Karthágó

Karthadast (Karthágó)
Karthágó romjai
Névváltozatok	Karkhédón, Carθaza, Carthago, Kartajen, Qarṭāj‎
Alapítás	i. e. 814
Megszűnés	i. e. 146
Oka	harmadik pun-háború
Lakói	punok
Ország	Karthágó
Beszélt nyelvek	pun
Elhelyezkedése
Karthágó Pozíció Tunézia térképén
é. sz. 36° 51′ 11″, k. h. 10° 19′ 23″36.8530555556, 10.3230555556

Karthágó (föníciai qrt ḥdšt, vagyis qart-ḥadšat, új város, görögül Καρχηδών, azaz Karkhédón, latin Carthago) ősi város Észak-Afrikában, a Tuniszi-tó keleti partján, közel Tunézia fővárosához, Tuniszhoz. Ma népszerű turisztikai célpont. Az ókorban a város lakói a pun nyelvet beszélték, melyet föníciai eredetűnek tartanak.

Karthágó alapítása

Karthágói gyarmatok az i. e. 3. században

Karthágót i. e. 814-ben a föníciai Türosz városából érkező telepesek alapították, akik magukkal hozták a város istenét, Melkartot. A hagyomány szerint a várost Dido (vagy Elissa) alapította (Dido elmenekült Türoszból, miután öccse meggyilkolta a férjét, hogy magához ragadja a hatalmat), bár a görög és római irodalomban több mítosz is ismert ebben a tárgyban.

i. e. 509-ben Karthágó szerződést kötött Rómával, melyben meghatározták kereskedelmi és befolyási övezeteiket. Ez az első írásos emlék, mely szerint Szicília és Szardínia Karthágó fennhatósága alá tartozott.

A i. e. 5. század kezdetére már Karthágó vált a régió kereskedelmi centrumává; ez egészen addig tartott, amíg a várost Róma meg nem hódította. Karthágó legyőzte a korábbi föníciai kolóniákat (Hadrumetum, Utica és Kerkouane) és a líbiai népeket, kiterjesztve ezzel hatalmát a mai Marokkótól egészen Egyiptomig. Hatása érződött a Földközi-tenger partvidékének más területein is, mivel irányítása alá tartozott Szardínia, Málta, a Baleári-szigetek és Szicília nyugati része. Az Ibériai-félszigeten további kolóniákat hoztak létre.

Élet Karthágóban

Kereskedelem

Karthágó nagyban függött a Tartésszosszal és más ibériai-félszigeti városokkal folytatott kereskedelemtől, melynek eredményeképp hatalmas mennyiségű ezüstöt és ónt - a bronz alapanyagát - szereztek. A város Türosszal is fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Miután Tartésszosz elesett, a karthágói hajók már az Ibériai-félsziget északnyugati részéig, sőt Cornwallig (Brit-szigetek) is elmentek ónért. Az aranyat Szenegálból szerezték be. Néhány beszámoló megemlíti, hogy karthágói hajók eljutottak Nigériába, ahol felfedeztek egy tengerparti vulkánt és gorillákat is láttak. Ideiglenes kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn a Kanári-szigetekkel, valamint délebbre fekvő afrikai városokkal.

Kormány

Karthágóban a hatalom az arisztokraták kezében volt. Az államot két főhivatalnok (Suffes) vezette. Munkájukban egy tanácsadó testületre támaszkodtak. Az államot megosztotta,hogy az arisztokraták két részre váltak:egy rabszolgatartó földbirtokos,és egy hajótulajdonos kereskedő pártra. Így a Suffesek bármely döntése valamely pártot erősítette,a másikat gyengítette.

Másik nehézség is gyengítette a várost:a gazdasági és kereskedelmi hatalomhoz mérten viszonylag alacsony lakosságszám. Kézenfekvő megoldás volt zsoldoshadseregek bérlése állandó haderőként. Azonban így valóságos ,,zsoldosdinasztiák" alakultak ki a parancsnoki székekben,melyeknek rivalizálása és növekvő pénzéhsége tovább gyengítette az államot.

Vallási szokások

Karthágó alapítói magukkal hozták isteneiket Föníciából. Ezek az istenek csakúgy, mint a görög vagy a római istenek, mind-mind más funkcióval rendelkeztek. Két főistenük Tanit, a hold úrnője, valamint Baál az ég istene. A többi istenség hasonlóan a korabeli többi népéhez, mind funkcióistenség.

Volt azonban valami, amiben nagyban különbözött az említett népek vallásától a karthágói: az emberáldozat. És ami a legelképesztőbb talán az egészben, hogy kisgyerekeket áldoztak isteneiknek. A szertartás úgy zajlott, hogy a saját szülei vitték a gyermeket az áldozati helyre, ahol a pap hangos zene mellett rituálisan feláldozta, majd az isten szobrának kinyújtott karjára helyezte azt, ahonnan a tűzbe gurult a holttest.

Az emberáldozási szokásokról szóló tudományos tényállást 2010-ben a Pittsburghi Egyetem kutatói (Jeffrey H. Schwartz antropológusprofesszor vezetésével) a helyszínen történt vizsgálatok nyomán, mely 348 gyermek csontvázára terjedt ki, megkérdőjelezték. A gyermekek egy része már a méhen belül elhalálozhatott. Az emberáldozatokról szóló történetírói leírásokat azonban nem cáfolták.

Felmerült a kérdés , hogy csak a kortársak állították ezt a karthágóiakról, ám számos tárgyi lelet is alátámasztja ezt a szörnyű szokást, a Szentírásban ugyanúgy egyértelműen megnevezik, hogy Baálnak gyermekeket áldoztak föl.

Konfliktus a görögökkel és a rómaiakkal

Az első háború Szicíliáért

Karthágó hatalmas flottát épített fel, hogy elriassza a kalózokat és a rivális országokat. Mivel parasztsága nem volt és a földeket is szinte mindenütt rabszolgák művelték, így a haderő nem karthágói emberekből, hanem különféle, elsősorban afrikai zsoldosokból, kisebb részt görög, makedón és egyéb európai zsoldosokból állott. Karthágó külpolitika sikerei és növekvő ereje egyre több konfliktusba sodorta a görögökkel, akik szintén jelentős pozíciókkal rendelkeztek a Földközi-tenger középső részében.

Terjeszkedése során más államokkal is összetűzésbe került, így például az etruszkokkal is, akik Korzika keleti peremterületét birtokolták, míg a sziget java része pun fennhatóság alatt volt.

Szicília, ami Karthágó városának közelében fekszik, lett az ütközőzóna. A görögök és a föníciaiak is szívesen alapítottak gyarmatokat és kereskedőállomásokat a szigeten már a kitelepülés korai időszakában. Ezek közt évszázadokon keresztül folyt a villongás.

I. e. 480-ban Gelon, Szürakuszai türannosza görög támogatással megkísérelte egyesíteni a szigetet. Karthágó nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a fenyegetést, a Perzsiával szövetségben háborút indított a görögök ellen, elindítva addigi legnagyobb szabású katonai akcióját, Hamilkar vezetésével. A források Hamilkar seregét háromszázezer főre teszik, ami valószínűleg túlzás.

Útban Szicília felé azonban a rossz időjárás miatt Hamilkar jelentős veszteségeket szenvedett. Panormusnál (a mai Palermo) szállt partra. A himerai csatában i. e. 480-ban döntő vereséget szenvedett Gelontól. Vagy a csatában ölték meg, vagy a vereség után szégyenében öngyilkosságot követett el. A vereség jelentősen meggyengítette Karthágót, a régi arisztokrácia vezette kormányzat elűzéséhez vezetett. Megalakult a Karthágói Köztársaság.

A második háború Szicíliáért

A punok nem tudtak belenyugodni a szicíliai görögök elleni vereségbe. I. e. 410-re Karthágó kiheverte a veszteségeket. Addigra meghódította a mai Tunézia jó részét, megerősítette észak-afrikai gyarmatait és újabbakat alapított. (Ebben az időben haladt keresztül Mago Barca először a Szahara sivatagon, Hanno, a navigátor pedig Afrika partjai mentén mélyen délre hajózott.) Bár ugyanebben az évben az ibériai gyarmatok elszakadtak, megfosztva Karthágót fő ezüst- és rézforrásaitól, Hannibal Mago, Hamilkar unokája már készülődött az újabb szicíliai hadjáratra, miközben expedíciók indultak a mai Marokkó és Szenegál területeire és az Atlanti óceánon.

I. e. 409-ben Hannibal Mago megindult Szicília ellen hadseregével. Sikerrel elfoglalt néhány kisebb várost, mint Selinus (mai Selinunte) és Himera, mielőtt visszatért Karthágóba a hadizsákmánnyal. A fő ellenség, Szürakuszai azonban érintetlen maradt, így i. e. 405-ben Hannibal Mago újabb vállalkozást indított, ezúttal az egész sziget birtoklásáért. Ezúttal azonban elkeseredett ellenállásba ütközött. Agrigentum ostroma közben pestis tizedelte meg a karthágóiakat, amelynek maga Hannibal Mago is áldozatul esett. Utódja, Himilko, bevette Gela városát és többször legyőzte az új szürakuszaii türannosz, I. Dionüsziosz seregeit, de a pestis az ő erőit is meggyengítette és békét kellett kérnie, mielőtt visszatért Karthágóba.

I. e. 398-ra Dionüsziosz visszanyerte erejét, megszegte a békeszerződést és lecsapott Motya karthágói erődítményre. Himilko válasza határozott volt: nem csak Motyát foglalta vissza, hanem bevette Messinát is. Végül ostrom alá vette magát Szürakuszait. I. e. 397-ben még folyt az ostrom, i. e. 397-ben azonban megint pestis tört ki a karthágóiak között, és ettől összeomlottak.

A karthágóiak erre az időre már szinte megszállottként sóvárogtak Szicília birtoklására. A következő hatvan évben folyamatosan csattogtak a fegyverek. I. e. 342-re a karthágói uralom a sziget dél-nyugati csücskébe szorult vissza, a Halükosz folyón túlra.

A harmadik háború Szicíliáért

I. e. 315-ben Agathoklész, Szürakuszai türannosza, megszerezte Messinát. I. e. 311-ben, az érvényes békeszerződést megszegve, megtámadta Karthágó maradék sziciliai birtokait és ostrom alá vette Akragast.

Hamilkar vezette a karthágói ellencsapást, hatalmas sikerrel. I. e. 310-re az övé volt majdnem egész Szicília, és már magát Szürakuszait ostromolta. Agathoklész elkeseredésében 14 ezer emberrel partraszállt Afrikában, és magát Karthágót fenyegette. Nem csalódott, az anyaváros visszarendelte Hamilkart. I. e. 307-ben Agathoklész vereséget szenvedett, mégis megmentette uralmát. A békeszerződés alapján megtarthatta Szürakuszát, a szicíliai görög erősséget. A 3. pun háborúról nem tudunk sokat.

Az első pun háború (i. e. 264-241)

Miután Róma Itália urává vált, Karthágó legfőbb vetélytársává lépett elő. További hódításai Szicília irányába már a kereskedőbirodalom érdekeit sértették. A harcok ekkor robbanhattak ki és váltakozó eredménnyel folytak. Karthágót gyengítették a vezető rétegen belüli ellentétek. A Tirrén-tengeren azonban a kereskedőváros flottája volt fölényben, bár a dél-itáliai görög városok hajóhada támogatta Rómát a jól bevált szövetségi rendszer keretében. Végül a rómaiaknak egy technikai újítás, a csapóhíd segítségével sikerült győzniük a tengeren. A római seregek a szárazföldön elfoglalták Szicília nyugati felét, Hamilkar Barkas serege a sziget nyugati végébe szorult vissza. A rómaiak expedíciós sereget tettek partra Afrikában, amit ezúttal még sikerült szétverniük a punoknak, de a rómaiak a tenger felől blokád alá vették a szicíliai sereget. A felmentésére küldött karthágói flotta vereséget szenvedett, és a karthágóiak békét kértek. Az elfoglalt Szicília, Szardínia és Korzika római provincia lett, azaz a "római nép közös tulajdona". Karthágónak súlyos hadisarcot is kellett fizetnie.

A második pun háború (i. e. 218-201)

Karthágó ereje nem tört meg, virágzó kereskedelme pótolta a veszteségeket. Új, gazdag területeket hódítottak meg Hispánia partvidékén. Az értékes fémlelőhelyek közelében megalapították Carthago Novát. Kiváló képességű hadvezér került a pun seregek élére, Hannibál, aki Róma esküdt ellensége volt. Róma tartott Hanibáltól ezért szövetséget kötött a karthágói területek közelében fekvő Saguntum hispániai várossal. Hannibál ezt megtámadta, mire Róma hadat üzent. Ezzel a lépéssel tulajdonképpen saját városát kényszerítette háborúra. Hannibál váratlanul akart Itáliára törni, ezért a hosszabb szárazföldi utat választotta. Hispánia hegyi törzseiből verbuvált zsoldos gyalogsággal, numídiai lovassággal és harci elefántokkal indult el Hispániából. Átkelt a Pireneusokon, majd az Alpokon. Hat hónapos menetelés után, i. e. 218 őszén, húszezer gyalogossal és hatezer lovassal érkezett meg Észak-Itáliába úgy, hogy csak három elefántja maradt meg. A Trebbia folyó mellett megverte a meglepett római seregeket, és a terület lakóiból feltöltötte hadait. Áttelelt, de nem tudta a gallokat rávenni a Róma elleni általános felkelésre. I. e. 217 tavaszán Etruriában a Trasimeneus-tó mellett ütközött meg a római seregekkel, és katasztrofális vereséget mért rájuk.

A rómaiak új hadvezére Quintus Fabius Maximus Cunctator ellenállt a tömegek és a szenátus nyomásának, és nem ütközött meg Hannibállal, de szorosan a pun sereg nyomában járt, és megakadályozta, hogy Hannibál állandó bázist építsen ki magának. I. e. 216-ban Hannibálnak végül Cannae mellett sikerült csatára kényszerítenie és ismét megvernie a rómaiakat, de egyre jobban elszigetelődött. I. e. 212-ben elesett a Hannibál támadásában lehetőséget látó és a rómaiak ellen fellázadó Szürakuza városa. A rómaiak tengeri fölényüket kihasználva megtámadták Hispánia ellen, és elvágták Hannibál utánpótlását, Karthágót pedig megfosztották a háború folytatásához szükséges bevételeitől (i. e. 206, metaurusi csata). Hannibál serege többször is megközelítette Rómát, de nem volt elég ereje annak tartós ostromához. Miután Karthágó kifulladt, a rómaiak Publius Cornelius Scipio vezetésével expedíciós sereget tettek partra Afrikában. A karthágóiak hazarendelték Hannibált, aki csak hada töredékét tudta magával vinni, mivel itáliai szövetségesei nem követték. I. e. 202-ben Zama mellett vereséget szenvedett a római seregektől.

A harmadik pun háború (i. e. 149-146)

Karthágó elveszítette minden gyarmatát, nem tarthatott flottát, háborút csak római engedéllyel viselhetett, és tekintélyes hadisarcot kellett fizetnie.

Hannibált száműzték Karthágóból, Róma ellenes uralkodók udvaraiban keresett menedéket, és tovább harcolt a gyűlölt ellenfél ellen.

Hannibál támadása, a veresége ellenére is, a rómaiakat Karthágó elpusztítására ösztönözte. Egy befolyásos szenátori csoport, Marcus Portius Cato Maior vezetésével uszított a város végső elpusztítására. Római biztatásra Masinissa numidiai király állandóan zaklatta a karthágói ültetvényeket, de Róma nem adott engedélyt Karthagónak a háborúra, mikor azok mégis fegyvert fogtak a numidiaiak ellen, Róma hadat üzent. Mikor a karthágóiak elfogadták a békefeltételeket, a rómaiak azt követelték tőlük, hogy rombolják le városukat és a sivatag belsejében a tengertől 10 mérföld távolságra építsenek új várost. Ekkor határozták el magukat a karthagóiak a végsőkig való ellenállásra. Tudták rájuk a Vae victis – a jaj a legyőzötteknek érvényes. Nem remélhetnek kegyelmet, legfeljebb megalázó rabszolgaságot a rómaiaktól, ami helyett inkább a biztos halált választották. A római támadást a Zamai győző Publius Cornelius Scipio Africanus fiának fogadott fia, Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor (később Numantinus) vezette. 200 ezer lakosból 50 ezer élte túl a kegyetlen támadást, az élve maradtakat római rabszolgának adták el. A hősies ellenállás ellenére a várost földig rombolták. A legenda, miszerint sóval hintették be a város romjait, egyetlen ókori forrásban sem található meg, ez a szokás ismeretlen volt a rómaiak számára. Csupán a Biblia két részén, Mózes ötödik könyvében (29, 22) és a Bírák könyvében (9, 45) jelenik meg, mint azok büntetése, akik elfordulnak az Úrtól. Karthágó kapcsán ez csak a Kr. u. 2. században került elő, és elterjedése valószínűleg a középkori krónikásokhoz köthető, akik szívesen vettek át jeleneteket a Szentírásból.

Források

Irodalom

• M’hamed Hassine Fantar: Carthage. La cité punique. Alif – Les éditions de la Méditerranée, Tunis 1995, ISBN 9973-22-019-6.
• Bénichou-Safar, Hélène : Le tophet de Salammbô à Carthage – essai de reconstitution , Roma , École Française de Rome , 2004
• Hugoniot, Christophe : Rome en Afrique – de la chute de Carthage aux débuts de la conquête arabe , Paris , Flammarion , 2000
• Croizy-Naquet, Catherine : Thèbes, Troie et Carthage – poétique de la ville dans le roman antique au XIIe siècle , Paris , Champion , 1994
• Decret, François : Carthage ou l'empire de la mer , Paris , ´Ed. du Seuil, 1977
• Ferjaoui, Ahmed : Recherches sur les relations entre l'Orient phénicien et Carthage , Fribourg, Suisse , Éd. Univ. [u.a.] , 1993 , ISBN 3-7278-0859-4