Gottfried Wilhelm Leibniz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gottfried Wilhelm Leibniz
XVII. század
Felvilágosodás
Gottfried Wilhelm von Leibniz.jpg
Született 1646. július 1.
Lipcse
Elhunyt 1716. november 14. (70 évesen)
Hannover
Iskola/Irányzat Racionalizmus
Érdeklődés metafizika, episztemológia, tudomány, matematika
Rájuk hatott: Christian Wolff, Immanuel Kant, Bertrand Russell, Abraham Robinson, Johann Bernoulli, Jakob Bernoulli
Hatottak rá Platón, Arisztotelész, Ramon Llull, Szókratikus filozófia, René Descartes, Christiaan Huygens
Fontosabb nézetei kalkuluselmélet, monászok

Gottfried Wilhelm Leibniz (Lipcse, 1646. július 1.Hannover, 1716. november 14.) polihisztor volt: jogász, diplomata, történész, matematikus, fizikus és filozófus egyszerre. Nagy Frigyes azt mondta róla: „önmagában egy akadémia”.

Leibniz a 17. század vége és a 18. század eleje között alkotott, egyike volt a német felvilágosodás alapítóinak. Newtontól függetlenül létrehozta a matematikai analízist. Leibniz hozzájárult a formális logika megteremtéséhez, az univerzális, tudományos kalkulus bevezetésével. Descartes-hoz hasonlóan az általános megismerési módszert kereste.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1646. július 1-jén született Lipcsében. Apja ügyvéd volt és egyetemi tanár (erkölcstanprofesszor) a lipcsei egyetemen, és így fiába már korán beleoltotta a tudomány szeretetét. A fiatal Leibniz iskolai tanulmányai mellett magánszorgalomból megtanulta a latin nyelvet, úgy hogy már 12 éves korában egész folyékonyan tudta olvasni a régi latin klasszikusokat. Ekkortájt kezdett el a görög nyelvvel is foglalkozni, majd a logika tanulmányozásába merült és már iskolásfiú korában megszületett agyában az a nagy gondolat, hogy a tudomány számára egy olyan általános nyelvet kellene megállapítani, amely az egész tudós világ előtt érthető legyen. Már ilyen zsenge korában belátta, hogy ez eszme megvalósításának első feltétele az volna, hogy az összes létező fogalmat bizonyos meghatározott, egymástól szigorúan elkülönített osztályokba kell osztani és így a «Globus intelectualis»-on őket elhelyezni. A logika tanulmányozása után főképp skolasztikával foglalkozott. 15 éves korában ment a lipcsei egyetemre, ahol az olasz filozófusokat, majd pedig az újabb kor filozófusait és Descartes-ot és Bacont tanulmányozta.

Miután egyetemi tanulmányait bevégezte, a jogdoktori címért folyamodott, azonban a lipcsei egyetem ezt tőle ifjúságára való tekintetből megtagadta. Erre az altdorfi egyetemhez fordult, ahol 1666. november 5-én tartott és fényesen kiállott disputáció után a jogdoktori címet elnyerte. Tudományossága és ügyessége oly nagy hatással volt, hogy az altdorfi egyetemhez tanári állásra kapott meghívást, amit azonban nem fogadott el.

Ezután Nürnbergbe ment, ahol a Rózsakeresztesek rendjébe állt be, sőt titkárrá is lett e rendben. Nürnbergi tartózkodása alatt főeseménynek tekintendő Boineburggal, a mainzi választófejedelemség miniszterével kötött ismeretsége, mely nemsokára barátsággá fejlődött. E barátság nagy befolyással volt életére; ez adott ugyanis neki alkalmat a nagyvilág viszonyaiba való betekintésre és arra, hogy a politikai pályán is működjék. Boineburg ajánlásával mutatkozott be Mainzban, ahol az akkor uralkodó nagyherceg Johann Phillipp von Schönborn bíboros mindjárt szolgálatába fogadta (1670). 1672-ben diplomáciai küldetés keretében ment Párizsba és itt hazájának nagy szolgálatokat tett. Párizsi tartózkodása által lett Leibniz francia író és ezzel a világirodalom tagja. Ezen tartózkodása még azért fontos volt reá nézve, mert itt sok tudóssal, többek között Huygens-szel ismerkedett meg, aki neki matematikai tanulmányaiban nagy segítője volt. Az e korban tett fölfedezései közül legnevezetesebb a számológépe, mely a Pascal-félét fölülmúlja, mert vele nemcsak összeadni és kivonni, hanem szorozni és osztani is lehet. E fölfedezésének köszönhette Leibniz, hogy 1673-ban a londoni akadémia tagjai közé választotta. De az erre következő évek legnagyobb felfedezése mégis csak a differenciálszámítás, melyet 1676-ban talált föl. Isaac Newton 11 évvel előbb geometriai úton találta föl a fluxió számítását, és igy Newtoné a feltalálás prioritása; de az is igaz, hogy Leibniz nagyobb eredménnyel is foglalkozott e tárggyal, úgy hogy a jelenleg használt módszer a Leibniz-féle. A két tudós azonban a prioritásért elkeseredett tusát kezdett, mely folyt egész Leibniz haláláig, amikor a kérdést párton kívüli tudósok, mint Euler stb. döntötték el. Leibniz ezen harcban nem úgy viselte magát, amint tőle várnák, sőt, elkeseredésében Newtont egyszer plagiátornak mondta.

1676-ban visszatért a Német-római Birodalomba és János Frigyes braunschweig-lüneburgi és hannoveri herceg mellett volt könyvtáros és tanácsadó. 1691-től kezdve a wolfenbütteli könyvtár is az ő felügyelete alá került. Nemsokára hercegi udvari tanácsos, később igazságügyi tanácsos lett. 1687-től 1690-ig nagy utazásokat tett: beutazta Németországot és Olaszországot. Ez időben történeti munkákat adott ki, amelyek főképpen a Welf-házzal foglalkoznak.

Ernő Ágost választófejedelem herceg halála (1698) után örököse, Georg Ludwig mellett folytatta munkáját, aki később Nagy-Britannia Egyesült Királyságának uralkodója lett, I. György néven. Ezt az állását Leibniz élete végig megtartotta.

Leibniz tervei szerint alapították az első német akadémiát Berlinben 1700-ban, ahol őt július 12-én elnöknek nevezték ki. Nagy Péter orosz cárral ez időtájban találkozott, és vele később szintén szorosabb összeköttetésbe lépett. Leibniz volt az, aki először sürgette egy orosz akadémia fölállítását. Utolsó éveit szomorúság és nagy csalódások keserítették meg; egyrészt, mert ekkor már betegsége majdnem elviselhetetlenné vált, másrészt, mert összes pártfogói lassanként elhalván, a későbbi nemzedék az elkényeztetett tudóssal nem úgy bánt, mint ahhoz korábbtól szokva volt.

1716. november 14-én halt meg Hannoverben.

Kortársai sokra becsülték, és tisztelték a munkásságát. Érdeklődési köre több területet is átfedett, mint a filozófia, politika, teológia, diplomácia, filológia, fizika, matematika.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Matematika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz, Newtontól függetlenül, felfedezte a differenciál- és integrálszámítást. A mai jelölések többnyire Leibniztől származnak. (1686) A ma használatos matematikai jelek közül tőle származik az egyenlő (=), a szorzás (.), a hasonlóság (\sim), az egybevágóság (\cong), a differenciálhányados (dy/dx), az integrál (∫) jele. Ő használta először a „függvény”, a „koordináta”, a „calculus differentialis” (differenciálszámítás), a „calculus integralis” (integrálszámítás) elnevezéseket. A kettes számrendszer pontos leírását is ő adta meg először, Explication de l'Arithmétique Binaire című könyvében.

Fizika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz szerint: értelmetlen abszolút térről és abszolút időről beszélni, mint ahogy azt Newton gondolta. Leibniz szerint a tér nem más, mint két egyidejűleg létező tárgy közötti távolság. Az idő pedig két esemény közti távolság. Hasonló módon, értelmetlenség abszolút időről beszélni, mert az idő fogalma az „események egymást követő rendjét” fejezi ki. Az idő fogalma relációs fogalom: az események közti viszonyokra vonatkozik.

Filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz kézirata

Leibniz korát filozófiai szempontból a racionalisták és az empiristák szembenállása jellemezte, s mindkét irányzat arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy az emberi megismerés az érzékelésből vagy a ratio-ból, a gondolkodásból származik. Leibniz filozófiai feladatának azt tartota, hogy „a forma filozófiáját és az anyag filozófiáját összebékítsük, egyesítve és megtartva azt, ami ebből és abból igaz.” Irénista felfogásából fakadóan, ennek keretében dolgozta ki monász-elméletét:

Metafizika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb szektának nagyrészt igaza van abban, amit állít, s csak abban nincs igaza, amit tagad.
– Leibniz

Leibniz szerint a valóság nemcsak kiterjedés és - Locke nyomán - áthatolhatatlanság, hanem erő és tevékenység is: "nincs test mozgás nélkül, sem szubsztancia erőkifejtés nélkül" - vallja. A szubsztancia "tevékenységre képes létező" (etre capable d'action). Lehet összetett vagy egyszerű, de az összetettek nem lehetnek egyszerűek nélkül, azok aggregátuma (tömörülése). Az egyszerű szubsztanciák a monaszok. A gondolatbeli matematikai és a kiterjedt fizikai pontoktól eltérően a monaszok oszthatatlan, egyszerű, nem anyagi "erőegységek" (forces primitives), metafizikai pontok (points metaphysiques). [1]

A monászok a természet igazi atomjai, a dolgok elemei, örök, állandó létezők, természetes úton nem pusztíthatók el. Továbbá a monászok alaktalanok, mégis állandó belső változásban vannak. A monászokban végbemenő állandó belső változás a percepció. Minden monász az univerzumot a saját nézőpontjából ábrázolja, ezért a monászok különböznek egymástól: nincs a természetben két egyforma monász. S bár ismerik egymás állapotát, nincsenek ennek a tudatában. A monászok testetlen automaták.

Minden monász egy kis univerzum ("nincs ablaka" a másikra); a mindenség élő tükre, tevékeny és szabad, a tökéletességre tör. Mivel a monászok "gondolkodó metafizikai pontok", ezért minden monász elgondolja, vagyis fogalmilag reprezentálja a teljes univerzumot.[2]

A kiterjedt anyag a monasz tevékenységének eredménye. Mindegyik kapcsolatban áll a többivel. Üres tér nincs: a monászok mindent betöltenek. "A természetben soha nincs ugrás" - vallja. A legalacsonyabb rendű és a magasrendű monaszok között az átmeneti fokozatok végtelen sorát találjuk — hasonlóan az infinitezimális számításhoz. Az élőlényekben a központi monasz (lélek) köré csoportosulnak az alacsonyabb rendűek (test). A test és a lélek változásai azért felelnek meg egymásnak, mivel Isten - mint két órát - szinkronizálja azokat. A világegyetem összhangjának távolabbi oka is Isten.[1]

Ismeretelmélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jóllehet, Leibniz elfogadja a tapasztalati ismeret jogát, mégis valamennyi ismeretet velünk születettnek tart. Az ismeretek nem készen, hanem lehetőség szerint vannak a lélekben. A tapasztalat. érzékelés azért nem felesleges, mert ismeretcsíráink csak a tapasztalás útján fejlődhetnek ki.[1] Éppen ezért kiigazításra szorul Locke axiómája: semmi sincs a lélekben, ami ne az érzékekből származnék, kivéve magát a lelket. "A lélek magában foglalja a létet, a szubstanciát, az egyet, az ugyanazt, az okot, az észrevételt, az okoskodást és egy csomó más fogalmat, amelyeket az érzékek nem nyújthatnának." Ha ismereteinket nem is szerezzük a tárgyi világból, azok tárgyi érvénye mégis kétségtelen, mivel a gondolkodás és a lét között a megfelelést az Isten által eleve elrendezett összhang biztosítja.[3]

Leibniz az igazságok két fajtáját különbözteti meg:

  1. tényigazságok (esetlegesek, és ellentétük lehetséges)
  2. észigazságok (szükségszerűek, és ellentétük lehetetlen)

Ha egy igazság szükségszerű, akkor felbonthatjuk addig, amíg eljutunk az alapigazságig. Így vezetik a matematikusok tételeiket vissza definíciókra, axiómákra. A dolgok végső oka Isten kell, hogy legyen. Isten az elégséges alapja minden dolognak. Istennek nincsenek korlátai, ahol tökéletesség van – mondja Leibniz –, ott nincsenek korlátok. Egyedül Istennek van meg az a kiváltsága, hogy léteznie kell.

Cselekedeteink háromnegyed részében empirikusak vagyunk: például mindennap feltételezzük, hogy másnap is felkel a Nap. Csak a csillagász feltételez a Nap felkeltére annak okából. Leibniz szerint a karteziánusok abban tévedtek, hogy nem vették figyelembe a percepciókat, amiknek nem vagyunk tudatában: a lélek nem különül el a testtől, és nem is halhatatlan. A gondolkodás két elven alapul: az ellentmondás elve és az elégséges alap elve. Monadológia

Antropológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz szerint a lélek azon monászok összessége, amelyeknek percepciói határozottabbak, és valamilyen emlékezet társul hozzájuk. A szubsztancia minden jelen állapota valamilyen előző állapotnak a következménye, ezért amikor alszunk, akkor is vannak percepcióink, csak nem vagyunk ennek tudatában. Énünkhöz a reflexió útján jutunk el.

Logika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz meggyőződése volt, hogy a gondolkozásnak is megvannak az alapszámokhoz hasonló alapfogalmai (alphabetum cogitationum humanarum), melyekhez az összetett fogalmak felbontásával juthatunk. A fogalmak matematikai jegyekkel (character) való jelzésével a matematikához hasonló kombinatív műveletekre lennénk képesek, melyek - pontos fogalmi analízis esetén - feltétlen bizonyosságot nyújtó képletekhez vezetnének. Az egyes tudományok sajátos tárgyának megfelelő jelrendszer (characteristica universalis) kiépítésével biztosítható lenne az egyetemes tudomány (scientia universalis), mely a világnyelv problémáját is megoldaná.[3]

Teodicea[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz elsőként veti fel az elégséges alap elvét, mely azt mondja ki, hogy "semmi sem jön létre elégséges ok nélkül." ehhez szükségképpen kapcsolódik a kérdés: akkor "miért van inkább valami, mint semmi"? Az elégséges alap elve a gondolkodás lehetőségi feltételét fogalmazza meg, a semmire vonatkozó kijelentésben pedig a gondolkodás tapasztalata csapódik le: a világ dolgai esetlegesek. A kontingens létezők léte magában foglalja a nemlét lehetőségét, nemcsak a letét. A Világegyetem elégséges oka éppen ezért nem található meg a véges létezők egymásra következésében. Ha az Univerzum elegendő oka csak olyan lehet, amelynek nincs szüksége rajta kívül semmi másra, akkor ez az ok nem található meg a világ összefüggéseiben, hanem csak az azt megokoló, szükségképpeni, léte okát magában hordó szubsztanciában; és ezt a végső okot nevezzük Istennek - mondja Leibniz. ezzel azonban nem Istenről, hanem a világról állít valamit, továbbá beleütközik a tudományos takarékosság elvébe: Isten a szükségszerű szubsztancia más elnevezése.[1]

Isten végtelen sok világot teremthetett volna, de ő ezek közül csak a legjobbat teremtette meg, jósága miatt. E világban pedig teljes harmónia van (praestabilita harmonia), amit Isten előre elrendezett.

Leibniz a hagyományos természetes teológia helyett megalkotja a teodiceát, mely Isten létét kívánja bizonyítani a világ nyomorúságával szemben. A rossz, a disszonancia a harmónia feltétele. Voltaire szerint azonban ez nem optimizmus, hanem megalkuvás a nyomorúsággal. Leibniz igazságának magva a nyomorúságban, a rosszban és a tökéletlenben rejlő hajtóerő a jobb, a tökéletesebb, a teljesebb felé - vallja Nyíri Tamás.[1]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Műveit németül, franciául vagy latinul írta.

  • Dissertatio de Arte Combinatoria, (1666)
  • De Casibus Perplexis, (1667)
  • Hypothesis Physica Nova, (1671)
  • Nova Methodus pro Maximis et Minimis, itemque Tangentibus, (1684)
  • Essais de Théodicée sur la Bonté de Dieu, la Liberté de l´Homme et l'Original du Mal (1710)
  • Lehrsätze über die Monadologie, (1720)
  • Neuen Abhandlungen über den menschlichen Verstand, (megjelent posztumusz 1765-ben)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, Budapest, 2001. 223-231.
  2. Szabadbölcsészet
  3. ^ a b Kecskés Pál: A bölcselet története

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]