Nagy földrajzi felfedezések

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Nagy földrajzi felfedezések összefoglaló néven azokat a tengeri utakat nevezzük, amelyek eredményeként a római katolikus alapokról kifejlődött nyugat-európai civilizáció a 15. századtól kezdve megismerte a világ egyéb részeit, amelyeket utána zömmel uralma alá is hajtott. Ekképpen többnyire nem soroljuk a nagy földrajzi felfedezések közé sem Marco Polo útját és a többi, Ázsia belsejébe indított szárazföldi expedíciót, sem a vikingek felfedezéseit, amelyeket nem követett tartós hódítás.

Okok és feltételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arany- és ezüstszálakkal átszőtt, 14. századi selyemkép a milánói székesegyházban

A luxuscikkek kereskedelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 15. századra az arabok monopolizálták India és Kína, illetve Európa kereskedelmét, méghozzá úgy, hogy ők maguk kizárólag a genovaiakkal és a velenceiekkel kereskedtek.

Ez idő tájt Indiából és Délkelet-Ázsiából alapvetően fűszerek (bors, fahéj, szerecsendió, szegfűszeg) és ékszerek érkeztek:

Kína fő exportcikkei a selyem mellett a szatén, a pézsma, a rubin, a gyémánt, az igazgyöngy és a rebarbara voltak.

Az Ázsiából érkező fogyasztási javakért Európa zömmel nemesfémekkel (arany, ezüst) fizetett. Ezek bányáit Magyarországon és Csehországban a 15. századra gyakorlatilag leművelték; e nemesfémek ára felszökött. Ráadásul a hagyományos kereskedelmi útvonalak a korábbinál bizonytalanabbakká és drágábbakká váltak:

  • Timur Lenk 1395-ben leromboltatta a Fekete-tenger kikötővárosait. A birodalmának széthullása után kialakult kisállamok képtelenek voltak tartós biztonságot teremteni.
  • A terjeszkedő Oszmán Birodalom először a kereskedelem hagyományos, szárazföldi útjait vágta el, majd Konstantinápoly bevétele után ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti medencéjét is. Az Oszmán Birodalom bár rendszeresen hadakozott Velencével a Földközi-tenger keleti medencéjéért, de a békés időszakokban tovább kereskedett a köztársasággal — a vámokat azonban jelentősen megemelte.

Ideológiai alapok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Keresztvitorlás karavella

A nyugat-európai országoknak kereskedelmi kapcsolataik megtartásához — sőt, közvetlenné tételéhez — új, tengeri útvonalakat kellett keresniük. Mindehhez a hátteret a keresztény hit terjesztésének eszméje és „János pap” legendás országának keresése adta.

Hajók, hajózás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arab asztrolábium (1080-ban készítette Ahmad ibn Muhammad al-Naqqhash Zaragozában; jelenleg Nürnbergben, a Német Nemzeti Múzeumban őrzik)
Gnómont ábrázoló emlékmű a csehországi Třebíčben (az igaziban)

A Földközi-tengeren bevált, lapos fenekű gályák és az északon divatos, nehézkes koggék egyaránt alkalmatlanok voltak az óceáni hajózásra. Európa számára a megoldást egy új hajótípus, a karavella kifejlesztése hozta el. A portugálok ezt a hajótípust valószínűleg arab hajók másolataiból fejlesztették ki, miként a part menti hajózás tudományát is az araboktól tanulták el.

A partok elhagyásához a navigációs ismeretek jelentős fejlesztésére és új navigációs eszközökre volt szükség:

Ezen eszközök többsége bevallva-bevallatlanul a gömb alakú Föld tulajdonságait használta ki. Elterjedésüket gátolta, hogy ez az elképzelés az idő tájt eretnekségnek számított.

Nagy jelentősége volt a térképészeti ismeretek fejlődésének is, és ez volt a hajózás tudományának az a területe, ahol Európa, ahol kb. 1300 óta készítettek hajózási térképeket, jelentős fölényben volt a jobb hajókon közlekedő arabokkal és kínaiakkal szemben.

A 14. században a nyugati tengerhajózás két központja Genova és Mallorca volt. Ennek az időszaknak a legkomolyabb eredménye a Kanári-szigetek (újra)felfedezése (1339 előtt, Lanzarotto Malocello) és részleges gyarmatosítása volt. A 15. században a fő felfedezők szerepét a portugálok, majd a spanyolok vették át.

Az óceáni utak sikerének: Afrika megkerülésének és az átkelésnek is alapvető feltétele volt a szélrendszerek, a széljárás megismerése. Mivel Európa a nyugati szelek övében fekszik, ezen a szélességen Amerika felé hajózni a kor technikai színvonalán kudarcra ítélt vállalkozás lett volna, az Afrika partjai mentén dél felé hajózható övezet pedig többé-kevésbé az egyenlítői szélcsendes övig terjedt (az odafelé hajózást az Elefántcsontpartig a Guineai-áramlás is segítette).

A 15. század portugál felfedezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tengerész Henrik emlékműve Funchalban (Madeira)

A 15–16. század portugál felfedezéseit négy szakaszra osztják:[1] 1. 1415-1460 2. 1469-1488 3. 1497/99-1510 4. 1511-1543

1. Tengerész Henrik ösztönzésére, illetve pénzéből:

1.1. 1415. augusztus 21-én Jó János király csapatai a Hanza szövetség hajóinak támogatásával elfoglalták Ceuta marokkói kikötővárost (a város a spanyol-portugál perszonálunió felbomlása óta Spanyolországhoz tartozik).

1437-ben a portugálok megtámadták Tangert is, de ezúttal vereséget szenvedtek.

1.2. Az Atlanti-óceán szigetei:

A szigetvilág betelepítése nemcsak ellátó bázist biztosított a felfedezők és kereskedők számára, de lehetővé tette a fontosabb szelek és áramlatok megismerését is.

1.3. Nyugat-Afrika partvidéke:

2. A Guineai-öböltől a Jóreménység fokáig

2.1. Tengerész Henrik haláláig:

A földrajzi felfedezések szorgalmazásáról „Afrikai” előnéven ismert V. Alfonz portugál király uralma alatt, 1460-ban Pedro de Sintra portugál hajós elérte a mai Sierra Leone partvidékét. Még ez évben meghalt Tengerész Henrik, és ezzel a felfedezők lendülete egy évtizedre megtorpant.

Észak-Afrikában viszont előretörtek:

  • 1467-ben elfoglalták Tangert. A városban stratégiai jelentőségű erődöt építettek (1471-ben).

2.2. A koncessziós időszakban:

1469-ben a királyság kereskedelmi szerződést kötött Fernão Gomes lisszaboni kereskedővel: ez a szerződés volt az Asiento. Gomes hat évre megkapta a felfedezések jogát a Guineai-öböl mintegy 2000 km-es partszakaszán, ahol kereskedelmi telepet is alapíthatott. A hajóút költségeit ő állta, ezért a korona az áruforgalomból származó haszonnak csak a negyedét kapta meg. Gomes, aki Tengerész Henrik amatőr kísérleteitől eltérően üzleti alapon, hivatásszerűen szervezte az expedíciókat, alaposan túlteljesítette a vállaltakat: hajói mintegy 3000 mérföldnyi partszakaszt derítettek föl, nagyjából az északi szélesség 2°-án található Szent Katalin fokig (Cabo de Santa Catarina). Hajósai, Pedro Escobar és Santarém 1470-71-ben felfedezték São Tomé és Príncipe szigeteit. Az utak és a telepek kiépítésének költségeit az elefántcsont és az újonnan megismert guineai bors bőségesen fedezte. Felfedezéseinek fő gazdasági jelentősége az volt, hogy a portugálok ezzel közel kerültek a nyugat-afrikai aranylelőhelyekhez (ezek a Niger, a Szenegál és részben a Volta középső, illetve felső folyása mellett voltak).

Már a koncessziós időszak elején (1461-ben) betelepítették a Zöld-foki szigeteket, ahol idővel fontos, az utazókat ellátó bázist építettek ki.

2.3. A koncesszió lejárta után:

V. Alfonz portugál király nagy, észak-afrikai hadjáratának legfőbb eseménye Tanger elfoglalása (1471) volt.

Fernão do Pó 1471-ben, az Indiába vezető utat keresve fedezte fel a mai Bioko szigetét. Formosának nevezte el (ez később a mai Tajvan portugál neve lett), de a felfedezőről hamarosan Fernando Poóra (nevének spanyolos változatára) keresztelték át. A szigetet 1474-ben gyarmatosították a portugálok.

Ugyancsak 1474-ben telepítették be a közeli Annobónt, amit a spanyol Diego Ramirez de la Diaz fedezett fel egy portugál hajóról 1473. január 1-jén.

A Guineai-öböl partvidékén (az Elefántcsontparton, a Rabszolgaparton és az Aranyparton, ahogy ezeket a területeket elnevezték) portugálok a XVI. század elejéig hat kereskedelmi telepet alapítottak

Később a brazil cukornádültetvényekre a rabszolgákat is egyrészt ezekről a partokról, másrészt a Kongói királyságból szerezték be.

Ugyancsak 1482-ben Diogo Cão elérte a Kongó torkolatát, majd fölhajózott a folyón.

1483–85-ben megalapították Cabinda gyarmatot, a mai Angolát, 1485-ben São Tomét.

1485-86-ban Diogo Cão a Namib-sivatag mentén haladva eljutott a Kereszt-fokig (Cabo Cruz).

1487-ben Bartolomeu Dias megkerülte a Vihar-fokot (Cabo Tormentoso), aminek később II. János portugál király a Jóreménység foka (Cabo de Boa Esperanza) nevet adta.

Bartolomeu Diaz 1487-ben elérte a Jóreménység fokát, és látta, hogy a part északkeletnek fordul. Még ugyanebben az évben Dom Pedro de Covilhã vezetésével expedíció indult Etiópiába, hogy felvegye a kapcsolatot az ottani keresztényekkel és felderítse, hogyan folyik a kereskedelem az Indiai-óceánon. Covilhã felderítette az Arab-tengert és Kelet-Afrika partjait, elérte Sofalát a Zambézi torkolatánál.[2] Ez a két expedíció készítette elő Vasco da Gama tengeri útját Indiába.

3. India és Brazília

3.1. Az Indiai-óceán partvidéke, India

1497-ben Vasco da Gama délről megkerülte Afrikát. A keleti parton észak felé hajózva 1498-ban megalapította a későbbi Mozambik gyarmatot, majd az Indiai-óceánon átkelve eljutott Kálikut kikötőjébe.

1503-ban a portugálok elfoglalták Zanzibárt.

1502-04: Vasco da Gama második útja; a korábban Kálikutban hagyott portugál helyőrség lemészárlása miatt szétlövette a várost; a Malabár-parton elfoglalta Kocsínt, és ott kereskedelmi telepet alapított.

1505: Az első portugál telep Mozambikban; I. Mánuel portugál király admirálissá és az elfoglalt területek kormányzójává nevezte ki Francesco de Almeidát.

1505-07: Francesco de Almeida Mozambikban elfoglalta Sofalát, a Monomotapa Királyság arany- és rézkereskedelmének központját; egyúttal megszállta Kilwa és Mozambik arabok által meghódított területeit is.

1509: az indiai Diunál a portugál flotta szétverte a hindu-mameluk hajóhadat.

3.2. Brazília

1500-ban az India felé indult Alvarez Cabral a tervezett útvonalnál keletebbre sodródott, és elérte Brazília partjait. A portugál korona nevében birtokba vette a területet, majd folytatta útját.

Spanyol felfedezések, az alcáçovasi és a tordesillasi szerződés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kolumbusz első útja
Kolumbusz második útja
Dióscoro Teófilo Puebla Tolín festménye (1862): Kolumbusz Kristóf először száll partra az Új Világban, a mai San Salvadorban 1492. október 12-én
Kolumbusz harmadik útja
Alonso de Ojeda útjai (spanyol feliratokkal)
Hernando de Soto expedíciójának útja
Francisco Hernández de Coronado expedíciójának útja

1402–1404-ben Jean de Béthencourt normann kalandor előbb magánvállalkozásként, majd Kasztília nevében elkezdte a Kanári-szigetek gyarmatosítását: meghódította Lanzarote, Fuerteventura, Hierro és La Gomera szigetét. Unokaöccse, Maciot de Béthencourt eladta a fennhatóság jogát a portugáloknak, akik azonban csak La Gomerát tudták tényleg megszerezni. V. Alfonz 1479-ben megkötötte a kasztíliai koronával az alcáçovasi békét, és ebben lemondott a szigetekről – cserébe a portugálok megkapták az Azori-szigeteket, a Zöldfoki-szigeteket és Madeirát. 1478–83-ban Juan de Rejón és Pedro de Vera elfoglalta a bennszülöttektől Gran Canaria szigetét, 1491-ben Galician Alonso Fernandez de Lugo La Palmát, majd végül, 1494–96-ban Tenerifét is. A szigetek az atlanti szélrendszer kiismerése után az Amerikába tartó hajók fontos állomásává, utolsó kikötőivé váltak.

A spanyolok és a portugálok már 1479-ben megállapodtak, hogy a portugálok joga az atlanti-óceáni szállítmányozás és ők vehetik birtokba az afrikai földeket.

Ezt a megállapodás fejlesztette tovább a IV. Sixtus pápa 1481-ben kiadott, Aeterni Regis kezdetű bullája, amely a két ország érdekszféráját a Zöld-foki szigeteken áthaladó délkör mentén választotta el.[3]

  • 1492-ben a spanyol korona szolgálatában hajózó Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát — pontosabban ekkor még csak Hispaniolát és Kubát; a szárazföldet csak harmadik útján, 1498-ban érte el.

A portugálok elégedetlenek voltak ezzel a vonallal, és tárgyalásokat kezdtek annak nyugatra tolásáról. Az új vonalat az 1494. június 7-én, a spanyolországi Tordesillas városában aláírt szerződés a Zöldfoki-szigetektől 370 mérfölddel nyugatra (a nyugati hosszúság 48°-án) rögzítette: az ettől nyugatra eső területek a spanyolok, a keletre esők pedig a portugálok érdekszférájába kerültek. A szerződést, amely a többi európai hatalmat kizárta a felfedezésekből, VI. Sándor pápa is szentesítette.

  • 1501–02-ben az időnként portugál, időnként spanyol színekben hajózó Amerigo Vespucci Dél-Amerika északi és keleti partvidéke mentén hajózva felismerte, hogy az nem Ázsia, hanem az Atlanti-óceán túlpartján egy új kontinenst találtak.

A spanyolok nagy lendülettel fogtak Közép- és Dél-Amerika gyarmatosításához. Közép-, illetve Dél-Amerikában hamarosan leigázták az aztékokat (1520-ban), majd megdöntötték az Inka Birodalmat (1533). Eközben nem feledkeztek meg eredeti céljukról sem: arról, hogy a Földet megkerülve, kelet felől érjék el Japánt és az Indiákat. Az Újvilágot Ázsiától elválasztó óceánt a Panamai-szoroson (Castilla del Oro) átkelő Vasco Núñez de Balboa érte el 1513. szeptember 29-én.

A gyarmatosítók útvonalait sokáig meghatározta az északkeleti passzátszél, amivel nyugat felé át tudtak kelni az óceánon. Ezért Észak-Amerika gyarmatosítását jóval később és lassabban kezdték el. Ráadásul ezeket a területeket (közvetlenül kiaknázható nemesfémkincs hiányában) a délieknél jóval kevesebbre is értékelték, és így az északi szubkontinensnek csak a déli felén vetették meg a lábukat. Fontosabb eredményeik:

Portugál felfedezések a 16. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1505: Ceilão gyarmat megalapítása Ceylon szigetén.
  • 1557: Makaó bérbe vétele.

A spanyol–portugál perszonálunió idejének (1580–1640) felfedezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugál hódítások a perszonálunió után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugálok utolsó gyarmatosító vállalkozása Timor gyarmatosítása volt (1633-ban).

Spanyol hódítások a perszonálunió után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Holland felfedezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angol felfedezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • John Strong 1690 januárjában partra szállt a Falkland-szigetekhez tartozó Sebald-szigetek Bold Cove nevű pontján. Felfedezte és elnevezte a „Falkland-csatornát”, amiről később a szigetek nevüket kapták.

Francia felfedezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orosz felfedezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország földrajzi helyzetéből adódóan az orosz felfedezők főleg a szárazföldön, Szibéria és a Távol-Kelet megismerésére összpontosítottak. Emellett több utat indítottak a Jeges-tengeren az Északkeleti átjáró felkutatására.

A 18. század első felében Nagy Péter több expedíciót is útnak indított.

  • Vitus Beringet azzal bízta meg, hogy járja be a Csendes-óceán partvidékét, és tisztázza, összefügg-e Ázsia Amerikával. Harmadik útján Bering végül megoldotta ezt a kérdést, és megpillantotta Alaszka partjait.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A portugál földrajzi felfedezések (1415-1543)
  2. "The Times Atlas 146"
  3. Szász, Erzsébet. Történelem VI. A kora újkor egyetemes története. Műszaki Könyvkiadó, 13. o (2002). ISBN 963 16 2264 9 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]