Homo erectus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Homo erectus
Evolúciós időszak: 1,8–0,02 Ma
Homo erectus koponya
Homo erectus koponya
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Euarchontoglires
Rend: Főemlősök (Primates)
Alrend: Orrtükör nélküliek (Haplorrhini)
Alrendág: Majomalkatúak (Simiiformes)
Öregcsalád: Emberszerűek (Hominoidea)
Család: Emberfélék (Hominidae)
Nemzetség: Hominini
Nem: Homo
Faj: H. erectus
Tudományos név
Homo erectus
(Dubois, 1892)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Homo erectus témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Homo erectus témájú kategóriát.

A Homo erectus (magyarul: „felegyenesedett ember”; néha azonosítva a Homo ergaster, azaz "munkás ember" fajjal) az emberi nem (Homo) egyik faja. Köznapi nevén az előemberek közé tartozik. Mintegy 1,8 millió (mások szerint 1,2 millió) évvel ezelőtt jelent meg és kb. 200 ezer évvel ezelőtt tűnt le. Afrikában alakult ki, de eljutott Ázsia és Európa területeire is.

Felfedezésük, elnevezésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első leleteit Jáva szigetén (Dubois, 1891), Németországban (Schoetensack, 1908) és Kínában, Peking mellett (Black, 1927) találták meg, tehát jóval később, mint a neandervölgyi embert (Belgium, 1829). Kezdetben az előember egyes leleteit külön néven tartották nyilván: a jávai leleteknek a Pithecanthropus erectus nevet adták (köznapi nevükön: jávai előember); a németországi leletek a Homo heidelbergensis nevet kapták (köznapi nevükön heidelbergi ember); a pekingi leleteket pedig Sinanthropus pekinensis néven nevezték el (köznapi nevükön pekingi előember). Az ázsiai leletek hasonlósága alapján Weidenreich 1940-ben azt javasolta, hogy Homo erectus néven közös fajba sorolják őket, amit a tudományos világ – hosszas viták után – 1962-ben meg is tett.

Besorolásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

"Ecce Homo":(Homo erectus (seu sapiens) palaeohungaricus, Sámuel)

A kutatók szerint a Homo erectus az emberi nem (Homo) első képviselőitől, a 3,5-1,8 millió évvel ezelőtt élt Homo rudolfensis-től és Homo habilis-tól származott. Kialakulásának pontos ideje azért vitatott, mivel egyesek szerint a közelmúltban talált Homo ergaster („turkanai fiú”, Richard Leakey, 1984) külön fajba tarkozik, míg mások szerint a Homo erectus egy korai formája.

A Homo erectus késői afrikai változata vagy leszármazottja volt a Homo rodesiensis, amelyből a mai ember (Homo sapiens) valószínűleg kialakult mintegy 150-200 000 évvel ezelőtt: legalábbis a maradványok jellegzetességeinek folytonos átmenete ezt sugallja. Az Európában és a Közel-Keleten élt neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis) feltehetően a Homo erectus európai változatából, illetve utódjából, a heidelbergi emberből fejlődött ki, ugyancsak 150-200 000 évvel ezelőtt.

Többen (például Richard Leakey és Milford Wolpoff) a Homo erectust nem tartják érvényes taxonnak (külön fajnak), mivel az szerintük nem különíthető el faj szintjén a Homo sapienstől és Homo neanderthalensistől.

Legújabb feltevések szerint a H. erectus nem a H. habilis leszármazottja, hanem a H. rudolfensis fajé, a H. ergaster átmeneti formán keresztül.

Alfajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Testfelépítésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Homo erectus rekonstrukció a Vesztfáliai Múzeumban

Ha a Homo ergastert korai Homo erectusnak tekintjük, akkor a turkanai fiúnak nevezett lelet alapján a korai, kifejlett Homo ergasterek agya körülbelül 900 cm³-es lehetett, testtömegük 68 kg, testmagasságuk pedig 185 cm, vagyis a mai embernél is magasabbak voltak. A késői, mintegy 500 000 éve élt Homo erectusok agytérfogata már kb. 1100 cm³ volt. (A mai emberé 1300–1400 cm³.)

Főbb fizikai jellegzetességeikre a csontleletekből következtethetünk:

  • csapott homlok;
  • vastag koponyacsontok;
  • a szem felett összefüggő, kiálló szemöldökeresz;
  • hosszú, alacsony agykoponya;
  • egyenesebb arckoponya;
  • atletikus test, izmos termet.

A turkanai fiú (ez a legjobban megtartott csontváz ebből az időből) maradványai alapján úgy tartják, hogy a Homo ergaster születés előtti és utáni fejlődési mintázata már a mai emberéhez állhatott közel: vagyis az újszülött kb. 9 hónap terhesség után viszonylag kis aggyal született, de az első években gyors növekedésnek indult – vagyis a Homo ergaster gyermekei is viszonylag hosszú ideig gondos törődést igényeltek.

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Homo erectusok valószínűleg néhány mai vadászó-gyűjtögető embercsoportokhoz hasonlóan félig vándorló, félig letelepedett életet élhettek: vagyis hosszabb-rövidebb időt tölthettek el egy-egy telephelyen. Erre az utal, hogy ekkoriban jelentek meg az emberbolhák. Az élősködők ui. nem a gazdaállaton, hanem annak fekhelyén rakják le petéiket, ahol azok két hét alatt kikelnek. Az emberszabású majmoknak nincsenek bolháik, mivel szinte naponta máshol készítenek maguknak fekhelyet.

A Homo erectus-ok kb. 100 fős csoportokban élhettek. Elődeinél kisebb, de a modern embernél nagyobb nemi dimorfizmusukból arra lehet következtetni, hogy csoportszerkezetükben erősödhettek a korábban kialakult tendenciák, vagyis a laza csoportban szorosabbá, kölcsönösebbé vált a hím-nőstény kapcsolat (mindinkább együtt gondoskodtak a kölykökről is) és erősödhetett a hímek együttműködése.

Eszközeik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Élelmüket főleg gyűjtögetéssel és kisebb állatok vadászatával szerezték, és bár idővel a húsevés jelentősége nőtt, a nagyvadakat még nem tudták rendszeresen elejteni. Speciális pattintott kőeszközeik mintegy 1,4 millió éve jelentek meg. Ezt az eszközkészítő technikát acheuli iparnak (acheuli kultúra) nevezik az észak-franciaországi Saint-Acheul melletti lelőhely után. Ezen eszközökről már látszik, hogy készítőinek volt előzetes elképzelésük arról, hogy mit akarnak készíteni.

Az acheuli ipar jellegzetes terméke a csepp alakú marokkő, amelynek előállítása néhány kísérletező antropológus számára több hónapos gyakorlat után sikerült. A leletekből az is kitűnt, hogy a készítők 60-70%-a jobbkezes lehetett (az emberszabású majmoknál ez az arány kb. 50%, a mai embernél pedig kb. 90%). Sok kutató furcsállja azonban, hogy a Homo erectusok eszközei több százezer év alatt sem változtak, és az egymástól távoli területeken talált kőeszközök is teljesen hasonlóak – annak ellenére, hogy gazdáik változatos környezetben éltek. Valószínűleg voltak csont- és faeszközeik is, ezek azonban nem maradtak ránk.

Nem készítettek összetett, több részből álló eszközöket, nem használtak ékszereket és nincsenek arra utaló jelek sem, hogy halottaikat eltemették volna, bár egyesek szerint az emberi öntudat valamely szintjével rendelkezhettek. Ők azt vallják, hogy a kultúra fokozatosan fejlődött, tehát nem akkor jött létre, amikor annak minden feltétele előzetesen megjelent.

Általánosan elfogadott, hogy a Homo erectus kezdte el használni a tüzet; ennek első, vitatott időpontját 1,4 millió évvel ezelőttre datálják. Biztosabb időpont a 700 000 év; a tűz használata a felső-őskőkorszakban vált általánossá. A tűz szerepe óriási volt:

  • meleget adott, ezáltal lehetővé vált a hidegebb területek benépesítése;
  • védelmet nyújtott a ragadozók ellen;
  • segítette a különféle tápanyagok emészthetőségét;
  • fényt adott, le lehetett ülni köré beszélgetni, ami fejlesztette a szociális készségeket.

A Homo erectus volt az első olyan emberfaj, amely Afrikán kívül is megjelent, intelligenciájukról már ez is sokat mond. Maradványaikat megtalálták Európa és Ázsia enyhébb klímájú területein, azonban csak olyan területekre jutottak el (a hűvösebb éghajlatú területeket leszámítva), ahová szárazföldön elmehettek: a vízen még nem tudtak közlekedni. Nem tudjuk pontosan, hogy az egyes földrészeken mikor jelentek meg: sok antropológus szerint egyes populációik kb. 1 000 000 éve hagyhatták el Afrikát, és feltehetően a tengerpartok mentén vándoroltak (ezek a területek az utolsó jégkorszak vége óta mintegy 100 méterrel a tenger szintje alatt vannak).

Beszéd[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Máig számos vita tárgya, hogy vajon a beszéd a Homo erectus-nál alakult-e ki. Egyesek szerint a nyelv az anatómiailag modern embernél jelent meg egy mutáció révén, mintegy 50 000 éve (nagy kiugrás). Mások szerint a beszéd kialakulása szorosan összefügg az agy mintegy kétmillió éve elkezdődött növekedésével és nem egyetlen mutáció következménye; kialakulása inkább hosszú fejlődés eredménye. Azzal érvelnek, hogy ha korábban alakul ki a beszéd, akkor képes rá, hogy hatást gyakoroljon az agy és a hangképző szervek evolúciójára, míg ellenkező esetben nem. Szerintük a Homo erectus (és feltehetően már az őse is) tudott beszélni valamilyen szinten. Utóbbiak igazát a fosszilis koponyák vizsgálatai is alátámasztják.

A Homo erectus kapcsolata más emberfélékkel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Homo sapiens[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Többközpontú elmélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A többközpontú (multiregionális) elmélet szerint az afrikai, közel-keleti és távol-keleti Homo erectus populációkból közel egy időben, helyben fejlődött ki a Homo sapiens, és ezekből a helyi Homo sapiens populációkból fejlődtek ki az egyes mai emberfajták. Az elmélet szerint a neandervölgyi emberek lennének az itt élő Homo sapiens populációk közvetlen elődei.

Populációgenetikusok azonban vitatták ezt az elképzelést, mivel hosszú időn keresztül jelentős génáramlást feltételez az egymástól nagy távolságra levő központok között, hogy az evolúciós változások „eredménye” mindenhol a modern ember legyen. Az utóbbi évek molekuláris biológiai vizsgálatai végleg megcáfolták ezt az elméletet.

Egyközpontú elmélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt a modellt szokták még „Afrikai kiindulás”-nak nevezni, amely szerint a modern Homo sapiens Afrikában, valahol a Szaharától délre eső területeken alakult ki és innen kivándorolva népesítette be a többi földrészt, felváltva az ott élő Homo erectus illetve neandervölgyi populációkat. A régészeti leletanyag, de különösen az utóbbi években Spencer Wells populációgenetikus által vezetett Human Genom Project keretén belül végzett vizsgálatok (mitokondriális DNS és Y kromoszóma vizsgálatok) egyértelműen megerősítették ezt az elméletet: vagyis a modern ember Afrikából kiindulva, a Közel-Kelet felől hódította meg Európát ill. Ázsiát, nem keveredve az ott talált premodern populációkkal.

Homo heidelbergensis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarul: heidelbergi ember, a Homo erectus európai leszármazottja. Mintegy 700-800 000 évvel ezelőtt jelent meg és kb. 250-200 000 évvel ezelőtt alakult át a neandervölgyi emberbe. Sok antropológus nem ismeri el külön fajnak, mivel eltérései még a Homo erectus várható változatosságán belülre esnek.

1983-tól e populációról jelentősen bővültek az ismereteink, mivel az észak-spanyolországi Atapuerca mellett egy barlangban 2-300 000 éves, 32-50 egyedtől származó csontleletre bukkantak. Ez az első ismert lelőhely, ahol a temetkezés feltehető, ezenkívül a 4-től 32 éves koruk között eltemetett emberek több ezer darab csontja az egyedfejlődéstől a halálokokig sokféle vizsgálatot lehetővé tett.

Az atapuercai ember erősen különbözik a kortárs afrikai emberektől, ezért hosszú, izolált fejlődést feltételeznek, bár erős szelekciós nyomás esetén ezek a változások gyorsan is végbemehetnek.

Homo floresiensis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A homo floresiensis (magyarul: flores-szigeti ember, köznapi nevükön: „hobbit”) első maradványait 2003-ban találták az indonéziai Flores szigetén. Jellegzetességük, hogy körülbelül 1 méter magasságúra nőtt hominidák voltak és a pleisztocén végén, mindössze 13 000 évvel ezelőtt haltak ki. Besorolásuk -a leletek újdonsága miatt- még heves viták tárgyát képezi, de valószínűleg a Homo floresiensis a Kelet-Ázsiába eljutott Homo erectus egy populációjának a szigeti lét miatt törpenövésűvé vált alakja. A modern ember minden bizonnyal még találkozott velük.

Késői Australopithecus-fajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Homo erectus-szal egyidőben más emberfélék is éltek Afrikában. A korai Homo erectus huzamosabb ideig együtt élhetett legalább két Australopithecus-fajjal, ezek a még számos majomszerű vonást viselő, de már két lábon járó Australopithecus robustus és Australopithecus boiesi („majomemberek”). Ez a két faj kb. egymillió évvel ezelőtt kihalt. Érdekes kérdés, hogy mi lehetett a kihalásuk oka, illetve összefüggésben lehetett-e a Homo erectus elterjedésével.

Egy elmélet szerint a Paranthropus-fajok a korai Homo erectusok túlzott vadászatának eshettek áldozatul. Ennek alapja a következő meggondolás: ismert, hogy a főleg növényevő közönséges csimpánzok kisebb-nagyobb rendszerességgel vadásznak náluk kisebb majmokra. Ez jól mutatja, hogy a húsevés nemhogy elhanyagolható lenne számukra, de erőfeszítésekre is képesek érte. A csimpánzok kevéssé specializált állatok, így eredményesen csak olyan, viszonylag kis energiabefektetéssel és viszonylag veszélytelenül elejthető fajokra vadászhatnak, amelyeknek nem alakult ki hatékony védekező mechanizmusuk főemlősök támadásai ellen. Ilyen például a kolobuszmajom.

Ha most arra gondolunk, hogy a húsevés az idők során egyre jelentősebbé vált a (korai) emberfélék táplálkozásában, és ezzel párhuzamosan a vadászat technikája is fejlődött, úgy könnyen lehet, hogy a fejlettebb és erőteljesebb korai Homo-fajok a kiirthatták a késői Australopithecus-fajokat. A korai emberfélék vadásztechnikája ui. még messze nem volt olyan fejlett és hatékony, mint a késő őskőkorszakban, amikor az ember már a gyapjas mamutokat is képes volt elejteni. A korai Homo-fajok feltehetően nem tudtak sem a szavannák fürge lábú állataira, sem a lomhább, de nagy testű állatokra vadászni – és még kevésbé a nagyragadozókra: maradtak tehát a viszonylag gyenge Paranthropus-fajok. Az ezek kihalásával megüresedett ökológiai fülkét a páviánok foglalták el.

Más elmélet szerint a Paranthropus-fajok túlságosan specializált növényevőkké váltak, és nem tudtak alkalmazkodni a növényvilág további változásához. Egy harmadik elképzelés alapja, hogy a Paranthropus-fajok kihalása egybeesett a szavannán élő páviánok elterjedésével. Elképzelhető, hogy a kompetíció (a fajok versengése) a páviánok győzelmével zárult.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gyenis Gyula: Humánbiológia, a hominidák evolúciója; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001.
  • Richard Leakey: Az emberiség eredete; Kulturtrade, 1997.
  • Csányi Vilmos: Az emberi természet; Vince, 2000.
  • szerk.: Paul Bahn: A régészet világatlasza, 2, Budapest: Kossuth Kiadó (2007). ISBN 978-9630956314  Anne Thackeray: Az első emberek

A homo erectushoz kapcsolódó nemzetközi szakirodalom:

  • Bräuer, G., and E. Mbua: - 1992. - Homo erectus features used in cladistics and their variability in Asian and African hominids. - In Journal of Human Evolution, vol. 22, no. 2, pp. 79–108.
  • Brown, F., J. Harris, R. Leakey, and A. Walker: - 1985. - "Early Homo erectus skeleton from west Lake Turkana, Kenya." - In Nature, vol. 316, pp. 788–792.
  • Clark, J.D., J. de Heinzelin, K.D. Schick, W.K. Hart, T.D. White, G.Woldegabriel, R.C.Walter, G. Suwa, B. Asfaw, E. Vrba, and Y.H. Selassie: - 1994. - African Homo erectus: Old radiometric ages and young Olduwan assemblages in the Middle Awash Valley, Ethiopia - In Science, vol. 264, pp. 1907–1909.
  • Clarke, R.J., and F.C. Howell: - 1972. - "Affinities of the Swartkrans 847 hominid cranium." - In American Journal of Physical Anthropology, vol. 37, no. 3, pp. 319–335.
  • Clarke, R.J., F.C. Howell, and C.K. Brain: - 1970. - "More evidence of an advanced hominid at Swartkrans." - In Nature, vol. 225, pp. 1219–1222.
  • Dubois, E.: - 1894. - Pithecanthropus erectus, eine menschenaehnliche Übergangsform aus Java. - (Landesdruckerei, Batavia).
  • Dubois, E.: - 1926. - "On the principle characters of the cranium and the brain, the mandible and the teeth of Pithecanthropus erectus." - In Proceedings of the Academy of Science Amst., vol. 27, pp. 265–278.
  • Franciscus, R.G., and E. Trinkaus: - 1988. - "Nasal morphology and the emergence of Homo erectus." - In American Journal of Physical Anthropology, vol. 75, no. 4, pp. 517–527.
  • Grine, F.E., W.L. Jungers, and J. Schulz: - 1996. - "Phenetic affinities among early Homo crania from East and South Africa." - In Journal of Human Evolution, vol. 30, no. 3, pp. 189–225.
  • Holloway, R.L.: - 1982. - "Homo erectus brain endocasts: Volumetric and morphological observations with some comments on cerebral asymmetries." - In L'Homo erectus et la Place de l'Homme de Tautavel parmi les Hominidés Fosiles., ed. by H. de Lumley, pp. 355–369
  • 1er Congrès International de Paléontologie Humaine, Nice, Prètirage. Vol. 1. Nice: Louis-Jean.
  • Johanson, D., and B. Edgar: - 1996. - From Lucy to Language. - New York: Simon and Schuster Editions.
  • Jones, S., R. Martin, and D. Pilbeam, eds.: - 1992. - The Cambridge Encyclopedia of Human Evolution. - Cambridge: Cambridge University Press.
  • Kramer, A.: - 1993. - "Human taxonomic diversity in the Pleistocene: Does Homo erectus represent multiple hominid species?" - In American Journal of Physical Anthropology, vol. 91, no. 2, pp. 161–171.
  • Leakey, R.E.F.: - 1976. - "New hominid fossils from the Koobi Fora formation in Northern Hypothesis." - In Nature, vol. 261, pp. 572–574.
  • Rukang, W., and L. Shenglong: - 1983. - "Peking Man." - In Scientific American, vol. 248, no. 6, pp. 86–94.
  • Sartono, S.: - 1971. - "Observations on a new skull of Pithecanthropus erectus (Pithecanthropus VIII) from Sangiran, Central Java." - In Proceedings of the Academy of Science, Amst. B, vol. 74, pp/ 185-194.
  • Strait, D.S., F.E. Grine, and M.A. Moniz: - 1997. - "A reappraisal of early hominid phylogeny." - In Journal of Human Evolution, vol. 32, no. 1, pp. 17–82.
  • Stringer, C.: - 1987. - "A numerical cladistic analysis for the genus Homo." - In Journal of Human Evolution, vol. 16, no. 1, pp. 135–146.
  • Swisher, C.C.: - 1994. - "Dating hominid sites in Indonesia." - In Science, vol. 266, pp. 1727.
  • Swisher, C.C., G.H. Curtis, T. Jacob, A.G. Getty, A. Suprijo, and Widiasmoro: - 1994. - "Age of the earliest known hominids in Java, Indonesia." - In Science, vol. 266, pp. 1118–1121.
  • Tobias, P.V., and G.H.R. von Koenigswald: - 1964. - "A comparison between the Olduvai Hominines and those of Java, and some implications for hominid phylogeny." - In Nature, vol. 204, pp. 515–518.
  • Walker, A., and R.E.F. Leakey, eds.: - 1993. - The Nariokotome Homo erectus Skeleton. - Cambridge: Harvard University Press.
  • Walker, A., and P. Shipman: - 1996. - The Wisdom of the Bones: - In Search of Human Origins. New York: Knopf.
  • Weidenreich, F.: - 1943. - "The skull of Sinantropus pekinesis: A comparative study of a primitive skull." - In Palaeontologia Sinica New Series D, Ne. 10 Geological Survey of China, Pehpei, Chungking.
  • Wolpoff, M.: - 1999. - Paleoanthropology. second edition. - Boston: McGraw-Hill.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]