Francia forradalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Eugène Delacroix: A Szabadság vezeti a népet című festménye az 1789-es forradalom szimbóluma, s valamennyi francia felkelésé (eredetileg a festő az 1830-as júliusi forradalom emlékére festette)
Az emberi és a polgári jogok nyilatkozata 1789-ben

A francia forradalom Európa történetének meghatározó eseménysorozata volt a 18. század végén. Noha sok tekintetben korábban elkezdődött, a kezdődátumnak általánosan 1789. július 14-ét tekintjük, amikor a feldühödött párizsiak elfoglalták a Bastille börtönét. A marxista történelemírás az eseményt „nagy” jelzővel szokta illetni. A forradalom során az országot a pénzügyi csőd közelébe vezető abszolutista rendszert megbuktatták, ám a gazdasági és társadalmi válságot nem sikerült felszámolni. Végül sem a kialakult alkotmányos monarchia, sem az azt követő köztársasági államrend nem bizonyulhatott tartósnak, és az események végül Bonaparte Napóleon, a tehetséges tábornok diktatúrájába torkolltak (1799).

A francia forradalom elméleti alapjának a felvilágosodás eszméit tekintette. Hármas jelszava: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség (Liberté, Égalité, Fraternité) máig ott olvasható számos középületen. Ezen elvek a gyakorlatban azonban már a forradalom ideje alatt sem valósultak meg – a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának igénye vezetett például a jakobinus terrorhoz.

A forradalom hatása mégis óriási volt: a 19. század nagy részét az ekkorra visszavezethető eszmék, a nacionalizmus, a liberalizmus, valamint az alkotmányosság iránti törekvés határozta meg Európa jelentős részén. Ennek jegyében a forradalmak is gyakoriak voltak. A történészek ezt a hatást figyelembe véve általában az úgy nevezett „hosszú 19. századhoz” sorolják a valójában még a 18. században lejátszódott eseménysort.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felvilágosodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. századi Franciaországban jelentős volt a polgárság létszáma és politikai befolyása (elvégre az abszolutisztikus királyság hivatalnok-gárdájának nagy részét polgárok képezték), ami a korban mind nagyobb gazdasági hatalommal párosult. A korábbi időszak nagy tudományos eredményei és az angol földön szárnyat bontó ipari forradalom vívmányai révén a kor polgári származású értelmiségijei számára a világ megismerhetőnek, leírhatónak és megváltoztathatónak tűnt. A racionalizmus diadalmaskodott a korábbi eszmeáramlatok felett, és az alkotók az emberiséget az észre való ráhatással, felvilágosítással óhajtották megjavítani. Innen az időszak neve: felvilágosodás. Az angolszász gondolkodók (John Locke, David Hume) elképzeléseit, melyek a szabadságra, toleranciára vonatkoztak, nagy francia filozófusok (Montesquieu, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) fejlesztették tovább. Egyesek az alkotmányos monarchiát, mások a demokráciát eszményítették, ám egyben mind egyetértettek: a fennálló „régi rendszer” (ancien régime) rossz.

A kor másik jellegzetessége a szabadkőműves páholyok nagy száma, amelyekbe sok nemes is belépett. A szabadkőművesek is a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait hangoztatták, és közreműködtek a forradalom ideológiai előkészítésében.

Az ancien régime[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A papságot és a nemességet a hátán cipelő harmadik rend - francia politikai karikatúra az 1790-es évekből

A 18. századot gyakorlatilag három francia király uralma kísérte végig: XIV., XV. és XVI. Lajosé. A Napkirály (16431715) halálakor hajdan erős állama mély válságba került: az udvar költekezése, a folyamatos háborúskodás kimerítette gazdasági tartalékait. Mivel a trónörökös még nagyon fiatal volt, 17151723 között régenst neveztek ki (II.) Orléans-i Fülöp személyében, aki reformokkal kísérletezett. A skót származású John Law-t tette a pénzügyek irányítójává, de az ő bukása után a kormányzat hosszú időre elállt mindenféle újítási szándéktól.

XV. Lajos (17151774) leginkább szeretőivel (Madame de Pompadour, Madame du Barry stb.) és olyan háborúkkal foglalkozott, amelyek közvetlenül nem érintették Franciaországot. Részt vett az osztrák örökösödési háborúban, a hétéves háborúban és támogatta az észak-amerikai brit gyarmatok függetlenségi törekvéseit. Mindez újabb összegeket emésztett fel. Az állam rohamosan haladt a csőd felé. 1771-ben korlátozott parlamenti (bírósági) reformra került sor, amit a trónra lépő XVI. Lajos 1774-ben visszavont.

Az új király – aki legszívesebben asztalosműhelyében és vadászatokon múlatta idejét – kénytelen volt lépéseket tenni a hatalmas államadósság orvoslására. Helyzetét csak súlyosbította, hogy uralkodását éhínségek és gazdasági válságok kísérték végig.

A monarchia ellenségei élclapokban támadták a királynőt (sajtószabadság), Mária Antónia királynét osztrák származása és állítólagos erkölcstelensége miatt. Titkos csatornákon keresztül terjesztették azokat a rágalmazó erotikus regényeket és pornográf pamfleteket, amelyek nagymértékben hozzájárultak az arisztokrácia, a papság, a király és a királyné, Marie Antoinette tekintélyének lerombolásához és az ellenük történő mértéktelen terrorba torkolló gyűlölet felszításában.[1] A korra jellemző a „királyné gyémántnyakéke botrány”, amelynek során hiába bizonyosodott be Mária Antónia ártatlansága, az agitátorok és a szennylapok gondoskodtak róla, hogy a tömegek ennek épp ellenkezőjéről legyenek meggyőződve.

Az erélytelen uralkodó a sikertelennek tűnő reformkísérleteket minden alkalommal felfüggesztette, és az azokat fémjelző minisztereinek (Turgot, Calonne, Brienne, Necker) megbuktatásával kívánta helyreállítani megcsappant presztízsét. Ez azonban nem volt elég, így kénytelen volt beleegyezni a rendi gyűlés újbóli összehívásába mintegy 175 évnyi szünet után.

Forradalmi események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bastille börtönének bevétele és lerombolása 1789. július 14-én

A Bastille bevétele[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felvilágosodás eszméi már erősen jelen voltak a köztudatban, amikor XVI. Lajos kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést. A készülődést a harmadik rendet (polgárok és parasztok képviselői) magasztaló, számára dominanciát követelő felhangok tarkították, melyet az éhséglázadás peremére jutott Párizs népe támogatott. 1789. május 5-én végül összeült Versailles-ban a rendi gyűlés, ahol a harmadik rend nagyobb képviselettel, de ugyanannyi szavazattal jelenhetett meg, mint 1614-ben, az utolsó rendi gyűlés idején. Június 17-én az elégedetlen polgári képviselők (jelentős nemesi és papi támogatással) önmagukat Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánították, és felesküdtek az összetartásra (labdaházi eskü), amit a király kénytelen volt elfogadni a nemesi támogatás miatt (Mirabeau, La Fayette), viszont az esetleg királyellenes hatalomátvétel meggátlására katonákat vont össze. Mivel nem bízott a saját honi csapataiban a svájci gárdákat, flamand, illetve német zsoldosokat toborzott, kiknek fizetése az eddig leterhelt államkincstár számára újabb megoldhatatlan nehézséget okozott. Közben Párizsban egyre feszültebb lett a hangulat, aminek hatására a város körül szorosabbra vonták a katonai blokádot. Hamarosan elterjedt, hogy a királyi katonaság megtámadja a főváros tömegeit, mire azok július 12-én fellázadtak. Július 14-e reggelén a tömeg 40 000 puskát és néhány ágyút zsákmányolt az Hôtel des Invalides-ből, lőszert azonban nem találtak, mivel azt már korábban a Bastille erődbörtönbe szállították. A Bastille börtönként ekkorra gyakorlatilag üresen állt, mindössze hét köztörvényes rabot tartottak fogva, viszont 30 000 font (körülbelül 13 600 kg) puskaport tároltak itt.

Az erőd védőit (82 invalidust és 32 svájci gárdistát) mintegy 40-50 000 fős tömeggel a háta mögött a párizsi vezetőség délelőtt 10 órakor békés megadásra szólította fel, ezt azonban de Launay, a börtönerőd parancsnoka megtagadta. Tárgyalások kezdődtek, de a türelmetlen tömeg 13:30 körül betört a belső várudvarba, de Launay pedig kiadta a tűzparancsot. Az ostrom csak délután három óra körül fordult komolyra, amikor a nemzeti gárda erői lőfegyverekkel és ágyúkkal csatlakoztak a támadókhoz. Délután öt órakor a helyőrség megadta magát. A rabul ejtett de Launay-t és számos katonáját a városháza felé vezető úton kegyetlenül lemészárolták, fejüket lándzsára tűzve vitte magával a puskaporhoz jutó forradalmi nép. Kitört a forradalom.

A király nem verte le a lázadókat mert a francia ezredek átálltak a tömeg oldalára és annyira fellelkesültek voltak, hogy az idegen zsoldoscsapatok nem mertek harcba kezdeni velük. Ehelyett tehát a király Párizsba utazott, ahol üdvrivalgás fogadta. Ekkor jött létre a francia nemzeti trikolór a fehér Bourbon-zászló és Párizs kék-piros lobogója összevonásából…

Karikatúra a francia forradalomról
A forradalom jelképévé vált sans-culotte-ok (térdnadrág nélküliek)

Hatalomátvétel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegve az ún. „nagy félelem” keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek. A városokban többnyire vértelen hatalomátvétel történt: a harmadik rend támogatói kerültek a városi tanácsok élére, és a közbiztonság fenntartására nemzetőrségek alakultak. Politikai klubok jöttek létre (például Jakobinus klub, Cordeliers klub), melyek mintegy pártokként funkcionáltak.

1789. augusztus 4-én („csodák éjszakája”) két, a királyi udvarban magát mellőzöttnek érző főnemes, Louis-Marie de Noailles őrgróf és Armand d'Aiguillon herceg javaslatára, eltörölték az egyházi és nemesi kiváltságokat, és kiadták az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát (augusztus 26.). Az élelmezési és gazdasági helyzet azonban tovább romlott, és a tömegeket addig mellőzött, szélsőséges értelmiségiek (például Danton, Marat, Desmoulins) kezdték izgatni. A király továbbra is hatalma helyreállítására törekedett és még akadt ehhez némi fegyveres erő is, miután ott álltak svájci gárdistái és a többi zsoldos, akikkel azt tervezte, hogy leveri a forradalmat. A királyt a párizsi tömeg október 5-én megrohanta Versailles-ben („asszonyok menete”) és másnap a fővárosba parancsolta.

A következő két évben a XVI. Lajos és a nemzetgyűlés kölcsönös bizalmatlansággal kezelte egymást (ez utóbbiban az alkotmányos monarchisták voltak többségben, akik megpróbáltak együttműködni az uralkodóval). 1789-ben szekularizálták az egyházi birtokokat, és értékpapírok (assignaták) formájában értékesíteni akarták őket, azonban a nagy mennyiségű assignata hamarosan átvette a pénz szerepét, és gyorsan elértéktelenedett. A csődöt így nem sikerült orvosolni.

1791-ben a Nemzetgyűlés elkészítette az alkotmányt, mely garantálta a hatalmi ágak megosztását, a királynak pedig csak korlátozott hatalmat hagyott. XVI. Lajos képtelen volt együttműködni a Nemzetgyűléssel, és külső segítségben bízott (sok arisztokrata elhagyta az országot a forradalom kitörésekor), így 1791. június 20-án „elszökött" Párizsból (noha nem volt köteles ott lenni). Mielőtt zsoldoskatonaságához érkezhetett volna, elfogták és visszavitték a fővárosba. A szökés felerősítette a köztársasági hangokat, melyet a Mars-mezei sortűzzel (július 17.) csak fokoztak a monarchisták. A választásokon a Törvényhozó Nemzetgyűlésben már jelentős szerephez jutottak a girondi és jakobinus képviselők is.

Egyre erősödött a külföldi beavatkozástól való félelem (1791. augusztus 27-én a porosz II. Frigyes Vilmos és Habsburg II. Lipót a közösen kiadott pillnitzi nyilatkozatban intervencióval fenyegette meg a franciákat, ha a királynak baja esne), amit az uralkodó ki akart provokálni, hogy restaurálhassa hatalmát, ezért szintén a háború pártján álló girondi kormányt nevezett ki (a girondisták a forradalom elterjesztését várták a győzelmektől). A kormány 1792. április 20-án hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. Ezt követően a király – érdekeinek megfelelően – megvétózott több hadseregfejlesztési javaslatot, mire ellene fordult a közhangulat. Június 20-án és augusztus 10-én is betört a nép a Tuileriákba. Heves harcok után a Tuileriák palotáját védő svájci gárdát lemészárolták. Ekkor, második alkalommal az uralkodó a Nemzetgyűlésben keresett menedéket, az viszont a városi tanács (kommün) és a tömeg nyomására lemondatta, majd börtönbe záratta az uralkodót, és átalakult Nemzeti Konventté. Itt már csak a girondisták és a jakobinusok rendelkeztek képviselettel. A legtöbb mai történész az augusztus 10-i fordulatot tartja a forradalom cezurájának, második szakasza kezdetének (mai kifejezéssel: antidemokratikus fordulatnak.)

Nemzetközi konfliktus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

XVI. Lajos kivégzése

Bár több állam fenyegette Franciaországot beavatkozással, de a harcot mégis a forradalom kezdte (sőt Lajos király maga is bujtogatott erre, tudván ha a bevonuló erők leverik a forradalmat, őt visszahelyezik a királyi székbe). A forradalmi Franciaország hadat üzent Ausztriának, de még mielőtt az akkor még rendkívül szervezetlen és képzetlen forradalmi sereg támadást kezdhetett volna, augusztus végén porosz és osztrák csapatok már be is törtek az országba, mire Danton szabad kezet adott a szélsőséges elemeknek a „gyanúsak” összegyűjtésére és kivégzésére (1792. szeptember 2-7.). Az első terrorhullámnak ezrek estek áldozatul. A francia hadsereg helyzetét sok minden nehezítette a képzetlenség és szervezetlenség mellett, így például ellátás és a sorozatos árulások is. Végül Dumouriez tábornok vezetésével szeptember 20-án Valmy-nál megállította a német betörést (lásd valmy-i csata), mire a poroszok kivonultak, a franciák pedig átmentek ellentámadásba. A győzelem a monarchia visszaállításának végső reményét is szertefoszlatta, következménye a köztársaság kikiáltása lett 1792. szeptember 21-én.

A győzelmi mámort és a külső veszély elhárulását kihasználva a jakobinusok kiharcolták XVI. Lajos perbe fogását, majd elítélését. A királyt 1793. január 21-én ki is végezték. Közben Dumouriez tábornok kiverte Belgiumból az osztrákokat (Jemappes, 1792. november 6.) A franciák diadalai szülték meg a nemzeti eszmét, a nacionalizmust, mely az elkövetkező századokban elterjedt az egész világon.

A girondisták az eddigi sikerekkel már elégedettek voltak, ezért a továbbiakban csak annyit óhajtottak, hogy Franciaország területét Németalföld bekebelezésével, valamint néhány német terület elcsatolásával megnövelik és a továbbiakban az állam további szervezésére törekednek. 1793-ban az európai egyensúly felborulásától tartó Nagy-Britannia megszervezte az első franciaellenes koalíciót a Habsburg Birodalom, Poroszország, Spanyolország, Hollandia és Portugália részvételével. A minden irányból meginduló támadás hatására a franciák ismét sorozatos vereségeket szenvedtek. Kényszersorozás indult meg, ami nagy vidéki felkelésekhez vezetett (például Vendée-ban, 1793 májusa, melyben 170 000 helyi lakost irtottak ki közvetlen ágyúzással és kartácstűzzel[2]), melyek elfojtására csak véres eszközökkel tudott az egyre több kényszerintézkedést (például ármaximálás, Forradalmi Törvényszékek létrehozása stb.) hozó kormány. A megrendülő hatalmú girondistákat puccsszerűen megbuktatták a jakobinusok (1793. június 2.), akik a június végére elkészült, demokratikus köztársasági alkotmányt félredobva diktatórikus eszközökkel kormányoztak.

A jakobinusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A francia forradalomban a kispolgárok és a városi szegények érdekeit képviselő politikai csoport. Gyűléseiket a volt Szent Jakab-kolostor épületében tartották. Innen származik a jakobinus elnevezés. Robespierre mellett a jakobinusok híres vezetői Danton, Marat és Saint-Just voltak.

A köztársaság kikiáltása után (1792. szeptember 21.) néhány héttel később megtalálták a király titkos irattárát. Megállapították hogy maga az uralkodó (XVI. Lajos) hívta be az országba a Franciaországra támadó csapatokat (poroszok). Ez nyilvánvaló hazaárulás volt, mely megtorlást kívánt. Hatalmas vitákat kiváltó bírósági tárgyaláson XVI. Lajost halálra ítélték, majd 1793 januárjában kivégezték a guillotine-nal. A király utolsó szavait a katonák dobpergéssel nyomták el.

A jakobinusok élükön Robespierre-rel rendkívül kemény diktatúrát vezettek be (1793. június – 1794. július). Semmibe véve az emberi és polgári jogokat, kíméletlen terrort alkalmaztak. Letartóztatták és tömegével küldték vérpadra a forradalom valós és vélt ellenségeit, valamint minden rendű és rangú politikai ellenfelüket is. Így a sok ezer életet kioltó véres jakobinus diktatúrával biztosították a belső rendet és szilárdították meg hatalmukat.

A jakobinusok diktatórikus módon láttak hozzá a gazdasági nehézségek megoldásához is.

A rend biztosítása: a jakobinus diktatúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1793. június 2-án az áruhiányon és a drágulásokon felháborodva 80 000 párizsi vette körül a Konvent épületét, és követelte a girondisták eltávolítását a hatalomból. Az addig kormányzó girondista erők ilyetén megbuktatása után Maximilien de Robespierre-t a Közjóléti Bizottság elnökévé választották, így ő lett a francia állam első embere. Legfőbb szövetségese Antoine de Saint-Just volt. A jakobinusok bevezették a terrort, és az általános hadkötelezettség kihirdetésével hatalmasra duzzasztották a hadsereget, amelynek létszáma 1792 végén 270 000, egy évvel később 550 000, és 1793 végén 750 000 volt.[3] Minden 18-25 év közötti nőtlen fiatalt besoroztak a hadseregbe. A terepre küldött politikai biztosok segítségével a régi rendszer (ancien régime) tábornokait leváltották, sokakat ki is végeztek. Helyükre fiatal forradalmár tiszteket neveztek ki. A forradalmi Franciaország a jakobinusok alatt már arra törekedett, hogy a háborút kiterjessze Európa minden államára és mindenütt a franciához hasonló forradalmat vigyen végbe, amelyhez az ottani rokonszenvezők segítségét próbálták megnyerni. Eddigre a skandináv államok és az Oszmán Birodalom kivételével minden európai ország már a franciák ellen harcolt.A forradalom (és az állam) irányító szerve a Nemzeti Konvent volt, amelynek munkáját megkönnyítendő bizottságokat hoztak létre.

1792. szeptember 3-án a Salpetrière börtönnél prostituáltakat és őrülteket mészárolnak le

A két legfontosabb ilyen szerv a Közbiztonsági Bizottság (Comité de sûreté générale, létrehozva 1792. október 2-án), és a Közjóléti Bizottság (Comité de salut public, létrehozva 1793. április 6-án) volt. Ez utóbbi kezdeti feladata a kapcsolattartás volt a Konvent és a minisztériumok között, de gyakorlatilag itt összpontosult a teljes végrehajtó hatalom, ugyanis a minisztériumoknak nem volt döntési jogkörük (1794. április 1-jén fel is számolták őket). A két bizottság tagjait havonta választották, de mivel az újraválasztás nem volt korlátozva, a személyi összetétel évekig ugyanaz maradt. Egyéb bizottságok: katonai (vagy hadügyi) (24 tag), alkotmányügyi (9 tag), kereskedelmi, pénzügyi, közoktatási, diplomáciai, rendeletügyi, törvénykezési stb. Összesen 22 állandó bizottság működött, de egyes sajátos problémák megoldására ad-hoc bizottságokat (commissions) is létrehoztak.

1792. szeptember 2-án a Saint-Germain-des-Prés börtönnél papokat és arisztokrata foglyokat mészároltak le

1793 őszén már a jakobinusok uralták Franciaországot, de ennek ára több százezer bebörtönzött volt. Az egykori ellenfelek, a girondiak életének az a tisztogatási hullám vetett véget, melynek előzménye a radikális Jean-Paul Marat halála volt, akit a girondista Charlotte Corday 1793. július 13-án szúrt le. 1793 októberében valamennyi girondit (Brissot, Vergniaud stb.) halálra ítélték és lefejeztették.

A francia forradalom idején 40 000 embert küldtek nyaktiló alá, 200 000-et lőttek agyon, és 500 000-et zártak börtönbe.

A naptárat megreformálták (1793. okt. 5.), a hónapoknak új neveket adtak. A régi egyházakat betiltották, és a kezdeti ateista tendenciákra válaszul, Robespierre egyik beszédében kijelentette, hogy a lélek létezik és halhatatlan. Kezdeményezte az ész kultuszát, és a Legfelsőbb Lény tiszteletét (1794 májusa).

A Konvent ítélete nyomán a jakobinus diktatúra vezetőjének, Robespierre-nek és 20 támogatójának kivégzése 1794. július 28-án délután Párizsban, a Place de la Révolution-on – a Forradalom terén

1794-ben a francia forradalmi csapatok már annyira erősek voltak, hogy betörtek Spanyolországba és Németalföldre.

Ezzel együtt belső tisztogatás indult a jakobinus táboron belül (Danton és Desmoulins, valamint a veszettek csoportját irányító Jacques Hébert is ekkor került nyaktiló alá). Nemsokára Robespierre és támogatóinak hatalma is megdőlt: a Konvent 1794. július 27-én (thermidor 9.) megbuktatta és hamarosan kivégeztette őket („thermidori fordulat”). Főleg a jakobinus diktatúra nyomán a forradalom legtöbb vezetője halott volt addigra és tömegek kezdték követelni, hogy vessenek véget az erőszaknak. Visszafogták a terrort, új alkotmány kidolgozásába kezdtek.

1795-ben ennek alapján megalakult a girondi szellemiségű Direktórium, ami a hódításokat megtartva békét kötött Poroszországgal és Spanyolországgal, Hollandiában pedig vazallus királyságot hozott létre. 1797-ben az osztrákok is vereséget szenvedtek Itáliában, ezzel az első koalíció felbomlott. Franciaországra így sem köszöntöttek békés évek: 1795 után bal- és jobboldali államcsínyek sora fenyegette a gyenge lábakon álló köztársaságot.

A forradalom vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korabeli angol karikatúra Napóleonról, ahogy 1799. november 9-én Saint-Cloud-ban feloszlatja az Ötszázak Tanácsának ülését

A 1799. brumaire 18-án (1799. november 9.) elkövetett államcsínnyel végül Bonaparte Napóleon tábornok ragadta magához a hatalmat, és a Köztársaság Első Konzuljává kiáltatta ki magát.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Pornográfia és a francia forradalom, aetas.hu
  2. Népirtássá minősíthetik a vendée-i mészárlást, mult-kor.hu
  3. R. Dupuy, Nouvelle histoire de la France contemporaine. La République jacobine, 2005, p.175

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]