Etna

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Etna
L'Etna vista dalla campagna di Randazzo.JPG
Az Etna látképe Randazzo felől

Magasság 3329 m
Hely Szicília, Olaszország
Típus rétegvulkán
Utolsó kitörés 2013. október 26.
Világörökség-azonosító 1427
Elhelyezkedése
Etna (Olaszország)
Etna
Etna
Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 37° 43′ 46″, k. h. 15° 00′ 17″Koordináták: é. sz. 37° 43′ 46″, k. h. 15° 00′ 17″
Etna 3D

Az Etna (szicíliai nyelven Muncibeddu, olaszul Mongibello vagy Etna, latinul Aetna) egy napjainkban is aktív vulkán Szicília északkeleti részén, Catania és Messina között, a sziget keleti partján. A vulkán területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km.[1] Európa legmagasabb működő vulkánja: jelenlegi magassága 3329 méter, ami állandóan változik a kitörések miatt.[2]

Neve valószínűleg a görög aitho (égni) vagy föníciai athana (tűzhely) szavakból ered. A helyiek által használt Mongibello elnevezés a latin mons (hegy) és az arab dzsabal (hegy) szavak keverékéből alakult ki. A vulkán több szempontból is érdekes:

  • először is azért, mert a Föld valamennyi vulkánja közül az Etna kitöréseit jegyezték fel a leghosszabb ideje és a legrészletesebben;
  • másodsorban, mert működésének körülményei mai napig nem egyértelműek, ezért a vulkanológusok érdeklődésének középpontjában áll, akik a működés magyarázatára több, többé-kevésbé egyenrangú elméletet is kidolgoztak.

A tényezők felkutatását nehezíti, hogy a tűzhányó a Földközi-tenger vidékének tektonikai szempontból legbonyolultabb területén fekszik.

A Hawaii-szigetek vulkánjaihoz hasonlóan az Etna sem pusztító erejéről híres. Aktivitását a hosszú lávafolyamok, magasra törő lávaszökőkutak jellemzik, és ezek számos turistát vonzanak a környékre, mert viszonylag közelről és biztonságban figyelhetik meg a vulkáni jelenségeket.

Bár az Etna a világ egyik legaktívabb vulkánja, a hegy lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.

2013-ban az UNESCO Világörökség Bizottsága természeti világörökségi helyszínné nyilvánította.[3]

Geológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna elhelyezkedése Szicíliában
Szicília keleti részének geológiai felépítése (középpontban az Etna vulkáni tömbje, északra a Peloritani-hegység, északnyugatra a Nebrodi-hegység, délre az Iblai-plató)
Az Etna látképe műholdról
Az Etna látképe repülőből

A lemeztektonika elmélete a vulkánok kialakulását három tektonikai folyamatra vezeti vissza. Az ezeknek megfelelő típusok:

Az Etna működése e három folyamat egyikével sem magyarázható kielégítően. Kialakulását valószínűleg a tőle északra fekvő Lipari-szigetek szubdukciós vulkanizmusa segítette, de az újabb kutatások nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a riftesedésnek. A Boris Behncke és társai által 2001-ben felállított elmélet a következő, elsősorban szerkezetföldtani tényezőkkel magyarázza létrejöttét:[4]

  1. a Málta-Szicíliai-tömb és a Jón-tenger medencéje közti eltolódás és riftesedés, ami elősegítette a magma emelkedését (Gillot et al., 1997),
  2. a Cataniai-síkság árkát kialakító extenziós tektonikai mozgások (Di Geronimo et al., 1978),
  3. a Messina-Giardini-törésvonal és a Máltai rift kereszteződése (McGuire et al., 1997),
  4. a Szicília-Calabriai rift ÉÉNy-DDK irányú dilatációja (Monaco et al., 1997),
  5. forrópont vulkanizmus (Tanguy et al., 1997),
  6. a tirrén-tengeri szubdukció (Gvirtzmann et al., 1999).

Az Etnát tehát valószínűleg vulkáni és tektonikai jelenségek bonyolult összjátéka alakította ki. Ennek fázisai:

Az Iblai-plató vulkanizmusa
Szicília keleti partjain a középső triászban kezdődött el az időszakos vulkanizmus, aminek eredményeként sok máfikus (kevés szilíciumot tartalmazó) láva és tefra ömlött, illetve hullott a felszínre. A legtöbb kitörés mélytengeri volt. Termékeiket a pliocén és pleisztocén korú lemeztektonikai mozgások következtében kiemelkedett Iblai-plató vidékén találták meg. Az erupciók központja a miocéntől a pleisztocénig észak felé vándorolt. Ebben a periódusban a vulkáni tevékenységek rövidek voltak (néhány évtől néhány száz évig), így a nagyobb vulkáni kúpok sem alakultak ki. Az Iblai-plató vulkáni rétegeit ma pleisztocén korú üledékek borítják. A szubdukciós árok feltöltődésével kialakult Cataniai-síkság északi részén a folyami üledékek alatt találtak ezeknél fiatalabb vulkáni rétegeket is, és általában ezeket tekintik az Etna korai termékeinek.[5]
Elő-Etna
Az Etna vidékének vulkáni aktivitása mintegy 500 000 éve kezdődött, és eleinte az Iblai-plató működéséhez hasonlított: sok tenger alatti lávát és tholeiites tefrát termelt. Az Aci Castello mellett feltárt rétegek lávapárnákat és hialoklasztokat (víz vagy jég hatására fragmentált lávadarabokat) tartalmaznak, ami azt is jelzi, hogy a vulkanizmus egy nagyobb öböl mélyén, nagyjából a mai Etna tömbje által elfoglalt területen alakult ki. A vulkáni és üledékes rétegek váltakozása intenzív hegységképző mozgásokra utal. 300 000 éve a mai Etna délkeleti oldalán több, intenzív kitörés átmeneti összetételű (tholeiites és alkáli) lávákat hozott a felszínre. Ezt a fázist tekintik az Etna első aktív időszakának – ez a tűzhányó életének felén túl tartott, és eközben a vulkán viszonylag kevés anyagot produkált.[5]
Ős-Etna
Az Etna működésének második periódusa 168 000 éve kezdődött, és Ős-Etna fázisként ismert. Ebben az időszakban a kitörések központja a mai Etna DDNy-i oldalán, a mai Paternò közelében volt, és sok alkáli vulkáni anyagot juttatott felszínre. Ennek a fázisnak a második szakaszában, 100-130 ezer évvel ezelőtt a (Calanna-kitörés) hozta létre az első rétegvulkán kúpot.[5]
Trifoglietto II
Ez az Etna harmadik működési fázisának a neve. Ebben az időszakban több rétegvulkán települt egymásra; a legnagyobbak a névadó Trifoglietto II, a Vavalaci és a Cuvigghiuni voltak. A vulkán ekkor főleg trachiandeziteket dobott ki magából – a működés ugyanis az előző fázisoktól eltérően robbanásos volt, és többnyire a központi kaldera beomlásával végződött. Ez a periódus nagyjából 80 000 évvel ezelőtt kezdődött és 45-50 ezer évig tartott.[5]
Mongibello
Az Etna működésének negyedik fázisában jött létre a mai rétegvulkán, a Mongibello. Ezt a fázist három szakaszra: ősire, recensre és modernre bontják. Az első jelentősebb kitörések 15-16 ezer éve zajlottak le, és vastag ignimbritrétegeket raktak le elsősorban a mai Etna DK-i oldalán, Biancavilla mellett. A hamu a Földközi-tenger térségének távolabbi részeire is eljutott: kimutatták mintegy 800 kilométernyire a kitörés központjától, a Róma melletti Colli Albani tóvidéken is. Valószínűleg ekkor omlott össze az Ellittico nevű kaldera, amire napjainkban már csak egy 3 kilométer átmérőjű medence emlékeztet. A tholeiites lávát termelő kitöréseket egyre inkább alkáli lávás erupciók váltották fel, és ennek megfelelően azok jellege apránként effuzívvá (kiömlésessé) vált. Néhány évezreddel később ismét beszakadt egy kaldera; ennek helyén alakult ki az 5×7 km átmérőjű Valle del Bove. Valószínűsítik, hogy a Valle del Bove több összeomlás eredménye (az utolsó ilyen esemény 3500 éve lehetett).
A modern Etna kúpja kialakulása a Piano-kaldera 2000 évvel ezelőtti beszakadása után kezdődött egy szokatlan, pliniusi (robbanásos) kitöréssel. Az egykori, 2,5 km átmérőjű kaldera körvonala ma is látható. Az utóbbi évszázadokban nem voltak nagyobb kalderaomlások: a viszonylag legjelentősebb 1669-ben meglehetősen sok láva kiömlésével járt. Az elmúlt néhány ezer év vulkanizmusában a vulkáni kúp csúcsának környékén:

egyaránt előfordultak.[5]

Geomorfológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna komplex morfológiájú vulkán, amit számos, egymásra épülő vulkáni szerkezet épít fel. Napjainkban a központi kúp mellett mintegy kétszázötven–háromszáz hamukúpot és parazitakrátert figyelhetünk meg – ez a szám folyamatosan változik, ahogy minden kitöréssel újabbak keletkeznek, míg mások eltűnnek a gyarapodó tefra alatt.

A vulkán tetőrégiójában leginkább négy kráter: a Voragine és a Bocca Nuova (ezek az egykori központi kráter helyén alakultak ki), valamint az Északkeleti- és Délkeleti-kráter aktív. Az Etna működésének egyik jellegzetes vonása, hogy a központi kráterek helyzete alig változik, kitöréseik gyakoriak, miközben a lejtőkön folyamatosan változik a kitörési pontok (parazitakráterek) helye és az erupciók intenzitása.

Parazitakúpok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Parazitakráter a Rifugio Sapienza mellett
Parazitakúpok az Etna lejtőjén, melyeket a helyiek Sophia Loren melleiként emlegetnek
A Monte Silvestri

Nagyságuk a kitörés intenzitásától és a felszínre kerülő vulkáni anyag mennyiségétől függ. Az Etna lábánál sorakozó parazitakráterek általában egy-egy eseti kitörés eredményei (mint például a Monte Rossi 1669-ben), míg a hegycsúcs közelében kis hamukúp-sorozatok alakultak ki (mint például a Monti Silvestri 1892-ben). Jellegzetes patkó alakúak; a patkó általában a lejtő irányába nyílik. Elhelyezkedésük szabálytalan, de bizonyos területeken gyakoribbak. Fontosabb parazitakúpok:[6]

  • Monte Barca – az Etna nyugati oldalán, Bronte városa mellett. A pleisztocén végén keletkezett, nevét jellegzetes bárka alakjáról kapta.
  • Monte Moio – az Etna északi oldalán, Moio falucska mellett. A három kráterből álló vulkáni építmény keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. Méretei miatt gyakran külön vulkánnak tartják. Úgy vélik, ennek terméke egy, a Jón-tenger irányába haladó, húsz kilométer hosszú lávafolyás és ebből a kúpból ömölhetett ki az Alcantara-szurdok kialakulását lehetővé tévő bazaltláva is.
  • Monte Rossi – az Etna 1669-es kitörése során keletkezett Nicolosi város mellett, a vulkán déli oldalán.
  • Monte Silvestri, Monti Calcarazzi és Montagnola – az Etna déli oldalán sorakoznak az úgynevezett déli repedészóna mentén. A Montagnola az 1763-as kitörésben keletkezett, a Monte Calcarazzi három évvel később, a Monti Silvestri pedig 1892-ben, egy három hónapos kitörés során.
  • Monte del Fiore – az Etna nyugati oldalán található; az 1974-es kitörés eredménye.
  • Piccolo Rifugio apparátus – az Etna 1985-ös kitörése során keletkezett, egyenként legfeljebb 3 méter magas hornitókból áll. Nevét arról a Piccolo Rifugio menedékházról kapta, amit a kitörés közben kialakult hasadék kettévágott. 2300 méter magasan, az Etna déli lejtőjén található.

Csúcskráterek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna csúcsát, az egykori központi kráter helyét ma két kürtő: a Voragine és a Bocca Nuova foglalja el. Ezekhez csatlakozik az 1911-ben létrejött Északkeleti- és az 1971-ben keletkezett Délkeleti-kráter. Noha számos vulkanológus az utóbbiakat parazitakrátereknek tekinti, az utóbbi évtizedekben mindkettő kiterjedt vulkáni felépítményt hozott létre, sőt ma az Északkeleti-kráter peremén van az Etna legmagasabb pontja.[6]

A Voragine és a Bocca Nuova[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1911 előtt az Etna központi kalderája egy 1669-ben, a régi csúcskráter beomlásával keletkezett, 250 méter magas, 500 méter átmérőjű szerkezet volt. Gyakori és intenzív működése esetenként (1787-es kitörés) 3 kilométer magas lávaszökőkutakat is produkált. Az 19161922 közötti aktív periódus új vulkáni kúpot épített a központi kaldera északkeleti részében, és ezt a helyiek Cono avventiziónak nevezték el – ez a kúp 1922-ben omlott össze. A helyén 1939-ben egy Stromboli-típusú kitörés újabb kúpot hozott létre, és annak összeomlása 1942-ben a teljes központi kaldera alakját megváltoztatta. Északkeleti részén 1945-ben született egy új kúp – a Voragine – majd az 1950-es 1960-as években a déli részén nőttek ki további kúpok. Az 1964-es kitörés során erőteljesen kiemelte a Voraginét és egy déli kúpot, 3300 méter fölé emelve az Etna magasságát. Az egykori központi kaldera maradványait teljesen elborította a láva és a piroklasztit. A Bocca Nuova 1968-ban nőtt ki a Voragine nyugati oldalán – átmérője eredetileg csupán 8 méter volt, de a következő évtizedekben 350 méteresre nőtt. A két krátert elválasztó fal neve diaframma, azaz diafragma. Az utóbbi harminc évben hol a Bocca Nuova, hol a Voragine tört ki; mindkettőből folyik időnként a láva, és részlegesen mindkettő többször is beomlott.[6]

Az Északkeleti- és Délkeleti-kráter[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Délkeleti-kráter

Mindkettő a központi kaldera helyén kialakult kráterekhez hasonlóan jött létre. A Délkeleti-kráter 1971-ben keletkezett, majd 1978-ig inaktív maradt. Azóta hat nagy kitörést produkált; ezek intenzitása és anyagtermelése a Voraginéhez vagy Bocca Nuovához mérhető. Eddigi legnagyobb kitörése 1990. január 5-én volt. 1996–1998 között Stromboli-típusú kiömléses kitörései voltak, majd 1998 szeptembere és 1999 februárja között ismét robbanásossá vált. A periódus 22 kitörése erősen megemelte a kúpot, ami így elérte a 3260 méteres magasságot. 2000. január 26. és augusztus 20. között 66 erőteljes kitörése volt, majd 2001. május 9. és július 17. között további tizenhét. Ezek tovább növelték a kúpot, ami már több mint 3300 méter magas.

Az Északkeleti-kráter salakkúpjának kialakulását sorozatos összeomlások akadályozták. A mostani kúp az 1950-es években fejlődött ki egy beomlott kráter helyén. 19661971 között több Stromboli-típusú kitörés emelte a kúpot, aminek oldalán több parazitakráter is megjelent (ezek legnagyobbika, a Nordestino 1970-ben). 1974 és 1977 között újabb effuzív parazitakráterek nyíltak az északi oldalán. 1977 nyarán a kitörések robbanásossá váltak, ekkor sok láva jutott a felszínre. A kráterben felgyülemlő kőzetolvadék átütötte az északnyugati falat, majd több mint 7 km hosszan folyt le az Etna lejtőjén. Az 1980-as évek elején több hasonlóan erős kitörése is volt. Ezt az időszakot az 1986 szeptemberi kitörés zárta; ekkor a kúp részben ismét leomlott, majd 1995-ben, a következő nagy kitörésben teljesen összedőlt, és jelentősen megváltoztatta alakját – amit az 1998-as kitörés már nem módosított jelentősen.[6]

Valle del Bove[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Valle del Bove

A Valle del Bove (jelentése: az ökör völgye) egy hatalmas völgy az Etna keleti oldalán. Valószínűleg 64 000 éve keletkezett a Trifoglietto II kráter összeomlásának eredményeként. Kialakulásának körülményei tisztázatlanok; a legújabb eredmények szerint több, hatalmas csuszamlás eredménye. A mintegy 37 km²-es völgy gyűjti össze a központi kráterekből származó vagy különböző repedéseken áttörő lávaárakat, de többször volt már oldalkitörések helyszíne is. A völgyben található több parazitakúp is (például Monte Simone, Monte Centenari). A lávaárak miatt a táj kietlen, sivatagos.[6]

Belső szerkezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magmakamra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1970-es években végzett szeizmológiai vizsgálatok 20–25 kilométer mélyen egy mintegy 14% képlékeny anyagot tartalmazó magmakamrát mutattak ki. A kamra 22–31 km átmérőjű és közel 4 km magas. Becslések alapján körülbelül 1600 km³ magmát tartalmaz, ami négyszer több a vulkán teljes térfogatánál (kb. 350 km³). Az 1990-es években a geofizikusok kimutatták, hogy a vulkán alatt a kéreg meglehetősen vékony, a köpeny erősen felboltozódik. Hirn és társainak 1997-es elmélete szerint az Etna magmakamrája egy lencse a felszínközeli köpeny tetején, 15–20 km mélyen. A felszín közelében a magmát a központi kürtő mellett feltehetően a parazitakrátereket tápláló oldalkürtők tárolják. Ez utóbbi állítás vitatható, hiszen az ilyen kis intrúziók gyorsan kihűlnek. Az 1999-es szeizmológiai és geofizikai vizsgálatok során Murru és társai két magmakamrát mutattak ki: egy kisebbet 4–8 km mélyen és egy nagyobbat 10–16 km mélyen. A két vizsgálat eltéréseit a vulkán tevékenységének változása okozhatta. A műholdas mérések szerint az 1993 utáni aktív időszakban a vulkán alatti térváltozás központja jóval mélyebben volt, mint 19911993 között, ami azt jelenti, hogy a felső, kisebb magmakamra időszakos jelenség lehet. 2001 és 2003 között intenzíven vizsgálták a vulkán tevékenységét, és számos új, addig ismeretlen tulajdonságára derítettek fényt. A kitörés előtti hónapokban az Etna déli oldala a feltöltődés jeleként megduzzadt, és a magma 2002 júniusában tűnt fel a központi kráterekben. A 2001-es kitöréssel ellentétben ezt a kitörést nem pusztán a magmakamra túltöltése okozta, hanem egy törés is megjelent a vulkán keleti oldalán. Az instabilitás eredményeként a magmakamra gyorsan feltöltődött, majd kitört a vulkán.[7]

A központi kürtő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tetőkrátereket a központi kürtő látja el magmával. A kürtőben felgyülemlő magmát a kráter aljának emelkedése vagy süllyedése mutatja. A magma két módon juthat a felszínre: elterül a kráter alján vagy dómot épít a kráterben – az ilyen dóm gyakran „kitüremkedik”, azaz közepe a kráter fala fölé emelkedik.

Oldalkürtők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hosszú ideig úgy gondolták, hogy a magma többsége a központi kürtőn át jut felszínre, és valóban ez az egyetlen olyan útvonal, amelyen a magma állandóan emelkedik. Az oldalkitörések rendszerint olyankor alakulnak ki, amikor a magma repedésekbe tódul, és így a vulkáni felépítmény lejtőin jut napvilágra. Ezeket a kitöréseket oldalkitöréseknek nevezték, ezek lettek az „etnai oldalkitörések” prototípusai. Az oldalkitörések többsége tényleg ilyen is, de egyes oldalerupcióknak nincs köze a központi kürtőhöz; az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején Alfred Rittmann svájci vulkanológus ezekre az excentrikus kitörés elnevezést vezette be. A 20. században mindössze egyetlen ilyen, kisebb kitörést figyeltek meg 1974-ben, de 2001-es és 2002-2003-as kitöréssorozatokban a vulkán szokásos oldalkitörései mellett számos excentrikust is produkált. Mivel ezen az oldalon 1892 óta nem figyeltek meg kitörést, valószínűsítik, hogy ezeket egy, a vulkán déli lejtője alatt újonnan kialakult, másodlagos magmakamra táplálta. A 2001-es kitörés előtt megfigyelték a vulkán duzzadását, ami előrevetítette a kitöréseket. Az első megfigyelésekből a vulkanológusok arra következtetettek, hogy a magma a központi kürtőt tápláló felszínközeli kamrából származik, de a kitörések mechanizmusát, instabilitását és a felszínre hozott magma mennyiségét megfigyelve idővel arra a következtetésre jutottak, hogy kell lennie egy második, a mélységi, regionális tektonikai mozgások eredményeként kialakult magmakamrának is.

Kitörései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna kitöréseit mintegy 1500 éve jegyzik fel rendszeresen, így ez Földünk legismertebb tűzhányója. A tudományos megfigyelések csak a 17. században kezdődtek el; a vulkán addigi aktivitását írók, költők, utazók és természettudósok leírásaiból ismerjük. Az utóbbi 400 esztendőben a kitörések jellege többször is megváltozott, ahogy a vulkánból más-más jellegű magma tört a felszínre. Az 1600 és 1669 közötti nyolc, hosszú ideig tartó kitörés sok anyagot hozott a felszínre (az 1614-1624 közötti például mintegy 1–2 km³-nyit). Ebben a periódusban Hughes számításai szerint mintegy 1,19 m³/s vulkáni anyag került felszínre, jóval több mint 1669 után. Az 1669-es kitörést követő évszázadban az Etna működése jelentéktelen volt; a tűzhányó mindössze néhány kisebb kitörést produkált. A következő nagy kitörésre 1755-ig kellett várni; ekkor a központi kráterekből számos lávafolyam indult el. Az új aktív időszak az 17631766 közötti három oldalkitöréssel köszöntött be. 1767 és 1865 között nagyjából tíz évenként követték egymást a nagy magnitúdójú és sok anyagot produkáló kitörések, amelyek közül az utolsó, az 1865-ös 100·106 m³ lávát és piroklasztot produkált. A kitörés után egy héttel a vidéket egy, a Richter-skála szerint 4,7 erejű földrengés rázta meg, amit az Etna alatt húzódó törésvonalak (Málta-Szicíliai-tömb és Messina-Giardini-rift) mentén bekövetkezett elmozdulás okozott. Ezt az úgynevezett Timpe-törésvonalat gyakran okolták a vulkán működéséért, de kapcsolatukat nem sikerült bizonyítani. 1865 óta a kitörések periódusokban (csoportosan vagy sorozatosan) követik egymást, és általános jellemzőjük, hogy mindig a sorozat utolsó kitörése a legerősebb. Az aktív időszakok:

  • 1874–1892,
  • 1908–1928,
  • 1942–1951,
  • 1971–1993 – ez utóbbiban 13 kitöréssel átlag másfél évenként.

A vulkán most (2008-ban) is aktív; ez a kitörési periódus 2001-ben kezdődött.[8]

A kitörések típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lávaszökőkút a Délkeleti-kráterben

Az Etna egyik érdekes tulajdonsága, hogy kitörései többféle arculatot mutatnak, amelyek osztályozásával – általában a kitörés helye és típusa szerint – az elmúlt évszázadban sokan próbálkoztak többé-kevésbé sikertelenül. Rittmann 1973-ban a következő kitöréstípusokat különböztette meg:

  • 1. csúcskitörés – a csúcskráterek valamelyikében (például 1787, 1955-1971, 1995-2001)
  • 2. szubterminális kitörés vagy csúcs alatti kitörés – a csúcskráterek közelében keletkező parazitakráterekben. Korábban ide sorolták az Északkeleti- és a Délkeleti-kráter aktivitását is.
  • 3. oldalkitörés – az Etna lejtőin keletkező parazitakráterekben, a központi kürtőből sugarasan elágazó dyke-okból (például 1928, 1950-1951, 1978-1979, 1983, 1989, 1991-1993, és részben a 2001-es és 2002-es kitörések)
  • 4. excentrikus kitörés – az Etna lábainál kelekező parazitakráterekben. Ezek fő jellemzője, hogy nincsenek összeköttetésben a központi kürtővel. Ilyen kitörések voltak 1669-ben, 1763-ban, 2001-ben és 2002-ben.

Az osztályozás egyszerűsítése érdekében Romano és Sturiale 1981-ben azt javasolta, hogy az oldalkitöréseket sorolják két csoportba, megkülönböztetve a radiális és excentrikus kitöréseket. Ez utóbbi csoportba sorolták az összes olyan kitörést, amelyeket regionális tektonikai mozgások eredményei, és nem hozhatók összefüggésbe a központi kürtővel. Leszögezték, hogy léteznek, sőt, gyakoriak az átmeneti típusú kitörések is, és erre példaként az 1669-est hozták fel.[9]

Csúcskitörések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna 2002-es kitörése az űrből nézve

Míg az oldalkitörések időszakosak, a csúcskráterek szinte állandóan aktívak; a kidobott anyag utánpótlását a központi kürtő szolgáltatja. Ennek ütemétől függvényében a kitörések lehetnek Stromboli-típusúak, azaz enyhén robbanásosak lassú lávafolyásokkal, vagy olyan robbanásos paroxizmusok látványos explozív vulkáni jelenségekkel.

Stromboli-típusú kitörések
Az Etna csúcskrátereinek leggyakoribb kitörései. produkciójuk Általában kevesebb mint 1 m³/s anyagot szolgáltatnak, és lávafolyásaik csak pár száz méter hosszúak. A kitörések új hamu- és piroklasztkúpokat emelnek (például Északkeleti-kráter), vagy a már meglévőket építik tovább.
Robbanásos paroxizmus
Általános jellemzőjük a magas vulkánkitörési index, és a több kilométer magasságba, akár a sztratoszféráig is felnyúló kitörési oszlopok kialakulása. Sokkal rövidebb ideig tartanak, mint a Stromboli-típusú kitörések. Keletkezésük oka, hogy illó anyagokban gazdag magma ér a felszín közelébe: a hirtelen nyomáscsökkenés miatt a gázok és gőzök hirtelen, robbanásszerűen szabadulnak fel, és sok lávafoszlányt ragadnak magukkal. Gyakoriak a lávaszökőkutak, a kúpok pedig gyakran be is omlanak a kitörés ereje miatt. A 2000-es években egyre gyakoribbá váltak a robbanásos paroxizmusok, és anyagtermelésük is fokozatosan nőtt.

Oldalkitörések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna 1931-es kitörését ábrázoló képeslap

Az oldalkitörések mechanizmusa a szubterminális kitörésekére hasonlít, mindössze annyi a különbséggel, hogy ezek a vulkán lejtőinek alacsonyabb zónáira jellemzők. A magma a központi kürtőből sugárirányban szerteágazó repedéseken jut felszínre. Az így kikerülő anyag lényegesen több, mint amennyit a szubterminális kitörések hoznak felszínre. A kijutó láva mennyisége erősen függ a központi kürtőben magasabb szinteken lévő magma hidrosztatikus nyomásától is, azaz ameddig a központi kürtőben a magma szintje a kitörés szintjénél magasabban van, az oldalkürtő többnyire 10 m³/s-nál több anyagot produkál. A felszínre hozott anyag mennyisége a kürtőt megtöltő magma szintjével csökken. A szubterminális és oldalkitöréseket nehéz elkülöníteni, voltaképpen csak a működés intenzitása különbözik: előbbiekből rendszerint 1 m³/s-nál kevesebb anyag ömlik ki. Az oldalkitörések kialakulásának két oka van: a központi kürtőben feltörekvő, nagy illótartalmú magma nyomására kialakuló oldalirányú repedések (amelyekbe beszivárog a kőzetolvadék) és a vulkáni felépítmény lemeztektonikai mozgások okozta instabilitása, ami szintén megrepeszti a kőzeteket, és a magma ezeken is lassan felfelé szivárog. Ez utóbbi folyamat sokkal lassabb, a magma olykor csak több hét alatt éri el a felszínt. A repedésekbe behatoló olvadék nem is mindig éri el a felszínt: időnként még ez előtt kihűl, és dyke-ok (kőzettelérek) formájában megszilárdul.

Excentrikus kitörések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az excentrikus kitörések olyan függőleges kürtőkből táplálkoznak, amelyeknek nincs kapcsolatuk a központi kürtővel. Nagyon ritkák, az elmúlt 10 évben mindössze egyet jegyeztek fel 2001 július-augusztusában. Korábbi hasonló erupciók során jött létre a Monti de Fiore (1974), a Monti Silvestri (1892) és a Montagnola (1763). Kitörések hevesebbek, rendszerint gázömlés nélkül. Egyes excentrikus kitörések megbontják a vulkán felépítményét: jelentős repedésrendszert alakítanak ki benne, és ez gyakran oldalkitörésekhez. Rendkívüli ritkaságuk miatt keletkezésükre és mechanizmusukra még nincs általánosan elfogadott magyarázat.

Eruptív ciklusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna 2002-es kitörésének oszlopa az űrből nézve

Az Etna folyamatosan aktív vulkán, és a felszínre hozott magma mennyiségét tekintve a második legjelentősebb a Földön a Hawaii-szigeteken lévő Kilauea után. A felszínre törő magma mennyiségét az 1970-es évek óta mérik. A módszereket az elmúlt néhány évtized alatt többször is pontosították, viszont a vulkáni tevékenységet illetően néhány kérdés még mindig megválaszolatlan:

  1. megállapítható-e egy átlagos kiömlési együttható, amely a magma felszínre jutását jellemzi és független a magmakamrától?
  2. a kürtőben emelkedő magma azonnal a felszínre tör-e, vagy bizonyos ideig a felszín alatt marad?
  3. az oldalkitörések milyen mértékben tükrözik a kamrában lévő magma mennyiségének a változását, valamint összefüggésben vannak-e az oldalkitörések az egyszeri regionális tektonikus mozgásokkal, melyek során kiürülnek az ideiglenes magmakamrák? Ezen idő alatt miként változik a központi kürtőt tápláló kamra tartalma?
  4. az átlagos kitörési együttható hogyan változik hosszabb időszak alatt, és ez a változás befolyásolja-e a kitörések jellegét?
  5. az Etna kitörései előrejelezhetővé válhatnak-e?

A megfigyelések alapján megállapították, hogy az Etna kitörései során felszínre hozott magma mennyisége hosszú és rövidtávon egyaránt jelentősen változik. A vulkán aktivitásának intenzitása az 1950-es évektől kezdődően növekszik.

A vulkán működésében szakaszok különíthetőek el a kitörés jellege, a termelt anyag mennyisége és a kitörés intenzitása alapján. Ezeket úgynevezett eruptív ciklusokba sorolják. Egy 2003-as tanulmányban rámutattak, hogy az oldalkitörések nem véletlenszerűen jelentkeznek, hanem sorozatokban. Minden ilyen sorozatot egy-egy hosszabb, akár 16 évig terjedő csúcskitörési sorozat előz meg. A nyugalmi állapot–csúcskitörések–oldalkitörések egymást követő sorozata alkot egy eruptív ciklust. Tipikus példája az 1865-1892-es ciklus, amely három év nyugalmi állapot után egy oldalkitöréssel kezdődött, majd 1868-1874 között csúcskitörésekkel folytatódott, majd az elkövetkező 18 év során öt oldalkitörés zajlott le. Az utolsó kitörés 1892-ben történt, és hatalmas mennyiségű vulkáni anyagot termelt (150 millió m³).

Az Etna kitöréseinek kronológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utóbbi hatezer év kitöréseit J. C. Tanguy és Romolo Romano vulkanológusok foglalták össze részben a lávaárak, részben a történelmi dokumentumok vizsgálatával. A Kr. e. 100-nál idősebb kitöréseket csak szénizotópos vizsgálatokkal tudták azonosítani, ezért ezek évszámai nem pontosak. Az Kr. e. 100 és Kr. u. 1100 közötti kitörések vizsgálatát megnehezítette, hogy a történelmi feljegyzések hiányosak – ezeket paleomágneses vizsgálatokkal határolták be. Az Etna kitöréseit a 17. századtól részletesen dokumentálták, de egyes lávaárak paleomágneses vizsgálatára még ez után is szükséges volt, mert többről is bebizonyosodott, hogy régebb, mint ezt az írások említik. A csúcskráterek tevékenysége nehezen rekonstruálható, hiszen a szinte folyamatosan aktív központi kráterek morfológiája rengetegszer, és a sorozatos kitörések többször is áthalmozták a vulkáni anyagot.[10][11]

Az Etna és az emberiség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna 1669-es kitörése

Szicília hatalmas vulkáni komplexuma, az Etna, már az emberiség hajnalán számos kultúrának és civilizációnak meghatározó eleme volt. A Földközi-tenger egyik legtermékenyebb tájának számított, köszönhetően az ásványi anyagokban gazdag vulkáni eredetű termőtalajnak, de egyúttal a legveszélyesebb vidék is volt, hiszen a szinte folyamatos kitörések során számos emberi település, mezőgazdasági terület elpusztult.

Scassau a muntagna![szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezzel a felkiáltással jelzik egymásnak a vulkán tövében és lejtőin lakó emberek, hogy az Etna kitört. A szicíliai kifejezés jelentése: A hegy megrepedt!. Bár szinte minden lakos látta már a vulkán lávafolyásait, a vulkán pusztító ereje nagyon keveseket érintett közvetlenül. Az Etna közelében élőknek a legtöbb kellemetlenséget a vulkáni hamu és a piroklasztszórás okozza. A közhiedelemmel ellentétben a vulkán csak nagyon kevéssé befolyásolja a környékbeli települések életét, nála sokkal meghatározóbb például a maffia, a Szicília-szerte nagy munkanélküliség, valamint az ezekből következtethető erőszakos cselekmények és gyilkosságok.[12]

Az Etna a hiedelemvilágban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Héphaisztosz (Rubens festménye)

Az olasz csizma délnyugati részén emelkedő Vezúv, a szicíliai Etna és a Lipari-szigetek egyik tagján füstölgő Stromboli már az ókori ember fantáziáját is megmozgatta. Ellentétben napjainkkal, amikor már szinte minden vulkanikus jelenségre létezik tudományos magyarázat, az ókor embere természetfeletti erőknek, az istenek akaratának tulajdonította ezeket. A görögök az Etnát Héphaisztosz műhelyének tartották, ahol többek között Apollón és Artemisz fegyvereit kovácsolta. Ezt átvéve, a rómaiak Vulcanus műhelyét látták benne.

A legendák szerint az Etna mélyén laktak a tűz és kovácsmesterség istenének segédei, a küklópszok. Odüsszeusz és társai – kikötvén Szicília partjain – betévedtek Polüphémosz, az egyszemű óriás barlangjába. Négy társuk áldozatul esett a küklopsznak, de a többieknek sikerült elmenekülniük – hála a ravasz Odüsszeusznak, aki egy parázsló gerendával kiszúrta az óriás egyetlen szemét. A legenda szerint a rászedett küklopsz óriási szikladarabokat dobált Odüsszeusz távolodó hajója után. Ezek az úgynevezett Küklopsz-sziklák (Faraglioni dei Ciclopi) ma is Aci Trezza fő nevezetességei közé számítanak.

Egy másik legenda szerint az Etna alatt lakozik, Gaia Földanya százfejű, tűzokádó gyermeke, Tüphón, akit Zeusz legyőzött, és ráborította a hegyet. Azóta is ott morog és mocorog alatta.

A legenda szerint a fiatal AkiszPán isten és egy nimfa fia – beleszeretett Galateába, a gyönyörű nimfába. Polüphémosz, a küklopsz azonban szintén szemet vetett a lányra, és nem tudta elviselni a szerelmesek boldogságát. Egy napon a küklopsz őket egy szikla mögött, ekkor féltékenységében felkapott egy sziklát, és hozzájuk vágta. Galatea be tudott menekülni a tengerbe, de Akiszt eltalálta és megölte a kő. Az ifjú vérezni kezdett a kőtömb alatt, a vörös vér helyett azonban tiszta víz csurrant belőle: a halott Akisz patakká változott. Így keletkezett a friss vizű Aci folyó.

Empedoklész, agrigentói filozófus volt az első olyan tudós, akit érdekelt az Etna működése. 15 éves volt, amikor először látott kitörést, és ezután megpróbált minél több időt a hegyen tölteni. Az Etnán is halt meg: az egyik legenda szerint Kr.e. 423-ban belevetette magát a kráterbe, mert nem bírta elviselni, hogy nem tudja megfejteni a hegy titkait. Egy másik elképzelés szerint Empedoklész úgy akart meghalni, hogy semmilyen nyom ne maradjon utána. Azt remélte, így azt hiszik majd róla, hogy az istenek magukhoz vették. Terve azonban nem sikerült, mert miután beleugrott a kráterbe, a hegy kivetette magából egyik cipőjét, így fény derült öngyilkosságára. Ezt a legendát a szicíliaiak annyira jól ismerik, hogy az Etnán 3000 méteren talált építménymaradványt Torre del Filosofónak, azaz a Filozófus tornyának nevezték el.[13]

A római költők közül Vergiliust és Ovidiust is megihlette a vulkán, utóbbi kénes kohóhoz hasonlította. Idősebb Plinius a Naturalis Historia című főművében a következőket írja az Etnáról: A hegyek közül az Etna valóságos csoda, mert éjszakánként állandóan ég és tűzanyaga a sok évszázad után sem fogyott ki. Csúcsát télen hó fedi és a kihányt hamut betakarja a szél.

Sztrabón, híres görög természettudós is részletesen bemutatta Dél-Itália leírásakor az Etnát és megemlítette, hogy a kitörések során vastag hamuréteggel fedte be a tengerparti görög gyarmatvárosokat. Ugyanakkor említést tett a szicíliai földek termékenységéről és a sziget szőlőskertjeiről.

Diodórosz feljegyzéseiből tudunk a vulkán Kr.e. 394-es kitöréséről, amikor a lávaárak eltorlaszolták a karthágói csapatok útját, így Hannibál seregeinek el kellett kerülniük a tűzokádó hegyet. Arisztotelész a Kr.e. 350-es kitörésről tesz említést.

Az Artúr királlyal és a Kerekasztallal kapcsolatos legendát a normann hódítók hozták Szicíliába. A történet szerint Artúr király egy ütközet során elvesztette az összes harcosát, és a kardja is kettétört. A király tudta, hogy közeledik a halál órája, de arra kérte az Istent, hadd halhasson meg ép karddal a kezében. Isten elküldte Mihály arkangyalt, hogy teljesítse utolsó kívánságát, és elvezette Artúrt az Etnára. A vulkán lávájánál összeforrasztották a kettétört kardot, és Artúr az egyik lávabarlangba húzódott, hogy ott várja a halált. Másnap reggel, mikor felébredt, a szeme elé tárult a gyönyörű szicíliai táj, a kék ég, a smaragdzöld tenger, a virágok sokasága. A király kérlelni kezdte az Istent, hadd élhessen még egy napot, hogy beteljen ezzel a rengeteg szépséggel. Az Isten engedett neki, és ahogy a napok teltek Artúr király megerősödött, sebei begyógyultak. A barlangjából nézte a völgyeket és a krátereket, és arra kérte az Istent, hadd kapjon egy lovat, amivel bejárhatja a vulkánt. Abban a pillanatban előtte termett egy hófehér ló, amelyre felpattant Artúr király. Azóta is minden éjjel a vulkánt járja, és ha kitör a hegy, kardjával eltéríti a lávát, hogy ne okozzon kárt a házakban és emberéletekben.[14]

A vulkán hírneve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az etnai drótkötélpálya

A vulkán hírnevét ellentétben például a Vezúvval nem csak pusztító működésének köszönheti. Már a korai civilizációk felfigyeltek a vulkán körüli területek termékenységére, ugyanakkor lenyűgözte őket a hegy folyamatos működése. Mindezek mellett a történelmi feljegyzések katasztrofális földrengésekről, valamint néhány pusztító erejű kitörésről is beszámolnak, viszont az előbbieknek, mint azt a modern tudományos eszközökkel sikerült bebizonyítani, más – inkább a régió tektonikájához kapcsolódó – kiváltó okai voltak. A romboló vulkánról kialakult kép elsősorban két kitörés kétes hírnevének köszönhető: az első, 1169-ben bekövetkezett kitörésben feltételezhetően 15 ezer, míg 1669-ben 20 ezer ember vesztette életét, így sokkal több áldozatot követelt, mint a Nápoly közelében levő, jóval hevesebb kitöréseket produkáló Vezúv. Az újabb kutatások tükrében azonban az 1169-es kitörés áldozatainak száma nem a vulkáni tevékenységgel hozható összefüggésbe, hanem a Máltai-törésvonal mentén lezajlott 7-es magnitúdójú földrengéssel. Az 1669-es kitörés során ugyan 15 falu (közöttük Nicolosi is) elpusztult, valamint a lávafolyam áttörte Catania városának falait is, de valószínűtlen, hogy komoly áldozatokat követelt volna, mivel a lávaár rendkívül lassan haladt előre, és a kitörés után több mint egy hónappal érte el a várost, így a lakosságnak bőven volt ideje elmenekülni. Rengeteg áldozatot követelt azonban a 24 évvel később lezajlott 7,3-as erősségű földrengés. Ezt a két eseményt a történelmi feljegyzések gyakran összemossák. Az Etna kitörései tehát jóval kevesebb halálos áldozatot követeltek és a romboló vulkánról kialakult kép a pontatlan történelmi dokumentumoknak köszönhetően alakult ki.

Napjainkban a médiában megjelenő hírek valós vagy valótlan halálesetekről, illetve a vulkán aktivitását övező érdeklődés gyakran arra készteti a Szicília szigetére látogató turistákat, hogy visszamondják utazásukat. Akárcsak a Vezúv esetében a média itt is a nagy kitörésre vár, ezért a vulkán minden megnyilvánulását figyelemmel követik. Ilyen eseménynek könyvelték el a 2001. július-augusztusában bekövetkezett kitörést, melynek során a sajtó többet foglalkozott a Catania melletti katonai bázison állomásozó amerikai katonák életével, mint a helybéli eseményekkel.

Az Etna Szicília egyik legfontosabb turisztikai látványossága, évente több tízezer turista keresi fel a könnyen megközelíthető megszilárdult lávafolyamokat, sőt kötélpálya segítségével a központi kráterekhez is viszonylag közel lehet jutni. A vulkanológusok körében az Etna különösen nagy népszerűségnek örvend állandó változásainak köszönhetően, a vulkáni kitörések jellegének változásai és dinamikája miatt, mely szoros kapcsolatban van Dél-Olaszország komplex tektonikájával.

Annak ellenére azonban, hogy nehezen nevezhető gyilkos vulkánnak, pusztító ereje mégsem elhanyagolható.

Az Etna áldozatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vulkán dokumentált története során számos alkalommal jegyeztek fel halálos áldozatokkal járó kitöréseket. Az 1169-es és 1669-es rendkívüli erupciók mellett a következő kitörések követeltek emberéleteket:

Idő Áldozatok feltételezett száma Oka Áldozatok valós száma
Kr.e. 141-140 ??? ??? kérdéses a feljegyzések pontatlansága miatt
1169 15 000 áldozat körül lávafolyás valószínűtlen, a lassú lávafolyás miatt
1329. július 15 számos áldozat lávafolyás valószínűtlen, a lassú lávafolyás miatt
1536. március 26 1 piroklasztszórás 1
1669. július-augusztus 20 000 áldozat körül lávafolyás valószínűtlen, a lassú lávafolyás miatt
1689. március 4 sziklaomlás 4
1832. november néhány áldozat gőzrobbanás valószínűtlen, mivel csak helyiek beszámolójából ismert esemény, templomi temetkezési bejegyzések nem tesznek róluk említést
1843. november 25 59 gőzrobbanás 59 turista, akik Bronte mellett a lávaárakat figyelték
1928. november 7 5 lávafolyás valószínűtlen, mivel a korabeli újságok is megemlítették, hogy a lassú lávaárak elől az embereknek mind sikerült elmenekülniük
1929. augusztus 2 2 az Északkeleti-kráter hirtelen robbanása 2
1979. szeptember 12 9 a Bocca Nuova hirtelen robbanása 9 turista
1987. április 15 2 a Délkeleti-kráter hirtelen robbanása 2 turista

Ezek alapján megállapítható, hogy az Etna az utóbbi kétezer év során mindössze 77 emberélet követelt, ennyiről léteznek történelmi feljegyzések. A valós szám ennél jóval magasabb lehet, de az Etna ennek ellenére sem tartozik a gyilkos vulkánok közé, mint például a Vezúv, amelynek sokkal több dokumentált halálos áldozata van. Másrészt több esetben is az emberi figyelmetlenség okozta a haláleseteket (a lávaárak iránt érdeklődő és túl közel merészkedő turisták), amelyek kellő elővigyázatossággal és figyelmeztetéssel elkerülhetők lehettek volna.[15]

Az Etna pusztító ereje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna által elpusztított ház

Az elmúlt kétezer év alatt az Etna lávaárjai, kevés kivétellel, nem veszélyeztették a vulkán lejtőin és lábánál felépült településeket. A legnagyobb pusztítással az 1669-es kitörés járt, amely során 15 települést pusztítottak el a Catania városát is elérő lávaárak. Az 1928-as kitörésben Mascali közel 8 ezer lakosa vált földönfutóvá, azonban a Mussolini vezette olasz kormány mindössze 10 év alatt újjáépíttette, és ezzel megszületett Szicília egyik legmodernebb települése. A vulkán 1600 előtti pusztításait nehéz felbecsülni a fennmaradt írások pontatlansága miatt. Az 1634 és 1638 között zajló kitörések Zafferana és Fleri településeket veszélyeztették, majd az 1646-47-es kitörés során jelentős mezőgazdasági területek vesztek oda. 1653-ban a lávaárak elpusztították Bronte egy részét.

Az 1669 utáni kitörésekről sokkal pontosabb feljegyzések maradtak. Az 1766-os kitörés lávaárjai Nicolositól 3 kilométerre álltak meg, 1793-ban ismét Zafferanát veszélyeztették, majd 1832-ben Brontét. Az utóbbi két esetben jelentős mezőgazdasági és szőlőtermő területeket tettek tönkre a lávafolyások, azonban a települések megmenekültek a pusztítástól. 1843-ban ismét Bronte, majd 1852-ben Milo és Zafferana termőföldjeit égették fel a lávaárak. Az 1886-os kitörés Nicolosit veszélyeztette. Ekkor a lakosok körmenetet rendeztek a lávaár előtt Catania védőszentjének, Szent Ágotának a szobrával. A lávaár megállítása, mai napig a szent egyik legfontosabb csodatételének számít. Az 1892-es kitörés lávája már elkerülte Nicolosit.

A 20. századi kitörések lávaárait azonban sikerült úgy elterelni, hogy ne veszélyeztessenek egyetlen települést sem. A fő probléma a turisztikai létesítmények biztonsága lett. Ezeket több alkalommal is elpusztították lávaárak, mint például 1971-ben, 1983-ban és 1985-ben, amikor elpusztult a drótkötélpálya. A 2001-es és 2002-2003-as kitörések során a drótkötélpályát szintén részlegesen elpusztították a lávaárak.[16]

1983 tavaszán a viták kereszttüzébe került a lávaárak elleni védekezés, amikor robbantásokkal igyekeztek a lávafolyamot természetes útjából eltéríteni. A sikertelen kísérletek hárommillió font sterlingnyi összeget emésztettek fel. A geofizikusok ezt kidobott pénznek tartották, hiszen a lávatömegnek csupán tíz százalékát sikerült a mesterségesen létesített csatornába terelni. Azokat a fúrt lyukakat ugyanis, amelyekbe a robbanóanyagot akarták helyezni, rendre eltömte a láva. Másrészt hiába locsolták vízzel a lávát a tervezett robbantások előtt, a lávagátakba fúrt lyukak többnyire túlságosan forrók voltak ahhoz, hogy dinamitot helyezhessenek el bennük. Az alsó szakaszon kínkeservesen végrehajtott robbantások sem voltak eredményesek, mert a robbantási kőzettörmelék eltorlaszolta az új csatornát is. Jobb lett volna – mondták a geofizikusok –, ha az óriási összeget olyan geofizikai mérések sorának elvégzésére fordítják, amelyek alapvető választ adtak volna a vulkáni működés mechanizmusára.[17]

Az Etna veszélyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lávaár Linguaglossa mellett
Megszilárdult lávaárak a vulkán déli oldalán
Az Etna Taorminából nézve

Annak ellenére, hogy általánosságban békés vulkánnak tartják, mivel csak ritkán produkál explozív kitöréseket, az Etna mégis potenciális veszélyt jelent környezetére. A veszély elsődleges forrásai a lávaárak, valamint ritkább esetekben a piroklasztszórás, mely sokkal nagyobb területeket érint mint az előzőek. Különösen veszélyes események a ritkán előforduló robbanásos kitörések. Az Etna közvetlen veszélyforrásai azonban eltörpülnek a szicíliai lemeztektonikai mozgások mellett. Az Etna eseményei veszélyesség szempontjából három kategóriába oszthatók:[18]

– gyakori, de kevés veszéllyel járó jelenségek
– kevésbé gyakori, és nagy vagy közepes veszéllyel járó jelenségek
– ritka, de nagy veszéllyel járó események
  • I. Gyakori, de kevés veszéllyel járó jelenségek
I.1. Csúcskitörések
I.1.1. Folyamatos, gyenge Stromboli-típusú és/vagy effuzív működés
Jellemzői: ez a működéstípus jellemzi leginkább az Etnát, és a csúcskráterekhez kötődik. Gyenge robbanásosság, kis mennyiségű szórt piroklaszt, valamint változó hosszúságú (néhány métertől több kilométerig) lávaárak kísérik. Jellegzetes termékei az úgynevezett piroklasztkúpok, melyeket a kiszórt vulkáni anyag épít fel (ezek magassága változó, a kitörés intenzitásától függ).
I.1.2. Csúcskráterek paroxizmusa
Az 1970-es évek óta a Etna működését elsősorban rövid, erőteljes és szökőkút-szerű tefraszórások, valamint gyors lávafolyások jellemzik. 1977 óta 170 hasonló jellegű megnyilvánulást figyeltek meg, ezeket paroxizmusoknak vagy paroxizmális kitörési periódusoknak nevezik. Ezen kitörések legveszélyesebb jellemzője a piroklasztszórás, melyek nagy területekre eljutnak. A vulkáni hamu mellett jelentős mennyiségű lapilli és vulkáni bomba is a felszínre kerül. A forró piroklasztszórás elsősorban száraz időszakokban veszélyes, mert lángba borítja a növényzetet; ilyen volt például a Voragine 1960-as paroxizmus-sorozata. A 2000-es kitöréssorozat hamuszórása miatt a sigonellai amerikai támaszpont, valamint a cataniai repülőtér kénytelen volt felfüggeszteni működését.
I.1.3. Freatikus és freatomagmás működés
Az Etna működése állandó kölcsönhatásban van a felszíni vizekkel: kitartó esőzések vagy hóolvadások után a víz beszivárog a vulkán kürtőjébe, ahol a forró vulkáni anyag hatására elpárolog, és emiatt megnő a fedő kőzetekre ható nyomás. Ilyen esetekben kétféle kitörés jöhet létre: freatikus, amikor csak a fedő kőzetrétegek robbannak fel, valamint freatomagmás, amikor a víz forró magmával találkozik, és így folyékony lávadarabok is felszínre jutnak. Ezen kitörések jellemzői, hogy nagyméretű kőzetdarabok kerülnek napvilágra (vulkáni bombák), melyek elsősorban éjszaka veszélyesek, mert nem izzanak, így nem észlelhetők. A vulkáni anyagok több ezer méterre is eljuthatnak a robbanás központjától. Ugyancsak jellemző az ilyen kitörésekre a nagy mennyiségű kiszórt vulkáni hamu, ami megzavarhatja a légi közlekedést valamint a csatornázást (belecementálódik a vezetékekbe).
I.2. Szubterminális és oldalkitörések
E gyenge Stromboli-típusú kitöréseket lassú lávafolyások jellemzik, és általában nem veszélyesek. Az effúziós ráta rendszerint nagyobb, mint a csúcskitörések esetében, emiatt a lávafolyások is lényegesen hosszabbak. Rendszerint ezek pusztítják el a hegy oldalán kiépült turisztikai létesítményeket. A lávafolyások szilárd akadályba ütközve feltorlódnak, lávafalakat hozva létre.
  • II. Kevésbé gyakori, és nagy vagy közepes veszéllyel járó jelenségek
II.1. Effuzív oldalkitörések
A veszély annak függvényében nő, hogy a kráter mennyire fekszik alacsonyan. Mivel ezen kitörések rendkívül sok lávát hoznak a felszínre, fennáll annak a veszélye, hogy az alacsonyabb területeken bekövetkező kitörésekből származó lávaárak mezőgazdasági területeket vagy akár településeket öntenek el. Ilyen volt például az 1669-es kitörés is.
II.1.1. A Valle del Bove kitörései
A 20. század 23 dokumentált kitöréséből 12 a vulkán keleti oldalán, a Valle del Bovéban zajlott le. Amennyiben a kitörés a völgyben következik be, ez összegyűjti és elvezeti azokat. A számos kitörés miatt a völgy sivatagi képet mutat, hiszen a regenerálódó növényzetet az egymást követő lávaárak minduntalan elpusztítják. Veszély olyankor áll fenn, amikor a lávaárak kilépnek a völgyből, és az aljában fekvő településeket veszélyeztetik, mint például 1950-ben Formazzót.
II.1.2. A déli oldal kitörései
Noha ritkábbak, mint a keleti oldalon, a Valle del Bove területén lezajló kitörések, mégis veszélyesebbek, hiszen a vulkán ezen oldala nagymértékben beépült, és ezen az oldalon futnak a hegyre vezető fontosabb turistautak is. A lávaárak többször elpusztították a csúcsra vezető drótkötélpályát, valamint számos egyéb turisztikai létesítményt is.
II.1.3. A nyugati és északi oldal kitörései
Az elmúlt század során ritkán veszélyeztették lávaárak az Etna északi és nyugati oldalát. 1911-ben és 1923-ban Linguaglossa városában okoztak károkat a lávafolyások, majd 1981-ben Randazzóban is. A 2002-2003-as kitörések során az 1900 méter magasban fekvő Piano Provenzana turisztikai komplexum teljes mértékben elpusztult.
II.2. Explozív oldalkitörések
Ezen kitörések legfontosabb jellemzője a hamuszórás. Emiatt csak a 19. század végén figyeltek fel rá, hisz addig a gyengén fejlett infrastruktúrát valamint a kisebb lélekszámú lakosságát csak nagyon ritkán veszélyeztette. A hamuszórás elsősorban a mezőgazdaságilag művelt területeket veszélyezteti: felperzseli a növényzetet. A finom hamu pedig tönkreteszi az érzékeny elektronikai és elektrotechnikai berendezéseket, megzavarja a közúti és a légi közlekedést. A hamuszórásnak ugyanakkor hosszú távon fontos szerepe van a termőföldek ásványianyag-tartalmának növekedésében.
  • III. Ritka, de nagy veszéllyel járó események
III.1. Kis magasságú oldalkitörések
Az oldalkitörések rendszerint 1500-2500 méter magasságban zajlanak le, és csak ritka esetekben haladják meg ezt az alsó határt. Ilyen kitörés volt az 1381-es, melynek krátere 400 méteren alakult ki a vulkán délkeleti oldalán. Ez a terület már Catania elővárosaihoz tartozik. A lávafolyamok ekkor elérték a Cataniától délre fekvő településeket, Ogninát és Picanellót. A dokumentált kitörések vizsgálata során kimutatták, hogy ezek csoportosan, a térben koncentráltan jelentkeztek. Rendszerint nagy hozamú lávaárak jellemzik őket, melyek gyakorta a Jón-tengert is elérik. Ha napjainkban következne be egy hasonló jellegű kitörés, hatalmas pusztításokat okozna, hiszen ez a terület már sűrűn lakott és nem létezik lehetőség a lávaárak elterelésére sem. Ha az északi oldalon következne be hasonló kitörés, akkor Francavilla városát érintené, valamint az Alcantara völgyének településeit. A vulkán keleti oldalán halad Szicília egyik legfontosabb autópályája és vasútvonala, mely Cataniát köti össze Messinával, így ezen a helyen bekövetkező kitörés elvágná a sziget fontos közlekedési útvonalait.
III.2. Paroxizmális csúcskitörések
Rendkívül ritka események, az utóbbi 100 000 évben mindössze néhányra létezik bizonyíték. Az utolsó Kr.e. 122-ben következett be, amikor az ókori Catania városának házai összeroskadtak a rájuk nehezedő vulkáni tefra alatt. A feljegyzések szerint a lakosság tíz év adómentességet kapott Rómától, hogy ez idő alatt újjáépítsék a várost. A kitörés hasonló lehetett a Vezúv 79-es kitöréséhez, mely elpusztította Pompejit, de a kitörés ereje messze elmaradt a Nápolyi-öböl partján fekvő vulkánétól, ezért nem járt katasztrofális következményekkel. Az ilyen jellegű kitörések általában a feltörő magma vegyi összetételének változásakor keletkeznek.
III.3. Vulkáni instabilitás és kollapszus
Az egyik legveszélyesebb vulkáni jelenség a kollapszus, amikor a vulkán egyik oldalán csuszamlás alakul ki, és a mozgásba lendülő anyag törmeléklavina formájában elindul a lejtőn lefelé. Az Etna történetének vizsgálata során több ilyen jelenséget is kimutattak, a legutolsó kb. 3500 éve következett be, ekkor alakult ki a Valle del Bove végleges formája. Létrejöttét két elmélet is magyarázza: az egyik szerint a közeli kontinentális talapzat mozgása miatt kialakult gravitációs instabilitás okozta, míg egy másik elmélet szerint a lejtőben kialakuló dyke-ok okozta belső nyomás hatására a lejtő leomlott. Az egész jelenség mindössze néhány percig tarthatott. Napjainkban egy hasonló jelenség bekövetkezése katasztrofális következményekkel járna, mert ha a keleti oldal ismét beszakadna, a tengerbe tóduló anyag nem csak az útjában álló településeket pusztítaná el, hanem cunamit okozna a Földközi-tengerben.[19]

Vulkánturizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rifugio Sapienza

Az Etna elsősorban a katasztrófaturizmus kedvelőinek elsődleges célpontja, hiszen szinte állandó és látványos működésével betekintést nyújt a vulkánok titokzatos és félelmetes világába. Ugyanakkor az Etnáról csodálatos kilátás nyílik Szicíliára, sőt ellátni Calabriáig, valamint látni a Lipari-szigetek szintén aktív vulkánjait is. Az Etna csúcsa két irányból közelíthető meg: a déli és az északi oldal felől.

A déli utat – a Strada dell'Etnát1934-ben nyitotta meg III. Viktor Emánuel olasz király. Az út Nicolosin keresztül vezet a Rifugio Sapienza nevű turisztikai központig (1910 m), elhalad számos parazitakúp és megszilárdult lávaár mellett. Innen kötélpályán lehet feljutni a Montagnola kúp tetejére (2507 m), ahonnan 15 percnyi gyaloglásra található a Piccolo Rifugio nevű turistaház. Biztonsági okokból a csúcskráter nem közelíthető meg, de működés idején innen is látni a kráterek lávaszökőkútjait, hallani a vulkán morajlását. Megfelelő időjárási viszonyok között terepjárókkal 2800 méteres magasságig is megközelíthető a vulkán, de a csúcskráterek látogatása minden esetben szigorúan tilos.

Az északi utat – amely Linguaglossától indul – kevésbé frekventált, és Mareneve néven ismert. A Pineta Ragabo nevű erdőn visz keresztül az 1800 méter magasságban fekvő Piano Provenzana síközpontig. A síliftek 2300 méteres magasságig viszik fel a sport kedvelőit. A Piano Provenzana Fornazzo felől is megközelíthető, érintve az 1741 méter magasságban fekvő Rifugio Citellit.

Etna Regionális Park[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Etna Nemzeti Park zónái

Az Etna Regionális Parkot (Parco dell'Etna) 1987 márciusában alapították a vulkán geológiai képződményeinek, valamint gazdag növény- és állatvilágának védelmére. A park négy zónából áll: az A zónához (mintegy 19 000 hektár) tartoznak a tulajdonképpeni természetvédelmi területek, melyeket nem alakított át az emberi tevékenység, míg a B zónához (mintegy 26 000 hektár) mezőgazdaságilag hasznosított területek tartoznak, szőlőültetvények, valamint az Etna-kultúrtájra jellemző farmok. A C és D jelzésű zónák (mintegy 14 000 hektár) beépítése megengedett turisztikai létesítmények és infrastruktúra számára.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Etna volcano (.html). (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  2. Eruzione dell'Etna: La frattura eruttiva 28 maggio 2008 (.pdf). (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  3. Mount Etna and the Mountains of Pamir inscribed on World Heritage List alongside El Pinacate and Gran Desierto de Altar, 2013. június 21.
  4. Geological setting of Etna (Html). (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  5. ^ a b c d e The Geological evolution of Etna. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  6. ^ a b c d e Etna's cones and craters. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  7. Etna:Magma storage and transport. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  8. Etna:From magma storage and ascent to eruptions. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  9. Types and styles of eruptions. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  10. Historical eruptions Part 1. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  11. Historical eruptions Part 2. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  12. Etna and Man. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  13. Etna:Mondák és legendák. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  14. Mondák és legendák az Etnáról. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  15. Encounters between Etna and man. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  16. Etna and Man. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  17. Viták az Etna körül. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  18. Volcanic hazards. (Hozzáférés: 2008. június 14.)
  19. What is Etna capable of?. (Hozzáférés: 2008. június 14.)

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • BEBTE Vulkanológiai Kollektíva: Vulkántúrák - Dél-Olaszország, túrakalauz', Budapest, Kornétás Könyvkiadó, 2007 ISBN 978-963-9353-61-9
  • Erdélyi-Sugár-Zsebeházy: Vulkánok tövében, vulkánok tetején, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1977 ISBN 963-11-0990-9
  • Grady, Ellen: Sicily (Blue Guide sorozat), Sommerset Books, London, 2006 ISBN 1-905131-12-7
  • Hans Reichardt: Természeti katasztrófák, Tessloff és Babilon Kiadó, Budapest 1992
  • Valdes, Giuliano: Sicily, Casa Editriche Bonechi, Firenze, 2004 ISBN 88-7009-826-5
  • Hédervári Péter: Évezredek, vulkánok, emberek, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Etna témájú médiaállományokat.