Tized

A tized középkori keresztény meghatározás szerint a jövedelem tizedrészének Isten munkájára való „felajánlását” jelenti, vagyis az egyház munkájának anyagi támogatását. A tized szónak szinonimája még a "dézsma" amely a latin decima, (tized) szóból alakult ki.

A tized meghatározása

A föld hozamának a szentélyt megillető része, a papok és léviták jövedelmeként. E kultikus célú beszolgáltatás azon a gondolaton alapult, hogy a földön minden az lstené, ezért megilleti az első termés (zsengeáldozat) és mindennek a legjava.

A tized az Ótestamentumban

A Biblia Mózes I. könyvének 14 fejezetében tesz említést a tizedről. Itt Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek a Magasságos Isten papjának a Sodoma ellenségeinek legyőzése után. A második említés Jákobbal kapcsolatos, aki a testvére Ézsaú elől menekült. Miután látta az égig érő lajtorját, megfogadta Istnennek, hogyha visszahozza Háránból a szülőföldjére, tizedet fog adni mindenből. Mózes III. könyvének 27. fejezete már bővebb leírást ad a tizedről. A 30. vers szerint:

„	A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak.	”

De nemcsak a növényekből, hanem az állatokból is adtak tizedet, a 32 vers szerint:

„	És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból, a mi a vessző alatt átmegy, a tizedik az Úrnak legyen szentelve.	”

A tizednek alapvetően három formája létezett:

1. A papok és a lévitáknak adott tized. Az Izraeliták felvitték a templomba a tizedet a lévitáknak, és a léviták adtak a tizedből tizedet ami a papok, vagyis Áron leszármazottainak része volt.
2. A második tized, amelyet maguk ettek meg a templomnál. Mivel az Istennek szentelt állatokat a templomban lehetett megenni, ezért ezeket az állatokat csak ott ették meg. Ezt a tizedet, amelyet saját maguk használtak fel esztendőnként vitték fel a templomhoz. Ezt a tizedfajtát azonban nem szabad összetéveszteni a lévitáknak adott tizeddel
3. A harmadik tizedet, amelyet három évenként a szegényeknek adtak.

Addig míg a Mózes könyveiben mindenki felvitte a sátorhoz a tizedet, a Nehémiás könyvében maguk a léviták szedték össze a tizedet és a papok a tized tizedrészét kapták.

Izrael történelme során több alkalommal merült feledésbe a tizedfizetés, de a vallásos reformok idején mindig helyreállították. Megemlíthetjük Ezékiás királyt

Malakiás (3,10) szerint a tizedet Isten tárházába kellett hozni. Isten tehát kéri őket, hogy próbálják meg őt és adjanak tizedet és meg fogják látni, hogy gazdagon árasztja majd áldását. Ez nem azt jelenti, hogy kötelességből kell tizedet adni és az egyház nem erőszakolhatja rá a tizedfizetést, hanem jókedvből kell adni. Az Újszövetség szerint a "jókedvű" adakozást szereti Isten (2Korinthus 8-9)

A vallásos tized mellett még megemíthetjük az állami tizedet. Sámuel volt az aki figyelmeztette a népet, hogy ha királyt fognak választani, akkor az dézsmát vagyis tizedet fog kiróni rájuk.

A tized az Újtestamentumban

Jézus kétszer beszél a tizedről, mindkétszer farizeusokhoz köti, és mindkétszer elítéli a képmutatást. Ezen leírás szerint Jézus azt mondta, hogy a termés megdézsmálását, vagy megtizedelését is kellene tenni, de együtt az irgalmassággal. A tized gépies fizetése, ugyanis éppen az irgalmasság felelősségét homályosítja el az emberekben, mert azt a látszatot kelti, hogy a fizető megtette vallásos kötelességét. Ezért a tized önkéntes felajánlása az Úrnak kell, hogy párosuljon irgalmas cselekedetekkel. A farizeusok azt hitték, hogyha a tizedet lefizették, többé semmi kötelezettségük nincsen a szegényekkel szemben.

A második a vámszedő példázata. Ahol a farizeus tizeddel való dicsekedő magatartását ítéli Krisztus helytelennek, ellentétben a vámszedő alázatos magatartásával.

Jézus tizeddel való kapcsolata akkor is megnyilvánult, amikor a farizeusok megkérdezték őt a királyi adóval kapcsolatosan. Jézus azt válaszolta, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré és ami az Istené azt Istennek Krisztus kereszthalála utáni időszakban az adakozás hatalmas méreteit látjuk. A keresztények mindene közös volt, és voltak, akik az evangélium hirdetéséért egész földjüket eladták. Azonban ismert Ananiás és Szafira esete, akik - mivel az Istennek szentelt föld árából elvettek - mindketten meghaltak. Az újtestamentum megkívánja a hűséget mindenben. és Pál azt is előírta, hogy akik az evangéliumot prédikálják, azok abból éljenek, amit a testvérek adnak; jóllehet, ő gyakran nem fogadott el pénzt, hanem dolgozott. Konkrét bizonyíték azonban nincs a tizedfizetésre, valószínűleg azért, mert sokkal többet adtak, csak következtethetünk Jézus szavaiból erre.

A tized a történelem során

A tizedet - bár többször megpróbálták - egészen 777 előttig nem sikerült elfogadtatni az egyházban. Volt azonban néhány író, aki kifogásolta a korabeli hívők hűtlenségét a tizedet illetően. Így Ciprianusz, Jeromos, Ambrus, valamint Aranyszájú Szent János felhívta a keresztények figyelmét, hogy a tized adása keresztényi kötelesség. Egészen a hatodik századig a tizedet önkéntesen hozták. A hatodik századtól az egyház kötelezővé tette. A II. Tours-i zsinat még csak ajánlja a tized fizetését, de a II. Macon-i zsinat már kötelezi a tized fizetését. Aquinói Szent Tamás isteni jogot látott a tizedben. Luther nem ellenezte, hanem isteni intézménynek nevezte. A reformáció után az egyháztól a tizedet lassan átvette az állam, mint például Németországban, a 19 században azonban teljesen eltörölték.

A legtöbb, reformációt követő egyházban ma már elmaradt a tizedfizetés. A francia forradalommal egyidőben a katolikus egyházban is megszűnt a tizedfizetés. Neoprotestáns felekezetekben viszont ma is gyakorolt a tizedfizetés (az amerikai terminológiában: tithing), ezen a néven, változatos gyakorlati megoldásokkal. A tizedfizető vallások közül megemlíthetjük a Déli Baptista Szövetséget, a Szabad Metodistákat, a Hetednapot Ünneplő Adventistákat, a Baptista Generál Konferenciát, néhány pünkösdista csoportot, és a mormonokat.

A tized a magyarok történelmében

A tizedet Magyarországon Szent István vezette be, Koppány legyőzetése után. Miután az egyházmegyéket megszervezte, elrendelte a tizedfizetést országa területén és azt, hogy minden tizedik faluban egy kőtemplom legyen építve. A tized főként a megyés püspököket illette meg. Szent István a II törvénykönyvében a következőt mondta: "Akinek az Isten évente tízet adott, tizedet adjon Istennek." Ugyanitt kifejezte, hogyha valaki a püspöknek elkülönített tizedet meglopja, tolvajnak legyen ítélve. A kezdeti szakaszban a tizedet a termésből vették, azonban ez sok nehézséggel járt. Elsősorban gondoskodni kellett arról, hogy megfelelő módon osszák szét a tíz részt, másodsorban néhéz volt a szállítása, harmadsorban gondot jelentett raktározása és pénzzé váltása, mindezt pediga püspök hivatalnokainak kellett végezniük. Nem csoda tehát, hogy amikor a földesurak elvállalták a tized begyüjtésétt, örömmel fogadták. Mivel a tized a királyi kincstárba jutott, királyi tizednek is nevezték. Ezt a tizedet a földesúr haszonbérbe vehette a 15 századtól, 1495-ben törvénybe is iktatták. Csak kivételes esetekben vehették haszonbérbe a jobbágyok.. A földesurak általában egy helyet is kiválasztottak, amit dézsmahelynek neveztek, de használatban volt a dézsmakert, dézsmaszék és dézsmaszürü kifejezés. Sok faluban meg tudják mutatni ma is a dézsmahelyet. Egyes helyeken dézsmaházat, dézsmapincét is építettek. A tizedet a decimátor szedte be, aki felbecsülte a tized értékét és elkülönítette a tizedből a földesurnak járó részt.

A reformáció kezdeti szakaszában nem jelentkezett nagy változás, mivel a földesurak továbbra is beszedték a tizedet. Erdélyben a püspöki tizedet lefoglalta a fejedelem és a földesuraknak engedte át szerény bér fejében. 1848-ban a papi rend lemondott a tized jogáról és örökre megszüntette az egyházi tizedadást, ami 1853-tól vált valóra. Ha pedig valaki - haszonbérlő vagy más - kárt szenvedett, az államkasszából megtérítették.

Irodalom

• Bárth János 1989: Dézsmálási utasítások. In: Égető Melinda - Filep Antal (szerk.): Történeti-néprajzi források a XVIII-XIX. századból. Documentatio Ethnographica 13. Budapest, 35-58.