János cseh király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
János
Honza trun.jpg

Csehország királya
Uralkodási ideje
13101346. augusztus 26.
Koronázása
1311. február 7.
Elődje II. Henrik
Utódja Károly
Életrajzi adatok
Uralkodóház Luxemburgi-ház
Született 1296. augusztus 10.
Luxemburg
Elhunyt 1346. augusztus 26. (50 évesen)
Crécy
Édesapja VII. Henrik német-római császár
Édesanyja Brabanti Margit német királyné

Luxemburgi János vagy Vak János (1296. augusztus 10.1346. augusztus 26.)[1] Csehország királya 1310-től és Luxemburg hercege volt 1313-tól. Megbirkózott a feudális anarchiával Csehországban, uralkodása háborúskodásokkal telt, növelni tudta országa gazdaságát, amikor Sziléziát meghódította.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

János házassága 1310-ben Speyerben

VII. Henrik német-római császár legidősebb gyermeke volt és francia oktatásban részesült, ám mégis a Német-római Birodalom politikáját sajátította el később országában. Amikor édesapja a német koronát elnyerte, a Henrik karintiai herceg kormányával elégedetlen csehországi rendek meghívták a cseh trón elfoglalására is.[1] Fiát, Jánost pedig a néhai II. Vencel cseh király leányával jegyezték el.[1] 1310-ben feleségül is vette Přemysl Erzsébetet Speyerben, ezt követően pedig a cseh rendek királyukká választották.

Édesapja halála után (1313) megörökölte a Luxemburg hercege címet is, ám a trónt nem ő szerezte meg.[forrás?]

A német trónviszály[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1313-ban meghalt János apja, VII. Henrik császár, akit öt évvel korábban azért választottak meg a német tartományurak, mert a szerény birtokokkal rendelkező luxemburgi gróf hatalma nem volt túl jelentős.[2] A Habsburg-ellenes párt először Jánost akarta megválasztatni, de ez megbukott a rhensi fejedelmi gyűlésen. Végül 1314. október 20-án Frankfurtban öt választófejedelem szavazatával Bajor Lajost választották meg.[3] Egy nappal előtte Sachsenhausenben másik három választó szavazatával Habsburg Frigyest is megválasztották[4] 1314-ben.[2] A német trónviszályban János Bajor Lajost támogatta, aki végül 1328-ban császár lett. Az ő oldalán vett részt az 1322-es mühldorfi csatában, ahol Lajos legyőzte Figyest.[1]

Magyar kapcsolatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

János aranyforintja
János ezüstgarasa

Jó kapcsolatokra törekedett Károly Róbert magyar királlyal, bár szövetségeseik nem estek egybe. Károly segítséget ígért neki Csák Máté ellen. 1315 május 21-én indult el Prágából, május 29-én Brünnél táborozott.[5] Sikerült egyedül visszafoglalnia Csák Mátétól a Morva folyó menti Veselí várát.[6] Megostromolta Holics várát is de a magyar király – aki egyébként ekkoriban foglalta el Visegrádot Mátétól – elmaradása miatt végül kiegyezett Csák Mátéval és július 25-én már ismét Brünnben volt. [7] 1318 vége felé Károly Róbertnek János húga, Beatrix lett a harmadik felesége, Beatrix azonban 1319 végén meghalt. 1320-ban azután Károly negyedik feleségéül Ulászló lengyel király lányát, Erzsébetet választotta.[8]

A magyar király sokáig jó viszonyban volt a Habsburgokkal, akik támogatták őt Vencel és Ottó ellen is, ő viszont támogatta őket Bajor Lajos ellen. Az 1320-as években az osztrák hercegek azonban a Kőszegi családot támogatták, ezért Károly János cseh királyhoz közeledett.[9] A cseh ezüstgaras Magyarországon is fontos fizetőeszköznek számított, a nemzetközi fizetésekben viszont a firenzei aranyforint volt a legelterjedtebb. A magyar király kezdeményezésére az 1327 februárjában Nagyszombatban tartott királytalálkozón megegyeztek abban, hogy mindkét ország áttér a kettős arany–ezüstalapú pénzverésre a garas és az aranyforint saját verésével.[10] Politikai és katonai szövetséget is kötöttek az osztrák hercegek ellen, akiket 1328-ban sikerült is legyőzniük.[11]

Megosztozás Lengyelországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felvette a lengyel királyi címet is, hogy kifejezze egész Lengyelországra vonatkozó igényét, amelyet Lokietek Ulászlónak 1314-re sikerült egyesítenie Pomeránia, Mazóvia és Szilézia és aki 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Szilézia azonban János kezén maradt.

A cseh és a magyar király azonban ellentétes oldalon maradtak a lengyel kérdésben. János a nagyszombati találkozó után rögtön Sziléziába ment, s csak Károly apósa érdekében tett 1327 áprilisi fenyegető hangú üzenetére állt el az Ulászló elleni támadástól. Szövetséget kötött viszont a lengyelekkel ugyancsak hadban álló Német Lovagrenddel. 1329–1332 között háború dúlt a lengyelek és a lovagrend között, amelyben Károly Ulászlót segítette, János viszont Lengyeországra támadt. 1231-ban Károly kibékült az osztrákokkal és ősszel mintegy 50 ezer fős magyar-osztrák sereggel felvonult a cseh határra. János kénytelen volt visszavonulni Lengyelországból és a Károllyal 1332 júliusában megkötött békében visszaadta Károlynak a még Csák Mátétól elfoglalt Berencs és Holics határvárakat.[12]

1333-ban meghalt Ulászló, fia III. Kázmér azaz Nagy Kázmér pedig hajlott a megegyezésre, hogy belső problémái felé fordulhasson. A cseh király is hajlandó volt erre, mert 1335 tavaszán újabb konfliktusba került a karantán–tiroli örökség miatt az osztrák hercegekkel és Lajos császárral. 1335 augusztusában Trencsénben magyar közvetítéssel a lengyel és cseh követek kidolgozták a megállapodást,[13] szeptemberben pedig újra cseh–magyar szövetséget kötöttek az osztrákok ellen. Végül 1335 októberében a három király ünnepélyesen találkozott a visegrádi királytalálkozón. János lemondott a lengyel királyi címről,[14] ezért kapott 500 márka aranyat a magyar királytól,[1] Kázmér pedig Sziléziáról, valamint Pomerániáról, ami a Német Lovagrend tulajdonában maradt. Hármas szövetséget kötöttek II. Albert osztrák herceg és IV. Lajos német-római császár ellen. Széles körű gazdasági és pénzügyi együttműködésben is megegyeztek. A találkozónak máig ható politikai jelentősége van.[15]

1337-ben újra segítséget nyújtott János a Német Lovagrendnek,[1] de ezúttal a litvánok és az oroszok ellen.

A karantán–tiroli kérdés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1336 elején János betört az Osztrák Hercegségbe és elfoglalta az északi részét. A magyar és lengyel csapatok is hadba léptek, végül az osztrákok 1337-ben kénytelenek voltak a Muraközt visszaadni a magyar királynak.[16]

A lovagrendet segítő hadjárata során elvesztette fél szemét, 1339-ben pedig teljesen megvakult. Harci kedvét ez nem lohasztotta le, és birtokszerzésre célzó szakadatlan alkudozásaiban sem igen feszélyezte. 1330-ban másodszülött fia, János Henrik, Maultasch Margitot, Tirol és Karintia úrnőjét vette el feleségül. János 1334-ben Bourbon Beatrixot választotta második nejéül Párizsban[1]

Élete alkonyán a királyt többrendbeli csalódás érte. Fiát saját nejének ösztönzésére a karintiaiak elűzték, Margit pedig a császár fiához ment nőül, aminek következtében a Luxemburgok és a Wittelsbachok között teljes szakadásra került sor. János másik fia, Károly, mint Bajor Lajos ellenkirálya lépett fel Németországban

Itáliai és franciaországi hadjáratai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

János síremléke Crécynél

A pápa oldalán itáliai hadjáratokat vezetett.[2] 1330-ban IV. Lajos császárt megtévesztve felajánlotta közvetítését közte és a pápa között. Lajos még császári címének ideiglenes letételére is hajlandónak mutatkozott. János valódi célja egy luxemburgi királyság létrehozása volt, de terve lelepleződött. Ezután a császár ellen ő, majd fia, a későbbi IV. Károly még 1333-ig tartotta magát Lombardiában.[17]

János 1346-ban VI. Fülöp francia királynak mint hűbérese[2] indult segítségére az angolok ellen. A földszerzés reménye vezette. A Crécy melletti csata kezdetén János két francia vitéz lovához köttette a saját lovát és így ment neki az ellenségnek; a franciák azonban a csatát elvesztették és a király hősiesen küzdve elesett.[1]

Utódja a cseh trónon fia, I. Károly lett, aki később a császári trónt is megszerezte.

IV. Károly apjáról, Jánosról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem akarom tehát, hogy előttetek rejtve maradjon, hogy atyám, János hetedik Henrik római császár és a brabanti herceg leányának, Margitnak a fiaként született. Feleségül vette Erzsébetet, II. Vencel cseh király leányát és megkapta vele a cseh királyságot, mivel a férfi ág a cseh királyok házában kihalt. Elűzte Henriket, a karintiai herceget, akinek a felesége a saját említett feleségének a nővére volt, és aki majd később gyermek nélkül halt meg. Henrik a cseh királyságot az anyám nővérének a jogcímén János előtt bírta.[18]
– Vita Caroli Quarti (IV. Károly német-római császár önéletrajza)

Családfa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

VI. Henrik luxemburgi gróf
* 1252
† 1288. VI. 5.
 
  Avesnes-i Beatrix
† 1321
 
  I. (Brabanti) János
* 1252/1253
† 1294. V. 3.
 
  Dampierre Margit
* 1251
† 1285. VII. 3.
 
         
     
  VII. Henrik német-római császár
* 1275/6. VII. 12.
† 1313. VIII. 24.
 
  Brabanti Margit
* 1276. X. 4.
† 1311. XII. 14.
 
 
     
   
1
Přemysl Erzsébet
* 1292. I. 20.
† 1330. IX. 28.
 
OO   
2
Bourbon Beatrix cseh királyné
* 1318
† 1383. XII. 23.
 OO    1334. XII.-e
János
* 1296. VIII. 10.
† 1346. VIII. 26.
 
3
törvénytelen
                   
   1    1    1    1    1
Margit
* 1313. VII. 8.
† 1341. VII. 11.
 
Judit
* 1315. V. 20.
† 1349. IX. 11.
 
IV. Károly német-római császár
* 1316. V. 14.
† 1378. XI. 29.
 
Přemysl Ottokár
* 1318
† 1320
 
János Henrik
* 1322. II. 12.
† 1375. XI. 12.
 
   1    1    2    2    3
Anna
* 1323. III. 27.
† 1338. IX-. 8.
 
Erzsébet
* 1323
† 1330 előtt
 
Vencel
* 1337. II. 25.
† 1383. XII. 8.
 
Bona
* ?
† ?
 
Miklós
* 1322
† 1358. VII. 20.
 

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Karintiai Henrik
Csehország uralkodója
13101346
A cseh címer
Következő uralkodó:
Károly