Kelták
A kelták szűkebb értelemben egy, Közép- és Nyugat-Európában élt ókori indoeurópai nép, népcsoport volt, amely ősi indoeurópai nyelveket (szárazföldi vagy ókelta nyelvek) beszélt. Az ókori kelták mindenhol hasonló módon éltek, róluk számos görög és római forrás maradt ránk. Hagyományosan a keltákat a gallokkal azonosították (a szó latin jelentése nyomán), azonban ez mára elavulttá vált: a gallok csak egy népcsoportja volt a keltáknak, akik Gallia (a mai Franciaország) területén éltek és a gall nyelvet beszélték, amely például erősen eltért az Ibériai-félszigeten beszélt szintén ókelta keltibér nyelvtől. Az újszövetségi Szentírásban a kelták neve: galaták.
Tágabb értelmezésben keltáknak nevezik a máig fennmaradt, ám kihalófélben lévő szigeti kelta nyelveket beszélő népeket (bretonok, gaelek, írek, skótok, velsziek). Ezek a nyelvek a germán nyelvek hatására hang- és alaktanilag erősen eltávolodtak az ókelta nyelvektől, és az életben tartásukra irányuló erőfeszítések ellenére ma erősen veszélyeztetett állapotban vannak, egynyelvű beszélőik nincsenek.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Történetük
A kelta népek őshazája Közép-Európa nyugati része (a Rajna és a Felső-Duna vidéke) és északkelet-Franciaország lehetett. Onnan kezdtek lassan minden irányba szétvándorolni. Terjeszkedésük egyik korai állomása Svájc területe volt (az ókori Helvetia). A régészek a La Tène svájci faluban felfedezett fontos lelőhelyről nevezték el az ókori kelta népek közös műveltségét La Tène kultúrának. A Kr. e. 4. század elején indultak tovább a Rajna mentéről, és előbb a Kárpát-medencét árasztották el, majd a Balkán-félszigetet, a Fekete-tenger északi partjait és Kis-Ázsiát is elérték.
Az Ibériai-félszigeten szintén éltek ókelta népek, az első törzsek már az i. e. II. évezred végén – I. évezred elején megérkezhettek. Közülük a leginkább dokumentáltak a keltibérek voltak, akik a többi ókelta nyelvhez képest a még archaikusabb keltibér nyelvet beszélték.
[szerkesztés] A Kárpát-medencében
Ahogy a szkíták kelettel kapcsolták össze a Kárpát-medence területét, úgy a kelták nyugattal. Továbbépítették a korábbi népek[forrás?] nagy földvárait, úthálózattal biztosították a kereskedelem és a katonaság mozgását. A kelták és a helyi őslakosság keveredése kitűnik a régészeti leletekből, temetkezési szokásokból, s ez tulajdonképpen változatos színezetet adott az egységes kelta műveltségnek. A Dunántúlon illír-pannon törzsekkel, az Alföldön a szkíta műveltséggel, Erdélyben a dák néppel keveredtek. A kelta népek Kárpát-medencei hatalmának a Dunántúlon a rómaiak, az Alföldön a szarmaták, Erdélyben a dákok vetettek véget. Egyes törzseik, például a boiok és az eraviszkuszok a római uralom alatt is megőrizték önkormányzatukat, népi jellegzetességeiket.
[szerkesztés] Életmód
A több nemzedékes család egy nagy kunyhóban élt együtt, amely kőből, sövényfonadékból és vályogból készült, úgy, hogy a fakeretes építményt agyaggal borították. Az eső ellen még egy réteg szalmát is felraktak. Az ennivalót agyagedényekben tárolták és tálalták. Ezek többsége kezdetleges volt, de akadtak szépen színezettek, vagy csillogó grafitmázzal bevontak is. A nyílt tűz fölött, vasüstben főztek. A kenyeret boltozatos kemencékben sütötték. A családtagok ruhát szőttek szövőszéken (főleg a nők), földet műveltek, csontból készült tűket és fazekat készítettek.
A keltáknak köszönhetjük az őrlés tudományát: két, tengellyel rögzített malomkő közt lisztté őrölték a pörkölt gabonamagvakat, míg azelőtt két kő között egyszerűen dörzsölve morzsolták darává a gabonát.
[szerkesztés] Öltözködés
Viseletüket egyrészt sírleletekből ismerjük, másrészt a római módra sírköveket állító törzsek domborműveiből. Ezeken néha ott látjuk az egész családot kifaragva. A népi jelleget elsősorban a nők őrizték meg, míg a római hadseregekbe sorolt katonáskodó férfiak római módra öltöztek. A filmekből oly jól ismert skót-kockás anyagot viselték. A nők is ilyen mintázatú ruhában jártak, de ők ( a sírleletek tanúsága szerint) a körmeiket is festették. A férfiak öltözetéhez szorosan hozzátartozott még a fegyverzet, ami általában egy lándzsából esetleg kardból, és egy pajzsból állt.
[szerkesztés] Mezőgazdaság
A malommal gazdagabbá, változatosabbá vált az étrend. A legtöbb helyen különféle szemes terményeket, leginkább tönkölyt, búzát, árpát, rozst és kölest termeltek. Állattenyésztéssel is foglalkoztak, szarvasmarhát, sertést, juhot tartottak és nemesítettek. Vaddisznóra, őzre, szarvasra vadásztak.
[szerkesztés] Kereskedelem
Élénk kereskedelmet folytattak nemcsak a messze északkal, (főként a borostyán miatt), hanem a görög földdel is. Ezzel párhuzamosan a belső kereskedelem is kibontakozott az egész Európában szétszórt különböző kelta területek miatt. Mindez magával vonta a pénzverést.
A Kárpát-medence területén az első pénzeket a kelták verték, ezüstből. Törzsi pénzverésük sokféle mintája először a görög drachmák rajzát követte, később a római hatalom erősödésével, a pénzt is olyan mintájúra verték.
[szerkesztés] Települések
A lakosság nagy része falvakban élt. Bizonyos vidékeken különálló tanyák nyomaira bukkantak a régészek, és bizonyos korszakokban tekintélyes erődítmények (földvárak) épültek, melyek a szárazföld sok pontján kiemelkednek a talajból. A vaskor társadalma falvakra épült. A népesség zöme parasztgazda, aki egész családjával együtt az általa megművelt föld közelében élt. Lehettek vezetőik, de a mindennapi élet megszervezésében fontos szerepet játszhattak a rokoni szálak. A kelta városok nagy része fennmaradt, továbbfejlődött a római uralom alatt is. Településeiknek kitűnő helyet választottak, útkereszteződéseknél és átkelőhelyeknél.
A Duna mentén a leghíresebb kelta települések voltak: Győr (Arrabona), Bécs (Vindobona), Óbuda (Aquincum), Belgrád (Singidunum), Szekszárd (Alisca). Nem utolsósorban a töméntelen faragott kő és tégla okozta, hogy a középkorban is ezekre a helyekre épültek az új városok, falvak.
[szerkesztés] Kelta mitológia, vallás
A kelta mitológiáról viszonylag kevés hiteles forrás maradt fenn. Magukról a népekről a görög Poszeidónioszt idéző szerzőktől (pl. Sztrabóntól), Julius Caesartól ill. néhány fennmaradt feliratról kapunk felvilágosítást. Bár ezek a források látszólag hihetetlen dolgokról is tudósítanak - ezért sokáig nem is vették komolyan őket - ír források sok állítást igazoltak, ezzel azok visszanyerték komolyságukat. A 20. századi ember számára a kelta vallás és mitológia egyes elemei elsősorban Tolkien regényei által váltak ismertté, aki a Gyűrűk Ura-trilógia, illetve A szilmarilok és A hobbit lapjain életre keltette a kelta-germán mitológia fantasztikus lényeit (orkok, tündék vagy törpök).
Kelta istenek:
- Ezusnak fára felakasztott emberrel áldoztak
- Taran istennek, a vihar istenének, égő áldozatot mutattak be
- Teutatestnek az áldozatot vízbe vetették
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Felhasznált irodalom
- Christiane Eulére: The Celts First Masters of Europe. New Horisons sorozat, Thames & Houdson 2004.London. ISBN 0500300348.
- A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Szabó Miklós előadása a Mindentudás Egyetemén 2004-ben
- Szürke Falka Kulturális Egyesület
- http://www.carlos-nunez.net
- http://www.zeltik.lu
