San Leucio komplexum

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A San Leucio komplexum egy régi selyemgyár Caserta városának egyik negyedében, 3,5 km-re északnyugatra a város központjától.

Casertai királyi palota, Vanvitelli-vízvezeték és San Leucio komplexum
Világörökség
San leucio.jpg
A San Leucio komplexum
Adatok
Ország Olaszország
Típus Kulturális helyszín
Kritériumok I, II, III, IV
Felvétel éve 1996
Elhelyezkedése
San Leucio komplexum (Olaszország)
San Leucio komplexum
San Leucio komplexum
Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 41° 04′, k. h. 14° 19′Koordináták: é. sz. 41° 04′, k. h. 14° 19′

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A komplexumot 1750-ben vásárolta meg VII. Károly, akinek feltett szándéka volt a királyi udvar elköltöztetése a tengeri támadások esetén védtelen Nápolyból. Az eredeti elképzelés szerint a királyi család egy sor vidéki rezidenciát épített volna, amelyeket a kor divatjának megfelelően hatalmas parkokkal vettek volna körbe, amelyek nemcsak a királyi hatalom és gazdagság kifejezői lettek volna, hanem mezőgazdasági és kézművességi kísérleti központok egyben. Ezt a tervet hamarosan elvetették és a casertai királyi palota megépítése mellett döntöttek. San Leuciót, melynek központját a Belvedere palota képezte, még a casertai palota építése ötletének felmerülése előtt vásárolta meg a király. Az épület körüli park valamint magának a felvásárolt palotának az átalakításával Luigi Vanvitellit, a kor leghíresebb nápolyi építészét bízta meg.

A Belvedere palota első említése 1636-ból származik, amikor nagyságában és pompájában királyi palotához hasonlítják. Az épület a 16. században épült a casertai grófok, az Acquavivák számára, valószínűleg egy korábbi épület helyén.

San Leucio felújítását IV. Ferdinánd király karolta fel, aki apjának, VII. Károlynak Spanyolországba való visszatérése után felelevenítette a casertai királyi palota megépítése előtt felmerült ötletet, mely több vidéki királyi rezidencia megépítését tűzte ki céljául. A király 1773-ban rendelte el a terület megnagyobbítását és a már meglévő Belvedere palota felújítását. IV. Ferdinánd kedvenc vadászkastélya lett, miután a közeli casertai palota kertjei és erdőivel ellentétben, ez a terület jóval nagyobb vadállat állománnyal rendelkezett. A király jóval több időt töltött el San Leucióban, mint Casertában, ami politikai és államvezetési érdektelenségével magyarázható.

A felújított palota mellett rövid időn belül felépült a Vaccheria is (királyi istálló) a királyi ménes és szarvasmarhacsorda számára. 1775-ben az istálló mellett egy kis selyem manufaktúrát létesítettek piemonti mesteremberek vezetésével. Ez volt az első lépés a san leuciói királyi manufaktúrák létrejöttében. Egy évvel később a Belvedere palota nagytermét átalakították templommá, a helyi lakosok számára. 1778-ban Ferdinánd felszámolta a Belvedere palota lakosztályait, helyükre telepítve az akkor már 134 lakost foglalkoztató selyemszövő manufaktúrákat, amelyeket a király a felvilágosult tanácsadói hatására létesített, a királyság gazdaságának fellendítése céljából. San Leucio 1780-ra a királyság egyik vezető gazdasági központja lett Nápoly és Portici mellett.

IV. Ferdinánd kezdeményezésére 1783-1787 között ismét átépítették az egykori palotát ezúttal két fonodával bővítve. Ebben az időszakban a munkások számára két új lakónegyed is felépült a komplexum körül. A palota teljes átalakítása selyemgyárá 1789-re fejeződött be.

A komplexum fontosságát tanusítja IV. Ferdinánd 1789-es rendelete is, melyben a Nápolyi Királyságon belüli önálló entitásnak nyilvánítja San Leuciót, amelyet egy királyi megbízott felügyelt. Szintén ezen rendelet szabályozta a legyártott termékek mennyiségét és minőségét. A komplexum és környéke ezekután teljes elzártságban működött a király közvetlen felügyelete alatt. Ekkor Colonia Reale (királyi telep) név alatt volt ismert. Ferdinánd szabályozó rendeletei valamint a későbbiekben bevezetett egészségügyi és nyugdíjtámogatások San Leuciót a felvilágosodás korának egyik legkiemelkedőbb szociális intézményévé tették.

A király, a selyemgyár körüli település kibővítését tervezte egy igazi várossá, melyet saját maga után Ferdinandopolinak nevezte volna. Az 1799-es nápolyi forradalom azonban megakadályozta tervének megvalósítását.

A san leuciói komplexum bővítése és fejlesztése a Nápolyi Királyság francia megszállása idején (1806-1815) is töretlenül folytatódott.

IV. Ferdinánd öröksége napjainkban is él a helyi selyem- és textilgyárak révén, melyek nemzetközi szinten dolgoznak olyan előkelő klienseknek, mint a londoni Buckingham Palota, washingtoni Fehér Ház, vagy a római Quirinale Palota és Palazzo Chigi.

San Leucióban napjainkban egy Selyem Múzeum is működik, melyben eredeti szövőszékeket és gépeket állítottak ki, valamint bemutatja a selyem készítésének minden fázisát.

A San Leuciói komplexum 1997 óta a casertai királyi palotával és a Vanvitelli-vezetékkel közös az UNESCO Világörökségének a részét képezi. A komplexum népszerűsítésére 1999 óta minden évben a nyári hónapokban megrendezik a Leuciói Fesztivált.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Quaranta, Maria Giulia: Caserta: La Reggia E Il Parco, Il Belvedere di San Leucio, L’Aquedotto Carolino, Istituto Poligrafico e Zecca dello Stato, Roma, 2005, ISBN 88-240-1401-1

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]