 83. oldal
  41. Richard Pipes, Rosja bolszewików, 94-96. oldal
  42. Robert Potocki, Idea restytucji Ukraińskiej Republiki Ludowej (1920-1939), Warszawa 2000, s. 76.
  43. Andrzej Leszek Szcześniak „Historia 1918-1939”, Innowacja, Warszawa 1993
  44. ^ a b Piotr Semka, „Amunicja last minute”, „Uważam Rze”, 2011. március 28.
  45. Richard Pipes, Rosja bolszewików, 201-202. oldal
  46. A bolsevikok előbb meg akarták hódítani Lwówot, hogy azután támadást indítsanak Magyarország ellen a Keleti-Kárpátokon keresztül. Szándékuk ezzel a Magyarországi Tanácsköztársaság felélesztése volt.
  47. Az ND (Narodowa Demokracja, Nemzeti Demokrácia) rövidítésből származó név. Az Endecja kezdetben párt volt (Liga Narodowa Galíciában, azután Stronnictwo Narodowo-Demokratyczne néven minden megszállt területen), később politikai tömörülést alkotó pártok összessége, amelynek politikai programjának fő elmei a nacionalizmus és a katolicizmus voltak. Fő ideológusa és vezetője Roman Dmowski volt.
  48. Timothy Snyder, The Reconstruction of Nations, Yale University Press, New Haven, 2003, 68. oldal
  49. Ronald Grigor Suny, The Soviet Experiment: Russia, the USSR, and the Successor States, Oxford University Press, 1997, 106. oldal
  50. Norman Davies, White Eagle, Red Star..., IX. oldal
  51. Alexander Gella, Development of Class Structure in Eastern Europe: Poland and Her Southern Neighbors, SUNY Press, 1988, 23. oldal
  52. E. V. D'Abernon, The eighteenth decisive battle of the world: Warsaw, 1920, Hodder and Stoughton, London, 1931

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliografia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]