Voltaire

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Voltaire
Atelier de Nicolas de Largillière, portrait de Voltaire, détail (musée Carnavalet) -002.jpg
François-Marie Arouet (Voltaire)
Élete
Született 1694. november 21.
Párizs
Elhunyt 1778. május 30. (83 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia
Pályafutása
Írói álneve Arouet de Voltaire
Jellemző műfajok színjáték, regény
Irodalmi irányzat klasszicizmus
Fontosabb művei Candide
Filozófiai ábécé
Vadember
Hatottak rá John Locke, Sir Isaac Newton
eredeti neve: François-Marie Arouet

Voltaire [vɔlˈtɛːʀ] eredeti nevén François-Marie Arouet [fʀɑ̃ˈswa maˈʀi aˈʀwɛ] (Párizs, 1694. november 21. – Párizs, 1778. május 30.) francia felvilágosodás kori író, költő és filozófus volt.

Voltaire éles eszéről, filozófiai témájú írásairól és a polgári szabadságjogok védelméről vált világszerte ismertté. A cenzúra megszegőinek szigorú büntetésével dacolva a társadalmi reformok nyílt támogatója volt Franciaországban. Szatirikus szerzőként műveiben gyakran kritizálta korának dogmatikus egyházát és más intézményeit és ezért többször büntették.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire Párizsban született François-Marie Arouet néven. Apja közjegyző volt, középosztálybeli családból származott, Voltaire ennek ellenére később néha nemesi származásúnak írta le magát. Anyja meghalt, amikor ő hét éves volt. Tíz évesen a jezsuiták párizsi kollégiumába került és ott tanult egészen 1711-ig. Noha gúnyolta az ott kapott oktatást, tekintélyes tudását ez alapozta meg és olthatatlan rajongása a színház iránt is valószínűleg ekkor gyúlt lángra.

Érettségi után, 17 évesen hazatért és úgy tervezte, hogy írói pályát választ, apja azonban ellenezte. Jogot tanult és egy párizsi ügyvédi irodában dolgozott, de közben röpiratok írásába kezdett. Ennek eredményeként 1714-ben apja egy évre vidékre küldte, ahol továbbra is jogot kellett volna tanulnia, de ő inkább irodalmi szerzeményekkel és történelmi legendákkal kezdett foglalkozni.

Kezdeti sikerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire XIV. Lajos halálakor tért vissza Párizsba. Ismét bekerült a felső körökbe, majd ismerősei előtt bemutatták Oidipusz című első színdarabját. A maine-i főhercegnő kérésére a gyűlölt orléans-i régensről, II. Fülöpről írt egy szatírát, majd egy ügynök csábításának engedve elismerte tettét, ezért 1717. május 16-án a Bastille-ba zárták. Itt újraírta az Oidipuszt, belefogott a Henriászba (Henriade) és eldöntötte, hogy megváltoztatja a nevét.

Tizenegy hónappal az után szabadult, hogy kiderült, hamisan vádolták. Az Oidipuszt 1718. november 18-án bemutatták a „Comédie-Française”-ben és a nézők jól fogadták, a királyi udvarban is elismerést nyert. A darabot negyvenöt estén mutatták be, sikert és vagyont hozott a számára, aminek segítségével Voltaire sikeres pénzügyi spekulációk sorozatába fogott.

1718. áprilisi szabadulása után már csak Arouet de Voltaire, vagy egyszerűen Voltaire néven ismerték. A név eredetéről viták keringenek, egyesek szerint egy gyerekkori becenév, a „le petit volontaire” rövidítése. A legelfogadottabb elmélet szerint azonban a név egy anagramma, mégpedig az „Arouet le jeune”-ből származik, ami egyszerűbben írva „Arouet l.j.”, ahol az általános szabály szerint az 'u'-t 'v', a 'j'-t pedig 'i' váltja fel.

Voltaire folytatta a színdarabok írását, 1720 februárjában befejezte az Artemire-t. Ez egy félresikerült színdarab volt és Voltaire soha nem is jelentette meg egészben, noha később némi sikerrel elővette és néhány elemét más munkájában is felhasználta. Szintén ebben az időszakban jelent meg a Marianne című tragédia és egy vígjáték L'Indiscret címmel.

Menekülés Angliába[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1725 végén Voltaire-t megsértette egy Chevalier de Rohan nevű fiatal nemes, akinek ő jól ismert éles nyelvével válaszolt. Válaszul Rohan néhány emberével megbotoztatta. Voltaire párbajra akarta hívni a fiatal nemest, de Rohan családjának lehetőségében állt máshogy megoldani a problémát. A párbaj reggelén Voltaire-t letartóztatták és újra a Bastille-ba került. A bebörtönzés helyett azonban ezúttal választhatta a száműzetést, így Angliába menekült. Az összetűzés kitörölhetetlen nyomokat hagyott Voltaire-ben, és attól a naptól kezdve a bírósági reform hű elkötelezettjévé vált.

Angliában találkozott kortársaival Jonathan Swifttel és Alexander Pope-pal. Lenyűgözte John Locke filozófiája és Sir Isaac Newton fizikája. Tanulmányozta az angol alkotmányos monarchiát, vallási türelmet és szólásszabadságot, ezeket a vívmányokat a társadalmi és politikai változások szükséges előfeltételeként látta. Angliát a fejletlen Franciaország számára hasznos modellként ismerte meg.

Visszatérés Párizsba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire három év száműzetés után 1729-ben visszatért Franciaországba és folytatta irodalmi pályafutását. Ekkor jelentette meg a francia hőseposzt, a vallásháborúknak véget vető IV. Henrik cselekedeteit megéneklő Henriászt, a Brutus című színdarabot és két tragédiát Zaire és Eriphile címmel. 1731-ben készült történelmi munkája, a XII. Károly története, melyben elítéli a háborút.

1733-ban jelenteti meg Filozófiai levelek című művét, melyben vallási és politikai szabadságért kiált. Ezt hazájában úgy értelmezték, mint a francia politikai rendszer kritikáját és támadást az egyház ellen. A könyvet elítélték, példányait lefoglalták és elégették, a szerző ellen pedig végzést hoztak és nyomozni kezdtek utána. Voltaire azonban ekkor már biztonságban volt, a független Lotaringia hercegségben tartózkodott Émilie du Châtelet márkiné társaságában. Intim viszony formálódott közöttük és Voltaire a Franciaország és Lotaringia határán fekvő Cirey várába költözött.

Cirey[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cirey biztonságos és kényelmes menedéket nyújtott Voltaire számára az irodalmi foglalatosság összes lehetőségével. Első irodalmi munkái, amelyek itt születtek, a Discours en vers sur l'Homme, Aizire színjátéka és a L'Enfant prodigue volt (1736).

Voltaire

Noha nem volt rá engedélye, hogy visszatérjen Párizsba, ez 1735 márciusától többször is megtörtént. 1736-tól levelezésbe fogott a porosz trónörökössel, a majdani II. Frigyessel, akinek megbízásából később Berlinbe is ellátogatott. Le Mondain című verse miatt azonban ekkor ismét bajba került és egy rövid időre Brüsszelbe utazott. Három hónapot töltött az országban, majd 1737 márciusában visszatért Cirey-be és fizikai kísérletekkel, valamint a környék fő iparának számító vasérckutatással elfoglalva magát folytatta az írást. Ekkor készült a Newton filozófiájának alapelemei, amit Madame du Châtelet-vel közösen írt (1738).

1739-től éveken át Cirey, Párizs és Brüsszel között ingázott, ahol du Châtelet számára jogi ügyeket intézett. 1740 szeptemberében személyesen is találkozott az akkor már porosz király Nagy Frigyessel, három hónappal később hosszabb látogatást is tett nála. 1741-ben készült el két színdarabja, a Mérope és a Mahomet, amiket Párizsban több hónapos késéssel, 1742 augusztusában és 1743-ban mutattak be, utóbbit sikere ellenére később be is tiltották.

Ez alatt az idő alatt készült az Tanulmány az erkölcsökről és a XIV. Lajos százada című történelmi munkái nagy része. Egykori iskolatársának, d’Argenson grófnak is köszönhetően ekkor ismét rengeteg munkája akadt a királyi udvar számára. Richelieu bíboros és Madame de Pompadour is kegyeibe fogadta, aminek eredményeképpen udvari történésszé és kamarássá nevezték ki, ezáltal bizalmas társadalmi és gazdasági feladatokat látott el (1745). Ugyanebben az évben elkészült a Fontenoy csatát dicsőítő éneke, kitüntetést kapott XIV. Benedek pápától. Sikerei odáig vezettek, hogy 1746 tavaszán ő lett az első író Franciaországban, akit a Francia Akadémia tagjává választottak.

Udvari sikereinek láttán ellenfelei értelemszerűen haragra gerjedtek, valódi barátai nem lettek és a kamarai tagság sem nyújtott kézzelfogható előnyöket. A tagság nem is tartott sokáig, főleg, mert a rang és a kiváltságok megtartása mellett egy komoly összegért el lehetett adni. 1747-ben és 1748-ban még a király közelében tartózkodott és megírta a La Prude című vígjátékot valamint a Tragedie de Rome sauvée című tragédiát. 1749-ben azonban váratlanul, szülés közben meghalt szerelme, Emilie du Châtelet.

Madame du Châtelet halála fordulópontot jelentett Voltaire életében. Nyugtalanná vált, nem érezte magát biztonságban, és amíg tovább írta a szatírákat (mint például a Zadig), azon gondolkodott, hogy menekülése után tizenöt évvel ismét letelepedik Párizsban.

Nagy Frigyes udvarában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire 1751-ben elfogadta II. Frigyes porosz király meghívását és Berlinbe költözött. A király eleinte úgy viselkedett vele, mint egy vendéggel. Marasztalta, húszezer frankot adott neki egy évre, valamint további négyezret az unokahúgának Madame Jenisnek, amennyiben odaköltözik és vezeti a háztartást a nagybátyjának. Voltaire ragaszkodott saját királya beleegyezéséhez, amit késedelem nélkül megkapott, de a franciák hazaárulóként tekintettek rá, és nem tartott sokáig, hogy keserűen megbánja hűtlenségét, noha poroszországi tartózkodása majdnem három évig tartott. Elképzelhetetlen volt, hogy Voltaire és Frigyes sokáig együtt maradjon. Voltaire nem volt elég szerény és alázatos, mint Frigyes többi kiemelkedő költője, nem volt elég modoros úriember ahhoz, hogy méltósággal és megfontoltan üljön a helyén, ellenben folyamatosan féltékeny volt neves kortársaira, mint Pierre Louis Moreau de Maupertuis, valamint a fiatalabbakra és tapasztalatlanabbakra is, mint Baculard D'Arnaud. Nyugtalan volt és bohém, de ezalatt sikerült befejeznie a XIV. Lajos századát és kidolgozta a Filozófiai ábécé alapjait.

A Maupertuis ellen készült, az Histoire du docteur Akakia et du natif de Saint-Malo című gúnyirat megjelenése (1752) körül támadt botrány miatt Voltaire-t előbb Frankfurtban erőszakkal őrizetbe vették, ahonnan 1753 márciusában Potsdamba menekült, majd Lipcsében tartózkodott egy ideig. Innen egy hónap múlva Gotha városába utazott és május végén egy rövid időre visszatért Frankfurtba. Miután azonban porosz területen nem maradhatott, Franciaországba pedig nem térhetett vissza, továbbra is menekülnie kellett és életének újabb szakasza kezdődött.

Száműzetésben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jean-Antoine Houdon portréja Voltaire-ről (1778) a National Gallery of Art gyűjteményében

Frankfurtból előbb Mainzba, Mannheimbe, Strasbourgba, majd Colmarba vitte útja. Colmarban nem volt biztonságban, különösen miután 1754 januárjában egy korábban írt műve, a Tanulmány az erkölcsökről kalózkiadása megjelent. Annak esélye pedig, hogy Franciaországban való letelepedésre kapjon engedélyt, végképp lecsökkent. Franciaországból való kirekesztése ugyanakkor főként metaforikus volt, ez valójában csak Párizsból és környékéről való kizárását jelentette. A nyáron Plombièresbe utazott, majd a tél kezdetén Lyonba tett látogatást, végül december közepén Genfbe érkezett.

Voltaire nem tervezte, hogy a városban marad, de vásárolt egy házat a kapukon kívül. A ház pont négy közigazgatási terület határán volt: Genf, Vaud kanton, Szardínia kanton és Franciaország, míg más kantonok is viszonylag közel voltak. Házakat vásárolt ezeken a területeken is, hogy mindig legyen hova menekülnie a hirtelen viharok elől. Genfi házát a látogatók számára mindig nyitva tartotta, a közelben nyomdák is voltak, ezen kívül létrehozott egy magán színházat, ahol mindig hódolhatott legnagyobb szenvedélyének: saját maga rendezhetett és játszhatott. Genfi tartózkodásával visszatért a levelezéshez (eleinte igen barátságos modorban) többek között Jean-Jacques Rousseauval. 1755-ben Párizsban sikerrel mutatták be A kínai árva című darabját, a közismert La Pucelle szintén ebben az évben jelent meg. A mindenkit megdöbbentő lisszaboni földrengés okán elérkezettnek látta az időt a gondviselésben való hit kigúnyolására, ami előbb egy költeményben (1756), majd később fő művében, a Candide-ban is megjelent (1759).

Munkája vegyes fogadtatásra talált. Genfben törvény volt érvényben, amely alapján mindenféle színházi tevékenységet betiltottak. Már amikor magán előadásokat tartott, Voltaire megszegte ezt a törvényt, de ezen túlmenően rendes színházat is szeretett volna építeni, ha nem is Genfben, de Lausanne-ban. 1755 júliusában végül egy udvarias határozat született, amelyben felhívták figyelmét, hogy tartózkodjon darabjainak házi előadásától. Voltaire csalódott volt, de sosem volt az az ember, aki kudarcait csendben, válasz nélkül eltűrte volna. Megtorlásul felbujtotta Jean le Rond d’Alembert-t, hogy a készülő Encyclopédie-ban a „Genf” szócikk többek között a tilalomra való utalást is tartalmazza, amely eljárás nyomán keletkezett Rousseau Lettre à D'Alembert sur les spectacles című ismert írása. Voltaire olyan helyet keresett, ahol vegyíthette Franciaország társadalmi szabadságát Genf politikai szabadságával, és végül megtalálta.

Ferney[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1758 végén talált rá Ferneyre, a Genftől négy mérföldre található birtokra, amelynek egy része akkoriban Franciaországban, egy része Svájcban, egy része pedig Németországban terült el, így bármelyik hatóság zaklatta, átsétálhatott birtoka másik országhoz tartozó részébe. Ferneyben vidéki úriember vált belőle, modern módon gazdálkodott, úgy ismerték Európában, mint „a ferney-i földesúr”. Ünnepségeket, színielőadásokat rendezett, főúri módon fogadta az ide sereglő arisztokraták, uralkodók, írók, művészek, filozófusok és más hírességek hódolatát. Irodalmi tevékenysége burjánzott, legtöbb idejét munkájának és szerteágazó levelezésének szentelte, aminek során újraéledt kapcsolata Frigyessel is.

Miután ezáltal viszonylag biztonságos helyzetbe került, ismét több időt szentelt a közügyeknek és kevesebbet a tagadás bonyolult trükkjeinek. Az Encyclopédie elleni támadások, amelynek maga is tekintélyes szerkesztője volt, és amelynek szerzői személyes barátai voltak, a l'infâme-re irányuló gúnyiratok zuhatagát váltották ki belőle. Ezek egy része Pompignan márkira és Palissotra, másik része Élie Catherine Fréronra irányult, aki veszélyes író és kiváló kritikus volt, ilyen minőségében rengetegszer támadta Voltaire-t a konzervatív oldalról.

Az egyházat továbbra is támadta, a vallásban az erkölcstelenséget és a butítás eszközét látta. Küzdött az igazságtalanság ellen, erre az időre esik harca az igazságtalanul elítélt Calas (1762), Sirven (1764) és La Barre lovag (1766) rehabilitálásáért. A felvilágosult államra irányuló vágyára példát is mutatott saját gazdaságában: könnyített jobbágyai sorsán, taníttatta őket, védte az érdekeiket.

Voltaire 83 évesen hősként ünnepelve tért vissza Párizsba, hogy megnézze utolsó színdarabja, az Irene bemutatását. Az utazás, az ünnepségek és a fogadások okozta izgalmak azonban túlzottan megterhelték szervezetét, ágyba fektették és még aznap, 1778. május 30-án meghalt. Az egyházat ért kritikái miatt nem temethették egyházi földbe, ezért titokban egy kolostorban temették el Champagne-ban. Csontjait 1791-ben ünnepségek keretében szállították át egy másik nyughelyre, Párizsba, a Panthéonba.

Örökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire a francia burzsoáziát kicsinek és erőtlennek, az arisztokráciát élősködőnek és korruptnak, a közembereket érdektelennek és babonásnak, az egyházat a tized bevezetése óta a királysággal szemben csak egyensúlyozásra képes merev erőnek látta.

Voltaire bizalmatlan volt a demokráciával szemben, az szerinte csak a tömegek tudatlanságát terjesztette. Szerinte csak a filozófusok által szorgalmazott felvilágosult monarchia hozhatta el a változásokat, amelyek a király ésszerű hatalmának fejlődését és Franciaország gazdagságát biztosíthatták a világban. Voltaire a változások kulcselemeként is alapvetően hitt a királyság intézményében.

Napjainkban legismertebb műve a Candide vagy az optimizmus című regénye (1759), ami Gottfried Leibniz filozófiáját gúnyolja. A Candide cenzúra tárgya lett, ezért Voltaire nem hirdette nyiltan, hogy ez az ő műve.

Voltaire ugyancsak közismert híres aforizmáiról, mint például „Si Dieu n'existait pas, il faudrait l'inventer” („Ha Isten nem létezne, ki kellene találni”), ami egy 1768-as episztolában található, a sokat vitatott A három csaló című, ismeretlen szerzőként készített munkájában.

Jean-Baptiste Rousseau egyszer elküldte „Óda az utókornak” című munkáját Voltaire-nek. Voltaire elolvasta és azt mondta: „Nem hiszem, hogy ez a vers eléri a célját.”

Voltaire-t ma Franciaországban úgy tisztelik és úgy emlékeznek rá, mint egy bátor gondolkodóra, aki egész életében fáradhatatlanul harcolt a polgári szabadságjogokért, a tisztességes eljárás jogáért és a vallásszabadságért, és aki leleplezte az ancien régime igazságtalanságait.

Ferney városát (Franciaország), ahol élete utolsó 20 évét töltötte, ma Ferney-Voltaire-nek hívják, egykori kastélyában múzeum működik. Könyvtára épen és sértetlenül megtekinthető az Orosz Nemzeti Könyvtárban, Szentpéterváron.

Munkái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire rendkívül termékeny író volt, szinte minden irodalmi műfajban alkotott, számos színjáték, epigramma, eposz, vers, esszé, kritika, elbeszélés, regény, krónika, életrajz, történelmi, politikai, filozófiai és tudományos értekezés, kommentár, pamflet, napló, valamint több, mint húszezer levél alkotja munkásságát.

Legismertebb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Oidipusz (1718)
  • Zaire (1732)
  • Filozófiai levelek (1733)
  • Le Mondain (1736)
  • Sept Discours en Vers sur l'Homme (1738)
  • Zadig (1747)
  • Micromegas (1752)
  • Candide (1759)
  • Filozófiai ábécé (1764)
  • Vadember (1767) - E kisregény a „nemes vadember” ideán alapuló téma egy korai darabja.
  • Épître à l'Auteur du Livre des Trois Imposteurs (1770)

Színdarabok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mahomet (1753-as kiadás)

Voltaire több, mint ötven színdarabot írt (beleszámítva a befejezetleneket is). Ironikus módon, noha tehetsége inkább a komikus témákban volt kiemelkedő, mindössze egy jó vígjátékot írt, a Nanine-t, de több jó tragédiát is, például Zaire, Mérope, amik a francia klasszikusok tíz vagy tizenkettő legjobb színdarabja között találhatók.

  • Ecossaise
  • Eriphile (1732)
  • Mahomet (1741)
  • Mérope
  • Nanine
  • Zaire (1732)

Költészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire a korai időktől tehetséget mutatott a költészethez, első megjelent munkái lírai műfajúak voltak.
A rengeteg rövidebb mű mellett két hosszú költeményt írt:

  • A Henriász, Vergilius stílusában készült, IV. Henrikről szóló eposz kötelező olvasmánnyá is vált Franciaországban.
  • A Pucelle egy gúnyirat vallásról és történelemről.

Próza és regény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek a művek, amelyek Voltaire zsenialitásának legjobb gyümölcsei, először az egyházat és a politikát támadó röpiratként jöttek létre. A munkákban leginkább Voltaire túlzások nélküli egyéni iróniája jelenik meg.

Történelmi munkák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire számos jelentős történelmi tablót írt:

  • XII. Károly, svéd király története
  • XIV. Lajos kora
  • XV. Lajos kora
  • Birodalmi krónika: Charlemagne, 742 – VII. Henrik 1313
  • Birodalmi krónika: Bavariai Lajos 1315 – II. Ferdinánd 1631
  • Az orosz birodalom történelme Nagy Péter uralkodása alatt

Filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire korának egyik kiemelkedő költője és filozófusa volt, noha a sikereivel járó rosszindulat gyakran megkérdőjelezte, hogy valóban elismerik-e és hogy látja majd az utókor. Legnagyobb filozófiai munkássága a furcsa szóösszetételű Filozófiai ábécé (Dictionnaire philosophique), ami a Nagy Enciklopédiába írt cikkeit és más, kisebb elemeket is tartalmazott. A mű erőteljesen megjeleníti Voltaire vallásellenes és egyházellenes gyűlöletét, a cikkek általánosságban véve a 18. század filozófiájának gerincét jelentő komoly társadalomkritikát fogalmazták meg.

Általános kritikai munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Voltaire számára általános kritikái és vegyes írásai nem voltak alávalóbbak más műveinél. Majdnem minden érdemi munkájához, legyen az vers vagy próza, készült valamilyen előzmény vagy bevezető, számtalan vegyes műfajú pamflet és cikk mutatta kiváló újságírói képességeit. Nyelvének és irodalmának történelmében ugyanakkor eléggé járatlan volt, így ezen a területen felettébb hétköznapi hozzáállást tanúsított, ezzel társult a 18. századi Franciaország teológiai, etikai és politikai ügyeivel szembenálló lázadó magatartása.

Levelezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hatalmas mennyiségű levelezése maradt hátra, ami mindig új felfedezésekkel társul és bizonyosan sohasem lehet teljességében és pontosan kiadni, bár néhány eleme régóta ismert. Voltaire személyisége természetesen ebben az írásáradatban jelenik meg a legjobban. Hatalmas energiái és sokoldalúsága, ravasz és türelmetlen hízelgése, könyörtelen gúnyolódása, gátlástalan üzleti érzéke, lelkiismeretlen eltökéltsége, hogy bármilyen módon is, de elmeneküljön ellenségei elől, mindez kiderül az általa írt levelek garmadából.

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Voltaire témában.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Voltaire témájú médiaállományokat.
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Voltaire témában.
Wikiquote-logo.svg
A többnyelvű Wikidézetben további idézetek találhatóak
Voltaire témában.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]