Evangélium

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


Az evangélium görög eredetű szó (ευαγγέλιον, euangelion), jelentése jó hír, örömhír, amellyel általában az Újszövetség első négy könyvét jelölik (illetve az úgynevezett apokrif evangéliumokat). Ezen könyvek szerzőit nevezzük evangélistáknak. Az evangéliumok Jézus tanítását és beszédeit, születését, életét, szolgálatát, keresztre feszítését és feltámadását írják le. A négy kánoni evangéliumot (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát) valószínűleg 65 és 100 között írták.[1][2] Úgy tűnik, hogy eredetileg nem volt címük és így idézték őket a második század első felében (100 – 150); a ma ismert elnevezésük először a 180. év körül jelent meg.[3] A négy szerző közül Máté eredetileg vámszedő volt, majd Jézus tanítványa, és apostol lett. Márk fiatalon Péter apostol kísérője és tolmácsa lett. Lukács, aki orvos volt, később Pál apostol kísérőjévé szegődött a Földközi tenger környékén végzett missziós utakon. János halász volt, majd Mátéhoz hasonlóan Jézus tanítványa, és apostol lett, nyilvános működésének, kereszthalálának és feltámadásának is tanúja volt.

Alig maradtak fenn megbízható adatok a keresztény biblikus irodalom történetének legkorábbi szakaszáról , hiszen a IV. századi Caesareai Eusebius keresztény történetíró és a Római Birodalomhoz tartozó caesareai Maritima püspöke igyekezett először rendszerezni az előzményeket. A hiteles és apokrif iratok elkülönítése körül már a II. századtól viták folytak a keresztény közösségeken belül. A Jézusról és tanítványairól szóló legendákat először élőszóban terjesztették a „küldöttek” (vagyis apostolok), s mielőtt írásos rögzítésükre került volna sor – de még azután is –, más-más közösségekben különféle verziók és értelmezések gyökereztek meg.

Az első írott kánoni evangélium valószínűleg Márk evangéliuma (kb. 65 – 70), amelyet Máté és Lukács feltehetően forrásként használt.[2] Ezen kívül valószínűsíthető az is, hogy Máténak és Lukácsnak volt még egy közös forrása, a feltételezett Q dokumentum.[2] Az első három evangéliumot szinoptikus evangéliumoknak nevezik, mert számos vonatkozásban nagyon hasonlítanak egymáshoz.[2] A negyedik evangélium, János evangéliuma, több szempontból eltérő képet mutat Jézusról és szolgálatáról.[2] A kutatók úgy tartják, hogy az evangéliumok eredeti nyelve – az Újszövetség többi könyvéhez hasonlóan – a koiné görög volt.

A szinoptikus evangéliumok sok népszerű történetet, parabolát és beszédet tartalmaznak, például Jézus születését Bethlehemben, a hegyi beszédet, az utolsó vacsorát és a legfőbb parancsolatot. János viszont teológiai szempontból írja le Jézust, mint az örökkévaló Igét, az emberiség egyedüli Megváltóját. Mind a négy evangélium leírja Jézus fiúi mivoltát, csodatevő erejét, keresztre feszítését és feltámadását. Hagyományos módon a keresztény istentiszteletek részeként részleteket olvasnak fel az evangéliumokból.

Általánosabb értelemben az evangélium a korai keresztény irodalom egyik műfaja.[4] A nem kanonizált evangéliumok a korai keresztény korban terjedtek el. Ezek közül néhány, például Tamás evangéliuma, nem rendelkezik az evangéliumokra jellemző elbeszélő kerettel.[5] A nem kánoni evangéliumok később keletkeztek, mint a kánoniak, de Tamás esetében a kutatók véleménye megoszlik a pontos dátumot illetően.

Az elnevezés eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög ευαγγέλιον kifejezés eredetileg a jó hír hozójának járó anyagi jutalmat jelentette.[6] Jelentésmódosulást követően a szót elkezdték magára az üzenetre használni. A Septuagintában már ebben az értelemben találjuk:

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Királlyá lett a te Istened.«
(…)

Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.

Izajás 52,7; 61,1k)

Az Újszövetségben Jézus saját személyére vonatkoztatja az ószövetségi próféciákat. A názáreti zsinagógában tartott beszédben a fenti második idézet fölolvasása után:

Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött.

S elkezdte beszédét: »Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.«

Lukács 4,20k

Amikor Keresztelő János elküldte hozzá tanítványait, hogy tudakolják meg tőle, ő-e a Messiás, e szavakkal válaszolt: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” (Máté 11,2–6)

Tehát az Újszövetségben az evangélium szó elsődleges jelentése kifejezetten a Jézus által hirdetett üzenet.

Az egyetlen evangélium és az evangéliumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus evangéliuma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Codex aureus karoling evangeliárum a középkori könyvfestészet remeke is egyben

A fentebb idézett Izajás-szöveg szerint az örömhír tartalma a következő: „Királlyá lett a te Istened.” Jézus pedig a következő üzenettel kezdte nyilvános működését: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Márk 1,16) A Keresztelő Jánosnak küldött üzenetből látható, hogy saját messiási mivoltának egyik bizonyítékaként az evangélium hirdetését hozza föl. Tanításának újra és újra visszatérő fordulata pedig az Isten országa, szó szerint: Isten királysága v. „királyi uralma” (βασιλεια).[7]

A Keresztelő Jánosnak küldött üzenet (lásd fentebb) arra is rávilágít, hogy Jézusnál a szóbeli tanítás és az azt kísérő cselekedetek szerves egységet alkottak. Az evangéliumokban számos történetet találunk, amelyben Jézus szavai és tettei (pl. gyógyítás, csodatétel) szétválaszthatatlanul összefonódnak. Az újszövetségben a csoda fogalmára használt görög szavak (a szinoptikusoknál δυναμις, azaz erő; Jánosnál σημειον, azaz jel) szintén arra utalnak, hogy Jézus csodatételei nem öncélúak, hanem isteni küldetését igazoló jelek, erőmegnyilvánulások. Az újszövetségi beszámolók szerint Jézus egész működése – minden szava és tette – egyetlen tényt húz alá: az ő személyében beteljesedett a földön Isten megígért uralma. Ez a tény maga „az evangélium”.

Az egyház egyetlen evangéliuma: Jézus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is.
1Kor 15,1–8

A kereszténységnek – saját önértelmezése szerint – egyetlen evangéliuma van: maga Jézus Krisztus. Ez azonban konkrétan két dolgot jelent. Az egyház

  1. őrzi és továbbadja a Jézus által hirdetett örömhírt,
  2. tanúságot tesz Jézus személyéről.

E tanúságtétel egyik első és legtömörebb megfogalmazása ez volt: Jézus a Krisztus.” Ezen állítás bizonyítékaként a Jézusról szóló kérügma (igehirdetés) kezdettől tartalmazta a később Krisztus-eseménynek nevezett történés-sorozat egyes elemeit, elsősorban a szenvedéstörténetetet és a feltámadást (lásd pl. a mellékelt idézetet). Később ezek kiegészültek Jézus életéből vett további eseményekkel, majd az ún. gyermekségtörténetekkel, és – elsősorban a páli levelekben (pl. Kol 1,15), illetve János evangéliumában (pl. a Logosz-himnusz) – Jézus kilétére vonatkozó teológiai reflexiókkal is.

Így az egyház által őrzött és továbbadott evangélium a következőképpen foglalható össze: Ugyanaz a Jézus, aki az 1. században a földön járva tanított, betegeket gyógyított, csodát tett és vigasztalta a szegényeket, s aki Pilátus helytartósága idején kereszthalált halt, majd feltámadt a halálból; ma is él, és folytatja működését a világ végéig, amíg „újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége”.[8]

Az evangélium továbbadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újszövetségi beszámolók egyöntetű tanúsága szerint Jézus, amikor elküldte tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot, nem írni, hanem beszélni küldte őket. Ennek következtében a ránk maradt első keresztény iratok (közülük a legrégebbi vélhetőleg Pál első levele a thesszalonikaiakhoz, ez az 50-es évek elejéről származik) – vagyis az apostoli levelek – nem Jézus életének eseményeivel foglalkoznak, hanem az egyház aktuális szervezeti és teológiai problémáival kapcsolatban adnak konkrét eligazítást. A keresztény hit jószerével az egész Mediterráneumban elterjedt már, mire – a közvélekedés szerint az első generációs szemtanúk halála kapcsán – fölmerült az igény az addig szóban továbbadott hagyomány írásba foglalására.

A ránk maradt írott evangéliumokból azonban kiderül, hogy már a Jézus-anyag szóbeli hagyományozása idején kialakultak, műfajokba szerveződtek és (részben) állandósultak bizonyos szövegformák. Ezek a szóbeli formálódás során „előre gyártott elemek” – csoda-elbeszélések, gyógyítások, ördögűzések, példabeszédek, tanítások, eszkatologikus beszédek, Jézus-logionok, apoftegmák, hitvallások stb., és nem utolsósorban a szenvedéstörténet – az egzegézis szabályainak szabatos alkalmazásával feltárhatók és azonosíthatók.

Az evangéliumok írásba foglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Albrecht Dürer:
A négy apostol
(János és Péter)
Albrecht Dürer:
A négy apostol
(Márk és Pál)
Nyíltan beszéltem, mindenki füle hallatára. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit.
János 18,20

A Jézus nyilvános működését követő első néhány évszázadban, a „titkos tudásra” alapozott gnoszticizmus és misztériumvallások fénykorában szembeötlő volt a Jézusról szóló tanítás egyik legmarkánsabb jelensége: a nyilvánosság. Ez azt jelentette, hogy a szóban hagyományozott Jézus-anyag hozzáférhető volt mindenki számára – szó szerint korra, nemre, származásra és vallásra való tekintet nélkül;[9] azok számára is, akik nem csatlakoztak azon közösségekhez, amelyek utódait ma „kereszténység” néven ismerjük.

Ebből adódóan, amikor a Jézusról szóló történeteket és a neki tulajdonított beszédeket, ill. mondásokat írásba foglalták, a rendelkezésre álló anyagból ki-ki saját ismeretei, lehetőségei, szempontjai, valamint nem utolsósorban saját vallása szerint válogathatott. Továbbá az összegyűjtött anyagot minden szerző a saját szempontjai (célja, mondanivalója, olvasóközönsége) szerint szerkeszthette össze és önthette végső formába. Sőt, mivel ebben a korban a szerzői jog (mi több: a mai értelemben vett szerzőség) fogalma ismeretlen volt, a későbbi szerzők és szerkesztők minden további nélkül használták forrásként elődeik munkáit. A kor további – az iméntiekből következő – sajátossága, hogy a megszületett műveket korábban élt ismert emberek (elsősorban apostolok) neve alatt jegyezték. Ennek gyakorlati következménye az, hogy a ránk maradt iratok címében szerzőként megnevezett személy és az adott szöveg tényleges szerzősége között semmilyen szükségszerű összefüggés sincs. Ez igaz mind a kánoni, mind az ún. apokrif iratokra (evangéliumokra és levelekre egyaránt).[10]

A legismertebb apokrif evangéliumok a következők: A Megváltó dialógusa, Az apostolok emlékezése, Az igazság evangéliuma, Bertalan evangéliuma, Egyiptomiak evangéliuma, Evangélium Mária szerint, Fülöp evangéliuma, Gamáliel evangéliuma, Jakab protoevangéliuma, József, az ács, Júdás evangéliuma, Mária evangéliuma, Nikodémosz evangéliuma, Péter evangéliuma, Tamás evangéliuma, Tamás gyermekkor-evangéliuma.

Az a folyamat, amelynek során megszilárdult, hogy a számtalan „evangélium” megjelölésű iratból melyek azok, amelyeket a kereszténység mint saját hite forrását fogad el, kanonizációnak nevezzük.

A kanonizálás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus és a négy evangélista; valamennyien attribútumaikkal
Máté – angyal, Márk – oroszlán, Jézus - bárány, Lukács – bika, János – sas

A fent vázolt vallási sokféleség közepette a formálódó kereszténység egyik elsődleges feladata volt, hogy meghatározza, mely írásokban ismer rá saját megélt hite autentikus forrására. E rostán a több ókori evangélium közül csak négy maradt fenn. Noha a mai keresztény tanítás a 4-es számnak nem tulajdonít jelentőséget, és az erről való spekulációt a számmisztika hatáskörébe utalja, ez nem volt mindig így.

A 2. századi Szent Ireneus egyik központi témája volt az az állítás, hogy a négy kánoni evangéliumnak létezett egy közös kánonja. Fő művében[11] elítélte a különböző korai keresztény csoportokat, akik csak egyetlen evangéliumot használtak, például a markionizmust vagy az ebionitákat. kijelentette, hogy a négy kánoni evangélium az egyház négy pillére: „nem lehetséges, hogy több vagy kevesebb legyen, mint négy”, és analógiaként a Föld négy sarkára illetve a négy szélre hivatkozott. Egy Ezékiel próféta könyvéből származó képet feleltetett meg az evangéliumoknak: Isten trónusát négy élőlény alkotja, amelyeknek négy arcuk van: „Ilyen volt az arcuk: volt emberarcuk, de volt oroszlánarca is mind a négynek jobbról, bikaarca is volt mind a négynek balról, és volt sasarca is mind a négynek.”. (1,4-10) Ebből a képzettársításból ered a négy evangélista hagyományosan használt szimbóluma, ill. attribútuma:

  • 01 mattew's angel.jpg Máté – ember (vagy angyal)
  • 03 mark's lion.jpg Márk – szárnyas oroszlán
  • 04 luke's bull.jpg Lukács – bika
  • 02 john's eagle.jpg János – sas

Az 5. század fordulóján a katolikus egyház I. Ince pápa alatt elfogadta a bibliai kánont, amely tartalmazta Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát. Ezeket előzőleg már több zsinat megerősítette: a római zsinat (382), a hippói zsinat(393), és a két karthágói zsinat (397 és 419).[12] Ezt a kánont használja a Vulgata, a Biblia Szent Jeromos által készített fordítása.[13] Ebben az evangéliumok sorrendje a következő:

  1. Máté evangéliuma
  2. Márk evangéliuma
  3. Lukács evangéliuma
  4. János evangéliuma

Noha a kánontörténet ismer más sorrendet is,[14], a fenti sorrend valamennyi bibliakiadásban egyöntetűnek mondható.

A négy evangélium[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az evangéliumok címe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Noha a köznapi beszédben elfogadott a jelen cikkben is alkalmazott birtokos szerkezet (pl. „Máté evangéliuma”), fontos szem előtt tartanunk, hogy az evangéliumok eredeti felirata ettől nemcsak formailag, hanem tartalmilag is különbözik. A görög nyelvű Bibliában a címekben a κατα kötőszó szerepel, a latin fordításokban ugyanitt secundum áll. Mindkét szó jelentése: szerint. Ennek megfelelően az Újszövetség első iratának címe szabatos fordításban így hangoznék: „Evangélium Máté szerint”.

Ez a látszólag apró különbség arra – fentebb taglalt – mély teológiai valóságra mutat rá, amely szerint az egyház nem szerzője, csak őrzője az evangéliumnak; hogy egyetlen evangélium létezik, Jézus Krisztusé, s ez az egyetlen evangélium nyert az idők során négy hiteles megfogalmazást. A katolikus egyház liturgiájában e hit pl. oly módon nyer kifejezést, hogy a szentmise során a pap vagy diakónus (a példánál maradva) e szavakkal vezeti be az evangéliumi perikópa felolvasását : „Evangélium Szent Máté könyvéből.”

Rövidítés és szerzőség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mind a köznapi vallásos, mind a teológiai gyakorlatban bevett szokás a szentírási könyvek címének rövidítése. Az evangéliumok vonatkozásában a magyar gyakorlat – noha régebben ismert volt a Mát., Márk, Luk., Ján. forma – többnyire felekezettől függetlenül használja a Mt, Mk, Lk és Jn rövidítéseket (így, névelő és pont nélkül).

Egyes biblikus teológiai szövegek nehezen érthetők, ha az olvasó nem tudatosítja magában a könyv címének és szerzőjének korábban már említett különbözőségét. Az említett rövidítésekkel a szakirodalom mindig a könyveket jelöli, soha nem a (vélt vagy valós) szerzőt. Tehát amennyiben a következő – fiktív – mondattal találkozunk: „Mt elbeszéli Máté történetét”, az úgy értendő, hogy „az első kánoni evangélium elbeszéli Máté apostol történetét”; fontos szem előtt tartani, hogy egy ilyen megfogalmazás nem tekinthető explicit állásfoglalásnak a szerzőség (bonyolult és sokat vitatott) kérdésében.

Keletkezési idő és sorrend[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Részlet János evangéliumából a Rylands Papiruszon - 100-160 körül

A négy kánoni evangélium keletkezésének időpontjára vonatkozó becslések jelentősen eltérnek, és az egyes dátumokra vonatkozó bizonyítékok elégtelenek. Mivel az evangélium legkorábbi fennmaradt példányai a 4. századból származnak, és ezelőtt csak részletek és idézetek léteznek, a kutatók csak intervallumokat adnak meg az evangéliumok valószínű keletkezési dátumaként.

A hagyományos (apologetikus) keresztény szemlélet általában aránylag korai keletkezési időpontokat jelölt meg. Egyes történészek az Apostolok cselekedetei végét tartják kiindulópontnak a dátumot illetően, mivel az ApCsel nem említi Pál apostol halálát, amely 65 körül következett be. Tekintve, hogy az Apostolok cselekedeteinek szerzőségét Lukácsnak tulajdonítják, ez visszafelé tolja el az összes evangélium keletkezési idejét, így Márk evangéliumát az 50-es évek elejére datálják. Az International Bible Society a következő dátumokat adja meg:[15]

  • Márk: 50. – 60-as évek eleje vagy vége
  • Máté: 50. – 70-es évek
  • Lukács: 59 – 63. vagy 70-es, ill. 80-as évek
  • János: 85. - közel 100. vagy 50-es évek - 70.

A kutatók többsége azonban a következő becslésekkel ért egyet:

  • Márk: 68 – 73.,[16] illetve 65 – 70.[2]
  • Máté: 70 – 100.,[16] 80 – 85.[2] Egyes konzervatív kutatók 70. előtti dátum mellett érvelnek, főleg azok, akik nem fogadják el Márk evangéliumát elsőnek.
  • Lukács: 80 – 100., ezen belül a legtöbb érv 85 körülre mutat.[16], 80 – 85.[2]
  • János: 90 – 100.,[2] 90 – 110.[17] A többségi vélemény az, hogy több rétegből összeszerkesztve nyerte el általunk ismert formáját.

Keletkezési hely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Mt-t valószínűleg Szíriában írták, talán Antiochiában,[2] amely ókori keresztény központ volt.
  • Mk-ot hagyományosan Péter apostol római prédikálásához kapcsolják, és feltételezik, hogy a Rómában élő keresztény gyülekezet számára írták.[2]
  • Lk keletkezési helyeként több város is szóba jött, de egyik esetében sincs konszenzus.
  • Jn a keletkezési helyeként a legtöbb kutató Epheszoszt jelöli meg .[2]

Az evangéliumok sajátosságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négy evangélium különböző módokon, szerzőik egyedi szándékát tükrözve tesz tanúságot Jézusról.[18]

Közös elemek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyedi szerkesztésmód ellenére a négy evangélium aránylag koherens Jézus-portrét mutat az olvasónak. Ennek oka, hogy számos elem valamennyi evangéliumban megtalálható. A közös elemek egyöntetűen írják le, hogy Jézus(t)

  • megkereszteli Keresztelő János
  • bűnbánatra hív
  • tanítja a népet
  • egyes tanítványokat kiválaszt maga mellé
  • csodákat tesz
  • betegeket gyógyít
  • saját hatalmát Istentől valónak mondja
  • megtisztítja a jeruzsálemi templomot
  • konfrontálódik a zsidó vallási vezetőkkel
  • húsvétkor tanítványaival fogyasztja el az utolsó vacsorát
  • Júdás elárulja
  • Poncius Pilátus halálra ítéli
  • keresztre feszítik
  • meghal
  • eltemetik
  • harmadnapra feltámad a halálból

A szinoptikusok és Jn különbsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik legjellemzőbb különbség a szinoptikusok és Jn között, hogy az előbbiek érezhetően cselekményesebbek. Noha az első három evangélium kb. egy évet ír le mint Jézus nyilvános működését, Jn pedig hármat, és Jn-nál azt olvassuk, hogy Jézus nemcsak egyszer, hanem három ízben is fölmegy Jeruzsálembe, a szinoptikusok mégis „akciódúsabbnak” hatnak. Náluk Jézus nagyon sok beteget meggyógyít, ördögöket űz, különböző személyes interakciókba bonyolódik, s hol ezek kapcsán, hol ezektől függetlenül számos rövidebb hosszabb példabeszédben beszél Isten országáról. Jn-nál a csodák mindig jelek, amelyek Jézus küldetésének egyes aspektusaira mutatnak rá, egyszersmind alapot adnak a hosszú, tanító beszédekre.

E különbségre jó példa a csodálatos kenyérszaporítás leírása. Az eseményt mindegyik evangélium leírja. Azonban míg a szinoptikusoknál ez „csupán” egy csoda a sok közül, Jn-ban egy teljes, hosszú fejezet (6.) szól róla, ill. az azt követő tanításról. Ebben Jézus az „Élet Kenyeré”-nek mondja magát, saját testéről és véréről pedig úgy beszél, mint ami „valóban étel” és „valóban ital”. Ez a tanítás harmonizál az utolsó vacsora szinoptikusoknál leírt történésével, az Eucharisztia alapításával – amely történet azonban hiányzik Jn utolsóvacsora-elbeszéléséből.

Az egyes evangéliumok jellegzetességei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Máté[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mt szövegéből kitűnik, hogy zsidókeresztényeknek íródott. Jézus új Mózesként lép fel a hegyi beszédben, új törvényt ad, és ismételt módon úgy jelenik meg, mint akinek a személyében beteljesednek az Írások.[2] A zsidó szempontot hangsúlyozza, hogy a bevezetőben Jézus családfáját Ábrahámmal (a zsidó nép ősatyjával) kezdi. Ugyancsak a bevezetőben szerepel gyermekségtörténet, József szemszögéből. Az evangéliumban sok példabeszéd olvasható a mennyek országáról (az „Isten országa” helyett e kifejezést használva kerüli el Isten nevének „hiába vételét”), ezeket öt nagy csoportban helyezi el. Egyes nézetek szerint ez az ötös szerkesztésmód a Tórára utal, és ismét csak azt jelképezi, hogy Jézus az új Mózes. E koncepció dacára Mt hangsúlyozza, hogy az üdvösség nemcsak a zsidók privilégiuma; az evangélium minden emberhez szól.

A keresztény hagyomány kezdettől fogva Máté apostolnak tulajdonítja az első kánoni evangéliumot.

E hagyományos tételt azonban manapság általában elutasítják. Az arám Proto-Máté létezése is kétségessé vált. Nincsenek kényszerítő érvek arra vonatkozóan, hogy a jelenlegi görög nyelvű evangéliumot valamiféle előző sémita szöveg fordításának tekintsük. S az is bizonyos, hogy a könyv összeállításának időpontját nehéz volna a 70 előtti időszakra helyezni.
– O. Spinetoli[19]
Márk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mk a pogányokból megtértekhez, konkrétan a Rómában élő keresztényekhez szól. Itt Jézus hősies, cselekvő emberként jelenik meg.[2] Mk központi tanítása, hogy Jézus az Isten Fia. Ezt a tanítást három nagy lépésben bontja ki:

  1. A legelső mondatban egyértelműen Isten Fiának nevezi.
  2. Ezt követi egy ún. titok-szerkezet:
    1. a galileai vándorlás során Jézus rendre megtiltja csodái szemtanúinak, hogy bárkinek elmondják, amit láttak, és hogy ki is ő valójában;
    2. a későbbiekben a tanítványok szűk köre látványosan nem érti Jézus valódi küldetését.
  3. A csúcspont az, amikor a kereszt alatt egy pogány százados ismeri fel – nem a csodáit, hanem halálát látván – és jelenti ki: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!”[20]

Ennek a feszes szerkezetnek egyértelmű az üzenete: noha Jézus számos csodával (erőmegnyilvánulással) igazolta küldetését, valódi kiléte nem ebben, hanem halálában és feltámadásában tárul fel.

A második evangélium szerzőjének kilétére nincs bizonyíték. A hagyomány azonosítja az ApCsel 12,12-ben említett Jánossal, „akit Márknak is neveztek”; ő Papiasz szerint Péter „hermeneutész”-e volt. A kifejezés két dologra vonatkozhat: vagy arra, hogy Márk az arámul beszélő Péter tolmácsaként működött, vagy arra, hogy ő foglalta írásba evangéliumában Péter beszédeit.[21]

Lukács[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lk szövegéből kitűnik, hogy hellén műveltségű közönségnek íródott. Mátéhoz hasonlóan Lukács is kihangsúlyozza, hogy a Krisztus általi megváltás mindenkire vonatkozik, nem csak a zsidókra;[22] ennek első jeleként Jézus nemzetségtábláját nem Ábrahámig, hanem Ádámig vezeti vissza.

Ennek az evangéliumnak kiemelhető két jellegzetes vonása. Egyik a szociális érzékenység: Lukács különösen hangsúlyozza Jézus szegényekkel való törődését,[2] ezért evangéliumát szokás „szociális evangélium”-nak is nevezni.[23] A másik a Szentlélek szerepének hangsúlyozása, mind a személyes imaéletben, mind a keresztény közösség életében.[22] Ezzel kapcsolatban szükséges megemlíteni, hogy a harmadik evangélium esetében általánosan elfogadott, hogy szerzője írta – evangéliuma folytatásaként – az Apostolok cselekedeteit, amelyet időnként „a Szentlélek evangéliumának” neveznek.[24] Hogy ez a szerző valóban azonos-e Lukáccsal, „a kedves orvos”-sal[25], azt az utóbbi időben megkérdőjelezte a bibliatudomány.[26]

János[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jn prológusa Jézust az örökkévaló Ige (Logosz) megtestesüléseként ábrázolja. A negyedik evangéliumban Jézus nem példabeszédekben tanít, ezzel szemben hosszú beszédekben beszél saját magáról, az Atyához fűződő kapcsolatáról, és – a szinoptikusokkal ellentétben – nem utal kifejezetten második eljövetelére.[2] Az evangélium jellemző fordulata az ún. εγω ειμι-logionok, azaz Jézus „Én vagyok…” kezdetű kinyilatkoztatásai saját személyének titkáról.

A szinoptikusok kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az evangéliumokat szembeötlő az első három evangélium (vagyis a szinoptikusok) hasonlósága, egyszersmind a negyedik evangéliumtól való különbözősége. Ugyanakkor a szinoptikusok között a számos hasonlóság ellenére komoly eltérések, mi több, ellentmondások is megfigyelhetők. A szentírástudomány szinoptikus-kérdésnek nevezi azt a problémakört, amely e jelenséget igyekszik megmagyarázni. Megfelelő magyarázatként csakis olyan modell fogadható el, amely mind az egyezőségekre, mind az eltérésekre kellő indokkal szolgál.

A szinoptikus kérdésre adott válaszok közül ma az egyik legáltalánosabban elfogadott az ún. kétforrás-elmélet, ill. annak különböző variánsai. Az elmélet röviden azt állítja, hogy a legkorábbi evangélium Mk volt. Ez, valamint az ettől független, Q-nak nevezett őskeresztény dokumentum szolgált forrásául – egymástól függetlenül – mind Mt-nak, mind Lk-nak.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Marcus J. Borg. Reading the Bible Again for the First Time: Taking the Bible Seriously But Not Literally. HarperSanFrancisco, 189. o (2002) 
  2. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Stephen L. Harris. Understanding the Bible (angol nyelven). Palo Alto: Mayfield (1985) 
  3. E. P. Sanders. The Historical Figure of Jesus (angol nyelven). Penguin, 63–64. o (1995) 
  4. Peter Stuhlmacher, szerk.. Das Evangelium und die Evangelien (német nyelven) (1983) 
  5. F. L. Cross, szerk.. The Oxford Dictionary of the Christian Church (angol nyelven). New York: Oxford University Press (2005) 
  6. Haag, i. m., ’Evangélim’ szócikk.
  7. Máténál e kifejezés hiányzik; a párhuzamos szöveghelyeken helyette a ’mennyek országa’ kifejezés olvasható. Feltehetőleg Máté azért kerülte az „Isten országa” kifejezés használatát, mert zsidó-keresztény célközönsége számára nem lett volna elfogadható Isten nevének (túl gyakori) használata.
  8. Nicea–konstantinápolyi hitvallás
  9. Az Újszövetségben ténylegesen olvashatunk felnőttek és gyermekek, férfiak és nők, zsidók és mindenféle nemzetiségű pogányok megtéréséről.
  10. Az apokrif iratok vonatkozásában: „Legtöbbjüket álnéven írták, egy-egy neves ószövetségi vagy újszövetségi egyéniség nevében (Hénok, Mózes, Jézus, apostolok), hogy az állítólagos szerző tekintélye által biztosítsák a kérdéses írás elfogadását.” (Tarjányi, i. m., p. 120.) A kanonizált evangéliumok szerzőségét illetően l. az egyes könyvek részletezésénél írt forrásokat.
  11. (Az úgynevezett „tudás” (azaz a gnózis) bírálata és cáfolata)
  12. Pogorzelski, Frederick: Protestantism: A Historical and Spiritual Wrong Way Turn (angol nyelven). Bible Dates pp. 1. CatholicEvangelism.com, 2006. (Hozzáférés: 2006. július 11.)
  13. Canon of the New Testament (angol nyelven). Catholic Encyclopedia. NewAdvent.com, 1908. (Hozzáférés: 2006. július 11.)
  14. Az alábbi kéziratokban az evangéliumok Máté, János, Lukács, Márk sorrendben következnek: Codex Bezae, Codex Monacensis, Codex Washingtonianus, Codex Tischendorfianus IV, Uncial 0234
  15. Introduction to the Books of Bible (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. március 15.)
  16. ^ a b c Raymond E. Brown. An Introduction to the New Testament 
  17. többek között C. K. Barrett
  18. Ehrman. Misquoting Jesus.
  19. Spinetoli, O.: Máté – Az egyház evangéliuma
  20. (Mk 15,39)
  21. Gnilka, J.: Márk – Bevezetés
  22. ^ a b F. L. Cross, szerk.. The Oxford Dictionary of the Christian Church (angol nyelven). New York: Oxford University Press (2005) 
  23. „Szociális evangélium” – A Google ezt igazoló találatai
  24. „A Szentlélek evangéliuma” – A Google ezt igazoló találatai
  25. Kol 4,14
  26. Spinetoli, O.: Lukács – A szegények evangéliuma

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá az evangélium címszóra a Wikiszótárban!
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Evangélium témájú médiaállományokat.