Etna

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Etna
Az Etna látképe Randazzo felől
Magasság	3329 méter
Hely	Szicília, Olaszország
Koordináták	é. sz. 37° 43.7667′ k. h. 15° 0.2833′Hiba a kifejezésben: ismeretlen „{” központozó karakter, Hiba a kifejezésben: ismeretlen „{” központozó karakter
Típus	sztratovulkán

Az Etna (szicíliai nyelven Muncibeddu, olaszul Mongibello vagy Etna, latinul Aetna) egy napjainkban is aktív vulkán Szicília északkeleti részén Catania és Messina között, a sziget keleti partján. A vulkán területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. ^[1] Európa legmagasabb működő vulkánja: jelenlegi magassága 3329 méter, ami állandóan változik a kitörések miatt. ^[2]

Neve valószínűleg a görög aitho (égni) vagy föníciai athana (tűzhely) szavakból ered. A helyiek által használt Mongibello elnevezés a latin mons (hegy) és az arab dzsabal (hegy) szavak keverékéből alakult ki. A vulkán több szempontból is érdekes:

• először is azért, mert a Föld valamennyi vulkánja közül az Etna kitöréseit jegyezték fel a leghosszabb ideje és a legrészletesebben;
• másodsorban a vulkanológusokat érdekli különösen, mert működésének körülményei mai napig nem egyértelműek, azok magyarázatára több, többé-kevésbé egyenrangú elméletet is kidolgoztak.

A tényezők felkutatását nehezíti, hogy a tűzhányó a Földközi-tenger vidékének tektonikai szempontból legbonyolultabb területén fekszik.

A Hawaii-szigetek vulkánjaihoz hasonlóan az Etna sem pusztító erejéről híresült el. Aktivitását a hosszú lávafolyamok, magasra törő lávaszökőkutak jellemzik, és ezek számos turistát vonzanak a környékre, hiszen az Etnán viszonylag közelről és biztonságban figyelhetik meg a vulkáni jelenségeket.

Bár az Etna világ egyik legaktívabb vulkánja, a hegy lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.

[szerkesztés] Geológiája

Az Etna elhelyezkedése Szicíliában

Szicília keleti részének geológiai felépítése (középpontban az Etna vulkáni tömbje, északra a Peloritani-hegység, északnyugatra a Nebrodi-hegység, délre az Iblai-plató)

Az Etna látképe műholdról

Az Etna látképe repülőből

A lemeztektonika elmélete a vulkánok kialakulását három tektonikai folyamatra vezeti vissza. Az ezeknek megfelelő típusok:

• konvergens lemezszegélyek vulkanizmusa,
• divergens lemezszegélyek vulkanizmusa,
• forró pont vulkanizmus.

Az Etna működése e három folyamat egyikével sem magyarázható kielégítően. Kialakulását valószínűleg segítette a tőle északra fekvő Lipari-szigetek szubdukciós vulkanizmusa, de az újabb kutatások nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a riftesedésnek. A Boris Behncke és társai által 2001-ben felállított elmélet a következő, elsősorban szerkezetföldtani tényezőkkel magyarázza létrejöttét: ^[3]

1. a Málta-Szicíliai-tömb és a Jón-tenger medencéje közti eltolódás és riftesedés, ami elősegítette a magma emelkedését (Gillot et al., 1997),
2. a Cataniai-síkság árkát kialakító extenziós tektonikai mozgások (Di Geronimo et al., 1978),
3. a Messina-Giardini-törésvonal és a Máltai rift kereszteződése (McGuire et al., 1997),
4. a Szicília-Calabriai rift ÉÉNy-DDK irányú dilatációja (Monaco et al., 1997),
5. forró pont vulkanizmus (Tanguy et al., 1997),
6. a tirrén-tengeri szubdukció (Gvirtzmann et al., 1999).

Az Etnát tehát valószínűleg vulkáni és tektonikai jelenségek bonyolult összjátéka alakította ki. Ennek fázisai:

Az Iblai-plató vulkanizmusa

Szicília keleti partjain a középső triászban kezdődött el az időszakos vulkanizmus, aminek eredményeként sok máfikus (kevés szilíciumot tartalmazó) láva és tefra ömlött, illetve hullott a felszínre. A legtöbb kitörés mélytengeri volt. Termékeiket a pliocén és pleisztocén korú lemeztektonikai mozgások következtében kiemelkedett Iblai-plató vidékén találták meg. Az erupciók központja a miocéntől a pleisztocénig észak felé vándorolt. Ebben a periódusban a vulkáni tevékenységek rövidek voltak (néhány évtől néhány száz évig), így a nagyobb vulkáni kúpok sem alakultak ki. Az Iblai-plató vulkáni rétegeit ma pleisztocén korú üledékek borítják. A szubdukciós árok feltöltődésével kialakult Cataniai-síkság északi részén a folyami üledékek alatt találtak ezeknél fiatalabb vulkáni rétegeket is, és általában ezeket tekintik az Etna korai termékeinek.^[4]

Elő-Etna

Az Etna vidékének vulkáni aktivitása mintegy 500 000 éve kezdődött, és eleinte az Iblai-plató működéséhez hasonlított: sok tenger alatti lávát és tholeiites tefrát termelt. Az Aci Castello mellett feltárt rétegek lávapárnákat és hialoklasztokat (víz vagy jég hatására fragmentált lávadarabokat) tartalmaznak, ami azt is jelzi, hogy a vulkanizmus egy nagyobb öböl mélyén, nagyjából a mai Etna tömbje által elfoglalt vidéken alakult ki. A vulkáni és üledékes rétegek váltakozása intenzív hegységképző mozgásokra utal. 300 000 éve a mai Etna délkeleti oldalán több, intenzív kitörés átmeneti összetételű (tholeiites és alkáli) lávákat hozott a felszínre. Ezt a fázist tekintik az Etna első aktív időszakának – ez a tűzhányó életének felén túl tartott, és eközben a vulkán viszonylag kevés anyagot produkált.^[5]

Ős-Etna

Az Etna működésének második periódusa 168 000 éve kezdődött, és Ős-Etna fázisként ismert. Ebben az időszakban a kitörések központja a mai Etna DDNy-i oldalán, a mai Paternò közelében volt, és sok alkáli vulkáni anyagot juttatott felszínre. Ennek a fázisnak a második szakaszában, 100-130 ezer évvel ezelőtt a (Calanna-kitörés) hozta létre az első sztratovulkán kúpot.^[6]

Trifoglietto II

Ez az Etna harmadik működési fázisának a neve. Ebben az időszakban számos, egymásra telepedő sztratovulkán képződött, melyet közül a legnagyobbak a névadó Trifoglietto II, Vavalaci és Cuvigghiuni voltak. A vulkáni működés során elsősorban trachiandezitek rakódtak le. A működés az előző fázisokkal ellentétben robbanásos jellegű volt és a legtöbb esetben a központi kaldera beomlásával végződött. Ez a periódus nagyjából 80 000 évvel ezelőtt kezdődött és 45-50 ezer évig tartott.^[7]

Mongibello

Az Etna működésének negyedik fázisában jött létre a mai sztratovulkán, a Mongibello. Ennek keletkezése további három szakaszra különíthető el: ősi, recens és modern. Az első jelentősebb kitörések 15-16 ezer éve zajlottak le, melyek során jelentős vastagságú ignimbritrétegek rakódtak le elsősorban a mai Etna DK-i oldalán, Biancavilla mellett. A kitörésekből származó hamu a Földközi-tenger térségének távolabbi részeire is eljutott: kimutatták a Róma melletti Colli Albani tóvidéken is, mintegy 800 kilométernyire a kitörés központjától. Valószínűleg ekkor omlott össze az Ellittico nevű kaldera is, amelyre napjainkban egy 3 kilométer átmérőjű medence emlékeztet. A tholeiites lávát termelő kitöréseket egyre inkább alkálilávás erupciók helyettesítették, így ezek jellege folyamatosan effuzívvá (kiömlésessé) vált. Néhány évezreddel később ismét beszakadt egy kaldera, amely helyén az 5×7 km átmérőjű Valle del Bove alakult ki. Valószínűsítik, hogy a Valle del Bove több kalderaösszeomlás után alakult ki (az utolsó ilyen esemény 3500 éve zajlott le).

A modern Etna kúpjának kialakulása egy 2000 évvel ezelőtti kaldera-beszakadás (Piano-kaldera) után kezdődött egy szokatlan pliniusi (robbanásos) kitörés után. Az egykori kaldera körvonala ma is látható, átmérője 2,5 km. Az utóbbi évszázadokban csak kisebb kaldera-beomlások történtek, ezek közül a legjelentősebb 1669-ben, ami nagy mennyiségű láva kiszabadulásával járt. Az elmúlt néhány ezer év vulkanizmusát effuzív (kiömléses) valamint Stromboli-típusú kitörések, valamint közbeékelődő robbanásos kitörések jellemezték a vulkáni kúp csúcsának környékén.^[8]

[szerkesztés] Geomorfológiája

Az Etna komplex morfológiájú vulkán, amelyet számos, egymásra épülő vulkáni szerkezet alkot. Napjainkban a központi kúp mellett több száz hamukúp és parazitakráter építi fel. Számuk 250-300-ra becsülhető, de folyamatosan változik, hiszen minden kitörés során újabbak keletkeznek, míg mások eltűnnek a gyarapodó tefraréteg alatt.

A vulkán tetőrégiójának aktivitása négy kráterre összpontosul: a Voragine és a Bocca Nuova (melyek az egykori központi kráter helyén alakultak ki), valamint az Északkeleti- és Délkeleti-kráterekre. Az Etna működésének egyik jellegzetes vonása, hogy a központi kráterek helyzete alig változik, kitöréseik gyakoriak, a lejtőkön ezzel ellentétben folyamatosan változik a kitörési pontok (parazitakráterek) helye és az erupciók intenzitása.

[szerkesztés] Parazitakúpok

Parazitakráter a Rifugio Sapienza mellett

Parazitakúpok az Etna lejtőjén, melyeket a helyiek Sophia Loren melleiként emlegetnek

A Monte Silvestri

Nagyságuk változó a kitörés intenzitása és a felszínre kerülő vulkáni anyag függvényében. Az Etna lábainál található parazitakráterek általában egyetlen kitörés eredményeként keletkeztek (pl. a Monte Rossi 1669-ben), míg a hegycsúcs közelében kis hamukúp-sorozatok alakultak ki (pl. a Monti Silvestri 1892-ben). Jellegzetes patkó-alakúak és általában a lejtő irányába nyílnak. Elhelyezkedésük szabálytalan, de bizonyos területeken koncentrálódnak. Fontosabb parazitakúpok:^[9]

• Monte Barca – az Etna nyugati oldalán található Bronte városa mellett. A pleisztocén végén keletkezett, nevét jellegzetes bárka alakja után kapta.
• Monte Moio – az Etna északi oldalán található, Moio falucska melett. A három kráterből álló vulkáni építmény keletkezésének pontos ideje nem ismert. Méretei miatt gyakran külön vulkánnak tartják. Kitörésével hozzák kapcsolatba a Moiót elkerülő, a Jón-tenger irányába haladó 20 kilométer hosszú lávafolyást. És ugyancsak ennek a kúpnak köszönhető az Alcantara-szurdok kialakulásátá lehetővé tévő bazaltanyag kibocsátása.
• Monte Rossi – az Etna 1669-es kitörése során keletkezett Nicolosi városa mellett, a vulkán déli oldalán.
• Monte Silvestri, Monti Calcarazzi és Montagnola – az Etna déli oldalán találhatók az úgynevezett déli repedési zóna mentén. A Montagnola az 1763-as kitörés során keletkezett, három évvel később a Monte Calcarazzi, majd 1892-ben egy három hónapig tartó kitörés során a Monti Silvestri.
• Monte del Fiore – az Etna nyugati oldalán található, és az 1974-es kitörés során keletkezett.
• Piccolo Rifugio apparátus – az Etna 1985-ös kitörése során keletkezett hornitók alkotják, amelyek maximális magassága 3 méter. A képződmény nevét a Piccolo Rifugio menedékházról kapta, melyet a kitörés során kialakult hasadék kettévágott. 2300 méter magasan, az Etna déli lejtőjén fekszik.

[szerkesztés] Csúcskráterek

Az Etna csúcsát, az egykori központi kráter helyét ma két kürtő a Voragine és a Bocca Nuova foglalja el. Ezekhez csatlakozik az 1911-ben létrejött Északkeleti- és az 1971-ben keletkezett Délkeleti-kráter. Noha számos vulkanológus az utóbbiakat parazitakrátereknek tekinti, az utóbbi évtizedekben mindkettő kiterjedt vulkáni felépítményt hozott létre, sőt az Északkeleti-kráter ma az Etna legmagasabb csúcsa.^[10]

[szerkesztés] A Voragine és a Bocca Nuova

1911 előtt az Etna központi kalderája egy 250 méter magas 500 méter átmérőjű szerkezet volt és a történelmi feljegyzések tanúsága szerint 1669-ben keletkezett, amikor a régi kaldera beomlott. Gyakori és intenzív működés jellemezte, amely során akár 3 kilométer magas lávaszökőkutakat is produkált (1787-es kitörés). Az 1916-1922 közötti aktív periódusban, a központi kaldera északkeleti részében új vulkáni kúp épült fel, amelyet a helyiek Cono avventiziónak neveztek. Ennek kalderáját feltöltötte a felszínre kerülő láva és egyéb vulkáni anyagok, aminek következtében 1922-ben a kúp összeomlott. Helyén 1939-ben egy Stromboli-típusú kitörés során újabb kúp keletkezett, melynek 1942-es összeomlása a teljes központi kaldera morfológiájának változását vonta maga után. Az egykori központi kaldera északkeleti részén 1945-ben született egy új kúp, melyet Voraginénak neveztek el. Az 1950-es 1960-as évek során az egykori kaldera déli részén is megjelentek további vulkáni kúpok. Az 1964-es kitörés során a Voragine és egy déli kúp erőteljesen kiemelkedtek, 3300 méter fölé emelve az Etna magasságát. Az egykori központi kaldera maradványait teljes mértékben elborította a láva és a piroklasztitok. 1968-ban a Voragine nyugati oldalán egy új kúp jelent meg, a Bocca Nuova, mely eredetileg csupán 8 méter átmérőjű volt, de a következő évtizedek kitörései nyomán 350 méteresre növekedett. A két kalderát elválasztó fal neve diaframma, azaz diafragma. Az utóbbi harminc évben a Bocca Nuova és Voragine kitörései váltakoztak, és ezek több esetben kalderabeomlással és lávafolyamok kialakulásával jártak. ^[11]

[szerkesztés] Az Északkeleti- és Délkeleti-kráter

A Délkeleti-kráter

Mindkettő a központi kaldera helyén kialakult kráterekhez hasonlóan jött létre. A Délkeleti-kráter 1971-ben keletkezett majd az 1978-as kitörésig inaktív maradt. Azóta hat nagyméretű kitörést produkált melyek intenzitása és anyagprodukciója a Voraginéhez vagy Bocca Nuovához mérhető. A Délkeleti-kráter eddigi legnagyobb kitörése 1990. január 5-én zajlott le. 1996-1998 között Stromboli-típusú kiömléses kitörései voltak, majd 1998. szeptembere és 1999. februárja között ismét robbanásossá vált. Az ebben a periódusban lezajlott 22 kitörés során a kúp erősen kiemelkedett, elérve a 3260 méteres magasságot. 2000. január 26. és augusztus 20. között 66 erőteljes kitörés központja volt, majd 2001. május 9. és július 17. között további tizenhété. Ezek során a kúp tovább növekedett és meghaladta a 3300 méteres magasságot.

Az Északkeleti-kráter salakkúpjának kialakulását sorozatos összeomlások akadályozták. A mostani kúp az 1950-es években fejlődött ki egy korábbi beomlott kráter helyén. Az 1966-1971 közötti időszakban, több Stromboli-típusú kitörés során a kúp tovább emelkedett, oldalán pedig számos parazitakráter jelent meg, melyek közül a legnagyobb a Nordestino 1970-ben keletkezett. 1974 és 1977 között újabb effuzív parazitakráterek nyíltak az északi oldalon. 1977 nyarán a kitörések robbanásossá váltak, ekkor nagy mennyiségű láva került a felszínre. A kráterben felgyülemlő kőzetolvadék átütötte az északnyugati falat és több mint 7 km hosszan folyt le az Etna lejtőjén. Az 1980-as évek elején több hasonló intenzitású kitörés zajlott le. Ezt az időszakot az 1986 szeptemberi kitörés zárta, amely során a kúp részben leomlott. A következő nagy kitörés 1995-ben következett be, ekkor a kúp teljesen beomlott és ezzel morfológiája teljes mértékben megváltozott. Az 1998-as kitörés viszont már nem módosította jelentősen alakját.^[12]

[szerkesztés] Valle del Bove

A Valle del Bove

A Valle del Bove (jelentése: az ökör völgye) egy hatalmas völgy az Etna keleti oldalán, amely valószínűleg 64 000 éve keletkezett a Trifoglietto II kráter összeomlása során. Kialakulásának körülményei azonban nem tisztázottak, a legújabb kutatások tükrében a Valle del Bove több egymást követő hatalmas csuszamlás eredményeként alakult ki. A mintegy 37 km² területű völgy gyűjti össze a központi kráterekből származó vagy különböző repedéseken áttörő lávaárakat, de az Etna története során többször volt már oldalkitörések helyszíne. A völgyben több parazitakúp is található (pl. Monte Simone, Monte Centenari). A lávaárak miatt kietlen, sivatagos táj képét nyújtja.^[13]

[szerkesztés] Belső szerkezete

[szerkesztés] A magmakamra

Az 1970-es években végzett szeizmológiai vizsgálatok kimutatták egy 20-25 kilométerrel a felszín alatt levő, mintegy 14%-ban képlékeny anyagot tartalmazó magmakamra létét. A kutatások során megállapították, hogy a kamra 22×31 km átmérőjű és közel 4 kilométer vastagságú. Becslések alapján a kamra körülbelül 1600 km³ magmát tartalmaz, mely négyszer több a vulkán teljes tömegénél (kb. 350 km³). Az 1990-es években végzett geofizikai vizsgálatok kimutatták, hogy a vulkán alatti kéreg meglehetősen vékony, így a köpeny jóval közelebb van a felszínhez. Hirn és társai 1997-es elmélete szerint az Etna magmakamrája egy lencse a felszínközeli köpeny tetején, 15-20 km mélységben. A felszín közelében a magma a központi kürtőben és feltehetően a parazitakrátereket tápláló oldalkürtőkben tárolódik. Ez utóbbi azonban kétséges, hiszen a kis átmérőjű magmaintrúziók rövid idő alatt kihűlnek. Az 1999-es szeizmológiai és geofizikai vizsgálatok során Murru és társai kimutatták egy kisebb magmakamra létezését 4-8 kilométer mélységben és egy nagyobbat 10-16 km mélyen. A két vizsgálat közötti különbséget a vulkán tevékenységének időközbeni megváltozása okozta. Ugyanakkor a műholdas mérések azt mutatták, hogy az 1993 utáni kitörési időszakban a vulkán alatti térváltozás jóval mélyebben zajlott le, mint az 1991-1993 közötti működési időszakban, ami azt jelenti, hogy a felső, kisebb magmakamra időszakos jelenség lehet. A 2001 és 2003 közötti periódusban intenzíven vizsgálták a vulkán tevékenységét, és számos új, addig ismeretlen tulajdonságra derítettek fényt. A kitörést megelőző hónapokban az Etna déli oldala megduzzadt, ami a feltöltődést jelentette, majd 2002 júniusában magma is megjelent a központi kráterekben. A kitörést, ellentétben a 2001-es kitöréssel, már nem pusztán a magmakamra túltelítettsége okozta, hanem a vulkán keleti oldalán megjelenő törés. Az ennek következtében fellépő instabilitás a magmakamra gyors feltöltődését okozta, ami kitöréshez vezetett. ^[14]

[szerkesztés] A központi kürtő

A tetőkrátereket a központi kürtő látja el magmával. A kürtőben felgyülemlő magmát a kráter aljának emelkedése vagy süllyedése mutatja. A magma felszínrejutásának két módja ismert: amikor elterül a kráter alján, illetve amikor egy dómot épít a kráter belsejében, mely gyakorta meghaladhatja a kráter falának a magasságát.

[szerkesztés] Oldalkürtők

Hosszú ideig úgy gondolták, hogy a magma nagy része a központi kürtőn keresztül jut felszínre. Tény, hogy a központi kürtő az egyetlen útvonal, amelyen keresztül a magma állandóan emelkedik. Az oldalkitörések rendszerint olyan esetekben alakulnak ki, amikor a magma oldalirányú repedésekbe tódul és a vulkáni komplexum lejtőin jut napvilágra. Ezeket a kitöréseket oldalkitöréseknek nevezték, és az etnai oldalkitörések prototípusainak tartották. Az esetek többségében ez az eset áll fenn, viszont előfordulnak olyan oldalerupciók is, melyeknek nincs köze a központi kürtőhöz; az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején Karl Rittmann svájci vulkanológus ezekre az excentrikus kitörés elnevezést vezette be. A 20. században mindössze egyetlen ilyen, kisméretű kitörésre került sor 1974-ben. A 2001-es és 2002-2003-as kitöréssorozatokban viszont az oldalkitörések mellett számos excentrikus kitörést is megfigyeltek. Ezeket egy másodlagos magmakamra táplálta a vulkán déli lejtője alatt, amely valószínűleg újonnan alakult ki, hiszen 1892 óta nem figyeltek meg kitörést ezen az oldalon. A 2001-es kitörést megelőzően a vulkán duzzadását figyelték meg, ami előrevetítette a kitöréseket. Az első megfigyelésekből azt a következtetést vonták le, hogy a magmakamra valójában egybeesik a központi kürtőt tápláló felszínközeli kamrával, azonban a kitörések mechanizmusát, instabilitását és a felszínre hozott magma mennyiségét megfigyelve a vulkanológusok arra a következtetésre jutottak, hogy létezik egy második magmakamra is, ami a mélységi, regionális tektonikai viszonyok által okozott dinamikus folyamatok eredményeként alakult ki.

[szerkesztés] Kitörései

Az Etna kitöréseit mintegy 1500 éve jegyzik fel rendszeresen, így Földünk legismertebb tűzhányója. A tudományos megfigyelések azoban csak a 17. században kezdődtek el; addig írók, költők, utazók és természettudósok leírásaiból ismert a vulkán aktivitása. Az utóbbi 400 esztendőben az Etna kitöréseinek jellege többször is megváltozott, és ez a vulkán anyagprodukciójával van összefüggésben. 1600 és 1669 között nyolc kitörés zajlott le a vulkán lejtőin, melyek hosszú ideig tartottak és nagy mennyiségű anyagot hoztak a felszínre (pl. az 1614-1624 közötti kitörésben 1-2 km³ anyag). Ebben a periódusban Hughes számításai szerint mintegy 1,19 m³/s mennyiségű vulkáni anyag került felszínre, jóval több mint az 1669-et követő időszakban. Az 1669-es kitörést követő évszázadban az Etna működése jelentéktelen volt, mindössze néhány kisebb kitörést produkált. A következő nagy kitörésre 1755-ben került sor; ekkor a központi kráterekből számos lávafolyam indult el. 1763-1766 között három oldalkitörés egy új, erős aktivitással jellemzett időszak beköszöntét jelezte. 1767 és 1865 között nagyjából tízévenként nagy magnitúdójú és anyagprodukciójú kitörések zajlottak le, melyek közül az utolsó, az 1865-ös 100·10⁶ m³ lávát és piroklasztot produkált. A kitörés után egy héttel a vidéket egy Richter-skála szerint 4,7-es erősségű földrengés rázta meg, amit az Etna alatt húzódó törésvonalak (Málta-Szicíliai-tömb és Messina-Giardini-rift) mentén bekövetkezett elmozdulás okozott. Ezt az úgynevezett Timpe-törésvonalat gyakran hozták összefüggésbe a vulkán működésével, de kapcsolatuk nem bizonyított. 1865 óta a kitörések periódusokban zajlanak le, csoportosan vagy sorozatosan, és általános jellemzőjük, hogy mindig az utolsó kitörés a legerősebb. Ilyen időszakok voltak: 1874-1892, 1908-1928, 1942-1951, 1971-1993. Az utolsóban 13 kitörés zajlott le átlagosan másfél év különbséggel. A jelenleg is zajló kitörési periódus 2001-ben kezdődött.^[15]

[szerkesztés] A kitörések típusai

Lávaszökőkút a Délkeleti-kráterben

Az Etna egyik érdekes tulajdonsága, hogy kitörései többféle arculatot mutatnak, amelyek osztályozására az elmúlt évszázadban számos többé-kevésbé sikertelen próbálkozás volt általában a kitörés helye és típusa szerint. Rittmann 1973-as osztályozása a következő kitöréstípusokat különbözteti meg:

• 1. csúcskitörés – a csúcskráterek egyikében zajlik (pl. 1787, 1955-1971, 1995-2001)
• 2. szubterminális kitörések vagy csúcs alatti kitörések – a csúcskráterek közelében keletkező parazitakrátereken keresztül zajlanak. Korábban az Északkeleti- és Délkeleti-kráterek aktivitását is ide sorolták.
• 3. oldalkitörések – az Etna lejtőin keletkező parazitakráterekben zajlanak, a központi kürtőből sugarasan elágazó dyke-ok táplálják (pl. 1928, 1950-1951, 1978-1979, 1983, 1989, 1991-1993, és részben a 2001-es és 2002-es kitörések)
• 4. excentrikus kitörések – az Etna lábainál kelekező parazitakráterekben zajlanak és jellemzőjük, hogy nincsenek összeköttetésben a központi kürtővel. Ilyen kitörések voltak 1669-ben, 1763-ban, 2001-ben és 2002-ben.

Az osztályozás egyszerűsítése érdekében Romano és Sturiale 1981-ben azt javasolta, hogy az oldalkitöréseket két csoportba, ún. radiális és excentrikus kitörésekbe sorolják. Az utóbbi csoportba az összes olyan kitörést sorolták, amelyeket regionális tektonikai mozgások irányítottak, és nem hozhatók összefüggésbe a központi kürtővel. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy gyakorta átmeneti típusok is léteznek, erre példaként az 1669-es kitörést említették. ^[16]

[szerkesztés] Csúcskitörések

Az Etna 2002-es kitörése az űrből nézve

Az időszakos oldalkitörésekkel ellentétben a csúcskráterekben szinte állandó jelleggel lejátszódnak kitörések. A kitörések anyagát a központi kürtő szolgáltatja. A magmautánpótlás függvényében a kitörések lehetnek Stromboli-típusúak, azaz enyhén robbanásosak, lassú lávafolyásokkal, illetve lehetnek robbanásos paroxizmusok, melyeket látványos explozív vulkáni jelenségek kísérnek.

Stromboli-típusú kitörések

Az Etna csúcskrátereinek leggyakoribb kitöréstípusai. Anyagprodukciójuk általában kevesebb mint 1 m³/s, a lávafolyások mindössze néhány száz méter hosszúak. A kitörések során hamu- és piroklasztkúpok képződnek (pl. Északkeleti-kráter), vagy a már meglévők emelkednek tovább.

Robbanásos paroxizmus

Általános jellemzőjük a magas explozivitási index, és a kitörési oszlopok keletkezése, melyek több kilométer magasságba, akár a sztratoszféráig is elérhetnek. Időbeni lefolyásuk sokkal rövidebb, mint a Stromboli-típusú kitöréseké. Keletkezésük oka az illóanyagokban gazdag magma felszínközelbe kerülése: a hirtelen nyomáscsökkenés miatt a gázok és gőzök hirtelen felszabdulnak robbanást okozva, melyet erőteljes piroklasztszórás követ. Gyakori kísérőjelenségek a lávaszökőkutak, sőt gyakran a kúpok is beomlanak a kitörés ereje miatt. Az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak a robbanásos paroxizmusok, amelyek anyagtermelése is fokozatosan nőtt.

[szerkesztés] Oldalkitörések

Az Etna 1931-es kitörését ábrázoló képeslap

Az oldalkitörések mechanizmusa a szubterminális kitörésekre hasonlít, mindössze annyi a különbség a kettő között, hogy az előbbiek a vulkán lejtőinek alacsonyabb zónáiban zajlanak le. A magma a központi kürtőből származik, és a sugárirányban szerteágazó repedéseken keresztül jut felszínre. E kitörések során felszínre hozott anyag mennyisége lényegesen nagyobb, mint a szubterminális kitörések esetében. A felszínre jutó magmát befolyásolja a központi kürtőben magasabb szinteken lévő anyag hidrosztatikus nyomása is, azaz ameddig a központi kürtőben a magma szintje a kitörés szintjénél magasabban van, az oldalkürtőn felszínre kerülő anyag mennyisége a 10 m³/s átlagos érték fölött marad. A központi kürtőben levő magma szintjének süllyedésével párhuzamosan az oldalkitörések által felszínre hozott anyag mennyisége is csökken. A szubterminális és oldalkitöréseket nehéz elkülöníteni, mindössze a kitörési intenzitásukat illetően mutatkoznak különbségek: az előbbi kiömlési rátája rendszerint kisebb (kevesebb 1 m³/s). Az oldalkitörések kialakulásának két oka van: a központi kürtőben feltörekvő illókban gazdag magma nyomására kialakuló oldalirányú repedések, amelyekbe beszivárog a kőzetolvadék; és a vulkáni felépítmény lemeztektonikai mozgások okozta instabilitása, ami szintén repedések kialakulásához vezet, melyeken a magma lassan felfele szivárog. Ez utóbbi sokkal lassabb folyamat, és a magma több hétig a felszín alatt marad kitörés előtt. A repedésekbe behatoló olvadék nem minden esetben éri el a felszínt és okoz kitörést, hanem kihűl, megszilárdul dyke-okat hozva létre.

[szerkesztés] Excentrikus kitörések

Az excentrikus kitörések függőleges kürtőkből táplálkoznak, melyeknek nincs kapcsolatuk a központi kürtővel. Nagyon ritkák, az elmúlt 10 év során mindössze egyet jegyeztek fel 2001 július-augusztusában. Korábbi hasonló erupciók során jöttek létre a Monti de Fiore (1974), a Monti Silvestri (1892) és a Montagnola (1763). Hevesebb kitörések jellemzik és rendszerint nem kísérik őket gázkiömlések. Megfigyelték, hogy egyes excentrikus kitörések destabilizálják a vulkáni szerkezetet és jelentős repedésrendszert alakítanak ki benne, amelyek gyakran oldalkitörések kialakulásához vezetnek. Mivel rendkívül ritkák, az ilyen kitörések keletkezésére és mechanizmusára még nem sikerült általánosan elfogadott magyarázatot találni.

[szerkesztés] Eruptív ciklusok

Az Etna 2002-es kitörésének oszlopa az űrből nézve

Az Etna folyamatosan aktív vulkán és a felszínre hozott magma mennyiségét tekintve a második legjelentősebb a Földön a Hawaii-szigeteken lévő Kilauea után. A felszínre törő magma mennyiségét az 1970-es évek óta mérik. A módszereket az elmúlt néhány évtized alatt többször is pontosították, viszont a vulkáni tevékenységet illetően néhány kérdés még mindig megválaszolatlan:

1. megállapítható-e egy átlagos kiömlési együttható, amely a magma felszínrejutását jellemzi és független a magmakamrától?
2. a kürtőben emelkedő magma azonnal a felszínre tör-e, vagy bizonyos ideig a felszín alatt marad?
3. az oldalkitörések milyen mértékben tükrözik a kamrában lévő magma mennyiségének a változását, valamint összefüggésben vannak-e az oldalkitörések az egyszeri regionális tektonikus mozgásokkal, melyek során kiürülnek az ideiglenes magmakamrák? Ezen idő alatt miként változik a központi kürtőt tápláló kamra tartalma?
4. az átlagos kitörési együttható hogyan változik hosszabb időszak alatt, és ez a változás befolyásolja-e a kitörések jellegét?
5. az Etna kitörései előrejelezhetővé válhatnak-e?

A megfigyelések alapján megállapították, hogy az Etna kitörései során felszínre hozott magma mennyisége hosszú és rövidtávon egyaránt jelentősen változik. A vulkán aktivitásának intenzitása az 1950-es évektől kezdődően növekszik.

A vulkán működésében szakaszok különíthetőek el a kitörés jellege, a termelt anyag mennyisége és a kitörés intenzitása alapján. Ezeket úgynevezett eruptív ciklusokba sorolják. Egy 2003-as tanulmányban rámutattak, hogy az oldalkitörések nem véletlenszerűen jelentkeznek, hanem sorozatokban. Minden ilyen sorozatot egy-egy hosszabb, akár 16 évig terjedő csúcskitörési sorozat előz meg. A nyugalmi állapot–csúcskitörések–oldalkitörések egymást követő sorozata alkot egy eruptív ciklust. Tipikus példája az 1865-1892-es ciklus, amely három év nyugalmi állapot után egy oldalkitöréssel kezdődött, majd 1868-1874 között csúcskitörésekkel folytatódott, majd az elkövetkező 18 év során öt oldalkitörés zajlott le. Az utolsó kitörés 1892-ben történt, és hatalmas mennyiségű vulkáni anyagot termelt (150 millió m³).

[szerkesztés] Az Etna kitöréseinek kronológiája

Az Etna utóbbi hatezer évének kitöréseiről J. C. Tanguy és Romolo Romano vulkanológusok készítettek egy átfogó listát, részben a lávaárak vizsgálatával, részben a rendelkezésre álló történelmi dokumentumok tanulmányozásával. A Kr. e. 100-nál idősebb kitörések megállapítására csak a szénizotópos vizsgálatok segítségével volt lehetőség, ezért pontos évszámot nem lehetett hozzájuk rendelni. Az Kr. e. 100 és Kr. u. 1100 közötti kitörések vizsgálatát megnehezítette, hogy a rendelkezésre álló történelmi feljegyzések hiányosak. Ezek behatárolására paleomágneses vizsgálatokat alkalmaztak. A 17. századtól kezdve részletes dokumentumok állnak rendelkezésre az Etna kitöréseiről, ennek ellenére egyes lávaárak paleomágneses vizsgálata szükséges volt, hiszen számos lávaárról már bebizonyosodott, hogy korábbi származásúak, mint ahogyan azt az írások említik. A csúcskráterek tevékenysége nehezen rekonstruálható, hiszen a szinte folyamatosan aktív központi kráterek belső morfológiája rengetegszer változott az évszázadok során, a vulkáni anyagot pedig többször is áthalmozták az egymás után következő kitörések. ^{[17] [18]}

[szerkesztés] Az Etna és az emberiség

Az Etna 1669-es kitörése

Szicília hatalmas vulkáni komplexuma, az Etna, már az emberiség hajnalán számos kultúrának és civilizációnak meghatározó eleme volt. A Földközi-tenger egyik legtermékenyebb tájának számított, köszönhetően az ásványi anyagokban gazdag vulkáni eredetű termőtalajnak, de egyúttal a legveszélyesebb vidék is volt, hiszen a szinte folyamatos kitörések során számos emberi település, mezőgazdasági terület elpusztult.

[szerkesztés] Scassau a muntagna!

Ezzel a felkiáltással jelzik egymásnak a vulkán tövében és lejtőin lakó emberek, hogy az Etna kitört. A szicíliai kifejezés jelentése: A hegy megrepedt!. Annak ellenére, hogy szinte minden lakos látta már a vulkán lávafolyásait, mégis nagyon kevés azoknak a száma, akiket közvetlen módon érintett a vulkán pusztító ereje. Leggyakrabban a vulkáni hamu és a piroklasztszórás okoz kellemetlenséget az Etna közelében élőknek. A közhiedelemmel ellentétben a vulkán csak nagyon kis mértékben befolyásolja a környékbeli települések életét, nála sokkal meghatározóbb jelenség például a maffia jelenléte, a Szicília-szerte magas munkanélküliség, valamint az ezekből következtethető erőszakos cselekmények és gyilkosságok. ^[19]

[szerkesztés] Az Etna a hiedelemvilágban

Héphaisztosz (Rubens festménye)

Az olasz csizma délnyugati részén emelkedő Vezúv, a szicíliai Etna és a Lipari-szigetek egyik tagján füstölgő Stromboli már az ókori ember fantáziáját is megmozgatták. Napjainkkal ellentétben, amikor már szinte minden vulkanikus jelenségre létezik tudományos magyarázat, az ókor embere természetfeletti erőkkel, az istenek akaratával magyarázta ezeket. A görögök és rómaiak az Etnát Héphaisztosz műhelyének tartották, ahol többek között Apollón és Artemisz fegyvereit kovácsolta. A legendák szerint az Etna mélyén laktak a tűz és kovácsmesterség istenének segédei, a küklopszok. Odüsszeusz és társai – kikötvén Szicília partjain – betévedtek Polüphémosz, az egyszemű óriás barlangjába. Négy társuk áldozatul esett a küklopsznak, de a ravasz Odüsszeusznak köszönhetően – aki egy parázsló gerendával kiszúrta az óriás egyetlen szemét – sikerült elmenekülniük. A legenda szerint a rászedett küklopsz óriási szikladarabokat dobált Odüsszeusz távolodó hajója után. Ezek az úgynevezett Küklopsz-sziklák (Faraglioni dei Ciclopi) ma is Aci Trezza egyik fő nevezetességének számítanak.

Egy másik legenda szerint az Etna alatt lakozik Tüphón, Gaiának, a Földanyának százfejű, tűzokádó gyermeke, akit Zeusz legyőzött, és ráborította a hegyet, mely alatt azóta is morog és mocorog.

A legenda szerint a fiatal Akisz – Pán isten és egy nimfa fia – beleszeretett Galateába, a gyönyörű nimfába. Polüphémosz, a küklopsz azonban szintén szemet vetett a lányra és nem tudta elviselni a szerelmesek boldogságát. Egy napon a küklopsz észrevette őket egy szikla mögött, féltékenységében felkapott egy sziklát, és hozzájuk vágta. Galatea be tudott menekülni a tengerbe, de Akiszt eltalálta a kő és megölte. Az ifjú vérezni kezdett a kőtömb alatt, a vörös vér helyett azonban tiszta víz folyt, és a halott Akisz patakká változott. Így keletkezett a frissvizű Aci folyó.

Empedoklész, agrigentói filozófus volt az első tudós, akit érdekelt az Etna működése. 15 éves volt, amikor először látott kitörést és ezt követően minél több időt próbált a hegyen tölteni. A halála is az Etnához kötődik: az egyik legenda szerint Kr.e. 423-ban a filozófus belevetette magát a kráterbe, mert nem bírta elviselni, hogy nem tudja megfejteni a hegy titkait. Egy másik elképzelés szerint Empedoklész úgy akart meghalni, hogy semmilyen nyom ne maradjon utána. Így remélte, hogy azt hiszik majd róla, az istenek magukhoz vették. Tervét azonban nem sikerült megvalósítania, mert miután beleugrott a kráterbe, a hegy az egyik cipőjét kivetette magából, így fény derült a filozófus öngyilkosságára. Ez a legenda annyira jól ismert a szicíliaiak körében, hogy az Etnán 3000 méteren talált építménymaradványt Torre del Filosofónak, azaz a Filozófus tornyának nevezték el.^[20]

A római költők közül Vergiliust és Ovidiust is megihlette a vulkán, utóbbi kénes kohóhoz hasonlította. Idősebb Plinius a Naturalis Historia című főművében a következőket írja az Etnáról: A hegyek közül az Etna valóságos csoda, mert éjszakánként állandóan ég és tűzanyaga a sok évszázad után sem fogyott ki. Csúcsát télen hó fedi és a kihányt hamut betakarja a szél.

Sztrabón, híres görög természettudós is részletesen bemutatta Dél-Itália leírásakor az Etnát és megemlítette, hogy a kitörések során vastag hamuréteggel fedte be a tengerparti görög gyarmatvárosokat. Ugyanakkor említést tett a szicíliai földek termékenységéről és a sziget szőlőskertjeiről.

Diodórosz feljegyzéseiből tudunk a vulkán Kr.e. 394-es kitöréséről, amikor a lávaárak eltorlaszolták a karthágói csapatok útját, így Hannibál seregeinek el kellett kerülniük a tűzokádó hegyet. Arisztotelész a Kr.e. 350-es kitörésről tesz említést.

Az Artúr királlyal és a Kerekasztallal kapcsolatos legendát a normann hódítók hozták Szicíliába. A történet szerint Artúr király egy ütközet során elvesztette az összes harcosát, és a kardja is kettétört. A király tudta, hogy közeledik a halál órája, de arra kérte az Istent, hadd halhasson meg ép karddal a kezében. Isten elküldte Szent Mihály arkangyalt, hogy teljesítse utolsó kívánságát, és elvezette Artúrt az Etnára. A vulkán lávájánál összeforrasztották a kettétört kardot, és Artúr az egyik lávabarlangba húzódott, hogy ott várja a halált. Másnap reggel, mikor felébredt, a szeme elé tárult a gyönyörű szicíliai táj, a kék ég, a smaragdzöld tenger, a virágok sokasága. A király kérlelni kezdte az Istent, hadd élhessen még egy napot, hogy beteljen ezzel a rengeteg szépséggel. Az Isten engedett neki, és ahogy a napok teltek Artúr király megerősödött, sebei begyógyultak. A barlangjából nézte a völgyeket és a krátereket, és arra kérte az Istent, hadd kapjon egy lovat, amivel bejárhatja a vulkánt. Abban a pillanatban előtte termett egy hófehér ló, amelyre felpattant Artúr király. Azóta is minden éjjel a vulkánt járja, és ha kitör a hegy, kardjával eltéríti a lávát, hogy ne okozzon kárt a házakban és emberéletekben.^[21]

[szerkesztés] A vulkán hírneve

Az etnai drótkötélpálya

A vulkán hírnevét ellentétben például a Vezúvval nem csak pusztító működésének köszönheti. Már a korai civilizációk felfigyeltek a vulkán körüli területek termékenységére, ugyanakkor lenyűgözte őket a hegy folyamatos működése. Mindezek mellett a történelmi feljegyzések katasztrofális földrengésekről, valamint néhány pusztító erejű kitörésről is beszámolnak, viszont az előbbieknek, mint azt a modern tudományos eszközökkel sikerült bebizonyítani, más – inkább a régió tektonikájához kapcsolódó – kiváltó okai voltak. A romboló vulkánról kialakult kép elsősorban két kitörés kétes hírnevének köszönhető: az első, 1169-ben bekövetkezett kitörésben feltételezhetően 15 ezer, míg 1669-ben 20 ezer ember vesztette életét, így sokkal több áldozatot követelt, mint a Nápoly közelében levő, jóval hevesebb kitöréseket produkáló Vezúv. Az újabb kutatások tükrében azonban az 1169-es kitörés áldozatainak száma nem a vulkáni tevékenységgel hozható összefüggésbe, hanem a Máltai-törésvonal mentén lezajlott 7-es magnitúdójú földrengéssel. Az 1669-es kitörés során ugyan 15 falu (közöttük Nicolosi is) elpusztult, valamint a lávafolyam áttörte Catania városának falait is, de valószínűtlen, hogy komoly áldozatokat követelt volna, mivel a lávaár rendkívül lassan haladt előre, és a kitörés után több mint egy hónappal érte el a várost, így a lakosságnak bőven volt ideje elmenekülni. Rengeteg áldozatot követelt azonban a 24 évvel később lezajlott 7,3-as erősségű földrengés. Ezt a két eseményt a történelmi feljegyzések gyakran összemossák. Az Etna kitörései tehát jóval kevesebb halálos áldozatot követeltek és a romboló vulkánról kialakult kép a pontatlan történelmi dokumentumoknak köszönhetően alakult ki.

Napjainkban a médiában megjelenő hírek valós vagy valótlan halálesetekről, illetve a vulkán aktivitását övező érdeklődés gyakran arra készteti a Szicília szigetére látogató turistákat, hogy visszamondják utazásukat. Akárcsak a Vezúv esetében a média itt is a nagy kitörésre vár, ezért a vulkán minden megnyilvánulását figyelemmel követik. Ilyen eseménynek könyvelték el a 2001. július-augusztusában bekövetkezett kitörést, melynek során a sajtó többet foglalkozott a Catania melletti katonai bázison állomásozó amerikai katonák életével, mint a helybéli eseményekkel.

Az Etna Szicília egyik legfontosabb turisztikai látványossága, évente több tízezer turista keresi fel a könnyen megközelíthető megszilárdult lávafolyamokat, sőt kötélpálya segítségével a központi kráterekhez is viszonylag közel lehet jutni. A vulkanológusok körében az Etna különösen nagy népszerűségnek örvend állandó változásainak köszönhetően, a vulkáni kitörések jellegének változásai és dinamikája miatt, mely szoros kapcsolatban van Dél-Olaszország komplex tektonikájával.

Annak ellenére azonban, hogy nehezen nevezhető gyilkos vulkánnak, pusztító ereje mégsem elhanyagolható.

[szerkesztés] Az Etna áldozatai

A vulkán dokumentált története során számos alkalommal jegyeztek fel halálos áldozatokkal járó kitöréseket. Az 1169-es és 1669-es rendkívüli erupciók mellett a következő kitörések követeltek emberéleteket:

Ezek alapján megállapítható, hogy az Etna az utóbbi kétezer év során mindössze 77 emberélet követelt, ennyiről léteznek történelmi feljegyzések. A valós szám ennél jóval magasabb lehet, de az Etna ennek ellenére sem tartozik a gyilkos vulkánok közé, mint például a Vezúv, amelynek sokkal több dokumentált halálos áldozata van. Másrészt több esetben is az emberi figyelmetlenség okozta a haláleseteket (a lávaárak iránt érdeklődő és túl közel merészkedő turisták), amelyek kellő elővigyázatossággal és figyelmeztetéssel elkerülhetők lehettek volna.^[22]

[szerkesztés] Az Etna pusztító ereje