III. Ferdinánd magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Ferdinánd
Frans Luycx 002.jpg
Német-római császár és német király, magyar és cseh király

Magyar király
III. Ferdinánd
Uralkodási ideje
1637. február 15. – 1657. április 2.
Koronázása Sopron
1625. december 8.
Elődje II. Ferdinánd
Utódja IV. Ferdinánd, ténylegesen I. Lipót
Német római császár, német király
Ferdinand III.
Uralkodási ideje
1637. február 15. – 1657. április 2.
Koronázása Regensburg
1636. december 22.
Elődje II. Ferdinánd
Utódja IV. Ferdinánd, ténylegesen I. Lipót
Cseh király
Ferdinand III.
Uralkodási ideje
1637. február 15. – 1657. április 2.
Koronázása Prága
1627. november 27.
Elődje II. Ferdinánd
Utódja IV. Ferdinánd, ténylegesen I. Lipót
Életrajzi adatok
Uralkodóház Habsburg-ház
Teljes neve Habsburg Ferdinánd
Született 1608. július 13.
Graz
Elhunyt 1657. április 2. (48 évesen)
Bécs
Házastársa Mária Anna spanyol infánsnő
Habsburg-Tiroli Mária Leopoldina
Gonzaga Eleonóra
Gyermekei Ferdinánd főherceg
Mária Anna főhercegnő
Fülöp Ágost főherceg
Miksa Tamás főherceg
Lipót főherceg
Mária főhercegnő
Károly József főherceg
Terézia Mária Jozefa főhercegnő
Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő
Mária Anna Jozefa főhercegnő
Ferdinánd József Alois főherceg
Édesapja II. Ferdinánd
Édesanyja Mária Anna bajor hercegnő

III. Ferdinánd (Graz, 1608. július 13.Bécs, 1657. április 2.) a Habsburg-házból származó osztrák főherceg, 1637-től német-római császár, magyar és cseh király.

Útja a koronáig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armoiries empereur Ferdinand III.svg

1608. július 13-án Grazban született II. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh király, és Mária Anna bajor hercegnő (1574–1616) harmadszülött fiaként. Heten voltak testvérek, de a két bátyja korai halála után ő lett a trónörökös.

Ferdinánd szinte mindenben, külsőleg és belsőleg egyaránt különbözött apjától. Magas termetű, de vékony testalkatú volt, fekete haja és sötét, rendkívüli kifejezőerejű szemei éles kontrasztban álltak sápadt arcával. Gyermekként igen törékeny, sőt gyenge volt, ami miatt rendszeres testedzéssel kellett testét erősíteni. Hadtudományokra udvarmestere, Thun lovag tanította; a vallási és gazdasági ismereteket természetesen apja lelki vezetőitől, a jezsuitáktól sajátította el, akiket egyébként meglepő módon nem kedvelt. Ennek ellenére ő is az ellenreformáció híve volt, de II. Ferdinándnál jóval kompromisszumkészebbnek mutatkozott. Apja jól felkészítette fiát az uralkodásra, mivel III. Ferdinánd kiválóan képzett volt a földrajzban, történelemben, diplomáciában és államtudományban. Emellett tehetséges zeneszerző és költő is volt. Róla írták azt, hogy „jogarát a kard és a lant fogta közre”. Apja már fiatalon bevonta az államügyek intézésébe, ő rejtjelezte a jelentéseket.

1625. december 8-án Pázmány Péter esztergomi érsek a soproni ferences templomban („Kecske-templom”) Magyarország királyává koronázta (Pozsonyban pestisjárvány volt), 1627. november 27-én pedig a cseh trónt is elfoglalhatta. Az 1630. évi birodalmi gyűlésen nem szavazták meg trónutódlását, csak 1636 decemberében, két hónappal apja halála előtt koronázták német-római királlyá.

1634-ben apja őt nevezte ki a császári seregek főparancsnokává, mivel a korábbi sikeres hadvezért, Wallenstein tábornagyot II. Ferdinánd a személye ellen szőtt összeesküvés ürügyén kivégeztette. A harmincéves háborúban megismerkedett a katonai élettel, hadsereg-szervezési tapasztalatokat szerzett. Részese volt Donauwörth és Regensburg elfoglalásának (1634 májusában), a franciák felett aratott nördlingeni győzelemnek (1634 szeptemberében), és sikerült kiszorítania a svéd csapatokat Dél-Németországból.

Császár és király[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1637. február 15-én elhunyt apja, II. Ferdinánd császár, s III. Ferdinánd a hadvezetést a kormányzati munkával cserélte fel. A fiatal császár békét akart, ennek ellenére a harcok tovább folytatódtak, mivel a francia és svéd érdekeket továbbra sem vették figyelembe. A háború politikai-szövetségesi szálai egyébiránt teljesen összefonódtak, hiszen már nem az volt lényeges, ki katolikus, ki protestáns, igazán a Német-római Birodalom léte forgott kockán. A franciáknak a svédek mellett sikerült megnyerniük szövetségesnek az erdélyi fejedelmet, I. Rákóczi Györgyöt, aki végül 1643-ban csatlakozott a svéd–francia szövetséghez, és a protestáns vallásszabadság védelme okán kapcsolódott be a harmincéves háborúba (A császár a törökkel 1640-ben 22 évre meghosszabbította a békét. Ezzel egyidejűleg megtiltotta a magyar főurak portyázásait a törökök ellen, mivel ezekkel a békét veszélyeztették).

Magyar belpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, a svédek szövetségeseként, 1644-ben támadást intézett ellene. Az erdélyi csapatok feldúlták Észak-Magyarországot, elfoglalták Kassát, majd 1645 márciusában Morvaországban egyesültek a svédekkel. Rákóczi azonban a hadjáratban való részvételt valójában csak pozíciójának megerősítésére akarta felhasználni, ezért Linzben 1645 végén békét kötött Ferdinánddal. A linzi béke a Bethlen Gábor kötötte 1621-es nikolsburgi békéhez volt hasonlatos: Rákóczi élete végéig megkapta a hét felső-magyarországi vármegyét (melyek közül Szabolcs és Szatmár vármegyéket életükre még fiai is örökölhették), valamint még négy – köztük a tokaji – várat. Emellett a béke garantálta a királyi Magyarországon is a szabad vallásgyakorlatot, leállították a templomfoglalásokat, és megegyeztek abban is, hogy a vallási sérelmeket az országgyűlés elé viszik, melyet Ferdinándnak három hónapon belül össze kellett hívnia. Rákóczi cserébe felbontotta a franciákkal és svédekkel kötött szövetséget, seregével kivonult Ferdinánd országrészéről, s nem avatkozott többé a Magyar Királyság ügyeibe. A magyarság a nikolsburgi, majd a linzi békével pozíciót nyert.

A vesztfáliai béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy európai háború azonban még nem ért véget, s a franciak és a svédek minden fronton a spanyol és az osztrák Habsburgok fölé kerekedtek, azonban a hátországok mindkét táborban megelégelték az elhúzódó és igen költséges háborút. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békeszerződések megkötésére 1648 októberében került sor Münsterben és Osnabrückben. A Habsburgoknak el kellett ismerniük a Holland Egyesült Tartományok és Svájc függetlenségét, Svédország megszerezte a Balti-tenger német partvidékét, Franciaország megkapta Elzászt, Metzet és Verdunt. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke immáron kiterjedt a reformátusokra is. A háború kirobbantásában egyedüli bűnbakká megtett Pfalz helyett Bajorország lett a Német-római Császárság nyolcadik választófejedelemsége. Maga a császárság formálisan fennmaradt, de egységesen működő birodalomként gyakorlatilag megszűnt létezni, inkább körülbelül háromszáz kisebb-nagyobb fejedelemség laza szövetségének lehetett tekinteni. A fejedelmek jogot kaptak az önálló külpolitikára, viszont a törvényhozás és a császár külpolitikai döntései a birodalmi gyűlés jóváhagyásától függtek, ahol egyhangúlag kellett volna dönteni, ami az érdekellentétek miatt jobbára lehetetlennek bizonyult, így a birodalmi gyűlés döntésképtelenné vált.

A vesztfáliai békeszerződések révén a legelőnytelenebb helyzetbe maga a birodalom került, ám Ferdinánd saját országaiban nem kényszerült engedményeket tenni. Sőt, az osztrák és cseh tartományokban felszámolta a rendiséget, amellyel megvetette az abszolutizmus kiépítésének alapjait.

1648 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1648 októbere III. Ferdinándnak nemcsak hatalom- és területvesztést, hanem országgyarapodást is hozott. Október 11-én meghalt I. Rákóczi György, így a linzi szerződés értelmében csak Szabolcs és Szatmár megye maradt az új feledelem, II. Rákóczi György birtokában, a többi öt (Borsod, Abaúj, Zemplén, Bereg és Ugocsa) visszatért az anyaország kebelére. A vesztfáliai béke után azonban a török Magyarországról történő kiűzését célzó háború, melyet Erdélyen kívül más érintett országok is támogattak volna, Zrínyi Miklós és a magyar főnemesek várakozása ellenére nem indult meg.

Ferdinánd a békeévekben reform keretében kidolgozta a legfelsőbb birodalmi törvényszék és a birodalmi udvari tanács tevékenységét, melyet az 165354. évi regensburgi birodalmi gyűlésen elfogadtatott. A legidősebb fiát, IV. Ferdinándot is sikerült német-római királlyá választatnia, aki már 1646 óta Csehország, 1647-től pedig Magyarország királya is volt. A császárt viszont az állandó birodalmi hadsereg megszervezésének ügyében kudarc érte, mivel a birodalmi gyűlés, elsősorban anyagi okora hivatkozva, nem támogatta a javaslatát. Az elutasításban valószínűleg szerepe volt annak a jogos félelemnek, hogy az állandó hadsereget a császár esetleg egy akaratának ellenszegülő tartománnyal vagy tartományokkal szemben veti be.

A trónöröklés kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Ferdinándot 1654 júliusában nagy tragédia érte: az óvintézkedések ellenére IV. Ferdinánd, a huszonegy éves trónörökös himlőjárvány áldozata lett. A császárnak még két fia volt, az 1646-ban elhunyt első feleségétől, Mária Annától Lipót főherceg, és második feleségétől, a már szintén elhunyt Tiroli Mária Leopoldinától Károly József főherceg. A választás annak ellenére egyértelmű volt, hogy Lipót papi tanulmányokat folytatott, hiszen ő tizennégy, míg öccse ötéves volt ekkor. 1655-ben a császárnak sikerült Lipótot magyar, majd 1656-ban cseh királlyá választatnia, ám a birodalmi rendeken nem tudta keresztülvinni akaratát (régi álma volt a császároknak, hogy a birodalomban közjogi állásukat (trónjukat) örökletessé tegyék de ez egyiküknek sem sikerült), s a magyar országgyűlés sem egyezett bele, hogy a Habsburgok számára örökletessé tegye a magyar trónt. Érdekesség, hogy az udvar ekkor kísérletet tett az örökösödési rend rögzítésére (a Habsburg családon belüli választójoga volt a rendeknek, nem általános választójoga! ugyanis az 1547. évi V. tc kimondta a Habsburgok jogát a trónra), s a nádornak (gróf Wesselényi Ferencnek) egy levelet küldtek (névtelenül) hogy a rendek királyválasztó joga csupán képzelt, nem létező jog (valóban csak a családon belüli választásra korlátozódott, de ettől létezett) s nem hajlandó-e lemondani róla, mondván most még előnyösen és önként megteheti, mert a török kiűzésével mindenképp elveszti azt. Wesselényi felolvasta az országgyűlésen, s óriási felháborodás volt a fogadtatása. Ekkor az udvar látva az elégedetlenséget, nem tett komolyabb kísérletet az örökös királyság elfogadtatására. [1]

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferdinánd utolsó éveit harmadik felesége, a fiatal, de művelt és jámbor Gonzaga Eleonóra mantovai hercegnő és az általa még inkább felerősödött itáliai kultúra iránti vonzalom aranyozta be. A hercegnőtől – aki ugyanazt a nevet viselte, mint Ferdinánd mostohaanyja – négy gyermeke született, akik közül két leány érte meg a felnőttkort. III. Ferdinándot 1657. április 2-én érte a halál Bécsben. A Habsburgok hagyományos temetkezőhelyén, a kapucinusok bécsi templomának kriptájában (Kaisergruft) temették el.

Személyisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kortársak szerint tekintélyt parancsoló és béketűrő személyiség volt. Hét nyelven beszélt: németül, latinul, spanyolul, olaszul, franciául, csehül és magyarul. Nem örökölte apja vallási fanatizmusát. A béke érdekében hajlandó volt teret engedni a protestánsoknak. Érdekelték a természettudományok és a művészet. 1657-ben olasz irodalmi akadémiát alapított Bécsben. Legnagyobb szenvedélye a zene volt. Maga is komponált.

Mária Anna királyné a gyermek Ferdinánddal

Házasságai, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1631-ben feleségül vette Mária Anna spanyol infánsnőt (1606-1646), III. Fülöp spanyol király leányát. A házasságból négy gyermek született:

  • Ferdinánd (1633–1654), osztrák főherceg, utóbb IV. Ferdinánd néven császár és király,
  • Mária Anna (1634–1696), osztrák főhercegnő, később IV. Fülöp spanyol király felesége lett,
  • Lipót (1640–1705), osztrák főherceg, a későbbi I. Lipót császár és király,
  • Mária osztrák főhercegnő (*/† 1646. május 13.)

Második felesége Habsburg–Tiroli Mária Leopoldina hercegnő (1632–1649) volt, akitől egy fiúgyermeke született:

Harmadik feleségét, Gonzaga Eleonóra mantovai hercegnőt (1630-1686) 1651-ben vette feleségül, tőle két leánya született:

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szalay-Baróti A Magyar Nemzet Története
  • Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói. Szerk.: Horváth Jenő. Budapest, Helikon, 2004. ISBN 9632088948
  • A Habsburgok
  • Szendrei László: Uralkodók – Magyar királyok és erdélyi fejedelmek


Előző uralkodó:
II. Ferdinánd
Magyarország uralkodója
1625 – 1657
A Szent Korona
Következő uralkodó:
I. Lipót
Előző uralkodó:
II. Ferdinánd
Német király
1636 – 1657
Német-római császár
1637 – 1657
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
I. Lipót