Lengyelország történelme

Lengyelország címere

Lengyelország történelme alatt tárgyaljuk egyrészt a mai Lengyelország területén élő népesség történelmét, a kezdetektől máig, másrészt a lengyel állam történelmét, megalakulásától máig (beleértve a felosztásokat is 1772–1918 között). A lengyel állam több mint 1000 éves. A 16. században, a Jagelló-dinasztia uralkodása idején, Lengyelország Európa egyik leggazdagabb és legerősebb országa volt. 1791. május 3-án a lengyel-litván unió elfogadta Lengyelország májusi alkotmányát, amely Európa első és a világ második írott alkotmánya volt. Röviddel később Lengyelországot felosztották szomszédai (Oroszország, Ausztria és Poroszország). Lengyelország 123 év után, 1918-ban nyerte vissza államiságát azelső világháború lezárultával. A második világháború után a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozott. 1989-ben az ország második világháború utáni történetének első, részlegesen szabad választásai zárták le a Szolidaritás (lengyelülSolidarność) mozgalom szabadság iránti törekvéseit. Lengyelország 1999-től a NATO, 2004-től az Európai Uniótagja.

Lengyelország őskora

Lengyelország területén a hominida fajok közül a Homo erectus (Trzebnica környékén kb. 500 ezer évvel ezelőtt) élt, a neandervölgyi ember tárgyi emlékeit (például Racibórzban vagy Krakkóban), ugyanitt az értelmes ember egyedeinek leteteit is megtalálták.

A lengyel nép kialakulása

Kr. e. 1. évezredben szétváltak az indoeurópai törzsek, és kialakult a szlávok őshazája, amely - egyes nézetek szerint - Lengyelország területére tehető. Kr. e. 500-ból fennmaradt Biskupin közeli leletek fejlett földművelésre és szabályos településhálózatra mutatnak, ahol a lakosság száma ezer fő környékére tehető. A római korban erre vezetett a borostyánút, ami fontos gazdasági szerepett játszott, összeköttetést teremtve Észak-Európa és a Földközi-tenger között.

A 4-6. században szétváltak a szláv törzsek is. Itt formálódtak a nyugati szlávság csoportjai: lechiták (a lengyelek ősei), Elba menti szlávok, pomeránok stb. Az Odera és Visztula közötti törzsekről elsőként 870 körül a Bajor geográfus tudósított. A művében megadott adatok alapján a legjelentősebbeknek a Glopeaniak tűnnek, akik - régészeti források alapján - Kujávia, ill. a Nagy-Lengyelországi vajdaság északkeleti részére tehetők. A várhelyek megjelenése a térségben már a 7. századra, a törzsi szerveződés időszakára tehető. A formálódó arisztokrácia kedvező lehetőségeket biztosított a kereskedelem fejlődésének. Fizetőeszközként szőttest, vagy prémárut használhattak. A 9. és 10. századra kiemelkedtek a wiślanok és a polánok.

Piast-dinasztia

Államalapítás

I. Mieszko (960-992) egyesítette a törzsek többségét, ezzel megalapította a Piast-dinasztiát. Birodalma határai keleten az oroszok földjéig , délen és nyugaton pedig cseh és német határig nyúlt. Azonban megkezdődött a német császárok beavatkozása, és ezáltal az evangélium hirdetése. 966-ban felvette a kereszténységet, pogány feleségeit elűzte és azután keresztény szertartás szerint egybekelt Dombrovka hercegnével, a cseh fejedelem leányával, megalapította az első püspökséget Poznańban. 992-ben a Szentszék védelme alá került. Ennek ellenére a német királyok továbbra is ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Lengyelországra. 963-ban I. Ottó német-római császár hű embere, Gero határőrgróf rákényszerítette Mieszkot, hogy országát a császártól hűbérül vegye. Halála után fia, "Vitéz" Boleszláv került a hatalomra. Őt tekinthetjük Lengyelország valódi megalapítójának. Több, sikeres hadjáratott folytatott a német császárok és az oroszok ellen. Felszabadította országát a németek uralom alól. II. Henrik német-római császárt többször is legyőzte, és ezzel megszerezte Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danzigot, és a Balti-tenger mellékét. Délen Magyarország északnyugati felére is rá tette kezét, amelyet azonban I. István magyar király gyorsan visszafoglalt. Keleten egészen az orosz Kijevig terjedt hatalma. A pápától (II. Szilvesztertől) pedig királyi koronát és címert kért (amelyet a legenda szerint végül a magyarok kaptak). Megalapította a Gnieznoi érsekséget, és több kisebb püspökséget. Az állam központja Gniezno volt (csak a XII. században vette át ezt a szerepet Krakkó). A kereszténység jótékony hatására gyorsan fejlődött az ország mind politikai és gazdasági, mind kultúra szempontjából. Ekkor még sokféle nyelvű és fajú törzsek éltek itt, akik tanyákon laktak. Ám a törvények hatására tömörülni kezdtek, falvak, mezővárosok (posada) jöttek létre, ahol a mezőgazdaságon kívűl már az iparral is foglalkoztak. Nagyobb települések körül erődítmények jöttek létre, amlyekben várnagyok és őrgrófok (palatinusok) parancsoltak. Kialakult a feudális társadalom, így a nemeseknek fegyverrel kellett szolgálniuk az urukat. Mindezek nagy fellendülést hoztak, gyorsan fejlődött az ipar és a kereskedelem, így nemcsak a bizánci császársággal, hanem a német és skandináv államokkal is, különösen a Hanza-városokkal lépett kereskedelmi összeköttetésbe. Nemsokára a lengyel tengermelléki városok maguk is beléptek a Hanza-szövetségbe.

Korai kereszténység évei

I. Boleszláv 1025-ös halálát követően fia, II. Mieszko került a trónra, aki azonban nem lépett apja nyomdokaiba. Elhanyagolta a kormányzást, igazságszolgáltatást, gyakran szeszélyes volt. 1034-ben elhunyt, így I. Megújító Kázmér lett az uralkodó, de kezdetben akadályoztatva volt a kormányzásban. Helyette anyja uralkodott. Ő viszont nem szerette a lengyeleket, így a főbb hivatalok német honfitársai kezébe adta. De a nép megunta az idegen zsarnokságot, fegyvert fogott, és elűzték királynőjüket. Így már ténylegesen is Kázmér került hatalomra. Erős kézzel állította helyre a közrendet, megszilárdította ismét a kereszténységet, több új püspökséget, apátságot is létrehozott. Utódja II. Boleszláv lett. Aktív külpolitikát folytatott, beavatkozott a környező országok (Cseh- és Oroszország) trónviszályaiba. Több háborút is vívott, főképp sikerekkel. 1076-ban VII. Gergely pápa is elismerte lengyel királyként (ebben az is közrejátszott, hogy segített neki a német-római császár elleni küzdelmében). Azonban akadtak ellenségei is, mint például a krakkói püspök, Szent Szaniszló, aki a legenda szerint bírálta. Erre ő annyira megharagudott, hogy saját kezével leszúrta. Ezután a pápa kiátkozta, Magyarországra menekült.

A két világháború között

Az első világháború lezárultával 123 év után ismét létrejött a független Lengyelország. Az új államot a következő területek alkották: a volt Orosz-Lengyelország, Galícia, a volt Porosz-Lengyelország nagyobbik fele (kijárattal a Balti-tengerhez), Felső-Szilézia egy része (népszavazás eredményeként), fehérorosz és ukrán területek, valamint a mai Litvánia egy része. Az új állam 1918–1921 között egyidejűleg hat háborút viselt, melyek során európai középhatalommá vált. Az így kialakult ország etnikailag vegyes volt, a lakosság közel egyharmadát nemzetiségek adták.

A társadalom rétegzett volt. Az arisztokrácia megőrizte hagyományos különállását és gazdasági, politikai befolyását, de a központi kormányzatban engedményekre kényszerült. A nagy- és középpolgárság vékony réteget képzett, soraik közt sokan voltak a zsidók. A bankügy és az ipar területén erős állami szektor épült ki, az ennek igazgatásában résztvevők pedig meghatározó gazdasági hatalomra tettek szert. A nemesi eredetű középosztály főként a tisztikarban és az államapparátusban volt jelen. A városi kispolgárság együttes száma a korszak végére megközelítette az egy milliót. A városi proletár elemek a lakosság egytizedét tették ki. A parasztság az összlakoság kétharmadát képezte.

Források

• Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006. ISBN 963-389-873-0