Lengyelország történelme
Lengyelország történelme alatt tárgyaljuk egyrészt a mai Lengyelország területén élő népesség történelmét, a kezdetektől máig, másrészt a lengyel állam történelmét, megalakulásától máig (beleértve a felosztásokat is 1772–1918 között). A lengyel állam több mint 1000 éves. A 16. században, a Jagelló-dinasztia uralkodása idején, Lengyelország Európa egyik leggazdagabb és legerősebb országa volt. 1791. május 3-án a lengyel-litván unió elfogadta Lengyelország májusi alkotmányát, amely Európa első és a világ második írott alkotmánya volt. Röviddel később Lengyelországot felosztották szomszédai (Oroszország, Ausztria és Poroszország). Lengyelország 123 év után, 1918-ban nyerte vissza államiságát az első világháború lezárultával. A második világháború után a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozott. 1989-ben az ország második világháború utáni történetének első, részlegesen szabad választásai zárták le a Szolidaritás (lengyelül Solidarność) mozgalom szabadság iránti törekvéseit. Lengyelország 1999-től a NATO, 2004-től az Európai Unió tagja.
Tartalomjegyzék |
Lengyelország őskora [szerkesztés]
Lengyelország területén a hominida fajok közül a Homo erectus (Trzebnica környékén kb. 500 ezer évvel ezelőtt) élt, a neandervölgyi ember tárgyi emlékeit (például Racibórzban vagy Krakkóban), ugyanitt a Homo sapiens egyedeinek leleteit is megtalálták.
A lengyel nép kialakulása [szerkesztés]
Kr. e. 1. évezredben szétváltak az indoeurópai törzsek, és kialakult a szlávok őshazája, amely - egyes nézetek szerint - Lengyelország területére tehető. Kr. e. 500-ból fennmaradt Biskupin közeli leletek fejlett földművelésre és szabályos településhálózatra mutatnak, ahol a lakosság száma ezer fő környékére tehető. A római korban erre vezetett a borostyánút, ami fontos gazdasági szerepett játszott, összeköttetést teremtve Észak-Európa és a Földközi-tenger között.
A 4-6. században szétváltak a szláv törzsek is. Itt formálódtak a nyugati szlávság csoportjai: lechiták (a lengyelek ősei), Elba menti szlávok, pomeránok stb. Az Odera és Visztula közötti törzsekről elsőként 870 körül a Bajor geográfus tudósított.[1] A művében megadott adatok alapján a legjelentősebbeknek a Glopeaniak tűnnek, akik - régészeti források alapján - Kujávia, ill. a Nagy-Lengyelországi vajdaság északkeleti részére tehetők. A várhelyek megjelenése a térségben már a 7. századra, a törzsi szerveződés időszakára tehető. A formálódó arisztokrácia kedvező lehetőségeket biztosított a kereskedelem fejlődésének. Fizetőeszközként szőttest, vagy prémárut használhattak. A 9. és 10. századra kiemelkedtek a viszlyánok és a polánok.
Piast-dinasztia [szerkesztés]
Államalapítás [szerkesztés]
I. Mieszko (960-992) egyesítette a törzsek többségét, ezzel megalapította a Piast-dinasztiát. Birodalma határai keleten az oroszok földjéig, délen és nyugaton pedig cseh és német határig nyúlt. Azonban megkezdődött a német császárok beavatkozása, és ezáltal az evangélium hirdetése. 966-ban felvette a kereszténységet, pogány feleségeit elűzte és azután keresztény szertartás szerint egybekelt Dombrovka hercegnével, a cseh fejedelem leányával, megalapította az első püspökséget Poznańban. 992-ben a Szentszék védelme alá került. Ennek ellenére a német királyok továbbra is ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Lengyelországra. 963-ban I. Ottó német-római császár hű embere, Gero határőrgróf rákényszerítette Mieszkot, hogy országát a császártól hűbérül vegye. Halála után fia, "Vitéz" Boleszláv került a hatalomra. Őt tekinthetjük Lengyelország valódi megalapítójának. Több, sikeres hadjáratott folytatott a német császárok és az oroszok ellen. Felszabadította országát a németek uralma alól. II. Henrik német-római császárt többször is legyőzte, és ezzel megszerezte Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danckát és a Balti-tenger mellékét. Délen Magyarország északnyugati felére is rá tette kezét, amelyet azonban I. István magyar király gyorsan visszafoglalt. Keleten egészen Kijevig terjedt hatalma. A pápától (II. Szilvesztertől) pedig királyi koronát és címert kért (amelyet a legenda szerint végül a magyarok kaptak). Megalapította a Gnieznoi érsekséget, és több kisebb püspökséget. Az állam központja Gniezno volt (csak a XII. században vette át ezt a szerepet Krakkó). A kereszténység jótékony hatására gyorsan fejlődött az ország mind politikai és gazdasági, mind kultúra szempontjából. Ekkor még sokféle nyelvű és fajú törzsek éltek itt, akik tanyákon laktak. Ám a törvények hatására tömörülni kezdtek, falvak, mezővárosok (posada) jöttek létre, ahol a mezőgazdaságon kívül már az iparral is foglalkoztak. Nagyobb települések körül erődítmények jöttek létre, amlyekben várnagyok és őrgrófok (palatinusok) parancsoltak. Kialakult a feudális társadalom, így a nemeseknek fegyverrel kellett szolgálniuk az urukat. Mindezek nagy fellendülést hoztak, gyorsan fejlődött az ipar és a kereskedelem, így nemcsak a bizánci császársággal, hanem a német és skandináv államokkal is, különösen a Hanza-városokkal lépett kereskedelmi összeköttetésbe. Ez után nem sokkal a lengyel tengermelléki városok maguk is beléptek a Hanza-szövetségbe.
Korai kereszténység évei [szerkesztés]
I. Boleszláv 1025-ös halálát követően fia, II. Mieszko került a trónra, aki azonban nem lépett apja nyomdokaiba. Elhanyagolta a kormányzást, igazságszolgáltatást, gyakran szeszélyes volt. 1034-ben elhunyt, így I. Megújító Kázmér lett az uralkodó, de kezdetben akadályoztatva volt a kormányzásban. Helyette anyja uralkodott. Ő viszont nem szerette a lengyeleket, így a főbb hivatalok német honfitársai kezébe adta. De a nép megunta az idegen zsarnokságot, fegyvert fogott, és elűzték királynőjüket. Így már ténylegesen is Kázmér került hatalomra. Erős kézzel állította helyre a közrendet, megszilárdította ismét a kereszténységet, több új püspökséget, apátságot is létrehozott. Utódja II. Boleszláv lett. Aktív külpolitikát folytatott, beavatkozott a környező országok (Cseh- és Oroszország) trónviszályaiba. Több háborút is vívott, főképp sikerekkel. 1076-ban VII. Gergely pápa is elismerte lengyel királyként (ebben az is közrejátszott, hogy segített neki a német-római császár elleni küzdelmében). Azonban akadtak ellenségei is, mint például a krakkói püspök, Szent Szaniszló, aki a legenda szerint bírálta. Erre ő annyira megharagudott, hogy saját kezével leszúrta. Ezután a pápa kiközösítette, Magyarországra menekült. Elűzetése után nem fiai, hanem öccse I. Ulászló került hatalomra. Hiába vette el IV. Henrik lányát, tekintélyt nem tudott kiharcolni. Ebben az is közrejátszhatott, hogy eléggé tehetetlen, határozatlan volt, hiányzott a kormányzáshoz szükséges tehetsége. Helyette Sieciech palatinus irányított, akit azonban 1096-ban száműzetett. Majd fiai kényszerítették az ország feldarabolására. 1102-es halálával megkezdődött Zbigniew és III. Ferdeszájú Boleszláv közötti harc. Kezdetben Zbigniew került hatalomra, de 1107-ben testvére legyőzte. 1109-ben csatlakozott V. Henrikhez, azonban a Hundsfeldi csatában Boleszláv végleg leverte, ezzel megszilárdította hatalmát. Később ugyan ismét visszahívta bátyát, de hamarosan árulással vádolta, és megvakíttatta. Ezért a pápa kiátkozta, és csak nagy nehézségek árán kapta vissza régebbi jogait. Sikerként könyvelhette el Pomeránia elfoglalását, illetve a pomerániak megkeresztelkedését. Halics megszerzésére is törekedett, háborúba keveredett a Magyar Királysággal. Majd 1138-as végrendelétében szétosztotta fiai között a királyságot. A legidősebb Piast lett a senior, övé volt Kis-Lengyelország és Pomeránia. Halálát követően megkezdődött a részfejedelemségek kora.
Lengyel-Litván Unió [szerkesztés]
A Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség a krevai unióval lépett szövetségre 1385-ben. 1569-ig ez perszonálunió volt, majd a lublini unió határozata szerint átalakult valódi unióvá. Az unió Lengyelország harmadik felosztásáig, 1795-ig állt fenn.
Az unió fő oka a német lovagrend részéről fenyegető veszély volt, valamint az a tény, hogy Nagy Lajosnak, aki lengyel király is volt, nem volt fiú utóda. Lajos a lengyel trónt lányára, Hedvigre akarta hagyni, de a lengyel tradíció szerint nőt nem lehetett megkoronázni. 1374. szeptember 17-én kiadta a kassai privilégiumot, mely a leányági örökösödés elismerése fejében szélesítette a lengyel nemesség előjogait. Hedviget 1384-ben koronázták meg, a lengyel nemesség azonban hamar kikényszerítette Hedvig és a litván nagyfejedelem házasságát, majd az első Jagelló-házi király, II. Ulászló lengyel királlyá koronázását.
Lublini unió [szerkesztés]
A lublini uniót a lublini országgyűlésen (szejmen) mondták ki. A két állam nem teljes unióját (a hadsereget és a kincstárat nem vonták össze) 1569. június 28-án hozták létre és július 1-jén írták alá. A létrejött állam neve: Két nemzet köztársasága (Rzeczpospolita Obojga Narodów), közös uralkodóval, szejmmel, valutával és külpolitikával.
1672 augusztusában a podóliai Kamienec-Podolskit (ma Kamjanec-Pogyilszkij, Ukrajna) a IV. Mehmed szultán által vezetett nagy oszmán-tatár-román-kozák haderő bevette. A lengyel főnemesek a vár védelmét alig kétheti védekezés után feladták, ezzel az oszmán-törökök előtt megnyílt az út Ukrajna belseje felé.
Lengyelország felosztásától az első világháborúig [szerkesztés]
A nemesség megerősödése és a belső harcok meggyengítették az országot. Ennek hatására Oroszország, Poroszország és az osztrák Habsburg birodalom 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben is felosztotta egymás között. A harmadik felosztás után Lengyelország megszűnt létezni.
1807-1815 között Napóleon létrehozta a Varsói hercegséget, amely szövetségese lett. A nagyherceg I. Frigyes Ágost szász király lett, az utolsó előtti király unokája. Napoleon veresége után a hercegség helyén autonóm királyság (Królestwo Kongresowe) jött létre, melynek uralkodója az orosz cár lett. Ezáltal az ország perszonálúnióba került Oroszországgal. I. Sándor és I. Miklós orosz cár egyben lengyel királyok is voltak. Az 1830-as felkelés után a lengyel szejm megfosztotta a Romanov-dinasztiát a tróntól, ennek hatására az országot az oroszok tartományi rangra süllyesztették. 1866-ban az autonómia teljesen megszűnt.
A bécsi kongresszustól a Krakkói felkelésig (1815-1846 között) Krakkó és környéke független neutrális terület volt, majd az osztrákokhoz került. Az osztrák területek Galícia és Lodoméria királyság néven léteztek, 1861-től autonóm kormánnyal, míg a porosz területek 1815-1848 között Poseni Nagyhercegség (Wielkie Księstwo Poznańskie) néven működtek.
1917-1918 között a három tagú régensi tanács igazgatta a lengyel királyság központi hatalmak által megszállt részét.
A két világháború között [szerkesztés]
Az első világháború lezárultával 123 év után ismét létrejött a független Lengyelország. Az új államot a következő területek alkották: a volt Orosz-Lengyelország, Galícia, a volt Porosz-Lengyelország nagyobbik fele (kijárattal a Balti-tengerhez), Felső-Szilézia egy része (népszavazás eredményeként), fehérorosz és ukrán területek, valamint a mai Litvánia egy része. Az új állam 1918–1921 között egyidejűleg hat háborút viselt,[2] melyek során európai középhatalommá vált. Az így kialakult ország etnikailag vegyes volt, a lakosság közel egyharmadát nemzetiségek adták.
A társadalom rétegzett volt. Az arisztokrácia megőrizte hagyományos különállását és gazdasági, politikai befolyását, de a központi kormányzatban engedményekre kényszerült. A nagy- és középpolgárság vékony réteget képzett, soraik közt sokan voltak a zsidók. A bankügy és az ipar területén erős állami szektor épült ki, az ennek igazgatásában résztvevők pedig meghatározó gazdasági hatalomra tettek szert. A nemesi eredetű középosztály főként a tisztikarban és az államapparátusban volt jelen. A városi kispolgárság együttes száma a korszak végére megközelítette az egy milliót. A városi proletár elemek a lakosság egytizedét tették ki. A parasztság az összlakoság kétharmadát képezte.
Irodalom [szerkesztés]
- Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006. ISBN 963-389-873-0
- Mitrovits Miklós 2009: Szembenézés a múlttal – Lengyelország története (1956–1989). Múltunk 2009/4, 122-153.
- Mitrovits Miklós 2011: Egy barátság nehéz évtizede: A lengyel–magyar viszony szakítópróbái (1956–1968). Múltunk 2011/3, 136-163.
- ↑ Descriptio civitatum et regionum ad septentrionalem plagam Danubii
- ↑ Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006. 730. ISBN 963-389-873-0
