Norvégia történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Løve1733.svg
Vikingshipmini.jpg
Ez a cikk a Skandinávia
országairól szóló sorozat része
Földrajz
A viking kor
Államalakulatok
Történelem
Egyéb

Norvégia történelme i. e. 10 000-ben kezdődött, amikor az utolsó eljegesedés után az első nomád vadász-gyűjtögetők megtelepedtek tengerpartjain. A jégpáncél elolvadása után birtokukba vették a belső, lassan erdősülő területeket is. I. e. 4000-re tehető a mezőgazdaság megjelenése, 2500 körül pedig megérkeztek délről az indoeurópai nyelven beszélő zsinegdíszes kultúra képviselői, a mai norvégok távoli ősei. Az északi népek kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak a Római Birodalommal, a latin írás alapján fejlesztették ki a saját rúnaírásukat. A viking korban a norvégok megtelepedtek a Britannia északi szigetein és Írországban, felfedezték és benépesítették Izlandot és Grönlandot, valamint az európaiak közül elsőként érték el Amerikát. 1397-ben a három északi királyság, Dánia, Svédország és Norvégia a kalmari unióban egyesült. Svédország 1523-ban kivált az unióból, de Norvégia és Dánia egészen 1814-ig perszonálunióban maradt. A napóleoni háborúk után Norvégia a svéd koronához került, egészen 1905-ig, amikor békés úton, népszavazással kivívta függetlenségét. A világháborúkban Norvégia semleges maradt, ennek ellenére a második világháborúban Németország megszállta. A háború után az ország csatlakozott a NATO-hoz és gyors gazdasági fejlődéssel jóléti államot teremtett. Az 1960-as évek végén olajat találtak az Északi-tengeren, norvég felségterületen, amivel az ország a világ egyik legnagyobb olajexportőrévé vált.

Őstörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kőkori rajzok Altában

Norvégia partvidéke mintegy 12 000 évvel időszámításunk előtt kezdett el felszabadulni az utolsó jégkorszak jégpáncélja alól. Az első nomád vadász-halász embercsoportok nem sokkal ezután kezdték el benépesíteni a tengerpartot: a legrégebbi norvégiai emberi telephelyet (Oslótól nyugatra) i. e. 10 400-ra datálták. I. e. 9300-ra elérték a Skandináv-félsziget északi részén levő Magerøya szigetét is. Az északi mezolitikus leletek a Komsa-, míg a dél-norvégiai kőeszközök a Fosna-Hensbacka kultúrához tartoztak. I. e. 7000 körül a Fosna kultúrát a Nøstvet kultúra váltotta fel, amely már alkalmazkodott a melegedő éghajlathoz, az erdőkhöz és a dél felől betelepedő új emlősfajokhoz. A legrégebbi norvégiai emberi maradvány i. e. 6 600-ból származik. I. e. 4000 körül az itteni emberek már palaeszközöket és cserépedényeket használtak, ismerték a sít, a szánt és a bőrből készült csónakot.

A mezőgazdaság i.e. 4000 körül kezdődött az Oslofjord környékén. 2500-ra már széleskörűen elterjedt a zab és árpa termesztése, disznók, marhák, kecskék és birkák tenyésztése. Ebben a korban kezdtek megtelepülni Dél-Norvégia partvidékén a zsinegdíszes kultúra népei, akik feltehetően indoeurópai nyelvet beszéltek és így a mai norvég nyelv előfutárainak tekinthetők.

Bronzkor (i. e. 1800-500)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bronzkor i.e. 1800 környékén jutott el Norvégiába és együtt járt a primitív ekék és az első valóban állandó települések megjelenésével, különösen az Oslofjord, a Trondheimsfjord, Mjøsa és Jæren vidékén. A termésfölösleg lehetővé tette a gazdag törzsfők kiemelkedését, akik megengedhették maguknak a luxuscikknek számító bronztárgyakat. Az emberek ekkor már hosszúházakban laktak és nagy sírdombokat emeltek a halottaknak. I. e. 1000 körül érkeztek északkelet felől az uráli nyelvet beszélő számik.

I. e. 500 környékén lehűlt az éghajlat. A korábbi szil-, hárs-, kőris- és tölgyerdőket nyír, luc- és erdeifenyő váltotta fel. Ekkoriban kerültek be a kelták révén az első vaseszközök.

Vaskor (i. e. 500 - i. sz. 800)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rekonstruált hosszúház

Az új eszközökkel könnyebbé vált a földművelés és újabb erdőterületeket tisztítottak meg a vetés számára. Nőtt a népesség és egy új társadalmi struktúra alakult ki: a megházasodott fiúk a szüleik hosszúházában maradtak és a nagycsaládokból kialakultak a klánok. A klánok közötti konfliktusokat a szabadok gyűlése, a ting rendezte, amely többnyire egy szent helyen gyűlt össze és meghatározta a bűncselekmények büntetését, többnyire ételben lerovandó bírság formájában.

Az i. sz. 1. századtól kezdve a skandinávok között érezhetővé vált a Római Birodalom kulturális hatása. A latin betűk alapján kialakították a rúnaírást. A kereskedelmi kapcsolatok révén prémeket cseréltek luxuscikkekre. Néhányan a római hadseregben is szolgáltak zsoldosként. A köznép soraiból egyre inkább kiemelkedő törzsfők mutatták be az isteneknek szánt áldozatot és fokozódó gazdagságuk révén fegyveres kíséretet, hirdet tartottak.

A népvándorlás korában 400 és 550 között más germán törzsek északra is terjeszkedtek és a helyi földművelők a törzsfőktől várták a védelmet; ekkoriban több kezdetleges erődöt is emeltek. A 6. században járvány söpört végig Norvégián és több száz tanya teljesen elnéptelenedett. A 7. században a földek újra benépesültek és jelentősen megnőtt az Északi-tengeren át folytatott kereskedelem mértéke is. A kereskedelmet kezükben tartó törzsfők hatalma vagyona jelentősen megnőtt és képesek voltak kiterjeszteni hatalmukat a környező klánokra is.

Viking kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vikingek észak-atlanti expedíciói

A viking kor a skandináv népek terjeszkedésének korszaka volt hódítás, betelepülés és kereskedelem révén. A kor nyitányát hagyományosan a lindisfarnei kolostor kifosztásának idejére, 793-ra teszik. A gyors járatú hosszúhajókon érkező északi harcosok meglepetésszerűen lecsaptak a partmenti és a folyók alsó folyásánál elhelyezkedő településekre, kolostorokra és összegyűjtötték az értékeket, valamint rabszolgákat és rabszolganőket hurcoltak haza.

A kevés művelhető területtel rendelkező norvégok hamar kirajzottak és megtelepedtek Shetland, Orkney, Feröer és a Hebridák szigetein. Utóbbiakon saját királyságot alapítottak. A norvég vikingek 800 körül megtelepedtek Írország nyugati partvidékén és egyéb városok mellett megalapították Dublint. Az addig egymással marakodó ír klánok azonban összefogtak és 900-ra kiűzték a norvégokat.

A norvégok 870 körül felfedezték Izlandot és 60 évvel később a sziget már 400 törzsfő között volt felosztva. Vörös Erik vezetésével a 980-as években megtelepedtek Grönlandon is. Erik fia, Leif Eriksson 1000 körül felfedezte Új-Fundlandot és elnevezte Vinlandnak. Itt is megkíséreltek települést létrehozni, de az ellenséges őslakosok miatt feladták a próbálkozást.

A 9. század közepétől kezdődött a legnagyobb törzsfők hatalmi harca, amelynek eredményeképpen Széphajú Haraldnak a döntő hafrsfjordi csata után először sikerült egyesítenie a norvég klánokat. Fia, a 930-ban hatalomra jutott Jó Haakon két törvényhozó gyűlést (tinget) hozott létre, Nyugat-Norvégiában a Gulatinget, Trøndelagban pedig a Frostatinget, ahol a szabadok gyűlése a király vezetésével meghozta az ország törvényeit. Haakon létrehozott egy katonaállítással feltöltött királyi hadsereget is, a ledangot. A trónra áhítozó rokonai azonban megölték és utána a belháborúba süllyedő ország egy időre dán uralom alá került.

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Viking hajósok

A keresztény térítés kezdete és az első templom építése Olav Tryggvason nevéhez köthető, ám ő 1000-ben elesett egy csatában. Olav Haraldsson (vagy Szent Olaf) volt az aki - sokszor erőszakos módszerekkel - végleg megtérítette az országot, templomokat építtetett, lerombolta a pogány szent helyeket és a népgyűlésekkel elfogadtatta az egyházi törvényeket. A pogány törzsfők azonban felkeltek ellene és 1029-ben támogatásukkal Knut dán király elűzte Olafot és elfoglalta a norvég trónt. Halála után III. Harald kivívta az ország függetlenségét és 1066-ban megkísérelte elfoglalni Angliát, de a Stanford Bridge-i csatában elesett; halálát tekintik a viking korszak lezárásának.

1103-ban I. Sigurd kereszteshadjáratot is vezetett a Szentföldre, ám halála után 1130-tól polgárháborúk sora tört ki, elsősorban a tisztázatlan örökösödési törvények miatt. A viszályokba az egyházat is bevonták és ennek hatására jött létre a különálló norvég nidarosi érsekség is 1152-ben. Az örökösök közötti trónharcok egészen 1217-ig tartottak, amikor IV. Haakon végre általánosan elfogadott örökösödési törvényt hozott, bár elszigetelt felkelések még 1240-ben is kitörtek.

1000 és 1300 között a norvég népesség 150 ezerről 400 ezerre nőtt, ami együtt járt az új szántóföldek feltörésével és a meglevők aprózódásával. Míg a viking korszakban a gazdák többsége a saját földjén dolgozott, 1300-ra a földek 70%-a fölött a király, az egyház és a főnemesség rendelkezett. A tulajdonváltás fő oka az volt, hogy az ínséges időkben eladósodott parasztság kénytelen volt az uraknál elzálogosítani a földjét és bérlőkké váltak. A bérlők azonban továbbra is szabadok maradtak, a birtokok tulajdonosai a nagy távolságok és szétszórt szántóföldek miatt kevésbé tudták függésbe kényszeríteni a parasztokat mint európai kortársaik. Egy 13. századi norvég földműves a termés mintegy 20%-át fizette ki adóba a király, az egyház és a földbirtokos részére.

14. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 13. század elhozta Norvégia aranykorát. Az ország békében élt, a kereskedelem Angliával és Németországgal jelentősen bővült, a királyi hatalom pedig szilárd volt. Az 1349-es pestisjárvány egy év alatt elpusztította az ország lakosságának harmadát, az ezt követő járványokkal együtt pedig 1400-ra a népesség a korábbinak a felére csökkent. Sok település teljesen kihalt, a földet nem tudták megművelni, ezért sokan inkább legeltetéses állattartásba fogtak. Az adóbevételek csökkenése meggyengítette a király hatalmát, sok főnemes pedig annyira elszegényedett, hogy saját magának kellett művelnie a földjét. Hozzájuk viszonyítva az egyház jövedelmei kevésbé csökkentek és hatalma megerősödött. A nidarosi érsek ekkor került be a király államtanácsába.

A 14. században a Hanza-szövetség vált a norvég kereskedelem domináns szereplőjévé és Bergen maga is Hanza-várossá lett. 1380-ban IV. Olaf megörökölte a norvég és dán trónt is, ám 1387-ben fiatalon meghalt és a két országot anyja, I. Margit kormányozta. 1397-ben a svéd Albert ellen lázadó főurak felajánlották az országot Margitnak, ha elűzi a népszerűtlen uralkodót, így Svédország is csatlakozott a két másik északi országhoz, létrehozva a kalmari uniót. A perszonálunió nem vált egyértelműen Norvégia javára, a döntéseket Dániában - melynek népessége ekkor nagyobb volt mint Norvégiáé és Svédországé együttvéve - hozták, és Margit a támogatásukért cserébe fontos kereskedelmi jogokat adott a lübecki Hanza-szövetségnek. Bergen sokáig szinte állam volt az államban. A Hanzával szemben álló Vitális Testvérek kalózszövetség három alkalommal is kifosztotta a várost (utoljára 1427-ben).

Az Oldenburg-dinasztia 1448-as színrelépése után Norvégia még inkább háttérbe szorult. 1502-ben Knut Alvsson a svédek példáját követve fellázadt a dán uralom ellen, de árulással elfogták és kivégezték. Gustav Vasa 1520-ban kezdődő lázadásában, mely Svédország függetlenségéhez vezetett, a norvégok nem vettek részt.

Dánia-Norvégia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Svédország 1523-ban kilépett a kalmari unióból, ám a dán-norvég perszonálunió fennmaradt a következő háromszáz évben. I. Frigyes király trónra jutása után óvatosan elkezdte bevezetni a lutheránus vallást, ám a norvégok tiltakozására - ahol a viszonylag szegény országban a katolikus egyház volt az egyetlen nemzeti intézmény és nem is volt annyira korrupt mint másutt - ígéretet tett, hogy azok megtarthatják vallásukat. 1529-ben mégis megszegte ígéretét, mire a trondheimi érsek behívta a száműzetésbe kényszerített II. Keresztély királyt. Keresztélyt a dánok elfogták, és élete hátralevő részét őrizetben töltötte. A Frigyes halála utáni trónviszályban az érsek megpróbálkozott egy katolikus ellenállási mozgalom megszervezésével, de nem talált elég támogatóra. III. Keresztély győzelme után az érseket száműzték, Norvégia pedig 1536-ban királyságból Dánia tartományáva vált. 1537-ben végrehajtották az egyház reformációját, ingó vagyonát Koppenhágába szállították, birtokainak 40%-a pedig a király kezébe került. Az írott dokumentumok hivatalos nyelve a dán lett. Az államigazgatás a helyi főnemességtől átkerült a király hivatalnokainak kezébe. 1572-ben kinevezték a norvég kormányzót, aki az Államtanács helyett vezette az országot. A nemesek további háttérbe szorulását jelentette, amikor az 1620-as évektől kezdve a hadsereg tisztjei professzionális katonák lettek a feudális rendszerben megszokott földbirtokosok helyett.

Norvégia területi veszteségei a 17. században

A 17. század nagy része dán-svéd háborúkkal telt. Az 1611-13-as kalmari háborúban 8000 norvég parasztot soroztak be a dán hadseregbe. A háborút a dánok nyerték és a svédek feladták a Tysfjord és Varangerfjordra vonatkozó területi igényeiket. A harmincéves háborúban új katonaállítási rendszert vezettek be, az országot 6000 ledg-re osztották, és valamennyi egy katonát adott a király seregébe. A harmincéves háborúban Dánia veszített és a svédek jelentős norvég területeket csatoltak el. A szintén elveszített második északi háború további területi veszteségekkel járt. 1661-ben bevezették az abszolút monarchiát, melyben a dán és norvég nemeseknek többé nem volt - azelőtt is jórészt formális - uralkodóválasztási joguk. Ezzel együtt új közigazgatási rendszert vezettek be, Norvégiát kormányzók által vezetett megyékre osztották fel.

A norvég népesség az 1500-as 150 ezerről 1800-ra 900 ezerre nőtt. A vesztes háborúk következményeképpen a király adósságai miatt kénytelen volt eladni birtokait, így a földtulajdonos parasztok aránya 20%-ról 50%-ra nőtt. A kis- és középbirtokosok földjeit kisbérlők vették ki, akik száma 1800-ban 48 ezer körül volt. A norvég adók igen alacsonyak voltak, általában a termés 4-10%-át kellett beszolgáltatniuk. 1736-ban új konfirmációs rendszert vezettek be, amely együtt járt az írni-olvasni tudás általános elterjedésével.

A 16. századtól kezdtek elterjedni a vízhajtotta fűrészmalmok, amik lehetővé tették a hatalmas norvég erdőségek faanyagának kihasználását. Egy 1544-es szerződés alapján a következő 150 évben a hollandok szervezték meg a norvég faanyagkivitelt; Amszterdam norvég gerendákból épült. Ennek a századnak a közepére megtört a Hanza Szövetség hatalma és Bergen újra norvég uralom alá került. Sok norvég tengerész dolgozott ekkoriban más országok hajóin, az angol-holland háborúkban mindkét oldal hajón szolgáltak norvég matrózok. Az ország gazdaságának jelentős részét tette ki a faanyagexport is, amelyből ezen hajókat megépítették. A 17. században főleg az angol flottát látták el; a kivitel olyan mértéket öltött, hogy 1688-ban egy királyi rendelettel a kis fűrészüzemek nagy részét bezárták az erdők kipusztítását megelőzendő. Ennek következtében a 18. sz. közepére egy maréknyi nagykereskedő kezében volt az egész faipar. A 17. században a bányászat is fellendült, Kongsbergben ezüstöt, Rørosban rezet bányásztak. Fontos ága volt a gazdaságnak a halászat, a 18. sz. közepétől fellendült a sózott tőkehal exportja.

Ebben az időben a 14 ezres (a 18. sz. közepén) lakosú Bergen volt az ország legnépesebb városa. Kétszer annyian laktak itt mint Christianiában (később Oslo) és Trondheimben együttvéve. A városi kiváltsággal rendelkező települések száma az 1660-as nyolcról 1800-ra huszonháromra nőtt. 1811-ben megalapították az Oslói egyetemet.

Svéd-norvég unió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eidsvolli alkotmányozó gyűlés (Oscar Arnold Wergeland képe, 1885)

Dánia-Norvégia 1807-ban a franciák oldalán belépett a napóleoni háborúkba. Az ezt követő angol blokád katasztrofális hatással volt a norvég gazdaságra, mert leállította az ország kereskedelmét és az élelmiszerimportot. A svédek a következő évben rátámadtak Norvégiára de a helyiek győzelme után 1809-ben fegyverszünetet kötöttek. A franciaellenes erők győzelme után az 1814-es kieli béke értelmében Norvégia a svéd birtokába került.

A dán trónörökös, Keresztély Frigyes, 1813 óta Norvégia kormányzója, megpróbálkozott egy független Norvégia létrehozásával. Az 1814. április 10-én kezdődött eidsvolli alkotmányzó nemzetgyűlés május 17-én elfogadta az ország liberális alkotmányát és Keresztélyt megválasztotta királynak. A nagyhatalmak azonban nem támogatták a függetlenséget, a svédek pedig egy gyors hadjárattal szereztek érvényt a kieli békének és 1814. november 4-én XIII. Károly svéd királyt egyben norvég uralkodónak nyilvánították.

A svéd uralom ellen protestálók minden évben május 17-én megemlékeztek az alkotmány napjáról, amit a svédek be is tiltottak. Miután 1829-ben katonasággal verték szét a felvonulókat, akkora felháborodás tört ki, hogy a svéd király jobbnak látta lemondatni a kormányzót és engedélyezte az alkotmányra való megemlékezést. 1814-től kezdődően az országban a királynak felelős parlament hozta a törvényeket; a képviselőket a lakosság 5,6%-át kitevő választópolgárok választották meg. 1838-tól a helyi tanácsok összetételét is választással határozták meg.

Az 1840-es években fejlődésnek indult a textilipar, illetve az azt támogató gépipar. Az 1848-as gazdasági válság életre hívta az első szakszervezeteket és a jogegyenlőséget követelő mozgalmat. Az 1840-es és 50-es években a parlament sorra eltörölte a gazdasági kiváltságokat és a belső kereskedelmet könnyítő rendelkezéseket hozott. Christiania lakossága 1855-ben elérte a 40 ezret. Az ország népessége 1865-ben már 1,7 millió volt; a gyors növekedés okai a javuló közegészségügy miatt drámaian visszaeső gyermekhalandóság és a javuló élelmezés (aminek alapját a burgonya és a hering képezte) voltak. A norvégok az 1820-as években kezdtek kivándorolni Észak-Amerikába; 1860-ra ez tömegessé vált. 1930-ig összesen 800 ezer norvég vándorolt ki, többségük az Egyesült Államok középnyugati államaiba.

Zabbetakarítás Jølsterben (1880-as évek)

A kivándorlás munkaerőhiányt okozott, amire a tulajdonosok fokozott gépesítéssel válaszoltak. A 19. század második felében jlentősen kibővült az úthálózat és megindulatk a partmenti gőzhajójáratok. Az első vasút 1854-ben épült Christiania és Eidsvoll között; a következő évben a távíróvonal is kiépült. A faanyagkivitelt segítette a gőzhajtású fűrészmalmok megjelenése az 1860-as években és Norvégia jelentős mennyiségű heringkonzervet, cellulózt és farostot is exportált. Miután eltörölték a brit hajózási törvényt (ami szerint brit kikötőbe csak brit hajó szállíthat), a norvég kereskedelmi hajózás volumene is megugrott. 1880-ra 60 ezer norvég tengerész szolgált a hajókon, amelyek a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját tették ki. 1875-ben Norvégia csatlakozott a skandináv valutaunióhoz és a korábbi tallér (speciedaler) helyett bevezették a koronát; egyúttal a metrikus mértékrendszer is bevezetésre került.

1869-től a parlament évente ülésezett és 1872-től a miniszterek az országgyűlésnek is beszámoltak. 1882 volt az első év, amikor két párt - a liberálisok és a konzervatívok is indult a választáson. 1884-ben a király a többséget szerzett liberális párt vezetőjét, Johan Sverdrupot nevezte ki Norvégia első miniszterelnökévé. A kormány jelentős reformokat vezetett be, kiterjesztette a választójogot a norvég férfiak kb. felére, a nyelvjárások közötti konfliktust feloldva két hivatalos írott formát vezetett be, bevezette az esküdtszéket, a hétéves kötelező oktatást, majd 1889-től első európai országként az általános választójogot (a férfiak számára).

Az 1880-as és 1890-es években megerősödött a munkásmozgalom és számos szakszervezet alakult. Az első munkáspárti képviselőt 1903-ban választották meg. A 19. század végén fokozatosan engedélyezték, hogy a nők is részesülhessenek közép-, majd felsőfokú oktatásban. Az 1890-es években egyre erősödött a függetlenségpárti hangulat, különösen miután Svédország 1897-ben eltörölte a szabadkereskedelmi megállapodást.

Független Norvégia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amundsen expedíciója a Déli-sarkon

1905-ben megalakult a koalíciós Michelsen-kormány és a parlament megszavazta a különálló norvég konzulátusok felállítását. A király visszautasította a törvényt, mire június 7-én a parlament egyhangúlag kimondta az unió felbontását. Az ezt követő népszavazáson mindössze 184-en szavaztak a Svédországgal való unióra. A kormány Károly dán hercegnek ajánlotta fel a norvég trónt, aki aztán VII. Haakon néven uralkodott. A következő tíz évben fontos szociális intézkedéseket hoztak, bevezették a táppénzt, a gyárak munkavédelmi ellenőrzését és a tízórás munkanapot. A nemzeti erőforrások védelme céljából korlátozták a külföldiek bánya-, erdő- és vízeséstulajdonlását (utóbbit a vízerőművek miatt). 1913-ban a világon másodikként a nők választójogot kaptak. A 19. század végén és a 20. század elején a norvégok nagy szerepet játszottak a sarkkutatásban, közismert Fridtjof Nansen, Roald Amundsen és Otto Sverdrup neve. Amundsen volt az első, aki 1911-ben elérte a Déli-sarkot.

Norvégia függetlenné válásakor kinyilvánította semlegességét is. Nem vett részt az első világháborúban, de kereskedelmi szállításaival az antantot segítette. Bár legalább 2000-en odavesztek a német tengeralattjáró-támadások következtében, Norvégia jelentős haszonra tett szert a hadiszállítmányokból. A háború után a norvég gazdaság több válsággal is szembenézett, általánosak voltak a sztrájkok és a hibás monetáris politika miatt defláció sújtotta a gazdaságot. A nagy gazdasági válság idején 10% körüli volt a munkanélküliség. 1915 és 1939 között 80%-kal nőtt az ipari termelés; ennek ellenére a munkahelyek száma változatlan maradt.

1918 és 1935 között Norvégiának kilenc kormánya volt, szinte valamennyi kisebbségben kormányzott és átlagosan 18 havonta váltották egymást.

A második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német katonák egy égő norvég faluban (1940)

A háború kitörésekor az ország kinyilvánította semlegességét. Ennek ellenére mind Németország, mind Nagy-Britannia elindította a megszállási hadműveleteket. A németek 1940. április 9-én megtámadtak Norvégiát. A norvég és brit csapatok ellenállását legyűrték és a németek egészen a háború végéig megszállva tartották az országot. Hitler elsősorban a német flotta és légierő számára kívánt támaszpontokat szerezni az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon vívott háború számára; de később innen támadták a szovjeteknek küldött segélykonvojokat is.

Az emigráns kormány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kormány és a királyi család Londonba menekült. Az emigráns kormány a Szövetségeseket segítette, világszerte fenntartotta követi és konzuli kapcsolatait és az átállt kereskedelmi flottát irányította; ezenfelül megszervezték a norvégiai ellenállást. A háború kitörésekor Norvégia rendelkezett a világ negyedik legnagyobb kereskedelmi hajóparkjával. A németek ennek kb. 20%-át elfogták, de a többit, mintegy 1000 hajót a kormány lefoglalta és a Szövetségeseknek végzett velük teherszállítást. A német támadás hosszú távú hatásaként az ország feladta addigi semleges politikáját és 1949-ben alapító tagja volt a NATO-nak.

A Quisling-rezsim[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az anyaországban eközben a Nemzeti Gyűlés fasiszta párt vezetője, Vidkun Quisling minsizterelnöknek nyilvánította magát. Josef Terboven Reichskomissar azonban félreállította és direkt német kormányzást vezetett be, egészen 1942-ig, amikor brutális megtorlásai miatt a norvég felkeléstől tartó Hitler utasította, hogy állítson fel egy nemzeti kormányt. A kollaboráns vezetés miniszterelnöke Quisling lett. A megszállás alatt mintegy 30 ezer embert börtönöztek be, ugyanakkor 55 ezren csatlakoztak az egyetlen legális párthoz, a Nemzeti Gyűléshez. A Legfelsőbb Bíróság azonban lemondott és a sportvezetők és püspökök sem voltak lojálisak a náci rezsimhez. 1943-től megkezdődött a Londonból koordinált ellenállási mozgalom. Norvégia lojalitását egészen a háború végéig 360 ezer német katona biztosította.

A háború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felszabadulás után 53 ezer embert ítéltek el kollaborációért és 25-öt kivégeztek. Közvetlenül a háború után megindult egy skandinavista egyesülési folyamat, melynek során 1946-ban létrejött Dánia, Svédország és Norvégia közös légitársasága, a SAS (Scandinavian Airlines System) és 1952-ben az Északi Tanács és az Északi Útlevélunió. A háború utáni újjáépítés révén 1950-i Európában Norvégia produkálta a legnagyobb gazdasági növekedést, amihez nagyban hozzájárult a Marshall-terv révén kapott 400 millió dollárnyi amerikai segély. Az állam jelentősen beavatkozott a gazdaságba, jegyrendszerrel visszafogták a lakossági fogyasztást, állami acél- és alumíniumgyártó műveket, állami bankokat és befektetési alapokat hoztak létre. 1952-ben Oslóban rendezték meg a téli olimpiát.

Norvégia támogatta az ENSZ létrehozását és annak első főtitkára is az emigráns kormány külügyminisztere, Trygve Lie lett. 1949-ben alapító tagja volt a NATO-nak, bár soha nem engedélyezte, hogy területén idegen katonák vagy nukleáris fegyverek állomásozzanak; részben azért is hogy elkerülje a közvetlenül szomszédos Szovjetunió provokálását.

Csak 1960-ban oldották fel a gépkocsik vásárlásának korlátozását; ugyanebben az évben az ország csatlakozott az Európai Szabadkereskedelmi Társuláshoz. Szintén 1960-ban indult meg az első televízióadás. Felhagytak a számik elnorvégosításával és 1964-ben megalakult a számik nemzeti tanácsa. Jelentősen fejlődött a nehézipar, a 60-as években Norvégia vált Európa legnagyobb alumínium- és a világ legnagyobb vasötvözetexportőrévé. 1968-ban megalapították Trondheim és Tromsø egyetemeit. 1962-ben megalakult az ország első nemzeti parkja, a Rondane Nemzeti Park és 1972-ben a világon elsőként felállították a környezetvédelmi minisztériumot.

Az olajkorszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Norvég olajfúró tornyok

1966-ban kezdődött az olajkutatás az Északi-tengeren és a Phillips Petroleum 1969-ben rábukkant a világ tíz legnagyobb olajmezője között levő Ekofisk-mezőre. A kitermelést a külföldi magáncégek, a norvég állam tulajdonában levő Statoil és a részben állami tulajdon Norsk Hydro és Saga Petroleum végzi. A kitermelés során balesetek is történtek, 1977-ben hatalmas olajkitörés okozott környezeti károkat az Ekofisken, 1980-ban pedig egy úszó lakósziget felborulása 123 áldozatot követelt. Az északi-tengeri olajból az államnak és a társuló magáncégeknek hatalmas jövedelme származott.

A 70-es években kijelölték az ország fennhatósága alá eső 2 millió km2-es kizárólagos gazdasági zónát, aminek pontos határait illetően Dániával és Izlanddal sokáig vitáztak; csak az 1990-es években állapították meg a pontos határokat, sőt a Barents-tengeren csak 2010-ben. 1973 és 1981 között a Munkáspárt kormányozott, amely megreformálta az oktatási rendszert, megnövelte a farmerek állami támogatáát, lehetővé tette a nők birtoköröklését és 1978-ban teljesen legalizálták az abortuszt. Már a 70-es évek végétől jelentkezett az a máig tartó probléma, hogy az olajjövedelmek miatti magas bérek rontják a norvég ipar többi ágának versenyképességét.

Az olajipar fellendülésével megindult a bevándorlás. Részben nyugat-európai és amerikai szakemberek, másrészt fejlődő országokból (főleg pakisztáni) képzetlen bevándorlók érkeztek nagy számban. Egy 1975-ös törvény jelentősen korlátozta az immigránsok letelepedését. A 70-es években az Alta-folyón építendő vízierőmű tiltakozásokat váltott ki a számik és a környezetvédők körében. Bár az erőmű megépült, az ügy nagyban hozzájárult a számik öntudatának megerősödéséhez és 1989-ben megalakult a Számi Parlament.

1995-ben már Norvégia volt a világ második legnagyobb olajexportőre. Az 1994-es népszavazáson elutasították az Európai Unióba való belépést, de csatlakoztak az Európai Gazdasági Térséghez és a schengeni övezethez. 1994-ben Lillehammerben rendezték meg a téli olimpiai játékokat.

A hidegháború végével a norvég fegyveres erők feladata a szovjetek elleni területvédés helyett a NATO-akciókban való részvételre változott, Norvégia rést vállalt Jugoszlávia bombázásában, az afgán háborúban és a líbiai polgárháborúban.

Az 2013-as választásokon megbukott a nyolc éve hatalmon lévő Munkáspárt és a konzervatívok és a bevándorlásellenes Haladás Párt alakított koalíciót.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Boyesen, Hjalmar Hjorth. The History of Norway (2011)
  • Derry, T.K. A Short History of Norway (George Allen and Unwin, 1968 edition)
  • Sejersted, Francis. The Age of Social Democracy: Norway and Sweden in the Twentieth Century (Princeton University Press; 2014)
  • Stenersen, Ivar, and Oivind Libaek. History of Norway from the Ice Age to the Oil Age (3rd ed. Dinamo Forlag 2007)
  • Malmø, Morten (1997). Norge på vingene! Oslo: Andante Forlag. ISBN 82-91056-13-7.
  • Steine, Tor Olav (1992). Fenomenet Norsk Data. Oslo: Universitetsforlaget. ISBN 82-00-21501-6.
  • Stenersen, Øyvind; Libæk, Ivar (2003). The History of Norway. Lysaker: Forlaget Historie og Kultur. ISBN 82-8071-040-8
  • Thuesen, Nils Petter (2011). Norges historie. Oslo: Forlaget Historie og Kultur. ISBN 978-82-92870-51-6

Ez a szócikk részben vagy egészben a History of Norway című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.