Skorbut

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Skorbut
Scorbutic gums.jpg
Skorbutos íny

Osztályozás
BNO-10 E54.
BNO-9 267
Adatbázisok
OMIM 240400
DiseasesDB 13930
MedlinePlus 000355
eMedicine

med/2086  derm/521

ped/2073
radio/628
MeSH D012614

A skorbut a C-vitamin hiánya miatt kialakuló súlyos táplálkozási betegség. Az egyoldalú étkezés (nyers gyümölcsök és zöldségek hiánya) miatt főleg a tengerészek körében fordult elő.

Már az ókorban ismerték; az Ószövetség is említi. Először Hippokratész (Kr. e. 460 – kb. 380) írta le. Megfigyelték, hogy elsősorban tél végén és tavasz elején szedi áldozatait: a betegek fáradtságról, vérzékenységről panaszkodtak, testükön fekélyek keletkeztek, végtagjaik felduzzadtak.

A nagy földrajzi felfedezések korában a „tengeri pestis”nek nevezett kór tömegesen irtotta a hajók legénységét. Vasco da Gama 1499-es indiai útján legénységének csaknem felét, Magellán több mint felét vesztette el e hiánybetegség miatt.

Tünetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legelső tünetei közé tartozik a rossz közérzet és étvágytalanság, fogyás, kimerültség, ingerlékenység, az ízületek érzékenysége, izomgyengeség. A beteg fáradságot érez, sebei, csonttörései lassabban gyógyulnak. Mivel a C-vitamin elengedhetetlen a szervezet kollagén-előállításához, hiánya bőr alatti és ízületi vérzést, véraláfutást okoz, a fogíny vérzik és begyullad. Később egyéb vérzések, gyulladások is kialakulnak, amiket ínysorvadás, vérszegénység kísér.

A kollagén hiányában elsorvadnak a porcok, az ínszalagok, az inak, a csontok, a bőr, az íny, meglazulnak és kiesnek a fogak. A szervezet fokozatosan leépül, a beteg iszonyatos fájdalmak közepette hal meg.

A felnőtt ember napi C-vitamin szükséglete 50 mg körül határozható meg, a gyerekeké ennél valamivel több. Egy éves kortól 30–100 mg. Ezt a szükségletet növelik a pajzsmirigy betegségei, valamint a dohányzás és a terhesség. A C-vitamin felszívódását rontják a gyomor és a bélrendszer betegségei. Újabb (és egyes régebbi) kutatások viszont ennél sokkal nagyobb értéket javasolnak, a felnőtt ember napi szükséglete 1000 mg körül mozog[1] (Szent-Györgyi Albert napi 1000 mg C-vitamint szedett és olykor többet is, talán ennek is köszönhető, hogy 93 évet élt.)

A leggazdagabb vitaminforrások a csipkebogyó, ribiszke, káposzta (a télire elrakott savanyú káposzta nem veszíti el a C-vitamin tartalmát), zöldpaprika, narancs, citrom, karalábé, paraj. Az ételek főzése erősen csökkenti a C-vitamin-tartalmat, ami a többszöri melegítés hatására teljesen lebomlik. Mivel a C-vitamin vízben oldódik, és szervezetünk tárolni nem tudja, ezért a fölösleges mennyiség a vizelettel néhány óra alatt kiürül.

Ellenszerének felfedezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1536-ban a Szent Lőrinc folyón hajózó Jacques Cartier francia felfedező embereit az indiánok gyógyították ki skorbutból az általuk életfának nevezett nyugati tuja (kanadai vagy fehér cédrus, Thuja occidentalis) tűleveleinek teafőzetével. Mint utóbb bebizonyosodott, 100 g tűlevélben 50 mg C-vitamin van. Cartier megfigyelte, hogy a betegség kialakulását megelőzi a savanyú káposzta, valamint a citrusfélék, a sárgarépalekvár és a malátasűrítmény fogyasztása is, ám felfedezését csak kevesen ismerték meg.

A táplálkozás és a skorbut előfordulásának összefüggéseiről először a brit John Woodall sebész, a Brit Kelet-indiai Társaság főorvosa írt jelentős gyakorlati tapasztalata alapján összeállított és 1617-ben kiadott, „Az orvos kézikönyve” című munkájában. A skorbut ellen az ananász és más gyümölcsök fogyasztását ajánlotta. Tanulmánya sem a tengerészekhez, sem a nagyobb közönséghez nem jutott el, így a következő 130 évben a skorbut tovább szedte áldozatait. Mértékadó becslés[2] szerint összesen mintegy kétmillió tengerész halhatott meg skorbutban.

A világ első kontrollált klinikai vizsgálatát James Lind skót hajóorvos végezte el a Brit Királyi Haditengerészet Salisbury nevű hajóján. A hajó 1746-ban indult útnak Angliából. 1747 tavaszán, mire a Földközi-tengerre értek, a hajón kitört a skorbut: Lind május 20-án több mint egy tucat matróznál diagnosztizálta a betegség tüneteit. Ekkor a betegeket elkülönítette az egészségesektől, egységesítette étrendjüket és kezelésük egyéb külső feltételeit. 12 beteget hat párra osztott, és az egyes párokat különféleképpen kezelte:

  • elixír vitriollal (naponta háromszor 25 csepp fűszeres kénsav, akkori standard terápia),
  • napi 1 l almaborral,
  • naponta háromszor két kanál ecettel,
  • naponta két deciliter tengervízzel,
  • fokhagymából, mustárból, retekből és gumigyantából gyúrt, úgynevezett magisztrális keverékkel, illetve
  • napi két naranccsal és egy citrommal.

Néhány beteget az orvostudomány első kontrollcsoportjába sorolt – ők azonos körülmények mellett nem kaptak semmilyen „gyógyszert”.

Egyértelműen kiderült, hogy a citrommal és naranccsal etetett betegek állapota látványosan, az almaborral itatottaké egy kevéssé javult, miközben minden más csoport állapota tovább romlott. Lind szerény és félénk ember volt, ezért a kísérlet eredményeit csak hat év múlva írta le. Az Értekezés a skorbutról című, 400 oldalas, nehézkes stílusú művet alig olvasta valaki. Sokat ártott hitelének az is, hogy Lind citromlé-koncentrátumot kezdett gyártani a skorbut megelőzésére – a hőkezelés közben azonban a citrom C-vitamin-tartalma lebomlott, és a készítmény a gyakorlatban hatástalannak bizonyult. A skorbut pusztítására jellemző, hogy amíg a hétéves háború csatáiban a britek összesen 1512 tengerészt veszítettek, a skorbut mintegy százezer emberükkel végzett.

Lind munkája csak 33 évvel az eredeti kísérlet után, 1780-ban keltette fel a kor egyik tekintélyes orvosa, Gilbert Blane figyelmét. Miután előírta, hogy a karib-tengeri brit flottában a hajósoknak adjanak citromot, halálozási arányuk a felére esett vissza. Később citrom helyett zöldcitromot (lime) adtak, az angol nyelvben ebből ered a brit tengerészek (illetve általában a britek) „limey” gúnyneve.

1795-ben Blane-t a Brit Királyi Haditengerészet orvosi gyakorlatát meghatározó tanács tagjává nevezték ki, és kezdeményezésére a tanács március 5-én megállapodott a tengernagyi hivatallal, hogy a tengerészeknek napi 22 milliliter citromlevet adnak. James Cook kapitány felfedező útjain betartatta ezt az utasítást, így skorbut miatt nem veszített embert.

Más országok tengerészei között a skorbut tovább szedte áldozatait, és még a 19. században is élt az a tévhit, hogy a skorbut megfelelő higiénével, testgyakorlatokkal és jó kedéllyel legyőzhető. 1911-ben a németországi Nürnbergben, a rossz zöldségtermés miatt skorbutjárvány tört ki. A végleges megvilágosodást a C-vitamin 1932-es felfedezése hozta. Ekkor bizonyosodott be minden kétséget kizáróan, hogy a skorbut oka a hiányos táplálkozás, és az citrusfélékkel, savanyú káposztával és végső soron C-vitaminnal gyógyítható.

A sarkkutatás története is sok skorbut-áldozatot követelt. Később az észak-amerikai indiánoktól átvett pemmikán fogyasztása segített e betegség kiküszöbölésében az expedíciók során.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Patrick Holford: A jó emésztés titka, Partvonal kiadó, 2011, 201. o.
  2. Simon Singh, Edzard Ernst, 2010: Trükk vagy terápia? Kereszttűzben az alternatív gyógyászat. Park Könyvkiadó, Budapest. p. 25.