Szatmár vármegye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szatmár vármegye
Szatmár vármegye címere
Szatmár vármegye címere

Központ Nagykároly
Népesség
Népesség 323.768, 1891
Nemzetiségek magyarok, románok
Földrajzi adatok
Terület 6 257  km2
Térkép
Szatmar.png
Szatmár vármegye térképe
Szatmar county map.jpg
Szatmár vármegye domborzati térképe
Szatmár vármegye közigazgatási térképe 1910-ből

Szatmár vármegye közigazgatási egység volt az egykori Magyar Királyság középső részén.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vármegye területe nyugaton síkság, keleten találhatóak dombságok. A síkságok között találhatóak voltak mocsárvidékek is, illetve dombságok vízben igen gazdagok. Legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos illetve a Túr. Északról Bereg, Ugocsa és Máramaros, keletről Szolnok-Doboka, délről Szolnok-Doboka, Szilágy és Bihar, nyugatról pedig Szabolcs vármegye határolta.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején Szatmárvár központtal valószínűleg a Kaplon nemzetség birtokaira alapozva. [1]

A vármegye a török időkben, az ország három részre szakadásakor többnyire a Partiumhoz tartozott. Az 1876-os megyerendezéskor a megszűnő Kővárvidék egy részével bővült. Székhelye 1800-tól 1920-ig Nagykároly, 1920-1940 között Mátészalka, 1940-45 között Szatmárnémeti, 1945-50 között ismét Mátészalka volt.

Területét 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Magyarország, Románia és Csehszlovákia között osztották fel. Területe 1910-ben 6287 km², ebből Romániához 4505 km² (71,7%) került, Csehszlovákiához pedig Nagypalád község (0,4%).

1920-ban a magyarországi részhez csatolták Ugocsa vármegye Magyarországon maradt néhány négyzetméternyi lakatlan területét, majd 1923-ban egyesítették Bereg vármegye Magyarországon maradt területével Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye néven.

1940-45 között teljes korábbi területét ismét Magyarország birtokolta, és ezekben az években a ismét önállóan működött. 1945-ben a trianoni határok helyreállítása miatt lényegében az 1923-ban kialakult állapot állt helyre azzal a különbséggel, hogy az egyesített megyét most Szatmár-Bereg megyének hívták.

Az 1950-es megyerendezés során Szatmár-Bereg megye egyesült Szabolcs megyével Szabolcs-Szatmár megye néven, amit 1990-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére változtattak.

Romániai részének története Szatmár megye néven folytatódik, valamint néhány település Ukrajnához került, a Nagyszőlősi járáshoz.

Lakosság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1910-ben a vármegye összlakossága 361 740 személy volt, ebből:

A magyarság a csengeri, fehérgyarmati, mátészalkai, szatmári és nagykárolyi járásokban, valamint a három városban túlnyomó többségben élt; az románok az avasi, a nagybányai, nagysomkúti és szinérváraljai járásban voltak többségben, a németek csak az erdődi járásban képeztek nagyobb szigeteket.[2]

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vármegye kilenc járásra volt felosztva:

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Györffy György. 15 / A vármegye X. századi előzményei és korai szervezete., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  2. Révai lexikon

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]