A Přemysl-dinasztiából származott, II. Ottokár és Kunigunda fia. Mindössze 7 éves volt amikor édesapja meghalt. Fiatal korára való tekintettel az ország irányítását Vencel gyámja, IV. Ottó brandenburgi őrgróf kaparintotta meg, aki nekiállt, hogy kifossza az országot.[4]Ottó az ifjú Vencelt éveken át a brandenburgi, a spandaui és a zittaui börtönben tartotta fogva, ahol a fiú gyakran szenvedett a hidegtől és az éhségtől. Állítólag az állandó betegeskedése és mindentől való félelme is ide vezethető vissza. Vencelben nemcsak a dörgés, a villámlás, a vihar keltett rettegést, hanem a macska és annak nyávogása is.[forrás?]
Az 1280-as évek első felében egyre hevesebb ellenállás bontakozott ki brandenburgi Ottó és annak szövetségeseivel szemben, ami kedvezett Vencel hatalomra juttatásának.[forrás?] Vencel 1283-ban térhetett vissza Prágába azon főúri csoportok támogatásával, akik megelégelték a trónra törő Zaviš (Falkenstein) lovagnak, az anyakirálynő szeretőjének (később férjének) hatalmaskodását.[3] A tényleges irányítás csak 5 év múltán került a kezébe. Vencel 1289-ben elfogatta Zavišt, leverte annak párthíveit, és végül kivégeztette vetélytársát (1290).[3] A cseh koronával egyesítette Egert és Meissent, és hűbéri jogot nyert a sziléziai hercegségek felett.[4]1291-ben Felső-Szilézia bekebelezése után elfoglalta Krakkót.[3]1300-ban Nagy-Lengyelország királyává választották. Ennek örökösével kötötte második házasságát.[4]
Vencel Magyarország és Ausztria kapcsán is nagyratörő álmokat dédelgetett magában, melynek megvalósulásával egész Közép-Kelet Európára kiterjedő hatalommal rendelkezett volna.[forrás?]1301-ben, az Árpád-ház kihalása után a magyar főurak egy csoportja felajánlotta – a dinasztiával rokonságban levő – Vencel számára a magyar koronát is.[3] Ezt azonban nem fogadta el,[3]hanem János kalocsai érsek támogatásával fiát, az ugyancsak VenceltSzékesfehérváron koronáztatta magyar királlyá. Természetesen sok magyar főúr – félve a csehek hatalmának túlzott megnövekedésétől – nem ismerte el Vencelt legitim magyar uralkodónak.[forrás?] A Vencel párt alulmaradt a küzdelmek, így a király 1304-ben feladta tervét, és fiát hazavitte Prágába.[3]
A magyarországi kudarc után II. Vencel figyelme Ausztria felé irányult. Célkitűzéseit azonban már nem vihette véghez, mert a tuberkulózisban szenvedő uralkodó 34 éves korában, 1305. június 21-én meghalt II. Vencel cseh király.[forrás?]
Fia, Vencel követte a cseh trónon, de mivel ő gyermektelenül halt meg, II. Vencelnek két lányából is cseh királyné lett, akiknek a férjei uralkodtak Csehországban: Anna, Karintiai Henrik 1. felesége és Erzsébet, Luxemburgi János 1. felesége. Přemysl Erzsébet fia, Luxemburgi Károly révén II. Vencel utódai uralkodtak továbbra is Csehországban.
II. VencelVencelt történelem legfélősebb uralkodói között tartják számon. Nemcsak a dörgés, a villámlás, a vihar keltett benne rettegést, hanem a macska és annak nyávogása is.[forrás?]
A német irodalomba, mint a költészet kiváló művelője, a minnesängerek között foglal helyet.[4]
↑Születését közli a Chronicon Francisci: [1271-ben] "in die beatorum Martyrum Cozmæ et Damiani" [...] "Wencezslaus…Rex Boemiæ" (Chronicon Francisci, Scriptores Rerum Bohemicarum, Tomus II, p. 11.) [FMG]
↑Haláláról a Notæ Altahenses-ből értesülünk: "1305 XIII Kal Iul – Wenzeslaus Bohemorum rex" (Notæ Altahenses 1305, MGH SS XVII, p. 423.) Más dátumot jelöl meg a Chronica Pragensis(Chronicon Francisci) a halál dátumaként "XI Kal Iul" 1305-en. Eltemették "in Aula Regia". (Chronica Pragensis (Chronicon Francisci), Liber I, Caput XVII, Scriptores Rerum Bohemicarum, Tomus II, p. 68.) [FMG]
↑[fmg.ac/Projects/MedLands/BOHEMIA.htm#_Toc278782577 Bohemia. Wenzel II 1283-1305, Wenzel III 1305-1306, Rudolf 1307, Heinrich 1307-1310] (angol nyelven). Foundation for Medieval Genealogy. (Hozzáférés: 2010. december 15.)
↑ ab[genealogy.euweb.cz/bohemia/bohemia2.html#W2 The Premyslids] (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
↑ abcdefgUralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4, 668. oldal
