Olaszország történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Olaszország vagy Itália történelme a mai Olaszország területén élő népek történelme a kezdetektől máig. Itália a mai Olaszország területének történelmi elnevezése, amely az Appennini-félsziget, Szicília, Szardínia és a közöttük fekvő szigetek, a Pó-síkság és az Olasz-Alpok területét foglalja magában. A magyar szóhasználatban általában csak az 1861 óta megszületett egységes olasz államot nevezzük Olaszországnak, míg az ország korábbi területét az Itália névvel jelöljük.

Itália az őskorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

"Őskori asztronauták"-nak nevezett sziklarajzok, Valcamonica, Lombardia, i. e. 10 000

A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal (Stentinello-kultúra Szicíliában, Matera-kultúra Dél-Itáliában, Lagozza-kultúra északon stb.) A lakosság ebben az időben a Közel-Kelet felől bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, és ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott.

Itália ókori történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még: Az ókori Itália művészete

Őslakosság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bronzkorra (az i. e. 2. évezred közepétől) Itália területén két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-vidéki kultúra (három jellemző településformája: a palaffita cölöpépítmények, a torbierék, azaz tőzegmocsárra épített falvak, és a terramare-cölöpépítmények, amelyek felépítésükben a római castrum elődjének tekinthetők) és a közép-, illetve dél-itáliai barlangkultúra, az appennini-kultúra (olasz néven extraterramarricoli), amelynek népei transzhumáló pásztorkodást űztek.

Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés emlék maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok és az eugenusok, valamint az őslakosság a nagy szigeteken, Szardínián (ős-szárdok), Korzikán és Szicíliában (protosiculi).

Italikus népek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közép- és Dél-Itália a római hódítás előtt

██ Kelták

██ Etruszkok

██ Umberek és szabinok

██ Latinok és faliscusok

██ Szamniszok

██ Japigok

██ Különböző dél-itáliai törzsek

██ Görögök

██ Karthágóiak

Az i. e. 2. évezred végétől új népek érkeztek. Az új bevándorlókat egységesen italikus népeknek nevezik. E népek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelveken beszélt (italikus nyelvek, illír nyelvek), kivéve a nem indoeurópai nyelvű etruszkokat. (Az etruszkokat sokan nem is sorolják az italikus népek közé, hanem külön tárgyalják.)

A vaskor kezdetén (i. e. 2. évezred – 1. évezred fordulója) az európai urnamezős kultúrának helyi változataként alakult ki a Proto-Villanova kultúra. Létrehozói már nagy valószínűséggel indoeurópai nyelvet beszéltek.

A vaskori Villanova-kultúra hordozói az ezredfordulón bevándorolt italikus nyelvű törzsek voltak. Nyelvi szempontból két nagy csoportjuk a latinfaliszkuszi, illetve az oscus–umber csoport volt. Az előbbibe tartozott a latin és a faliszkuszi, az utóbbiak közé pedig az umber, szamnisz, szabin, volscus, hernicus, aequus, marsus és lucanus nép. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.), a faliszkuszok a Tiberistől északra (Falerii, Pescennia) telepedtek le. Az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el.

Itália északkeleti részén az ugyancsak indoeurópai venétek telepedtek le (Este-kultúra). Nyelvüket, a venétet nyelvet a kutatók többnyire szintén az italikus nyelvek közé sorolják.

Északnyugat-Itáliában a Golasecca-kultúra volt jelentős. Ez a Como folyótól a Póig terjedt, és a 9-5. században virágzott.

Az italikus nyelvű népekkel közel egy időben települtek meg az Appennini-félsziget déli részén a Balkán-félszigetről tengeri úton érkező illír törzsek. Az illíreknek a helyi őslakossággal való összeolvadásából keletkeztek Apulia (a mai Puglia tartomány) területén a daunus, peucetius és messzáp népek – összefoglaló nevükön a japigok (Iapygi) –, valamint a mai Basilicata és Calabria tartományok vidékén az enotrus népcsoport. (A római forrásokban ezek a népek később Apuli, Sallentini és Calabri néven szerepeltek.)

A kora vaskori Itália tehát nem volt egységes. Több kisebb nép egymás mellett élő kultúrája jellemző. Az egyes régészeti anyagok együtteseit a régészek nem mindig tudják egy-egy néphez hozzárendelni, emellett a kultúrák egymás utáni sorrendje is bizonytalan.

Etruszkok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt az etruszkok (türrhénoi, Turuša, önelnevezésük Rasenna) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre.

Az etruszk települések az i. e. 1011. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az ión szövetség mintájára létrehozott tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.

Görögök és karthágóiak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. Az itáliai görög gyarmatosítókat italiótáknak nevezik. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, például Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.

Kelták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Római Birodalom kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyság kora (i. e. 753 – 510 )[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • i. e. 753 : Róma alapítása, a legenda szerint: Romulus ( Róma első királya ) és Remus, valóság: 600-ig földművelő, pásztorkodó közösségek lakták, része volt annak a területnek, melynek urai először a szabin, majd az etruszk királyok voltak
  • i. e. 510: az utolsó etruszk király (Tarquinus Superbus) elűzése, Róma köztársasággá alakul

A köztársaság kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • i.e. 4–3.sz.: Róma Itália vezető hatalmává válik
  • i.e. 264–241: I. pun háború
  • i.e. 214–201: (i.e. 218) Hannibál átkel az Alpokon, 2. pun háború
  • i.e. 197: Róma tartományokat alapít Hispániában
  • i.e. 196: Macedónia vereséget szenved, Róma kiterjeszti hatalmát Görögországra
  • i.e. 192-189: szeleukida háborúk, a győzelem után Róma elnyeri a mai Törökország területeit
  • i.e. 146: Karthágó lerombolása, római provinciák Afrikában, Korinthosz lerombolása
  • i.e. 129: létrejön Asia provincia a mai Törökország nyugati részén
  • i.e. 90-88: háború Róma és itáliai szövetségesei között
  • i.e. 63: Pompeius szétzúzza a Szeleukida Birodalmat, Szíria provincia lesz

A császárság kialakulása és fénykora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • i.e. 60: Pompeius, Caesar és Crassus közösen kormányozzák a birodalmat
  • i.e. 58- 54: Caesar meghódítja Galliát és hadjáratot indít Britannia ellen
  • i.e. 49–46: polgárháború Pompeius, Julius Caesar és mások között, Pompeiust meggyilkolják (48)
  • i.e. 44: Caesart meggyilkolják, újabb polgárháborúk kitörése
  • i.e. 43: Marcus Antonius, Octavianus és Lepidus közösen kormányozzák a birodalmat
  • i.e. 42: polgárháború, megölik Caesar gyilkosait, Brutust és Cassiust
  • i.e. 31: háború Marcus Antonius és Octavianus között

- Octavianus győzelme (actiumi csata) - Antonius és Cleopatra öngyilkossága Egyiptomban, Róma bekebelezi Egyiptomot (30)

  • i.e. 27 – i.sz. 14: Augustus néven Octavianus néven Róma első császára
  • i.e. 16–06 a mai Svájc, Ausztria, Magyarország területének meghódítása
  • 41–54: Claudius császár uralkodása, Britannia déli területeinek meghódítása (43)
  • 54–68: Nero császár uralkodása, tűzvész Rómában: „lanton játszott, míg Róma lángokban állt”
  • 69–79: Vespasianus császár uralkodása, 79: a Vezúv kitörése, Pompei elpusztul, Titus császár uralkodása
  • 81–96: Domitianus császár uralkodása
  • 98–117: Traianus császár uralkodása, a Duna vonaláig tolták ki a határokat, Dacia területének meghódítása (101–106), párthus háború: kísérlet Mezopotámia meghódítására (114–117)
  • 117–138: Hadrianus császár uralkodása, a római kultúra és civilizáció elterjesztése, Hadrianus feladja Mezopotámiát, a császár első körútja a provinciákban, britanniai csaták (122), Hadrianus falának felépítése, a császár második körútja a provinciákban
  • 138–161: Antoninus Pius császár uralkodása, a béke és jólét korszaka
  • 161–180: Marcus Aurelius császár uralkodása („a filozófus császár”), párthus háború (161–166), járvány söpör végig a birodalomban, római követek és kereskedők jutnak el Kínába, markomann háborúk, a germánok rövid időre betörnek Itáliába
  • 180–182: Commodus császár uralma
  • 193–197: polgárháborúk, tartományi helytartók vetélkednek a trónért
  • 193–211: Septimus Severus császár új dinasztiát alapít és hódításokba kezd

– párthus háború (208–211) Septimus S. halála Yorkban

  • 212: a birodalom minden lakója római polgárjogot kap
  • 227: a párthus birodalmat megdöntik a perzsa Szászánidák

A birodalom hanyatlása és bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 230-tól: perzsa háborúk, barbár támadások a Rajna és a Duna felől
  • 258: a nyugati tartományok leválása, a Gall Birodalom megalakulása
  • 271: a jordániai Palmyra fellázad és megszerzi a birodalom keleti részét
  • 272–274: Aurelianus visszahódítja a Keletet, Galliát és Britanniát
  • 284–305: Diocletianus császár uralkodása, a birodalom kettéosztása: a kelet részt megtartja, a nyugatit Maximianusra bízza
  • 303–313: keresztényüldözések
  • 306: polgárháborúk
  • 313: szabad vallásgyakorlat, a keresztényüldözések megszűnése (mediolanumi ediktum)
  • 312–337: Nagy Konstantinus császár uralma, a birodalmat újraegyesíti, niceai zsinat ( 325 ), biztosítja a szabad vallásgyakorlatot, a birodalom székhelyét Bizáncba helyezi át.
  • 361–363: Julianus császár uralkodása ( az utolsó pogány császár )
  • 395: Theodosius császár halálával a birodalom végleg kettéválik
  • 406: a barbárok végleg lerohanják Galliát
  • 410: a vizigótok elfoglalják Rómát és kirabolják
  • 410 k.: a római birodalom vége Britanniában
  • 410–450: a nyugati provinciák germán kézre jutnak
  • 451: a hunok visszaverése
  • 475–476: Romulus Augustulus, az utolsó nyugati császár uralkodása
  • 527: Justinianus, keletrómai császár

A középkori Itália[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 568-774 : Itália legnagyobb részén a longobárdok uralkodnak
  • 774: Nagy Károly vezetésével létrejön a frank birodalom, visszaállítják a császárságot
  • 8-11. század: Dél-Itáliában "tengeri köztársaságok" alakulnak: Amalfi, Gaeta, Nápoly, kiűzik az arabokat

Az itáliai városállamok kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Itáliában nagy hatalomra tesz szert: Genova, Pisa, Velence

  • 1059: Dél-Itáliában a pápa elismeri a normann uralmat
  • 1194-1268: VI. Hohenstaufen Henrikre szállnak a normann területek, a dinasztia uralma
  • 13-14. század:
    • Közép-Itália legnagyobb részén az egyház uralkodik
    • Észak-Itália: Velence tengeri köztársasága hatalma csúcsán, Milánóban a Visconti-ház uralkodása

A reneszánsz kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1442: V.Alfonz ( Aragónia királya ) a két Szicília királya lesz (1713-ig Nápoly és Szicília spanyol kézen)
  • 1469: Firenze, a Medici-család hatalma csúcsán ( Lorenzo il Magnifico )
Olaszország 1494-ben

Korai újkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. század végén Itália ugyanabban a politikai helyzetben volt, mint a 16. században. Az egyetlen változás, hogy a Spanyol Királyság helyett a Habsburg Birodalom lett a domináns idegen hatalom, és hogy a Savoyaiak, Savoya és Piemont hercegei kerültek a Szárd Királyság trónjára, amely Szardínián kívül most már a mai Piemont tartomány északnyugati részét is magába foglalta (Szárd–Piemonti Királyság).

1796-ban Napoléon Bonaparte tábornok seregei elfoglalták Itáliát. Bár a megszállt területeken általuk létrehozott államok a Francia Köztársaság „testvérköztársaságainak”, azaz csatlós államainak számítottak, az itáliai hazafias mozgalmak mégis itt kezdődtek el.

19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itália részei az egyesítés előtt

1802-ben Napoléon Bonaparte tábornok, első konzul létrehozta az Itáliai Köztársaságot, majd 1805-ben, császárrá koronázása után azt Itáliai Királysággá alakította.

Az 1814-es Bécsi Kongresszus részben helyreállította az 1795-ös, Napóleon előtti állapotot. Itália ismét a Habsburg Birodalom és a spanyol Bourbon-ház érdekkörébe került. Megalakult az Osztrák Császársághoz tartozó Lombard–Velencei Királyság. A közép-itáliai kis fejedelemségek (Toszkánai Nagyhercegség, Pármai Hercegség, Modena és Reggio hercegségei szintén osztrák befolyás alá kerültek. Helyreállt a Pápai Állam. A Nápolyi Királyság és a Szicíliai Királyság egyesítésével létrejött a Két Szicília Királysága, ahol a Bourbonok spanyol ága uralkodott. Csak egyetlen állam, a Szárd-Piemonti Királyság (röviden „Piemont”) őrizte meg függetlenségét.

Itália egyesítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országegyesítés mikéntjével kapcsolatban két út vetődött fel. Az egyik hívei a köztársaságot akarták kikiáltani és elűzni a feudális dinasztiákat. Ezt a mozgalmat Giuseppe Mazzini és Garibaldi fémjelezte. A másik út szerint külső segítséggel és a törvényesen hatalmon lévő Savoyaiak vezetésével kell újraegyesíteni az országot. E mozgalom fő szószólója Camillo Cavour volt, a Szárd-Piemonti Királyság miniszterelnöke.

A krími háborúba a Szárd-Piemonti Királyság angol-francia oldalon csapatokat küldött és győzött. A párizsi béketárgyalásokon Cavournak sikerült elérnie a nagyhatalmaknál az olasz egység támogatását. A tárgyalások lezárásaként 1858-ban megszületett a plombiersi egyezmény, amelyben III. Napóleon francia császár vállalta, hogy Savoya és Nizza fejében segítséget nyújt az Osztrák Császárság ellen. 1859-ben kitört a szárd–francia–osztrák háború. A francia–szárd szövetség jelentős győzelmeket aratott, a súlyos emberveszteség láttán azonban Villafrancánal a francia császár váratlanul fegyverszünetet kötött I. Ferenc Józseffel. Ausztria lemondott Lombardiáról, de Velence osztrák kézen maradt. Ezután a közép-itáliai fejedelemségeket szárd–piemonti csapatok szállták meg, ezek sorra csatlakoztak a Szárd–Piemonti Királysághoz.

Garibaldi 1860. május 11-én 1000 katonával partra szállt a szicíliai Marsalában. 10 évvel később összegyűltek itt újra megemlékezni a hőstettről a résztvevő katonák, de akkor már tízezer ember jelent meg. A volturnói csatában összeomlott a nápolyi Bourbon-ház uralma. Garibaldi a hatalmat Viktor Emánuel szárd-piemonti királynak adta át. 1861. március 18-án kikiáltották az egységes Olasz Királyságot. Az így létrejött egységes Olaszországnak azonban Róma és Velence ekkor még nem volt része.

Az Olasz Királyság 1866-ban a Porosz Királyság oldalára állt a porosz–osztrák háborúban. Az itáliai fronton az olasz haderők mindenütt vereséget szenvedtek az osztrákoktól, de Csehországban, Königgrätznél a poroszok súlyos vereséget mértek az osztrák haderőre. Az ezt követő bécsi békében az Olasz Királyság megkapta Velencét. Garibaldi 1867-ben (már másodszor) Róma ellen indult, de a pápai seregek a francia helyőrség segítségével visszaverték. 1870-ben kitört a porosz–francia háború. III. Napóleon kivonta csapatait a Pápai Államból, így szeptember 20-án az olasz csapatok bevonultak Rómába. A pápa a Vatikánba húzódott vissza.

Olaszország a 20. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fasiszta uralom Olaszországban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz gyarmatok és megszállt területek 1940-ben
  • 1922 – Mussolini megteremti a fasiszta államot.
  • 1929 – lateráni szerződés, Mussolini létrehozza az egyházi államot.
  • 1935-36 – Olaszország elfoglalja Abesszíniát, létrejön a Berlin-Róma tengely
  • 1940 – belépés a második világháborúba.
  • 1941-43 – Abesszínia, Szomália, Líbia, Tunézia elvesztése
  • 1943 – szövetségesek partraszállása Szicíliában és Dél-Olaszországban, Mussolini megbuktatása. A volt diktátort a németek kiszabadítják a feltétel nélkül kapituláló új kormány őrizetéből, és megalapíttatják vele az ellenőrzésük alatt álló területeken az ún. Salòi Köztársaságot.
  • 1945 – a német csapatok kiűzése az országból, Mussolini halála

A II. világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • John Reich: Az ősi Itália, Bp, Helikon Kiadó, 1987.