IX. Lajos francia király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IX. Lajos
Ludvik9sv.gif

\mathfrak{Saint} \mathfrak{Louis}
Francia király
Uralkodási ideje
1226. november 8.1270. augusztus 25.
Koronázása
1226. november 29., Reims Red crown.png
Elődje VIII. Lajos
Utódja III. Fülöp
Életrajzi adatok
Született 1214. április 25.
Poissy
Elhunyt 1270. augusztus 25. (56 évesen)
Tunisz
Házastársa ld. alul
Gyermekei ld. alul
Édesapja VIII. Lajos
Édesanyja Kasztíliai Blanka

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25.Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-ától haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

Szent Lajos testesítette meg a keresztény lovagkirály eszményét: két keresztes hadjáraton is részt vett, és heroikus erőfeszítésének és állhatatosságának köszönhetően hamarosan szentté avatták. Uralkodása alatt Franciaország Európa vezető nagyhatalma volt, mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális szempontból: példának okáért a király gyóntatója, Robert de Sorbon ekkor alapította meg a Sorbonne-t, ekkor épült fel a Sainte-Chapelle és a király udvarában gyakran megfordult Aquinói Szent Tamás is. Lajost már sokan életében szentként tisztelték, és a többi uralkodó is elismerte kivételes helyzetét, amikor vitás ügyeik rendezésére őt kérték fel.

Gyermek- és ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lajos 1218-ban lett a trónörökös, amikor bátyja, az 1209-ben született Fülöp meghalt. 1226. november 29-én koronázták meg Reimsben, ám mivel még kiskorú volt, energikus édesanyja, Blanka vette kezébe az ország ügyeinek irányítását. Az ő feladata volt a Toulouse-i Grófság 1226-ban meghódított keleti fele helyzetének rendezése. 1229. április 11-én a meaux-i szerződés elismerte VII. Rajmund grófi címét, amely még a katharokat támogató atyja, VI. Rajmund elleni háborúk miatt vált kétségessé. Az egyezmény csak Toulouse nyugati részét hagyta meg a gróf kezén, a többi a királyi birtokok közé került. Délen egészen 1244-ig tartottak a stabilizációs harcok. Lajos 1234-ben lett nagykorú, de édesanyja továbbra is fontos tanácsadó szerepet töltött be udvarában. Már fiatalon nagy kegyességről tett tanúbizonyságot: egyszerűen öltözködött, gyakran juttatott adományokat az ispotályoknak, sőt előfordult, hogy maga mosta meg a szegények és betegek lábát.

Az első hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lajos mélységesen hívő volt. 1244-ben súlyosan megbetegedett, és megfogadta, hogy amint lehetősége nyílik rá, keresztes hadjáratra indul. Ehhez az albigens vidék pacifikálására és egy nagy földközi-tengeri támaszpont felépítésére volt szükség. Végül 1248-ban, a Cité-palotához épített Sainte-Chapelle felszentelésének évében június 8-án átvette az oriflamme-ot Saint-Denis-ben, és a sereg nemsokára útnak indulhatott Aigues-Mortes újonnan épült kikötőjéből személyesen a király vezetésével. Az ország irányítását édesanyjára bízta, aki ismét régensi hatalmat kapott.

A VII. keresztes hadjárat vitézei először Ciprusra hajóztak, majd 1249-ben Egyiptomra támadtak. Június 8-án bevették Damiettát, majd 1250 februárjában megkezdték a kairói utat védő Manszúra erőd ostromát. Mindeközben Fahr ad-Dín emír folyamatos támadásai, skorbut és vérhas tizedelte a sereget, amely áprilisban megkezdte a visszavonulást. Ekkor azonban valaki elhíresztelte a seregben, hogy Lajos megadta magát, mire a sereg nagy része kapitulált, és az arabok fogságba ejtették őket a királlyal együtt. Lajos a feleségére, Provence-i Margitra bízta a hadvezetést, majd az anyja által összeszedett hatalmas sarc fejében 1250 májusában kiszabadult katonáival együtt.

Ekkor úgy döntött, hogy seregével a Közel-Keleten marad, hogy a keresztes államokat segítse, de idősödő édesanyját támogatandó hazaküldte fivéreit, Alphonse de Poitiers-t és Charles d'Anjou-t. Szükség is volt rájuk, ugyanis 1251-ben lázadás kezdődött francia földön az ún. „kis pásztorok” (pastoureaux) részvételével, majd 1252-ben Blanka elhunyt. Ettől kezdve Alphonse és Charles közösen gyakorolta a régensi hatalmat Lajos hazatértéig.

IX. Lajos eközben rendezte Akko, Caesarea, Jaffa és Szidón helyzetét, majd 1254. április 24-én hazaindult Türoszból.

A reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Lajos király (El Greco képén)
Szent Lajos király (El Greco képén)

A hazatérő király meggyőződése volt, hogy az országában elharapózott, Istennek nem tetsző bűnök miatt kellett kudarcot vallania a hadseregnek, ezért átfogó reformokba kezdett. Első lépésként már 1254.-ben kiadta az ún. Grande ordonnance-ot, amit sorozatos újabb rendeletek követtek 1256-ig.

Lajos szigorú büntetéseket szabott ki a prostitúcióra és a káromkodásra, valamint fellépett a szerencsejátékok és az uzsora ellen. Megkezdődött az önkényeskedő, jogtalanságokat elkövető hivatalnokok és tisztviselők felelősségre vonása, hatalmuk korlátozása (így például a sénéchalok és baillik rokonait is eltiltották a birtok- és egyházijavadalom-szerzéstől, a működési körzetben történő házastársválasztástól, az önkényes bírság- és adókiszabástól). 1180-ig visszamenően felülvizsgálták a peres ügyeket, és jogtalanul birtokukat vagy jogaikat vesztetteket kárpótolták. A királyi bíráskodás résztvevőinek megtiltották, hogy nagyobb ajándékot vagy kölcsönt fogadjanak el a per érintettjeitől. Állítólag a király maga is részt vett a jogszolgáltatásban: Vincennes-ben rangra való tekintet nélkül ítélkezett alattvalói ügyeiben egy tölgyfa alatt üldögélve.

Szent Lajos uralkodásától fogva vált általánossá, hogy nagy hatalommal bíró királyi vizsgálóbiztosokat delegáltak az ország minden tájára a visszaélések kiküszöbölésére. Ugyanez a cél tükröződött abban, hogy 1262-től a királyi kormányzat szava volt döntő az egyes városok vezetőségének megválasztásában. Mindezt a kormányzat specializációja kísérte, amelyet az állandósuló ellenőrző bizottságok és testületek önálló neveinek megjelenése tükröz (így például 1253-ban jelent meg a parlament előképe, a pallamentum kifejezés, amely a királyi bírák rendszeres ítélkezését jelölte).

1258-ban betiltották a tartományurak magánháborúit, 1261-ben pedig az istenítéleti párbajokat – igaz, e rendelkezéseket sokszor kijátszották, és nem is mindenkire voltak érvényesek.

1263-ban pénzreformra került sor: ekkor törvénybe foglalták, hogy a király által vert pénzeket mindenütt el kell fogadni, és a pénzverési joggal nem rendelkező, illetve királyi területeken csak a korona pénzét lehetett használni. 1266-ban vezették be a sokáig használt, értékálló tours-i garast, amelynek verését megtiltották a magánverdéknek. Ekkor még csak névleges jelentőséggel ugyan, de megkezdődött az aranypénzverés.

Több zsidóellenes intézkedés is született: 1242-ben Párizsban autodafét rendeztek a héber nyelvű kéziratokból, 1254-ben kitiltották Franciaországból a katolizálni nem hajlandó zsidókat (igaz, később váltság fejében visszatérhettek), majd a IV. lateráni zsinat 1215-ös határozataival összhangban speciális ruha hordására kényszerítették őket, és megakadályozták a vegyesházasságokat.

Európai ügyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Lajos tours-i garasa

Az új keresztes háborúra készülődő Lajos igyekezett minden európai ellenségeskedés végére pontot tenni. 1258-ban békét kötött az Aragóniai Királysággal: május 11-én Corbeil-ben évszázadokra rögzítették I. Jakab aragóniai uralkodóval a déli határt. 1259-ben az ún. I. százéves háború ért véget: december 4-én a párizsi szerződésben III. Henrik angol király megkapta Limousint, Périgord-t, Quercyt, Agenais-t és Saintonge egy részét, viszont Franciaország megtarthatta Normandiát, Touraine-t, Anjout, Maine-t és Poitout.

1264-ben őt kérték fel az angliai hatalmi válság feloldására. Ő elítélte a királyt teljesen háttérbe szorító bárókat, és semmisnek nyilvánította a jogaikat garantáló Oxfordi és Wesminsteri provizóriumot, ami kisebb polgárháborúhoz vezetett. Többször ítélkezett a Német-római Birodalom és Franciaország határmenti konfliktusai ügyében is.

A második hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1266-ban Lajos öccse, Anjou Károly legyőzte I. Manfréd szicíliai királyt, és a pápa támogatásával megszerezte magának a királyságot, sőt az utolsó Hohenstaufok ellenében is trónkövetelőként lépett fel a Német Királyságban, de nem járt sikerrel. Valószínűleg az ő érdekeit szolgálta, hogy Szent Lajos második keresztes háborúja 1270-ben nem Egyiptom, hanem a mai Tunézia felé indult meg.

A VIII. keresztes hadjárat célja eredetileg a Szentföld lett volna, ahol a mongolok is segítséget ígértek a keresztényeknek, de Lajos inkább a tuniszi Musztanszír emír ellen vonult, aki – bár jóindulattal viseltetett a keresztények iránt – menedéket adott néhány szicíliai lázadónak. Károly elhitette az idős Lajossal, hogy Musztanszír hajlandó áttérni. A keresztény Tunisz Egyiptomot szorította volna harapófogóba a palesztinai és szíriai keresztes államokkal közösen, így Lajos kapva kapott az alkalmon. Július 1-jén ismét Aigues-Mortes-ból futott ki a hajóhad, amely július 18-án kötött ki Karthágónál. Musztanszír természetesen nem szándékozott áttérni, de harcra sem volt szükség: a hőség és a járványok súlyos károkat okoztak a hadseregnek, és maga Szent Lajos vérhast kapott, amelybe belehalt. Fivére, Károly augusztus 25-én, nem sokkal Lajos halála után érkezett meg a szicíliai erősítéssel. A trónörökös, Fülöp rábízta a békekötést, hogy hazatérhessen és megkoronáztathassa magát.

Szent Lajos ereklyéi a bolognai San Domenico székesegyházban

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szigorú keresztény életelvek alapján élő Lajost sokan már életében szentnek tekintették, de kanonizálására csak 1297-ben került sor, amikor VIII. Bonifác pápa a Lajos unokája, Szép Fülöp ellen vívott politikai harcban az előbbi engedményekre kényszerült. Ereklyéi egy részét Tunéziában temették el, ahol ma is látható Szent Lajos sírja. A maradványok más részei a palermói bazilikában találtak nyughelyre. A holttest nagy részét a Saint-Denis bazilikában helyezték örök nyugalomra, de ezek a maradványok a 16. század végének vallásháborúi során eltűntek.

Szent Lajosról nevezték el a versailles-i székesegyházat és a Szent Lajos-rendet, illetve a francia gyarmatosítók számára a 19. században épített katedrálist Karthágóban.

A király nevét őrzi többek között St. Louis városa Missouriban, Saint-Louis du Sénégal Szenegálban, Saint-Louis Elzászban, a Szent Lajos-tó Québecben, a Mission San Luis Rey de Francia Kaliforniában és számos São Luís után elnevezett település Brazília területén. Egy helyi legenda szerint a tunéziai Szidi Bú Szaíd neve is Szent Lajostól származik, aki beleszeretett egy berber hercegnőbe, ezért felvette az Abu Szaíd ibn Halef ibn Jahja Ettamini el-Bedzsi nevet. Ez az ember valóban létezett, és Szidi Bú Szaíd volt a ragadványneve, a muszlimok pedig szentként tisztelik.

Házasságok és utódok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1248-ban felszentelt Sainte-Chapelle a királyi reprezentáció máig lenyűgöző eleme volt

1234. május 27-én Sens-ben vette el Provence-i Margitot, IV. Raimond-Bérenger provence-i gróf és Béatrice de Savoie lányát. 11 gyermekük született:

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az időszak legfontosabb forrása a Jean de Joinville királybíró, Lajos király matuzsálemi kort megért barátja és bajtársa által írott Szent Lajos élete (Vie de Saint Louis). Hasonló értéket képvisel az 1274-re összeállított Grandes Chroniques de France, amely a francia királyság Szent Lajos parancsára összegyűjtött hivatalos története volt, amelyet az idők folyamán egészen 1461-ig tovább bővítettek.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz IX. Lajos francia király témájú médiaállományokat.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angol[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
VIII. (Oroszlán) Lajos
Franciaország királya
1226–1270
A francia királyi liliom
Következő uralkodó:
III. (Merész) Fülöp