Szepes vármegye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szepes vármegye
Spis coatofarms.jpg

Ország Magyar Királyság
Központ Lőcse
Főbb települések Késmárk, Gölnicbánya, Igló, Poprád
Népesség
Népesség 173 769 (1869)
172 881 (1880)
163 291 (1891)
170 535 (1900)
172 867 (1910)[1]
Nemzetiségek lengyelek, szlovákok, németek
Földrajzi adatok
Terület 3 654[2]  km2
Térkép
Szepes.png
Pozíció a Magyar Királyság térképén
Szepes county map.jpg
Domborzati térkép

Szepes vármegye (szlovákul Spiš, németül Zips, lengyelül Spisz, latinul Scepusium) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság északi részében. Területe jelenleg Szlovákia és Lengyelország között van felosztva.

Földrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egykori vármegye területét nagyrészt hegyvidék alkotta. Területéhez tartozott lényegében az egész Magas-Tátra. Ettől délre található a Szepesi-síkság. Egykori területén fekvő további hegységek a Szepesi-Magura és a Lőcsei-hegység. Keleten és délen a Branyiszkói-hegység, a Kassai-hegység, a Fekete-hegyek és a Rozsnyói-hegység határolták. Legfontosabb folyói a Hernád és a Gölnic.

Északról Ausztria Galícia nevű tartománya, keletről Sáros vármegye, délről Abaúj-Torna és Gömör és Kis-Hont, nyugatról Liptó vármegye határolta.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vármegye területe a 11. században lakatlan vagy gyéren lakott erdőség volt. A magyar népesség (gömörőrök) a 12. században kezdett Gömörből és Tornából betelepülni, majd őket követték a szászok és a szlávok. területe eredetileg Borsod vármegye része volt és a 12. század végén, a tornai erdőispánság szervezésével párhuzamosan kezdődött a megyeszervezés. Teljesen kiépült királyi várszervezet és várbirtok azonban nem jött létre, az első ispánt 1216-ból ismerjük. Végül szilárd királyi vármegyei előzmény nélkül a 13–14. század fordulóján jött létre a nemesi vármegye. [3]

1412-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király tizenhárom szepesi várost elzálogosított Lengyelországnak. Ezek csak 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza Magyarországhoz. Élükön sztaroszta (kormányzó) állt, aki nem avatkozott belső életükbe.

Az törökök támadása nem érintette a területet. Lengyelország területe 1655 és 1660, majd 1700 és 1709 között svéd megszállás alatt volt, de a svéd seregek egyik esetben sem mertek a Szepesség területére lépni, nehogy Béccsel is háborút kockáztassanak.

Az 1920-ban Lengyelországhoz csatolt terület

Az 1848-as forradalomtól eltekintve történelme viszonylag békés volt. Területét 1918-ban elfoglalta a csehszlovák hadsereg, majd 1920-tól hivatalosan is a Csehszlovák Köztársaság része lett, eltekintve néhány északnyugati falvától, melyeket Lengyelországhoz csatoltak: Dercsény, Feketebérc, Frigyesvágása, Szepesgyörke, Szepesmindszent, Bélakorompa, Kislápos, Alsólápos, Felsőlápos, Nedec, Újbéla, Répásfalu, Újterebes. A nagyobb rész második világháború idején a független Szlovákia része volt, az I. bécsi döntés nem érintette területét. Később az újra létrejött Csehszlovákia, majd az 1993-tól független Szlovákia Eperjesi kerületének része. Északi, Lengyelországhoz csatolt kis körzete a Kis-lengyelországi vajdasághoz tartozik.

A szepesi szászok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egykori Szepes vármegye fekvése a mai Szlovákián belül

A 1213. században szász lakosság telepedett le a vármegyében. Legelső csoportjuk még III. Béla király uralkodása idején, az 1180-as években érkezett. Mindenesetre, Késmárkon 1190-ben már jelen voltak. A Szepesség német Zips elnevezése alapján cipszereknek nevezett szászok a középkori vármegye legjelentősebb gazdasági és kulturális szereplői voltak. A betelepített szászok vezetője Arnold, a Görgey-család első ismert őse, kinek Arnold nevezetű fia töltötte be a főispáni tisztet. A tatárjárás idején az ő Jordan nevezetű fia menekítette Szepesség lakosságát a hegyekbe.[4] Miután a tartományurak ellen harcoló I. Károly hadait 1312-ben az Amadék és Csák Máté serege a Szepességbe szorította, a szepesi szászok a király mellé álltak, s az oldalán harcoltak a rozgonyi csatában. A szászok letelepedésük kezdete óta érvényes kiváltságait I. Károly 1317-ben megerősítette, mely szerint saját törvényeik és hatalmi szerveik felett a vármegye főispánja csak névleges hatalmat gyakorolt. 14. századi fénykorukban a 24 város szövetséget hozott létre. A 15. század közepén Jiskra rablóhadjáratai pusztítottak a térségben. A 16. század közepétől kezdődően a szászok többsége a németországi reformáció hatására felvette az evangélikus vallást. A 17. században az egyre növekvő gazdasági terhek és az ellenreformáció hatására kezdetét vette a német lakosság elköltözése, s helyükre szlovák telepesek érkeztek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc támogatására cipszer ezredet hoztak létre. Fennmaradt kiváltságaikat II. József rendeletei és az 1876. évi közigazgatási reform teljesen felszámolták.[5]

Lakosság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zsgyár falu a Bélai-havasok lábánál

A vármegye lakossága 1891-ben 163 291 lakos volt, ebből:

A vármegye lakossága 1910-ben 172 867 lakos volt, ebből:

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Járási beosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szepes vármegye a 19. század közepéig megőrizte négyes járási felosztását. A négy járás a megyét tagoló hegyláncok, illetve a köztük elterülő folyóvölgyek természeti tájaihoz igazodott, és északról délre a Magurai (a Szepesi-Magurán túl, a Dunajec völgyében), a Kárpátaljai (a Magura, a Magas-Tátra és a Lőcsei-hegység között, a Poprád völgyében), a Lőcsei (a Lőcsei-hegységtől délre, a Hernád völgyében) és a Hegyi (később Bányai, a Gölnic völgyében) elnevezést viselte.

A kiegyezés utáni években a járások száma kettővel nőtt: a Kárpátaljai járás keleti és nyugati fele Poprádvölgyi és Tátrai járásként élt tovább, a Lőcsei járás nyugati feléből pedig megalakult a Hernádvölgyi.

Az 1876-os megyerendezés során Szepes vármegyébe olvasztották az addig külön törvényhatóságot alkotó Szepesi 16 város kerületét, továbbá Késmárk és Lőcse szabad királyi városokat, végül Gölnicbánya törvényhatósági jogú várost, mely utóbbi csak 1870-ben lett a megyéből kiemelve.

1886-tól volt a járásoknak a vármegye által kijelölt állandó székhelye[6], addig a főszolgabíró mindenkori lakhelye számított a székhelynek. Az utolsó átszervezés 1894-ben történt, amikor két új járást szerveztek, ezzel azok száma nyolcra nőtt, egyiknek a székhelyét áthelyezték, és mindegyik nevét a székhelyéhez igazították.

1886-tól a megye járásai és azok székhelyei az alábbiak voltak:

  1. Bányai járás (Gölnicbánya, 1894-től neve Gölnicbányai járás)
  2. Hernádvölgyi járás (Igló, 1894-től neve Iglói járás)
  3. Lőcsei járás (Lőcse)
  4. Magurai járás (Szepesófalu, 1894-től neve Szepesófalvi járás)
  5. Poprádvölgyi járás (Podolin, 1894-től neve Ólublói járás, székhelye Ólubló)
  6. Tátrai járás (Szepesszombat, 1894-től neve Szepesszombati járás)
  7. Késmárki járás (Késmárk, 1894-ben alakult)
  8. Szepesváraljai járás (Szepesváralja, 1894-ben alakult)

Városai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szepes várának légifotója

Bár a Szepesség már a középkor óta egyike volt Magyarország legvárosiasodottabb vidékeinek és 1870-ben 19 város volt a területén, Szepes vármegyéhez mégsem tartozott egyetlen város sem. A Szepesi 16 város kerülete ugyanis 1876-ig külön törvényhatóságot alkotott, és ugyanígy nem tartozott a vármegyéhez a területén fekvő két szabad királyi város, Késmárk és Lőcse sem, ráadásul 1870-ben a megyétől független törvényhatósági jogú várossá alakult Gölnicbánya is. A polgári közigazgatást megalapozó 1870-es és 1871-es törvények alapján a szepesi 16 város mindegyike rendezett tanácsú várossá alakult.

Az 1876-os megyerendezés során került sor a Szepesi 16 város kerületének a vármegyébe olvasztására és ugyanekkor szűnt meg Késmárk, Lőcse és Gölnicbánya különállása is. Ekkor rövid ideig 19 rendezett tanácsú város tartozott a megyéhez, ami rendkívül nagy szám volt, messze több, mint bármelyik más megyében. (1877-ben Magyarországon, nem beleértve Horvátországot és Fiumét, 155 város volt).

A rendezett tanácsú városokra azonban a törvény olyan többletfeladatokat rótt, amelyek ellátása a városi polgároktól többletadóterhet kívánt, ezért azt is megengedte, hogy a kisebb népességű és gazdasági erejű települések önként lemondjanak e rangról és nagy-, esetleg kisközséggé alakuljanak. Ezzel a lehetőséggel a szepesi városok sokkal nagyobb arányban éltek, mint az ország más részein lévők, közülük csupán hét vállalta folyamatosan a kiemelt ranggal járó terheket.

Szepes vármegye rendezett tanácsú városai 1876 és 1920 között az alábbiak voltak.

  • 1882 előtt végleg községgé alakultak:
  1. Duránd
  2. Felka
  3. Mateóc
  4. Ménhárd
  5. Ruszkin
  6. Strázsa
  • 1882 és 1888 között végleg községgé alakult:
  1. Gnézda
  • 1891-ben végleg községgé alakultak:
  1. Podolin
  2. Szepesszombat
  • Átmenetileg községgé alakultak:
  1. Ólubló (1891-ben nagyközséggé, 1901-ben újra várossá, majd 1910-ben végleg nagyközséggé alakult)
  2. Leibic (1891-ben nagyközséggé, majd 1894-től újra várossá alakult)
  3. Szepesbéla (1891-ben nagyközséggé, majd 1900-tól újra várossá alakult)
  • Mindvégig városok voltak:
  1. Késmárk
  2. Lőcse
  3. Gölnicbánya
  4. Igló
  5. Poprád
  6. Szepesolaszi
  7. Szepesváralja

Turizmusa a 19. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Adatok forrása: Katolikus lexikon
  2. A Katolikus Lexikon szerint a vármegye területe 3605 km², az 1910-es közigazgatási térkép alapján 3668 km².
  3. szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. ISBN 963-05-6722-9 (1994) 
  4. Bánó Attila: Régi magyar családok
  5. Beluszky Tamás írása a Múltunk Emlékei 2006 augusztusi lapszámában.
  6. 1886. évi XXI. törvénycikk (a törvényhatóságokról)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]