Olaszország

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Olasz Köztársaság
Repubblica Italiana
République italienne (franciául)
Italijanska republika (szlovénül)
Italienische Republik (németül)
Republica taliana Sablon:Fur
Olasz Köztársaság zászlaja
Olasz Köztársaság zászlaja
Olasz Köztársaság címere
Olasz Köztársaság címere
Nemzeti himnusz: Fratelli d'Italia
EU-Italy.svg

Fővárosa Róma
é. sz. 43°, k. h. 12°
Államforma Parlamentáris köztársaság
Vezetők
Köztársasági elnök Giorgio Napolitano
Miniszterelnök Matteo Renzi
Hivatalos nyelv Olasz
Beszélt nyelvek francia Aostában, szlovén Trieszt és Gorizia megyékben, német és ladin Dél-Tirolban

EU-csatlakozás 1957. március 25. (alapító tag)
Népesség
Népszámlálás szerint 60 813 326 fő (2011)[1] +/-
Rangsorban 23
Becsült 60 768 217 fő (2014. január)
Rangsorban 23
Népsűrűség 196,9 fő/km²
GDP 2008 (forrás: IMF)
Összes 2 313 milliárd USD (8)
PPP: 1,888 milliárd
Egy főre jutó 38 996 USD (21)
PPP: 32 319
HDI (2007) 0,9511 (18) – magas
Földrajzi adatok
Terület 301 318 km²
Rangsorban 71
Víz 2,4%
Időzóna CET (UTC+1)
CEST (UTC+2)
Egyéb adatok
Pénznem Euró (EUR)
Nemzetközi gépkocsijel I
Hívószám 39
Internet TLD .it

Olaszország (hivatalosan az Olasz Köztársaság; olaszul Italia, hivatalosan Repubblica Italiana) független ország Dél-Európában, amely magába foglalja a Pó-folyó völgyét, az Appennini-félszigetet és a Földközi-tenger két legnagyobb szigetét, Szicíliát és Szardíniát illetve számos kisebb szigetet. Északnyugatról Franciaország, északról Svájc és Ausztria, északkeletről Szlovénia, nyugatról az Adriai-tenger, délről a Jón- és a Földközi-tenger, keletről pedig a Tirrén- és a Ligur-tenger határolja. Területén található két enklávé, San Marino és a Vatikán, de Olaszországnak exklávéja is van, méghozzá Svájcban Campione d’Italia néven.

Az olaszok saját országukat e neveken említik: lo Stivale (a Csizma), il Belpaese (a Szépország) vagy la Penisola (a Félsziget).

Olaszország számos jól ismert, befolyásos európai kultúra otthona volt, például az etruszkoké, a görögöké és a rómaiaké. Fővárosa, Róma, történelmi világváros mint az ókori Róma és a katolikus egyház bölcsője. Több mint 3000 éven keresztül az itt élő népek népvándorlásokat és inváziókat szenvedtek el, pl. a középkorban a germánok, kelták, frankok, szaracénok és normannok által. Itália egyesítése 1870 előtt több hercegségből (Firenze, Milánó, Pisa stb.) és köztársaságból (Velence, Genova, Amalfi) állt, ezen városállamok részvételével háborúk pusztítottak. Az olasz monarchia és a világháborúk alatt az állam rengeteg konfliktuson esett át, mielőtt megalakult a mai Olasz Köztársaság.

Olaszország ma a magasan fejlett országok közé tartozik a világ 8. legnagyobb GDP-jével és a 17. legnagyobb emberi fejlettségi indexével. A G8 tagja, az Európai Unió és a NATO egyik alapítója. 2007. január 1-jétől az ENSZ biztonsági tanácsának nem állandó tagja.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország domborzati térképe

Olaszország Dél-Európában, a Földközi-tenger középső medencéjébe nyúló, csizma alakú félszigeten, az Appennini-félszigeten található, magába foglalva két nagy szigetet is, Szicíliát és Szardíniát, valamint sok kisebb szigetet a térségben. Az országot a Földközi-tenger különböző beltengerei és peremtengerei veszik körül, keletről az Adriai-tenger, nyugatról a Tirrén-tenger, délről a Jón-tenger és északnyugatról a Ligur-tenger. Az ország északi határvonalát az Alpok vonulatai adják. Északon határos Franciaországgal (488km), Svájccal (740km), Ausztriával (430km) és Szlovéniával (232km). Olaszország területén enklávéként fekszik a Vatikán pápai állam és San Marino, ami a világ legrégibb köztársasága. Svájc területén, Ticino kantonban helyezkedik el Campione d’Italia, olasz exklávé. Az ország teljes területe 301.230 négyzetkilométer, amivel a Föld 72. legnagyobb állama, ebből 294.020 km² szárazföld és 7210 km² víz. Olaszország domborzati szempontból öt nagytájakra osztható, mégpedig az Alpokra (ami áll Nyugat- és Kelet-Alpokból), a Pó-síkságra, az Appenninekre és a Szigetekre.

Az Alpokban található Mont Blanc, ami Olaszország és az Európai Unió legmagasabb pontja

A Nyugat-Alpok láncai a francia határnál kezdődnek. Ennek legmagasabb csúcsai az olasz-francia és az olasz-svájci határ szélén sorakoznak, mint a Monte Bianco (franciául Mont Blanc,) 4807 m, a Cervino vagy Matterhorn, 4478 m és a Monte Rosa 4633 m magasságukkal. A hegyláncokon hágók biztosítják évszázadok óta az átkelést. A Kelet-Alpok legszebb vonulatai mészkő és dolomit alkotta hegyláncok. Mesés szépségű a Dolomitok lánca, amelynek legmagasabb pontja a Marmolada (3342 m). Az Alpok déli lábánál a jégkorszaki gleccserek végmorénái mögött gleccsertavak fekszenek, mint a Garda-tó, a Lago Maggiore, a Comói-tó vagy a Luganói-tó. A Pó-síkság harmad- és negyedidőszaki tengeri, tavi, folyóvízi feltöltéssel alakult ki. Délnyugati oldalán széles síkságok, medencék jöttek létre. Ez Olaszország legtermékenyebb, gondosan megművelt területe, egyúttal az ország éléstára is.

A Szicíliában található Egadi-szigetekhez tartozó Levanzo tengerpari látképe a Földközi-tengeren

Az Appenninek a Nyugat-Alpok folytatásának tekinthető az Itálián kb. 1000 km hosszan végighúzódó hegyvonulat. A hegység a Pó-folyó alföldjét délről szegélyezi, majd észak-déli irányban halad végig a félszigeten. Nyugatról és keletről dombságok kapcsolódnak hozzá, vagy közvetlenül a tenger határolja. Az Appenninek a legfiatalabb gyűrthegység Európában, a földtörténeti harmadidőszak végén, a negyedidőszak elején keletkezett, legmagasabb csúcsa az Abruzzókban magasodó Gran Sasso d’Italia (2914 m). Az Appenninek területén jelentős vulkanizmus zajlott a pleisztocén és holocén időszakában. A vulkánok egy része még ma is aktív, mit például a Vezúv, az Etna és a Stromboli. A Szigetek, mint olaszországi nagytájegység, több szigetcsoportra osztható, ezek, Szicília (olaszul Sicilia), ami a Földközi-tenger legnagyobb szigete, valamint Olaszország közigazgatásilag legkiterjedtebb régiója, területe 25 700 km², ezt követi Szardínia (olaszul Sardegna) ami kiterjedését tekintve a Földközi-tenger második legnagyobb szigete, Olaszország, Spanyolország és Tunézia között, Korzika szigetétől délre fekszik. Ilyen szigetek még a Toszkán-szigetvilág (olaszul Arcipelago Toscano), a Tirrén-, az Adriai-, a Ligur- és a Jón-tenger szigetei, valamint a tavi szigetek és a Velencei-lagúna szigetei, Murano, Burano, Torcello és Grado.

Vízrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Folyói

Olaszország számos kis folyóval rendelkezik. Leghosszabb folyói a (652 km) és az Adige (410 km). A Torinótól az Adriai-tengerig hajózható. Az itáliai folyók többsége sekély, a nyári hónapokban medrük teljesen kiszárad, ezért hajózásra vagy ipari célokra nem alkalmasak. Az Appennini-félsziget leghosszabb folyói az Arno (241 km) és a Tevere (az egykori Tiberis).

Tavai

Olaszország legnagyobb tavai az Alpok lábánál fekszenek, mint a Garda-tó (Lago di Garda), a Lago Maggiore és a Comói-tó (Lago di Como).

A tavak csoportosítása elhelyezkedésük szerint:

Geológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország aktív vulkánjai:

  • Az Etna: aktív vulkán Szícília keleti partján. Az 1190 km²-es területen fekvő hegy 3320 méteres magasságával Európa legnagyobb vulkánja. Az Etna két város, Messina és Catania közelében, a Simeto és az Alcantara folyók között fekszik a Riviera dei Ciclopinak nevezett vidéken. Magassága a kitörések során állandóan változik.
  • A Vezúv: az európai kontinens egyetlen működő vulkánja Olaszország Campania régiójában, Nápolytól 9 km-rel keletre. Ismertségét elsősorban a i. sz. 79-es kitörésének köszönheti, amelynek eredményeként hamuja és lávája eltemette Pompeii, Herculaneum, Oplontis és Stabiae római településeket. Azóta számtalanszor kitört (utoljára 1944-ben). Napjaink egyik legveszélyesebb tűzhányójaként tartják számon, mivel közvetlen közelében több mint 3 millióan laknak.

Európában Olaszország a vulkánkitörések és földrengések földje: a 20. században olasz földön mintegy 100 nagyobb erejű rengést regisztráltak. A legpusztítóbb földrengések az elmúlt időszakban a következő területeken zajlottak le:

  • 1908. december 28.: Messinai földrengés, Reggio Calabria és Messina térségében, a Mercalli-skálán X-es erősségű.
  • 1915. január 13.: Avezzanói földrengés, a Mercalli-skálán XI-es erősségű.
  • 1929. április 10.: Bolognai földrengés, a Mercalli-skálán VI-VII-es erősségű.
  • 1932: Abruzzo
  • 1968. január 14-15.: Belicei földrengés
  • 1976. május 6.: Friuli földrengés, a Mercalli-skálán X-es erősségű, a Richter-skálán 6,4-es erősségű.
  • 1980. november 23.: Irpiniai földrengés, a Mercalli-skálán IX-es erősségű, a Richter-skálán 7-es erősségű.
  • 1990. december 13.: Santa Luciai földrengés, a Mercalli-skálán VIII-IX-es erősségű, a Richter-skálán 5,1-es erősségű.
  • 1997. szeptember 26.: Umbria-Marchei földrengés, a két régióban, a Mercalli-skálán IX-X-es erősségű, a Richter-skálán 5,8-as erősségű.
  • 2002. október 30. illetve november 2.: Molisei földrengés, San Giuliano de Puglia térségében, a Mercalli-skálán VIII-as erősségű, a Richter-skálán 5,8-as erősségű.
  • 2009-es l'aquilai földrengés április 6-án, a Richter-skálán mért, 6,3-as erősségű, 309 halálos áldozat, 1178 sérült, hatalmas anyagi és művészettörténeti károk.

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Igazi mediterrán éghajlatot csak délen találunk: a nyár igen meleg és száraz, a tél enyhe, a csapadék rendszertelen, hó csak ritkán hull.
  • Az Alpok vidéke télen-nyáron alacsony hőmérsékletű, bőséges a csapadék.
  • Az Appenninek belső, magasabb vidékeinek éghajlata jellemzően hegyvidéki, nagyon hideg a tél.
  • A Pó-síkságon száraz kontinentális idő uralkodik, a tél hideg és ködös, a nyár fullasztóan meleg, a csapadék eloszlása egyenletes.
  • Az Adria partján közepes csapadék, erős ÉK-i szél (bóra) jellemző.
  • A Liguri- és Tirrén-tenger partján enyhe az éghajlat a hegyek miatt.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Kategória:Olaszország élővilága

Olaszország nemzeti parkjainak száma 2007-ben 22 volt.

1922–1968 között alakult nemzeti parkok (5 terület):

1998 után a 67/88, 305/89 és 394/91 törvény alapján létrehozott nemzeti parkok:

Az UNESCO természeti világörökséggé nyilvánította a Lipari-szigeteket.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori Róma területének változása

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország területe már az i. e. 1. évezredben lakott volt, a félsziget északi részét az etruszk nép uralta, a görög telepesek pedig az Appennini-félsziget déli részét hódították meg. Rómát i. e. 753-ban alapították az etruszkok. Róma államformája i. e. 509-ig királyság, utána köztársaság volt, majd császárság lett. A császárság korában a Római Birodalom területe folyamatosan növekedett. Traianus uralkodása alatt területe Angliától Szíriáig húzódott. 395-ben a birodalom kettészakadt Keletrómai és Nyugatrómai Birodalomra. 476-ban a Nyugatrómai Birodalmat megdöntötték a germánok.

Középkor és korai újkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai középkorban Itália különböző fejedelemségekre bomlott, majd független városállamok alakultak ki. A félsziget déli része először Bizánc, később az arabok, majd a normannok uralma alá került. A félsziget északi része a Német-római Császárság része lett. A középkor derekán már a francia királyok is versengtek a területért. Ekkor terjesztette ki világi hatalmát a római pápa is Közép-Itália jelentős részére. Ekkor lett nagyhatalom Velence.

A 18. század végére Velence hanyatlásnak indult, a félsziget középső részén két jelentősebb hatalom alakult ki: a Toszkánai Hercegség és az Egyházi Állam. Bonaparte tábornok hódításai során Itáliát is elfoglalta, és 1815-ig uralta. Napóleon császár bukása után az osztrákok megszerezték Lombardia és a Velencei Köztársaság területét.

Olasz egységállam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. században megerősödött az egységes Olaszország megteremtését célzó mozgalom. Az egyesítést sem a Habsburg Birodalom, sem a Pápai Állam nem támogatta. Az 1849-ben Károly Albert szárd–piemonti király első egyesítési kísérletei még súlyos kudarcokba torkollottak, Ausztria helyrállította hatalmát. Az egységmozgalom csak a Francia Császárság beavatkozásával tudott sikert elérni. A harcokban döntő szerepe lett Giuseppe Garibaldinak, aki felszabadította a félsziget déli részét, valamint III. Napóleonnak, akinek hadserege az 1859-es solferinói csatában vereséget mért a Habsburg Birodalomra, megszerezve Lombardiát, amit átengedett a Szárd–Piemonti Királyságnak, cserébe Savoyáért és a Nizzai Grófságért.

Az egységes Olasz Királyság 1861-ben alakult meg a Szárd–Piemonti Királyságból, II. Viktor Emánuel király koronája alatt. Veneto tartomány csak 1866-ban került az olasz államhoz, a Porosz–osztrák–olasz háborúban elért porosz győzelem nyomán. Róma elfoglalása és a pápák világi hatalmának megdöntése 1870-ben történt meg. Ekkor vonult vissza a pápa a Vatikán és a Laterán területére.

20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháborúban Olaszország megszegve a korábban kötött szövetséget, területének növelésének céljából az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország ellen lépett be 1915-ben. 1919-ben megkapta a korábban Ausztriához tartozott Dél-Tirolt, valamint az Isztriai-félszigetet. Ez nem elégítette ki az olasz közvéleményt. 1922-ben Mussolini fasiszta rendszerű államot alapított.

1929-ben sikerült az olasz és az egyházi államnak a lateráni szerződésben egyezségre jutnia, amelyben az olasz állam elismerte az Egyházi Állam függetlenségét.

Olaszország 1940-ben belépett a második világháborúba. A szövetséges csapatok 1943-ban kezdték meg előre nyomulásukat Szicília felől.

A háború befejezése után az olaszok népszavazás útján döntöttek a köztársasági államforma megalakításáról. A II. világháború utáni párizsi békeszerződés értelmében az ország elvesztette Isztriát és az Adriai-tenger keleti partján birtokolt kisebb területeket. Az 1960-as-70-es években felgyorsult az ország fejlődése.

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Renzi 2014.png
Presidente Napolitano.jpg
Matteo Renzi, az ország
jelenlegi miniszterelnöke
2014. február 22. óta
Giorgio Napolitano,
az ország jelenlegi
köztársasági elnöke
Palazzo Madama, a Szenátus székhelye
A Képviselőház székhelye, a Palazzo Montecitorio hátsó homlokzata

Az 1948. január elsején életbe lépett alkotmány alapján Olaszország parlamentáris demokratikus köztársaság.

Köztársasági elnök (Presidente della Repubblica): A köztársasági elnököt a Szenátus és a Képviselőház együttes ülésén hétéves időszakra választja kétharmados többséggel. A kétharmados többség azonban csak az első három fordulóban szükséges; ha ez nincs meg, a negyedik fordulótól egyszerű többség is elegendő. Jelenleg a 2006 májusában megválasztott Giorgio Napolitano egykori kommunista párti vezető az államfő. A köztársaság kikiáltása óta ő a tizenegyedik e tisztségben. A köztársasági elnök a nemzeti egységet képviseli. Hatáskörébe tartozik az általános választások kiírása, a parlament első ülésének kitűzése, a kormányfő javaslatára a miniszterek kinevezése, népszavazás kiírása, a nagykövetek kinevezése, a nemzetközi egyezmények ratifikálása. Ő a fegyveres erők legfőbb parancsnoka, a honvédelmi bizottság elnöke, s formailag ő a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács elnöke is. Jogkörébe tartozik még a köztársasági kitüntetések odaítélése. E hatáskörök többnyire formálisak.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Parlament két kamarából áll: a Szenátusból (felsőház) és a Képviselőházból (alsóház). A képviselőket öt évre választják. Választható bármely szavazati joggal rendelkező állampolgár, aki betöltötte a 40. (szenátoroknál) illetve 25. (képviselőknél) évet.

A 315 tagú Szenátust (Senato) tartományi alapon választják. Egyik tartománynak sem lehet hétnél kevesebb szenátora, ez alól kivétel Molise, amelynek kettő és Valle d’Aosta, amelynek egy szenátora van. Örökös szenátusi tagok ezenfelül a volt államfők és néhány kiemelkedő személyiség, akiknek e rangot a köztársasági elnök adományozza. A Szenátus elnöke Franco Marini (Kereszténydemokrata Párt), székhelye Rómában, a Palazzo Madamában található.

A 630 tagú Képviselőházat (ún. Camera dei Deputati) közvetlenül választják az állampolgárok. Elnöke Fausto Bertinotti (Rifondazione Comunista), székhelye a Palazzo Montecitorio épületében, Rómában található.

A törvényhozási folyamatban a két ház azonos súlyú, minden törvényt azonos szöveggel mindkét házban el kell fogadni, ahhoz hogy érvénybe lépjen.A képviselőház és a szenátus elnökét a két testület választja egyszerű többséggel. A képviselőház elnöke Pierferdinando Casini, a szenátusé Marcello Pera. A képviselőket mentelmi jog illeti meg, tehát nyomozás vagy vád alá csak akkor kerülhetnek, ha ehhez előbb a parlament hozzájárult. Jogszabályokat nemcsak a parlament hozhat, hanem a tartományi tanácsok és a helyi önkormányzatok is. Ezeket azonban 60 napon belül a parlamentnek is jóvá kell hagynia, mert ha nem, érvényüket vesztik.

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország közigazgatási felosztása

A legkisebb olaszországi közigazgatási egység a község (comune), amelyek együttese alkotja a megyét (provincia). A megyék régiókat (regione) alkotnak. Olaszország 20 régióra oszlik, amelyek közül a *-gal jelöltek széles körű autonómiát élveznek.

Politikai pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő pártok rendelkeznek nagyobb parlamenti képviselőcsoporttal:

Mellettük még közel húsz kisebb párt képviselteti magát a törvényhozásban.

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország hadereje három haderőnemből áll: a szárazföldi haderőből, a légierőből és a haditengerészetből. Ezeknél összesen 216 800 fő van aktív szolgálatban (közülük 70 200 fő sorozott). A szolgálati idő a sorozottaknál 10 hónap. Tartalékos állományú 65 200 fő.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nápoly, háttérben a Vezúv
Torino egy része

Demográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ISTAT (Olasz Statisztikai Iroda) 2011. évi adatai szerint az ország lakossága 60 813 326 fő, amivel Olaszország az Európai Unió negyedik (Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság után), a világ 23. legnépesebb országa.

A népességszám növekedése a bevándorlóknak és az emelkedő átlagos élettartamnak (jelenleg 79,81 év) köszönhető. A lakosság rohamosan öregszik, már ma öt lakosból egy nyugdíjas, és ha ez folytatódik, akkor 2050-re Olaszország lakossága a jelenlegi háromnegyedére csökkenhet.

Európában ebben az országban az 5. legnagyobb a népsűrűség, ami 195 fő/km². A népsűrűség Észak-Olaszországban, Lombardiában és Piemont tartományokban a legnagyobb. Itt él az olasz lakosság egynegyede. A milánói agglomerációban több mint 7,4 millió fő lakik.

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legnépesebb városai (lakosság 2005. december 31-én):

Sorrend Név 1981 1991 2001 2005 Régió
1. Róma 2 840 259 2 775 250 2 546 804 2 547 677 Lazio
2. Milánó 1 604 773 1 369 231 1 256 211 1 308 735 Lombardia
3. Nápoly 1 212 387 1 067 365 1 004 500 984 242 Campania
4. Torino 1 117 154 962 507 865 263 900 608 Piemont
5. Palermo 701 782 698 556 686 722 670 820 Szicília
6. Genova 762 895 678 771 610 307 620 316 Liguria
7. Bologna 459 080 404 378 371 217 373 743 Emilia-Romagna
8. Firenze 448 331 403 294 356 118 366 901 Toszkána
9. Bari 371 022 342 309 316 532 326 915 Puglia
10. Catania 380 328 333 075 313 110 304 144 Szicília

Forrás: ISTAT Lásd még: Olaszország városainak listája

Bevándorlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ISTAT 2011. januári adatai szerint a bevándorlók száma kb. 4 563 000, azaz a lakosság 7,5%-a. A legnagyobb közösségek a román (1 000 000 fő), az albán (491 000), és a marokkói (457 000) [2].

Sorrend Ország Lakosság
1  Olaszország 56 220 251
2  Románia 997 000
3  Albánia 491 000
4  Marokkó 457 000
5  Kína 201 000
6  Ukrajna 192 000
7  Fülöp-szigetek 131 000
8  Moldova 123 000
9  India 118 000
10  Lengyelország 111 000
11  Tunézia 107 000
12  Macedónia 98 000
13  Peru 95 000
14  Ecuador 91 000
15  Egyiptom 87 000

Etnikai összetétel, nyelvi megoszlás, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország népsűrűségi térképe
Nyelvek, nyelvjárások Olaszországban

Etnikai összetétel

  • Népcsoportok: szárd (2%), rétorománok (1%), tiroliak (0,5%).

Vallási megoszlás

2006. évi statisztikák szerint:

Nyelvi megoszlás

Csoport Lakosság Eredeti nyelv Régió
Szárd 1.269.000 szárd nyelv Szardínia (77,48%)
Friuli 750.000 friuli nyelv Friuli-Venezia Giulia (56,32%)
Tiroli 290.000 német nyelv Alto Adige Bolzano körül (65.43%)
Okcitán 178.000 okcitán nyelv Piemont Cuneo (4,76%) és Torino okcitán területei, Liguria Imperia körül, Calabria Guardia Piemontese körül
Sassari 175.000 sassari nyelv Sassari (megye) (54%)
Corso gallurese 129.000 galluréz Olbia-Tempio (megye) (87%)
Arberes 98.000 albán nyelv Dél-Itália, Szicília, Calabria, Puglia, Molise, Campania, Basilicata és kis részben Abruzzo
Franko-provanszál 90.000 francia nyelv Piemonte Torino környéke (0,89%), Valle d'Aosta Aosta környéke (60%), Puglia Foggia környéke (0,23%)
Szlovén 70.000 szlovén nyelv Friuli-Venezia Giulia Trieszt környéke (9,6%), Gorizia (8%), Udine (3%)
Rétoromán (ladin) 55.000 ladin nyelv Trentino-Alto Adige: Bolzano (4,19%), Trento (1,69%), Veneto: Belluno (10%)
Katalán 43.000 algeri Szardínia Alghero környéke (35%)
Francia 20.000 francia nyelv Valle d'Aosta (17,33%)
Görög (Grico/Griko) 20.000 görög nyelv Calabria Reggio Calabria körül (0,88%), Puglia Lecce körül (1,88%)
Ligure tabarchino 12.000 tabarkin Carloforte (87%) és Calasetta (68%) (Carbonia-Iglesias (megye))
Bavári 3.100 német nyelv (cimbro/mocheno) Trentino (Trento)
Horvát 2.600 horvát nyelv Molise (0,79%)
Karintiai 2.000 német nyelv Friuli-Venezia Giulia Udine környéke (0,38%)
Karni 1.400 friuli nyelv Friuli-Venezia Giulia, Veneto Belluno (0,66%)
Tiroli (pusterese) 700 német nyelv Veneto, Val Pusteria

Forrás: Ministero degli Interni del Governo Italiano/rielaborazione da Il Corriere della Sera.

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

UniCredit székhelye Rómában
Az ország GDP-jének változása 2000-2012 között, összehasonlítva az EU-val (szaggatott vonal)
  • GDP (2004): 1 678 milliárd USD. Szektorok szerinti megoszlása: 65% szolgáltatás, 32% ipar és csak 3% a mezőgazdaság.
  • Munkanélküliségi ráta: 8% (2004).
  • Államadóssága 1800 milliárd euró (2011)[3].

Olaszországban a dolgozó népesség száma 24 millió fő. 9 millió munkás 3 nagy szakszervezethez tartozik:

  • Confederazione Generale Italiana del Lavoro (CGIL) – kb. 4,6 millió tag
  • Confederazione Italiana Sindacati Lavoratori (CISL) – kb. 3 millió tag
  • Unione Italiana del Lavoro (UIL) – kb. 1,4 millió tag.

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pó-alföld a legjelentősebb mezőgazdasági terület: búza, kukorica, cukorrépa, rizs termesztése folyik. Gabonatermesztésében számottevőbb a tészta készítésére alkalmas kemény (durum-) búza. Emellett gyümölcsösök teszik változatossá az egyhangú tájat, gyakran elegyítik fás kultúrákkal a szántóföldeket (jellegzetes olasz kevert kultúra).

Szőlő termesztésében első a világon, olívaolaj-előállításában 2. a világon, de a nagy belső fogyasztás miatt rossz termés esetén ebből importra is szorul. Az ország mandulatermése adja a világ termésének közel 1/3-át.[4]

  • A déli területeken jellemző a citrusfélék (narancs, citrom), a korai zöldségfélék, az olajfa termesztése, nevelése. A paradicsom termesztésében kiemelkedik.
  • Az állattenyésztés szerepe nem jelentős. A szarvasmarhát és sertést inkább északon, juhot és kecskét inkább délen tenyésztik, szárnyasokat az egész országban. Az állattenyésztés ágazatában kiemelkedő a tejelő szarvasmarha tenyésztése.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A milánói értéktőzsde épülete

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fizetőeszköz, pénzintézetek

Az állam hivatalos fizetőeszköze az euró 2002. január 1. óta. A fizetőeszköz az olasz lírát (ITL) váltotta fel. Az ország központi pénzintézete a Banca d’Italia, jelentős további hitelintézetek a Banca Commerciale Italiana (Comit) és a Credito Italiano.

Külkereskedelem

Az ország külkereskedelmi forgalmának jelentős részét az Európai Unió tagországaival bonyolítja, fő külkereskedelmi partnerei: Németország, Franciaország, az Amerikai Egyesült Államok, Kína.

Legfőbb kereskedelmi partnerek (2012-ben)[5]:

  • Export: Németország 12,8%, Franciaország 11,3%, USA 6,6%, Svájc 5,8%
  • Import: Németország 15,7%, Franciaország 8,9%, Kína 7,0%, Hollandia 5,8%

Idegenforgalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Róma, a Forum Romanum
Ravenna, San Vitale-székesegyház

Olaszország mint vendégfogadó állam a 4. helyet foglalja el világviszonylatban Franciaország, Spanyolország és az Amerikai Egyesült Államok után. Leglátogatottabb régiói Veneto, Emilia-Romagna és Toszkána. Turisztikai vonzereje igen sokrétű, kulturális, archeológiai, természeti látnivalók illetve téli-nyári sport és vakációs lehetőségek teszik attraktív célponttá. Fogadóképessége a hotelekben 1-5*-os kategóriákban, üdülőfalvakban (villaggio turistico) és kempingekben eléri a 4,5 millió ágyat. Agroturizmusa folyamatosan növekvő tendenciát mutat, 2001-ben megközelítőleg 10 000 gazdasági egységet soroltak ezen kategóriába.

Olaszország világörökségi helyszínei:

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz autópálya-hálózat

Közúti közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A közutak hossza: 654676 km. Ebből autópálya 6957 km - mellyel az útvonalak hosszúságát tekintve a 3. helyet foglalja el Európában közvetlenül Németország és Franciaország után. Legnagyobb forgalmú autópályái:

Vasúti közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

ETR 500 a Milánói Központi Állomáson

A vasutak hossza: 19 394 km; A TAV (Treno Alta Velocita) szuperexpressz vonalai: Róma – Firenze (1. vonal); Róma – Nápoly; Torinó – Milánó; épülő vonalai: Milánó –Bologna; Bologna – Firenze; Milánó – Genova; Milánó – Velence; Verona – Velence. A nemzetközi kapcsolatok fejlődése miatt további gyorsvasutak épülnek Franciaország, Svájc, Ausztria és Szlovénia irányába is.

A Ferrovie dello Stato (rövidítve FS, Olasz Államvasutak) Olaszország legnagyobb állami vasúttársasága, amelyet néhány éve privatizáltak és több önálló vállalatra osztottak.

Vízi közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A salernói kikötő

Az ország kereskedelmi forgalom és személyforgalom szempontjából legjelentősebb kikötői az Adriai-tenger partján Triesztben és Velencében, míg a Ligur-tenger mellett Genovában találhatók. További olasz kikötővárosok: Ancona, Augusta, Bagnoli, Bari, Brindisi, Cagliari, Catania, Civitavecchia, Gela, Gioia Tauro, La Spezia, Licata, Livorno, Messina, Milazzo, Nápoly, Olbia, Palermo, Piombino,Porto Empedocle, Portoferraio, Porto Torres, Pozzallo, Ravenna, Reggio Calabria, Salerno, Savona, Siracusa,Taranto, Trapani.

Legfőbb belföldi vízi útvonalát a Pó folyó biztosítja.

Légi közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország legnagyobb nemzetközi repülőterei:

Legfontosabb olasz légitársaságok:

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bolognai Egyetem, Teatro Anatomico
  • Általános iskola (Scuola elementare) 6-11 éveseknek
  • Középiskola (Scuola media) 11-14 éveseknek
  • Gimnázium (Scuola superiore) 14-19 éveseknek
  • Egyetemek: Olaszországban 77 állami, 14 magán és 2 egyéb (külföldi érdekeltségű) egyetem található. A Bolognai Egyetem (Università di Bologna) Európa első felsőfokú oktatási intézménye, 1088-ban alapították, s jelenleg 80 000 diákot képez. Az egyetemek jelentős hányada nagy múltú tradíciókon alapul, a 12-14. században jött létre, mint Ferrara, Firenze, Nápoly, Padova, Parma, Pavia, Perugia, Pisa, Róma és Torinó egyeteme. A legnagyobb számban Rómában tanulnak a diákok (kb. 200 000 egyetemista), a legtöbb felsőfokú tanintézmény viszont Milánóban található (Statale, Politecnico, Bocconi, Cattolica del Sacro Cuore, Istituto universitario di lingue moderne (IULM)). Lásd még: Olaszország egyetemei.

Kulturális intézmények és rendezvények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyobb múzeumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Galleria Spada (Galleria Spada), (Róma): a Borromini által tervezett palotában 17-18. századi festmények kínálnak emlékezetes látnivalót.
  • Palazzo Corsini Nemzeti Galéria (Galleria Nazionale di Palazzo Corsini), (Róma): Rubens, Vand Dyck, Caravaggio alkotásai tekinthetők meg e képtárban.
  • Doria Pamphili Galéria (Galleria Doria Pamphilj), (Róma): a képtár erőssége reneszánsz gyűjteménye.
  • Borghese Múzeum és Galéria (Museo e Galleria Borghese), (Róma): ókori görög illetve római szobrokat és Bernini műveit csodálhatják meg e múzeum látogatói.
  • Római Nemzeti Múzeum (Museo Nazionale Romano), (Róma): archeológiai kiállítást nyújt a városban és környékén feltárt kincsek anyagából.
  • Palazzo Barberini Antik Művészeti Nemzeti Galéria (Galleria Nazionale d'Arte Antica a Palazzo Barberini), (Róma): 13-16. századi műkincsek tárlata tekinthető meg e gyűjteményben.
  • Palazzo Venezia Múzeuma (Museo di Palazzo Venezia), (Róma): iparművészeti jellegű kiállításnak ad otthont, főként középkori és bizánci anyaga említésre méltó.
  • Múzeumok a Capitoliumon (Musei Capitolini), (Róma): a Palazzo dei Conservatori és a Palazzo Nuovo.
  • Akadémiai Képtár (Galleria dell'Accademia), (Velence): a barokk homlokzatú Scuola della Caritá épületében (1357) foglal helyet. Bent Giovanni Bellini, Tiziano, Tintoretto, Veronese és más velencei mesterek pompás alkotásaiban gyönyörködhet a látogató.
  • Gettómúzeum (Museo del Ghetto vagy Museo d’Arte Ebraico), (Velence): A városban élő egykori zsidók művészetét mutatja be.
  • Palazzo Grassi, (Velence)
  • Peggy Guggenheim Gyűjtemény (Peggy Guggenheim Collection), (Velence): A Palazzo Venier dei Leonardi épületében helyezkedik el, Európa legfontosabb modern gyűjteményeinek egyike. Ma a Solomon R. Guggenheim Alapítvány tulajdonában áll.
  • Querini Stampalia, (Velence)
  • Scuola Grande di San Rocco di Venezia, (Velence).
  • Uffizi Galéria (Galleria degli Uffizi), (Firenze)
  • Akadémiai Képtár (Galleria dell'Accademia), (Firenze)
  • Bargello Nemzeti Múzeum (Museo Nazionale del Bargello), (Firenze)
  • Szent Márk Múzeum (Museo San Marco di Firenze), (Firenze)…

Könyvtárak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Színházak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális világörökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pisai dóm és ferde torony
Velence

Itáliának mindig nagy befolyása volt a világ kulturájára. Ezt elismerve az UNESCO kulturális világörökséggé nyilvánította a következő helyszíneket:

Fesztiválok, rendezvénysorozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Luciano Pavarotti, minden idők egyik legnagyobb operaénekese
  • A velencei biennále (La Biennale di Venezia): A Biennálé Alapítványa (Fondazione della Biennale) szervezi a Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítást (Esposizione Internazionale d'Arte), a Velencei Építészeti Biennálét (Mostra Internazionale di Achitettura), a Velencei Nemzetközi Filmfesztivált (Mostra Internazionale d'Arte Cinematografica). További rendezvényei: a Zenei Fesztivál (Festival della Musica), a Táncfesztivál (Festival della Danza) illetve a Színházfesztivál (Festival del Teatro). Fontos szerepet játszik a kortárs művészeti irányzatok bemutatásában.
  • A sanremói dalfesztivál (Festival di Sanremo vagy Festival della canzone italiana): A Liguri Riviéra partján 1953 óta rendezik az "Olasz dal fesztiválját", amelyen neves könnyűzenei előadók mutathatják be tehetségüket.
  • Pavarotti és barátai (Modena)
  • Operarendezvények sorozata (Verona)
  • Festivalbar, koncertsorozat, ami minden nyáron Olaszország különböző helyszínein van. Egy-egy ilyen koncert alkalmával egy külföldi előadót is meghívnak. A fontosabb koncerteket a Mediaset Italia 1 csatornája közvetíti. Május végén kezdődik rendszerint Milánóban a Dóm téren és szeptember közepe tájékán ér véget a Veronai Arénában, ahol kiosztják a legjobb lemez- és legjobb előadói díjakat.

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Az ókori Itália művészete

Az Appennini-félsziget az ókortól kezdődően a művészetek hazája, a római, ókeresztény és bizánci művészetek talaján fejlődött a szűkebb értelemben vett olasz művészet a 12. század óta. Jellegzetessége a regionális tagoltság, amely egyúttal rendkívül színes, sokoldalú és mégis egységes kultúrát teremtett.

Építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Giotto di Bondone: a Campanile Giotto, a firenzei dóm harangtornya

A korai román korszak még merít a bizánci kultúrából, különösen a templomépítészet terén. Az érett román stílus tipikus építményeit az északi területeken fedezhetjük fel (például San Zeno Maggiore Verona, Ferrarai dóm.) A déli vidékeken még befolyásolja az építkezéseket a bizánci és az arab hatás (Palermói dóm). Az itáliai gótikában a késő román és a kora reneszánsz elemek vegyülnek, ekkor épült a firenzei Santa Croce, a milánói dóm. Különleges ötvözete a gótikának a velencei, amely keleties elemeket sorakoztat fel (Dózse-palota, Ca' d'Oro). A 16. század elejétől bontakozik ki a reneszánsz, építészetének első központja Firenze, kiválósága Filippo Brunelleschi (1377-1446) alkotásaival. Az építészet elméletét Leon Battista Alberti (1404-1472) vetette meg. Míg Velencében a Lombardo család, addig Lombardiában Donato Bramante (1444-1514) képviselte a korai reneszánsz stílusát. Az érett reneszánsz korszak építészetének is meghatározó képviselőjeként lépett fel Michelangelo Buonarroti (1475-1564) Firenzében (Medici-kápolna). Vicenza - Velence területén Andrea Palladio (1508-1580) összegezte a reneszánszot villáival, templomaival. A következő nagy korstílus, a barokk központja azonban már Róma lett, az első ilyen jellegű épület az Il Gesù temploma volt. A stílus képviselői Giacomo della Porta, Giovanni Lorenzo Bernini (1598-1680), Francesco Borromini (1599-1667), Carlo Maderno, Domenico Fontana. Velence városa e korszakban Baldassare Longhena épületeinek sokaságával gazdagodott. A 19. században Itália elveszítette vezető szerepét a művészetek, így az építészet mezsgyéjén s főképp az eklektika és a neoreneszánsz stílus követőivé váltak alkotói.

Searchtool right.svg Lásd még: Olasz építészek listája

Festészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Michelangelo: Részlet a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójából: Ádám teremtése (1508–1512)

A szobrászattal egyidejűleg kezdett kifejlődni az ókeresztény művészetből, de először merevség, élettelenség jellemezte. A 11. században a montecassinói apát a lehanyatlott mozaikfestészet újjáteremtésére művészeket hozatott Bizáncból, akik aztán Velencében, Salernóban, Monrealéban és Palermóban dolgoztak. A művészi önállóság kezdeteivel a 13. század vége felé találkozunk Cimabue és Duccio di Buoninsegna munkáiban, ők alakjaikba már némi mozgékonyságot és életet öntöttek. Giotto di Bondone tekinthető az olasz festészet első mesterének, ki a természethez közelebb álló, realisztikus modorban dolgozott, s magának a festészetnek technikáját is javította (temperafestés). Hatását egész Itália érezte, s a 14. századi olasz festők többé-kevésbé Giotto utánzói és továbbfejlesztői lettek. A 15. században új fordulatot vett az olasz festészet: az alakrajzot a természet után kezdték készíteni, a festőanyagot pedig lágyabb, egyöntetübb ábrázolásra alkalmasabbá tették. Az első lépést a magasabb tökély felé a firenzei Paolo Uccello tette meg, aki a vonaltávlattal foglalkozott, de őt jóval felülmúlta korának három legtehetségesebb művésze: Masaccio plasztikussá tette alakjait, Fra Filippo Lippi az életet a valóságnak megfelelően törekedett ábrázolni és Fra Angelico a kedélyvilágot jelenítette meg alakjaiban. Másfelől a festészet fő törekvését a természet valsághű ábrázolására és a technika kiművelődésére fordította, ide tartoznak: Sandro Botticelli, Filippino Lippi, Cosimo Rosselli és Alessio Baldovinetti, de mindnyájukon túlmutató Benozzo Gozzoli és Domenico Ghirlandaio művészete. Ugyanebben a korban kezdté tanulmányozni a meztelen testet és az anatómiát, élenjártak e téren Andrea del Castagno, Antonio Pollajulo, Andrea del Verrocchio illetve Luca Signorelli. A padovai Andrea Mantegna természetességre és történelmi hűségre törekvő műveiben látszanak anatómiai, perspektivai, történelmi ismeretei. A velencei Giovanni Bellini, az umbriai Pietro Perugino és Francesco Francia festményein mély vallásos érzelem tapasztalható. A 16. század elején hat kiváló mester lépett fel, kik egyúttal korszakot is alkottak a művészet történetében: Leonardo da Vinci anatómiai jártasságával s éles megfigyelő tehetséggel a rajzot a művészi befejezettség soha utol nem ért magaslatára fejlesztette. A mozdulatok élénkségét és a formák változatosságát Michelangelo vitte be a festészetbe, amely Raffaello Sanzio műveiben megnemesül az ideális felfogástól, s egyben az élet és valószerűség hű ábrázolásává is lesz. Hozzájuk sorakozik Correggio, kinek technikája és színezése sok tekintetben páratlan és különösen alkalmas arra, hogy a meztelen testnek lágyságot adjon. A velencei Giorgione a kompozícióban élénkségre és kifejezésre törekedett. Nyomába Tiziano Vecellio lépett, ő erőt öntött alakjaiba, s egyúttal a ragyogó kolorit valódi mestere volt. A 16. század közepétől az olasz festészet hanyatlásnak indult. Csak a velencei iskola tartotta fenn a művészet magas színvonalát, legjelesebb tagjai Tintoretto és Paolo Veronese, a legnagyobb dekoratív festők egyike, a sokoldalú Jacopo Bassano, aki csendéleteket és tájképeket is festett. A naturalisták feje és jeles mestere Amerighi da Caravaggio volt. A többiek fölött messze kimagaslott Tiepolo, kinek művészete az Olasz festészet fénykorára emlékeztetett. A távlati festészetben Grimaldi (il Bolognese) s a velencei Canaletto, s tanítványa Francesco Guardi még ma is utolérhetetlenek. A zsánerfestészetben Aniello Falcone, Michelangelo Cerguozzi, Giovanni Benedetto Castiglione és Mario de' Fiori jeleskedtek. A 18. századi olasz történeti festők közül csak Pompeo Batoni emelkedett ki. Önmagából indult és önállóan fejlődött tovább a nápolyi iskola (Domenico Morelli s a két Palizzi), amely az erőteljes realizmusnak hódolt.

Searchtool right.svg Lásd még: Olasz festők listája

Szobrászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Michelangelo: Dávid (1501–1504)

A 6. század után a félszigeten a szobrászat hanyatlásnak indult, így a 11. század elején mind a technika, mind a formaérzék merev, élettelen és konvencionális. A tulajdonképpeni olasz szobrászat a 13. század közepén kezdődik, Niccolo Pisano (†1278) tevékenységével kezdődik, ki az alakjaiba életet lehelt. Fia, Giovanni Pisano szobraiba több természetességet és szenvedélyt vitt, míg Andrea Pisano a gyöngédebb és egyszerűbb formák felé nyúlt. A frienzeieken kívül még a pisai Giovanni de Balduccio alapított iskolát Észak-Olaszországban. A természet tanulmányozása s utánzása még jobban megnyilatkozik a 15. század toscanai művészeiben, kik ezáltal a szobrászat önálló fejlődését is biztosították Jacopo delle Quercia, Lorenzo Ghiberti, Doantello jártak élen a szobrászatban. Luca della Robbia az antik felé hajlott, ő teremtette meg a terracotta szobrászatot, amelyet később családja a tökély magas fokára emelt. A többi olasz szobrász, kik közt a legkimagaslóbb volt Andrea del Verocchio és Antonio Pollajuolo, inkább Donatello naturalisztikus irányát követte. Luca della Robbia tanítványai: Antonio Rossellino, Desiderio da Settignano, Mino da Fiesole, Benedetto da Majano…Az olasz mesterek közül említésre méltó még a velencei Alessandro Leopardi (†1521) és a padovai Andrea Riccio (†1532). A korabeli szobrászat leginkább a templomok és síremlékek díszítésére szorítkozott, de lassan az allegóriát, a mitológiát, a történelmet is méltatni kezdték. Az átmenetet a Cinquecento szabad fölfogásához s formai tökélyéhez, Giovanni Franc. Rustici, a két Sansovino (Andrea s Jacopo) találta meg, míg a ferrarai Alfonso Lombardi, a modenai Antonio Begarelli, a nápolyi iskola feje, már egyszersmind a kor legjelesebb művészei voltak. Mindannyiukat felülmúlta Michelangelo Buonarroti, kinek a természetes nagyságot meghaladó, mesterien faragott emberalakjai mély anatómiai ismeretekről, jellemábrázolási képességről tesznek tanuságot. Munkájában tanítványai, Raffaele da Montelupo és Fra Giovanni Angelo Montorsoli segédkeztek; követői voltak: Guglielmo della Porta, Benvenuto Cellini, Niccolo Pericoli (Tribolo). Művészete uralkodott sokáig: a bámulatos formaérzék és technika, a dekorativ hatás. Csak a 16. század utolsó negyedében hozott új irányzatot a szobrászatba Giovanni da Bologna. A 17. századiak az erősebb hatást keresték, a festői stílusba mentek át, fő képviselői: Alessandro Algardi, Lorenzo Bernini, Stefano Moderno, Duquesnoy stb. Antonio Canova volt az első, aki művészetének irányát a klasszicizmus szigorú tanaihoz szabta s az új szobrászatban ma is mint az egyik fő irány megeremtője szerepel, míg a másik irány illetőleg iskola Thorwaldsen nyomdokain halad. Eredeti tehetségek voltak Lorenzo Bartolini, Pompeo Marchesi, a lombard Tantardini és Vela, a romantikus lány képviselője, továbbá Tabacchi, ki a frivolabb tárgyakat dolgozza föl, Monteverde gróf a nagy realista, Marochetti, Barzaghi, Dupré, Fedi. A 19. századi modern olasz szobrászatban a naturalizmus hatalmas lökést adott a művészetnek, monumentális emlékszobrok, síremlékek keletkeztek, majd a verizmus áramata jelentkezett.

Searchtool right.svg Lásd még: Olasz szobrászművészek listája

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dante Alighieri

A Római Birodalom felbomlásától a 16. századig jórészt a latin volt az irodalom nyelve Itáliában. A városállamok létrejötte, demokratizmusa viszont hozzájárul az olasz nyelvű irodalom kialakulásához és gyors fejlődéséhez. Jelentős volt az Észak és Közép-itáliai vallásos költészet is, amelynek két jelentős alakja: Assisi Szent Ferenc (Giovanni Bernardone, 1181–1226) olasz vallási reformer, költő Naphimnusza révén lett ismert. Jacopone da Todi (1230–1306), laudákat írt, himnuszokat szerzett. A 13. században Marco Polo (1254–1323) emlékirataival tűnt fel, ezt az alkotást fordították le saját korában a legtöbb nyelvre. Az olasz irodalom világirodalmi szintre emelkedése Dante, Bocaccio, és Petrarca nevével függ össze. Dante Alighieri (1265–1321) a középkor és a reneszánsz határán állt. Főműve az Isteni színjáték (Divina Commedia, 1307–1320), középkori vallási elképzeléseken alapul, de részleteiben már humanista értékek hirdetője. E művével a toszkán nyelv az irodalmi olasz nyelv alapjává vált. Francesco Petrarca (1304–1374) az első humanista, Daloskönyve révén ismert, koszorús költő. Giovanni Boccaccio (1313–1375) az olasz és európai novellairodalom mestere, Dekameron (1348–55) című novelláskötete egyedülálló. A 16. század irodalmának két kimagasló egyénisége az eposz műfajának kezdeményezője Ludovico Ariosto (1474–1533) Örjőngő Roland illetve Torquato Tasso (1544–1595) a Megszabadított Jeruzsálem (1575) című alkotásával. A 18. században Carlo Goldoni (1707–1793) velencei komédiaíró tűnik fel a vígjáték és a színház megújításával. A drámairodalom kimagasló alakja a a 19-20. század fordulóján Luigi Pirandello (1867–1936) volt. A 20. században a neorealizmus képviselői, főleg Alberto Moravia (Pincherle) (1907–1990) említésre méltó, míg az avantgárd áramlatok terén a futurizmus Filippo Tommaso Marinetti (1876–1944) programja által jutott vezető szerephez. A hermetika képviselői közül Giuseppe Ungaretti (1888–1970) az irányzat legreprezentatívabb alakja. A posztmodern olasz irodalom vezéregyénisége Umberto Eco (1932–).

Searchtool right.svg Lásd még: Olasz irodalom és Olasz költők, írók listája

Filmművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmtörténethez Olaszország két jelentős irányzattal is hozzájárult. A verizmus a némafilm korában gyökerező stílus volt, amely ragaszkodott a természetszerű beállításokhoz. A II. világháború után egész Európa filmművészetére nagy hatást gyakorolt az olasz neorealizmus. Az olasz új hullám nagy rendezői Federico Fellini (1920–1993), Michelangelo Antonioni (1912–2007), Pier Paolo Pasolini (1922–1975). Az olasz filmcsillagok névsorából kiemelkedik Anna Magnani, az egyetemes filmtörténet tehetsége Sophia Loren (1934), a szépségével hódító Gina Lollobrigida (1927) és a sokoldaú jellemábrázolás mestereként ismert Marcello Mastroianni (1924–1996). A 90-es évek nagy filmsikerei Giuseppe Tornatore és Roberto Benigni nevéhez fűződnek.

Searchtool right.svg Lásd még: Olasz film és Olasz filmszínészek listája

Zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antonio Vivaldi
Giuseppe Verdi

Itália alkotó- és előadóművészei elsősorban az opera terén nyújtottak magas teljesítményt. Híres klasszikus zeneszerzők: Antonio Vivaldi (1678–1741), Gaetano Donizetti (1797–1848), Giacomo Puccini (1858–1924), Gioacchino Rossini (1792–1868), Giuseppe Verdi (1813–1901). Az előadóművészek között Luciano Pavarotti (1935–2007) és Andrea Bocelli népszerűsíti a klasszikus zenei műfajokat.

A dallamos, esetenként szentimentális olasz könnyűzene az 1960-as években egész Európában népszerű volt. Néhány jelentős képviselője: Domenico Modugno, Vico Torriani, Adriano Celentano, Gianni Morandi, Gigliola Cinquetti, Rita Pavone. Az 1980-as években az ún. italodisco stílussal Olaszország egy időre ismét meghatározta a zenei divatot. E műfajban Sabrina Salerno, Ken Laszlo, Mike Mareen és Den Harrow tartoztak Európa-szerte a legnépszerűbbek közé.

Searchtool right.svg Lásd még: Olasz operaénekesek listája
Searchtool right.svg Lásd még: Olasz zeneszerzők listája
Searchtool right.svg Lásd még: Olaszország az Eurovíziós Dalfesztiválokon

Hagyományok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy tál cavatappi tészta pestóval és paradicsommal

Az olasz konyha ezerszínűsége földrajzi helyzetéből adódik. Egységes olasz konyháról, mint olyan, nem beszélhetünk, mivel Olaszországban nagyok a földrajzi távolságok és az éghajlati különbségek, így a mezőgazdaság eltérő ágazatai fejlődtek ki.

Az olaszok napi étkezésére az olcsó tésztaételek (pasta) jellemzőek. Olaszországban gyárilag több száz félét készítenek. Ma már az országhatáron túl is elterjedt a spagetti, a makaróni, a lasagna, a canelloni, a tortellini, és a tagliatelle. A tésztákat vagdalt húsokkal, mártásokkal, pestoval, zöldségekkel, gombával, felvágottakkal, hallal variálják, de feltétként használnak kagylót, rákot, tojást vagy füstölt szalonnát is.

Különleges olasz specialitás a világszerte elterjedt pizza, amelyet gombával, sonkával, zöldséggel, tenger gyümölcseivel, hallal készítenek, majd a tetejére reszelt sajtot tesznek.

Desszertek közül olasz földön készül a világhírű olasz fagylalt (gelato), amelyet itáliai cukrászok találtak fel.

Az olasz itallapokon a bor foglalja el a legelőkelőbb helyet, az itáliai szőlőfajták többségét az igencsak borkedvelő rómaiak telepítették (és szorgosan fogyasztották a nedűt). Ismertek ezenkívül még a vermutok, mint a Cinzano, a Martini, és más aperitifek, mint a Campari. Jó minőségű törkölypálinka a grappa.

Az olaszok erős eszpresszó kávéja világszerte elismert és nagy népszerűségnek örvend. Olasz földről terjedt el a capuccino is.

Földrajzi tájegységek szerint:

A kontinentális klímájú észak-olaszországi régiókban kukoricát és rizst termesztenek. Az Alpok lejtőin szarvasmarhát és sertést tartanak. Konyhaművészetük a megtermelt alapanyagokból dolgozik, így étkezésük alapvetően jellemző a polenta, a rizs, a marhahús és a tejtermékek. Piemonte gazdag szarvasgomba lelőhely, Lombardiában gyártják a gorgonzola sajtot, Friuli-Venezia Giuliában készül a San Daniele sonka és Emilia-Romagna specialitásai a balzsamecet, a pármai sonka és a parmezán.

A déli országrészben a mediterrán éghajlat az uralkodó, így annak jellemző növényeit használják étkezésük során. Sok zöldségfélét, paprikát, paradicsomot és tökféléket fogyasztanak. Közkedvelt és az ételkészítésnél elmaradhatatlan az olívaolaj. A tengerből sok halat, rákot és egyéb tenger gyümölcseit nyernek ki, így ezen alapanyagoknak széles felhasználási módja alakult ki. Állattenyésztésükre a bárány jellemző, amely számtalan étel alapjául szolgál. Campaniából vált világhíressé a pizza, Szicíliából a fagylalt és Pugliából a peperoncino.

Szinte minden étkezésnél fogyasztanak valamilyen tésztafélét, északon általában friss, házilag készítettet, délen a száraztészta elterjedt. Ezen kívül minden régiónak megvan a kedvelt tésztaféléje, mint például Pugliában az orecchiete és Abruzzoban a maccheroni alla chitarra. Olaszországban több mint 100 féle tésztát gyártanak.

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Labdarúgás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A labdarúgás a fő nemzeti sport: az olaszok ismertek a labdarúgás iránti rajongásukról. Olaszország nemzeti válogatottja négy alkalommal nyert világbajnokságot: 1934-ben, 1938-ban, 1982-ben és 2006-ban. Az UEFA 5*-os stadionjai az országban: a San Siro és a Stadio Olimpico.

A legsikeresebb labdarúgóklubok az AC Milan (Milánó), az Inter (Milánó), a Juventus FC (Torino), az AS Roma (Róma), az SS Lazio (Róma).

Autóverseny: Formula–1[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olasz versenyző olasz csapattal (Michele Alboreto a Ferrarival 1985-ben)

A Scuderia Ferrari tizenhat konstruktőri világbajnoki címével a jelenlegi legeredményesebb Forma–1-es csapat. Az istálló az 1960-as évek elején, majd az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején és 1999-től 2004-ig volt igazán sikeres. A Ferrari pilótái a Forma-1 első éveiben, amikor még nem volt konstruktőri világbajnokság, 1951 és 1956 között több egyéni világbajnoki címet nyertek. Szintén sikeres volt a sportág első éveiben az Alfa Romeo. A Minardi és utódcsapata, a Toro Rosso szintén olasz csapat.

Olaszország neves autóversenyzői közé tartozik Nazzaro, Cagno, Vincenzo Lancia, Antonio Ascari, Giuseppe Campari, Brilli Peri, Mario Umberto Baconin Borzacchini, Luigi Fagioli, Bordino, Giulio Masetti, Tazio Nuvolari, Achille Varzi, Biondetti, Alberto Ascari, Luigi Villoresi, Piero Taruffi, Luigi Musso, Eugenio Castellotti, Giancarlo Baghetti, Lorenzo Bandini, Ludovico Scarfiotti, Luciano Bianchi, Arturo Merzario, Michele Alboreto, Riccardo Patrese, Mauro Baldi, Jarno Trulli, Giancarlo Fisichella, Emanuele Pirro, Ivan Capelli.

Olaszországban egy évben kétszer is megfordult a mezőny. A hagyományos olasz nagydíjon, ami az őszi program része, valamint 2006-ig Imola volt az "európai szezonnyitó", mert ekkor tértek vissza Dél-Amerikából vagy Ázsiából (Dél-Afrikából) az öreg kontinensre. Ezt az eseményt San Marinói Nagydíjnak keresztelték el.

Motorverseny: MotoGP[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Loris Capirossi 2006-ban a Ducatival

Olaszországban a motorversenyzés is nagyon népszerű. Az egyik legismertebb motoros Valentino Rossi, aki eddig 8 alkalommal nyert világbajnoki címet. Beceneve: a Doktor. A legsikeresebb motorversenyző Giacomo Agostini, 15 világbajnoki címet gyűjtött be a 70-es években. Híres versenyzők még Carlo Ubbialli, Loris Capirossi, Max Biaggi, Marco Melandri. Kiemelkedően sikeresek az olasz motormárkák is: több világbajnoki címet szerzett már az Aprilia, a Ducati, a Gilera, az MV Agusta, a Moto Guzzi. Jelenleg két olasz pályán is rendeznek MotoGP futamokat: Mugello és Misano, ahol San Marinó-i nagydíj néven futnak a versenyek.

Bridzs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A híres olasz kék csapat (squadra azzurra, Blue Team) az 1950-es és 1960-as években 13 világbajnoki és 12 Európa-bajnoki címet nyert az erős treffnek nevezett licitálási rendszer használatával.

Olimpia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A XX. Téli Olimpiai Játékok, nyitóünnepség, 2006.

Az országban egy nyári és két téli olimpiát tartottak. Az első az 1956-os téli olimpia volt az alpesi Cortina d'Ampezzo városában. Négy évvel ezután Rómában tartották a nyári olimpiát. Legutoljára a 2006-os torinói téli olimpiát rendezték meg az országban. Olaszország összesen 190 arany, 158 ezüst, és 174 bronzérmet szerzett a nyári olimpiai játékokon. A legsikeresebb sportág a vívás, amelyen összesen 107 érmet szereztek. A téli olimpiákon 36 arany-, 31 ezüst- és 34 bronzérmet szereztek. A legsikeresebb sportág az alpesi sízés.


Ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Capodanno – január 1. (Újév napja)
  • Epifania – január 6. (Vízkereszt)
  • Az Olasz Egység Napja – március 18. (1861) (nem hivatalos munkaszüneti nap)
  • Festa del Santo Patrono (Velence) – április 2. (Szent Márk ünnepe)
  • Venerdi Santo – Nagypéntek (nem hivatalos munkaszüneti nap)
  • PasquaHúsvét
  • Pasquetta, Lunedì dell'Angelo – Húsvéthétfő
  • Festa della Liberazione – április 25. A Felszabadulás napja, 1945-ben a második világháborús harcok vége Olaszországban, nemzeti ünnep
  • Festa del Lavoro – május 1. (A munka ünnepe)
  • Festa della Repubblica – június 2. A Köztársaság Napja (1946-ban ezen a napon az olaszok népszavazás útján döntöttek a köztársaság mellett). Június 2. Garibaldi-emléknap is: 1882-ben ezen a napon hunyt el a híres olasz szabadsághős
  • Festa del Santo Patrono (Firenze) – június 24. (Keresztelő Szent János ünnepe)
  • Festa del Santo Patrono (Róma) – június 29. (Szent Péter és Pál apostolok ünnepe)
  • Assunzione della Beata Vergine Maria (Ferragosto) – augusztus 15. (Szűz Mária mennybevétele)
  • Festa del Santo Patrono (Nápoly) – szeptember 19. (San Gennaro)
  • Tutti i Santi (Ognissanti) – november 1. (Mindenszentek ünnepe)
  • Festa dei defunti - november 2. (Halottak napja)
  • Festa del Santo Patrono (Milano) – december 7. (Szent Ambrus)
  • Immacolata Concezione – december 8. (Szeplőtelen fogantatás ünnepe)
  • Natale – december 25. (Karácsony)
  • Santo Stefano – december 26. (Karácsony, Szent István napja)

[1] [2]

Híres olaszok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olaszország témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Istat
  2. Indicatori demografici (olasz nyelven). governo.it. (Hozzáférés: 2012. június 18.)
  3. MTI hír, 2011. július 12.
  4. ^ a b Országok lexikona, Magyar Nagylexikon Kiadó. 2007.
  5. CIA World Factbook

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gyapay Dénes: Olaszország, Változó Világ 49., Budapest 2004.
  • Földrajzi világatlasz (Nyír-Karta Bt., Kossuth Nyomda, Bp. 2003.)
  • Cartographia világatlasz (Cartographia Kft., Bp. 2001–2002.)
  • Fajth Tibor: Itália (Panoráma útikönyvek, Athenaeum Nyomda, Bp. 1980) ISBN 963-243-235-5
  • Olasz Wikipédia: Italia című cikke
  • Új magyar lexikon V. (Mf–R). Szerk. Berei Andor et al. Budapest: Akadémiai. 1962. 258–272. o.
  • A Pallas nagy lexikona, Olasz irodalom, Olasz festészet, Olasz szobrászat, Olasz zene című szócikkei