Északi háború (1655–60)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Északi háború (1655–60)
Svéd–lengyel háborúk
Dán–svéd háborúk
Orosz–svéd háborúk
Jasna Góra 1655.jpg
January Suchodolski: Jasna Góra ostroma 1655-ben. A maroknyi lengyel katona és paraszt negyven napig védte a svédektől és német zsoldosoktól a kegyhelyet, nem eredménytelenül.
Dátum 1655. július 21.1661. július 1.
Helyszín Lengyelország-Litvánia, Poroszország, Brandenburg, Livónia, Dánia, Norvégia, Ukrajna, Svédország, Erdély és Oroszország területén
Eredmény Lengyel pürrhoszi győzelem
Casus belli A lengyel király igényt tartott a svéd koronára, Svédország
Terület-
változások
a Porosz Hercegséget megkapja Brandenburg, Svédország megtarthatja a harmincéves háborúban nyert hódításait
Harcoló felek
Lilla riksvapnet.svg Svéd Királyság
Brandenburg Wappen.svg Brandenburg[1]
Herb Viyska Zaporozkogo (Alex K).svg Lengyel-ellenes kozákok
Stadtwappen der Stadt Baden-Baden.svg Bádeni Őrgrófság
POL Prusy książęce COA.svg Porosz Hercegség[2]
Coat of arms of Transylvania.svg Erdélyi Fejedelemség
Havasalföld címere.PNG Havasalföld
Coat of arms of Moldavia.svg Moldva
Flag of Poland.svg Svéd-párti lengyelek és litvánok
Herb Rzeczypospolitej Obojga Narodow.svg Lengyelország-Litvánia
Military flag of the Crimean Tatars.svg Krími Tatár Kánság
Coat of Arms of Duchy of Courland.jpg Kúr-Szemigall Hercegség
Flag of Russia 1668.png Oroszország[3]
Flag of the Cossack Hetmanat.svg Lengyel-párti kozákok
Banner of the Holy Roman Emperor (after 1400).svg Német-római Birodalom
Dubbele Adelaar door Strohl.jpg Habsburg Birodalom
Coa Hungary Country History (14th century).svg Magyar Királyság
Flag of Denmark.svg Dán-Norvég Királyság
Wapenschild Republiek der Zeven Verenigde Nederlanden.gif Egyesült Tartományok
Parancsnokok
Wappen Zweibruecken.jpg X. Károly Gusztáv svéd király †
Porvoo.vaakuna.svg Arfuid Wittemberg generális
Småland vapen.svg Gustaf Otto Stenbock marsall
Blason département fr Aude.svg Pontus De la Gardie
Wappen Mark Brandenburg.png I. Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem
Waldeck1-1--1-.jpg Georg Friedrich von Waldeck generális
Alex K Chmelnitskyi.svg Bohdan Hmelnickij kozákhetman †
Rakoczi family CoA.svg II. Rákóczi György erdélyi fejedelem
Icone Valachie.gif Constantin Şerban havaselvei fejedelem
Icone Moldavie.gif György István moldvai fejedelem
Herb Radziwiłłów.PNG Janusz Radziwiłł litvániai hetman †
Herb Radziwiłłów.PNG Bogusław Radziwiłł herceg
PB Vasa CoA.svg II. János Kázmér lengyel király
Herb Lodzia.jpg Stefan Czarniecki kastellán
Herb Sapiehów.PNG Jan Sapieha litvániai hetman
Herb Lubomirski.PNG Jerzy Lubomirski hetman
Gerae-tamga.png Szubán Gházi aga
Wappen Deutsches Reich - Grossherzogtum Oldenburg.jpg III. Frigyes dán király
Larvik komm.png Ulrik Frederik Gyldenløve generális
Flag of Denmark.svg Anders Bille parancsnok †
Coat of Arms Van Duvenvoorde & Van Wassenaer Obdam (enriched).png Jacob van Wassenaer Obdam admirális
Vlissingen wapen.svg Michael de Ruyter
Lesser Coat of Arms of Russian Empire.svg I. Alekszej orosz cár
Shirinsky.jpg Matvej Seremetyev generális †
Haderő
Svéd haderő:
Kb. 40 000 fő
Brandenburgi haderő:Kb. 10 000 fő
Porosz haderő:
Kb. 5000 fő
Erdélyi hadak:
Kb. 12 000 fő
Moldvai és havasalföldi csapatok:
Kb. 6 000 fő
Kozák csapatok:
10 000 fő
Svéd párti lengyelek és litvánok:
Először: kb. 10 000 fő
Utolsó szakaszban: kb. 1000 fő
Lengyel-litván seregek:
Kb. 50 000 fő
Krími tatárok:
30-40 000 lovas
Orosz haderő:
Kb. 80-90 000 fő
Dán erők:
23 000 fő
Holland erők:
12 000 fő
Osztrák, német és magyar csapatok:
Kb.6000 fő
Kozákok:
5-7000 fő



Az Északi háború (1655–60) Svédország 1655-60 között a dánok, a lengyelek, és oroszok ellen folytatott háborújának közismert neve. A svédek ellen csatlakozott Hollandia, Ausztria, a Krími Tatár Kánság, a zaporozsjei kozákok, és Brandenburg is. Utóbbi korábban szövetségese volt Svédországnak. Szorult helyzetében a svéd király az Erdélyi Fejedelemséget hívta segítségül, de az erdélyiek akciója hamar elbukott. A svédek Lengyelország elleni támadásában közrejátszott, hogy a velük régóta szövetségben álló és a Habsburg Birodalom pozícióját mindenképp gyengíteni kívánó franciák felbiztatták őket.
A háború álcázottan a lengyel-svéd trónharc ürügyén folyt, valójában a baltikumi egyeduralom gazdasági és politikai tekintetben való megvalósítása volt a célja X. Károly Gusztáv svéd királynak, aki a háború lezárását már nem érhette meg († 1660).
A háború Lengyelországban azzal ért véget, hogy a Porosz Hercegséget átadták Brandenburgnak, ami ezzel az északi háború igazi győztese lett.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lengyelországra súlyos teherként nehezedett a Bohdan Hmelnickij révén kirobbantott kozák–lengyel háború 1648-ban. A kozákok és tatár szövetségeseik a következő majdnem hét év folyamán csapást-csapásra mértek a lengyel nemesi hadakra. Szövetségesüknek megnyerték Alekszej orosz cárt, aki 1654-ben hadat üzent a lengyel királynak, II. János Kázmérnak. Az oroszok elfoglalták és felégették Vilniust, de a krími kán átállt János mellé és feldúlták Ukrajnát, így a háború elég egyenetlenül folyt.

A háborút kihasználva Károly Gusztáv szövetkezett Brandenburggal. Okot az szolgáltatott erre, hogy János Kázmér igényt támasztott a svéd trónra. Valójában a svédek meg akarták kaparintani a balti-tengeri kikötőket és az ottani sóbányákat, valamint a gazdag Porosz Hercegség feletti hűbért. Továbbá Károly azt tervezte, hogy Lengyelország, Dánia, Oroszország, Norvégia és Németalföld összekapcsolásával hatalmas államalakulatot hoz létre, amely majd biztosítja a svéd egyeduralmat a Baltikumban.

A háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Támadás és árulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A svéd hadsereg egyik előhada Arfuid Wittemberg vezetésével Brandenburgon át vonult Nagy-Lengyelország felé. Az ellene küldött helyi lengyel erők java részét a király ígéreteivel maga mellé állította, köztük sok nemest, mint Sobieski Jánost is.
Ezután Janusz Radziwiłł litván nagyhetman és unokatestvére, Bogusław herceg is átállt az ellenséghez. A hetman abban bizakodott, hogy elnyeri a lengyel koronát, míg Bogusław herceg örökös litván hercegséget akart létrehozni német mintára.

A svéd-brandeburgi csapatok sorra bevették a városokat és várakat, a hozzájuk átállt nemesekkel együtt csaták sorozatában mértek vereséget a királyra. A lengyel főnemesség abban a hiszemben állt át X. Károly Gusztávhoz, hogy óriási darabokat szakíthat ki magának hazájából.
Varsót puskalövés nélkül vették be, Krakkó előtt legyőzték János Kázmért, és októberben a város is megadta magát. A svéd király seregével egészen a magyar és az ukrán határig hatolt.
Az orosz-kozák erők sem késlekedtek kihasználni a helyzetet, s nyomban kiterjesztették uralmukat Ukrajna és Fehéroroszország, valamint Kelet-Litvánia területére. Kázmér előbb a Szepességbe, majd Sziléziába menekült.

II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, aki apjához hasonlóan régóta pályázott a lengyel trón megszerzésére, jelezte Károly Gusztávnak, hogy csatlakozna hozzá, míg a lengyelek egy része tőle kért segítséget a svédek ellen, a lengyel koronát ajánlva fel neki. Rákóczi részben annak okán döntött a svéd király mellett, hogy mindketten protestáns vallásúak voltak és egyaránt ellenfeleiknek számítottak a Habsburgok.

Károly Gusztáv kikiáltotta magát Lengyelország királyának, ezt azonban sem Ausztria, sem Oroszország, sem pedig a Oszmán Birodalom nem fogadta el, s felvették a kapcsolatokat II. János Kázmérral a katonai támogatásról. A török szultán különösen az egyre szorosabb svéd-erdélyi kapcsolatok miatt aggódott, míg a svédeket az aggasztotta, hogy akár a Habsburgok, akár a törökök megtámadhatják őket Lengyelországban, ezért volt szükséges más hatalmak, mint Franciaország megnyerése. A porosz herceg várta a fejleményeket, hogy egy adott pillanatban vagy a svédek, vagy a lengyelek ellen forduljon.

Fordulat a háború menetében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Litvániában nagyon sokan továbbra is kitartottak János Kázmér mellett és fellázadtak az áruló Radziwiłłek ellen. Jan Sapieha vezetésével megkötötték a tyszowcei konföderációt, melyhez tömegével szöktek át Radziwiłł seregéből. A svédeket és a hetmant beszorították Tykocinba. Az ostrom során Janusz Radziwiłł meghalt, címét később Sapieha kapta meg.

A megszálló svéd és brandenburgi erők magas adókat és hadisarcot vetettek ki, öltek, erőszakoskodtak és fosztogatták a katolikus és ortodox templomokat. Ezek a tettek a kozákokat is a svédek ellen hangolták, noha hetmanjuk, Bohdan Hmelnickij aktívan kereste a szövetséget Svédországgal, sőt hajlandó lett volna az oroszokkal is szembefordulni, Ukrajnát pedig svéd uralom alá vetni.
X. Károly Gusztáv rövidesen Poroszországba távozott, hogy a herceggel tárgyaljon a porosz várak svéd bevételéről. A poroszok egyelőre még haboztak. Terjengtek olyan hírek, hogy készek a svédek ellen fordulni, de egyre valószínűbb volt az, hogy éppen melléjük állnak.

A svédek uralma ellen egyre szélesebb körű népfelkelés volt kibontakozóban Lengyelország-szerte. Időközben János Kázmér fogadta az orosz cár követeit, akikkel megállapodott a háború megszakításáról és szövetségre léptek egymással. Bár ígéretet tettek az osztrákok is, de ők halogatták egyelőre a Svédország elleni hadüzenetet. A felek közt számos európai ország közvetítőként próbált fellépni, mert az ő gazdaságukat is érintette az ügy. Többségük egységesen a lengyelek mellett foglalt állást. Rákóczi azonban továbbra is a svédekhez próbált közeledni, nem látva, hogy ezzel a többi európai országot maga ellen fordítja.

1655 télelőjén a német Burchard Müller generális irányította mintegy 3-9000 fős svéd sereg lengyel segédcsapatokkal ostrom alá vette a Częstochowa melletti Jasna Góra-i pálos kolostort. A kolostorban őriztek egy csodatévő Szűz Mária-képet, az ún. Fekete Madonnát, akinek bal arcán cseh rablók valamikor a 15. században karddal vágást ejtettek. A lengyelek ezt a kegytárgyat mindenképp meg akarták védeni az ellenség gyalázó kezétől.
Augustyn Kordiecki atya vezetésével a kétszáz fős, mindenféle rendű és rangú lengyel (köztük egy magyar önkéntes) félretéve a különbségeket negyven napig védte a klastromot a svéd támadásoktól és sikerült is visszaverniük őket. Az ellenség személyi állománya felét elvesztette, az éhínség és a betegség még tovább tizedelte őket. Ez a győzelem jeladás volt, de már maga a kegyhely megtámadása mérhetetlen felháborodást keltett az országban, s annál jobban szította az ellenállást.

Mihelyt Müller föladta az ostromot, a győzelem híre futótűzként terjedt az országban. János Kázmér király felkerekedett Sziléziából és Magyarországon át hazatért. A még lengyel kézben levő Lwówban szállt meg, ahol rengeteg nemes is csatlakozott hozzá. Melléje álltak rövidesen a lwówi, vörösoroszországi és podolei ukrán erők. Itt fogadta a király a tatár kán követét, aki jelentős - százezer főnyi - haderőt ígért támogatásul, tette mindezt részben a szultán parancsára, aki nem nézte jó szemmel a svéd terjeszkedést; a svéd-erdélyi jóviszony miatt aggódott magyarországi uralmát illetően.
Az ígért haderőből kisebb csapatok már érkeztek is, de a háborúban összesen ha negyvenezer tatár vett részt, a többi később Erdélybe tört be. Várható volt a kozákság segítsége is, és megkezdték az erők átcsoportosítását az orosz frontról, valamint az új hadak felállítását. Csakhamar sikerült megfelelő számú lovassági és gyalogsági erőket kialakítani (utóbbi még részben kiképzés előtt állt). Megindultak a visszaállások, és az ellenség lengyel csapatai napról napra fogytak. Sapieha Tykocin bevétele után teljes erejével délnek indult a király segítségére. Ukrajnából tömegével jöttek a tatárok és velük együtt a kozákok.
Az oroszok hadat üzentek Svédországnak, míg Bogusław herceg továbbra is a svéd király mellett kötelezte el magát, de kétszínű módon korábbi uralkodójával is felvette a kapcsolatot, hogy nála is bebiztosítsa helyzetét. A poroszok végül Svédország mellett döntöttek, míg a lengyelek elkezdték támadni Brandenburgot.

Az orosz-svéd háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cári sereg a lengyelekkel kötött egyezséget követően megkezdte a támadást Livónia ellen, 1656-ban. A támadók bevették a livóniai várak és városok többségét. A svédek annyira szorongatott helyzetbe kerültek, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszott erőket átcsoportosítani Lengyelországból, ahol az év elején újra indultak a harcok. Rigát Alekszej vette ostrom alá júliusban. A svéd védők azonban kitartottak és augusztusban egy kirohanást követő nyílt csatában súlyos veszteséget okoztak az ostromló orosz seregnek. Röviddel ezután Litvániából erősítés érkezett és a cár kénytelen volt megfutamodni.

A lengyelek sikerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újjászerveződő lengyel hadak a tatár csapatokkal együtt megkezdték az ország felszabadítását a svéd-német megszállóktól, miközben a lakosság gerillaharcokba bocsátkozva állandóan nyugtalanította az ellenség erőit és kiűzte őket a falvakból és a kisebb városokból. Ennek irányítását a király Stefan Czarnieckire bízta, aki Jasna Góra védelmében is részt vett. Czarniecki és Sapieha, valamint más lengyel hadvezérek több győzelmet arattak a svédek felett, és sikerült vereséget mérniük a hadjáratban részt vevő bádeni őrgróf seregére is.
Czarniecki leverte Károly Gusztávot, majd a lengyel-litván-tatár sereg visszafoglalta előbb Krakkót, aztán Varsót is.

A szövetséges krími tatárok ugyan néhány lengyel települést kifosztottak, de nem okoztak akkora károkat, mint Ukrajnában, ahol annak idején még a zaporozsjei kozákok hívták őket segítségül. Lengyelországban sikerült a visszaéléseknek elejét venni busás fizetség ellenében, továbbá azzal, hogy a tatárokat ráuszították a Porosz Hercegségre, amit kényük-kedvük szerint dúlhattak.

Szeptember 7-én Gyulafehérváron II. Rákóczi György erdélyi fejedelem Bohdan Hmelnickij kozák hetman, Havasalföld és Moldva lengyelellenes szövetséget kötött. Ezzel Rákóczi – úgy érezte – közelebb jutott a Lengyel Királyság megszerzéséhez. Egyelőre azonban senkinek nem volt szüksége rá és koalíciójára.

A svéd-brandenburgi hadak a július 28-július 30. között vívott háromnapos varsói csatában vereséget mértek a király vezette főerőkre, aki kénytelen volt a fővárost újból feladni és a Visztula mögé vonulni.
A Poroszországban harcoló lengyel-tatár hadak azonban óriási diadalt arattak a svédektől is támogatott poroszok felett Prostkennél, és az egész hercegséget visszahódították, majd Bogusław herceget is engedelmességre kényszerítették.

Károly Gusztáv nehéz helyzetbe került Varsó másodszori visszafoglalása és az orosz támadás után, ezért felértékelődött szemében az erdélyi-román-kozák koalíció. Követei útján felajánlotta Kis-Lengyelország tartományt Rákóczi Györgynek, ahol jóváhagyta egy új lengyel királyság alapítását. Ehhez a fejedelem azon reményét fűzte, hogy a perszonálunióval egy törökellenes háborúhoz való hátországot teremt. Magyarországon is sokan bíztak abban, hogy Rákóczi az erdélyiek, a lengyelek, a svédek és a románok élén a török ellen fordulhat, és nemzeti királyságban egyesítheti az országot.

Rákóczi hadjárata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rákóczi elbizakodottságában korábbi külpolitikai sikereit és a koalíciót is túlértékelte. A hadjárat azonnali elindítása mellett döntött, míg tanácsadói és családja végig ellenezték ezt és rossz végét jósolták a vállalkozásnak. A porta sem adott engedélyt, ha csak török csapatokkal nem indul (egyébként a török szultán végig a lengyeleket támogatta). Az északi háborúba való beavatkozás más országokat is Erdély ellen fordított, hiszen a konfliktus nemcsak Lengyelország és Svédország ügye volt, hanem az egész kontinenst érintő gazdasági érdekek is szerepet játszottak, amelyek nem szabadott, hogy a svédek kezébe kerüljenek, minthogy a lengyelek mindig megfelelő konszonanciát tartottak fenn más érintett államokkal.

1657. január 18-án II. Rákóczi György, seregét a moldvai és havasalföldi csapatokkal kiegészítve, átlépte Lengyelország határát, miközben kozák segédhadak is csatlakoztak hozzá. Serege Podólián és Kis-Lengyelországon átvonulva a mostoha időjárás miatt fosztogatni kényszerült, ami miatt a helyi lakosság a megszállók ellen fordult. Április 7-én elfoglalta Krakkót, majd nyár elején találkoztak a svéd hadakkal és június 9-én minden ellenállás nélkül bevonultak Varsóba.
Ezalatt a Jerzy Lubomirski vezette lengyelek a Vereckei-hágón át betörtek Észak-Erdélybe és elpusztították Ungvár, Munkács és Visk térségét.
A varsói bevonulás után X. Károly Gusztáv rögvest hazaindult az országát ért dán támadás miatt és magára hagyta Rákóczit lengyelföldön. A fejedelem még mindig bizakodott, és tovább ment északnak. Azonban a wehlaui szerződésben Brandenburg és Poroszország kiegyezett a lengyel királlyal, és Svédország ellen fordultak. Rákóczit a román-kozák csapatok cserbenhagyták, de még mindig nem adta fel, tovább haladt, azonban júliusban megadta magát Czarny Ostrównál Stefan Czarniecki előtt. Tovább súlyosbította még veresége előtt a helyzetét, hogy a porosz és brandenburgi hadak mellett már osztrák, cseh, magyar és német csapatok is megjelentek az országban, akikkel szemben kicsiny serege nem vehette fel a harcot. Rákóczi óriási hadisarc ellenében fegyvernyugvást vásárolt, majd 5-6 ezer főre apadt seregével a határ felé közeledett, amikor Kamieniecnél belefutottak a várakozó 60 ezer fős krími sereg karjaiba, akiket a szultán küldött Rákóczi ellen.
Rákóczi a seregét Kemény Jánosra bízta és ő maga csekély kíséret élén hazament. A tatároknak csupán három napig bírtak ellenállni, akik a sereget fogságba ejtve a Krímbe hurcolták, ahonnan jelentős részük nem is került többé haza. Rákóczi felelőtlensége és önelégültsége hamarosan egy hatalmas török-tatár áradatot zúdított Erdélyre.

Dán beavatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A svédekre állandóan féltékeny Dánia, Norvégiával együtt szövetkezett Lengyelországgal és Brandenburggal, és hadat üzentek X. Károly Gusztávnak.

A dánok dél-svédországi birtokaikról törtek be, amivel elvonták Károly Gusztávot a lengyel hadszíntérről.

A svédek 1648-ban szerzett németországi területükről benyomultak Schleswig-Holstein hercegségbe, majd onnan Dániába, és csakhamar az egész Jüt-félszigetet uralmuk alá hajtották. Az 1657-58-as tél folyamán a tenger vize befagyott, és a jégen átkelve a svéd hadak megszállták Fünen szigetét, ezzel már közvetlenül fenyegetve Koppenhágát. Északon a dán-norvég csapatokkal szemben is jelentős sikereket könyvelhettek el.

III. Frigyes dán király el kívánván kerülni a megalázó vereséget, gyorsan békét kötött, nehogy még a fővárosát is elveszítse. A roskildei békeszerződésben svéd uralom alá helyezték Skånet, Hallandot, Blekingét és a norvégiai Trondheimet. X. Károly Gusztáv azonban nem elégedett meg mindezzel, mert szerette volna Dániát saját királyságához csatolni.

Addigra a svédeket már kiszorították Lengyelország-Litvánia teljes területéről. Az oroszoknak egy 1658-ban intézett újabb Livónia elleni támadása sem járt sikerrel. II. János Kázmér lengyel király ezután ő maga újította fel a háborút az orosz cárral, főleg miután Bohdan Hmelnickij, aki a kozákokat a svéd király alá adta, elhalálozott (1657). Az Ukrajna és a zaporozsjei kozákok között, 1648 óta tartó konfliktus rendezésére a lengyelek létrehozták a hadziaci uniót, amely az eddig duális állam helyett, egy három tagból álló, lengyel-litván-rutén föderációt jelentett. A kozákok nem mentek ebbe bele és újból visszaálltak az oroszok mellé, ami egy 1667-ig tartó háborút eredményezett.

Holland beavatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Öt hónappal a roskildei béke után a svédek másodszor is megtámadták Dániát. Az ország nagy részét sikerült elfoglalniuk, és a norvégokat is térdre kényszerítették.

Ekkor Németalföld is belépett a háborúba, és 1659 februárjában a dán-holland flotta megvédte Koppenhágát. Az ősz folyamán az osztrák-lengyel-brandenburgi erők bevonultak Dániába és elüldözték onnan a megszálló svéd seregeket. A háború Nyborgnál érte el tetőpontját, ahol a szövetséges csapatok november 24-én nagy győzelmet arattak a svédek felett.

A Svédország elleni egyre kiterjedt koalíció politikai válságot idézett elő az országban, ami miatt Károly Gusztáv országgyűlést kellett, hogy összehívjon. A király a háború folytatását helyezte kilátásba. Fő ellenfelének továbbra is a dán királyt tartotta, ezért egy újabb, Norvégia ellen indítandó támadás elindítását tervezte, amelyhez szövetségesét, Franciaországot is segítségül akarta hívni. A király azonban meghalt, ami a háború végét is jelentette.

A háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A svédek először Dániával zárták le a háborút a koppenhágai békében, amely meghagyta a svédeknek Skånet, Hallandot és Blekingét, míg dán kézben maradt Trondheim és környéke, valamint Bornholm szigete.

Lengyelország és Brandenburg az olivai békében zárta le a svéd háborút. A brandenburgi választófejedelem megkapta a Porosz Hercegséget, az altmarki békében megszabott, a korábbi svéd-lengyel területi viszony – a balti kikötők kivételével – érintetlen maradt, végül II. János Kázmér lemondott a svéd trónra támasztott igényéről.

Legvégül az oroszokkal született béke Kardisban, melynek értelmében Svédország megtarthatta Livóniát.

A háború igazi győztese Brandenburg lett, aki megkapta Poroszországot, amely a legjobban szenvedte meg a háború pusztításait.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jasna Góra-i győzelem után 1656-ban II. János Kázmér a częstochowai Fekete Madonnát Lengyelország patrónusává választotta, aki azóta az ország függetlenségének jelképe. A képet még számos alkalommal védték meg a lengyelek, többek közt még egyszer a svédektől 1656-ban, majd a Nagy északi háború során is.

Az eseményeket Henryk Sienkiewicz Özönvíz című regényében örökítette meg.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 1657-ben átállt Lengyelország mellé.
  2. 1657-ben átállt.
  3. 1656-tól harcolt Svédország ellen.