II. András magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. András
Andrew II of Hungary th.jpg
II. András a trónon (metszet)

Ragadványneve Lovag vagy Jeruzsálemi
Magyar Királyság királya
II. András
Uralkodási ideje
1205. május 7. – 1235. szeptember 21.
Koronázása Székesfehérvár
1205. május 29.
Elődje III. László
Utódja IV. Béla
Halics királya
András
Uralkodási ideje
1188 – 1190
Dalmácia és Horvátország hercege
András
Uralkodási ideje
1197 – 1203
Hum és Ráma hercege
András
Uralkodási ideje
1198 – 1203
Életrajzi adatok
Uralkodóház Árpád-ház
Született
1176 vagy 1177
Elhunyt
1235. szeptember 21. (57-59 évesen)
Nyughelye Várad
Házastársa 1. Meráni Gertrúd
Házastársa 2. Courtenay Jolán
Házastársa 3. Estei Beatrix
Gyermekei 1. feleségétől:
1. Mária
2. IV. Béla
3. Erzsébet
4. Kálmán
5. András
2. feleségétől:
6. Jolán
3. feleségétől:
7. István
Édesapja III. Béla
Édesanyja Châtillon Anna
Az Aranybulla
Szobra a Hősök terén, a Millenniumi emlékmű baloldali pantheonján Budapesten
II. András címere
Gertrúd és II. András

II. András (névváltozata Endre, Jeruzsálemi, Katolikus vagy Lovag András ragadványnevekkel is ismert) (1176 vagy 11771235. szeptember 21.) Magyarország uralkodója volt 1205-1235 között. Ő volt a 18. Árpád-házi uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikájával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan intézkedéseket hozott az Aranybulla kiadásával, melyek kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig érvényben maradtak.

Imre árnyékában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Béla és Châtillon Anna gyermekeként született 1177-ben. Másodszülött fiúként nem András kapta a magyar trónt, de atyja 1188-ban Halics trónjára segítette. 1190-ben azonban elűzték a trónról, és a herceg újra a magyar udvarban élt. Apja halála után Imre lett Magyarország királya, míg atyja Andrásra várakat, birtokokat és sok pénzt hagyott, hogy be nem teljesített fogadalmát, a szentföldi hadjáratot véghezvigye. András azonban befolyása erősítésére használta vagyonát, így hívei tanácsára 1197-ben rátámadt bátyjára a szlavóniai Macsek városánál, és a hatalom megosztását követelte tőle. Jóllehet, a pápa is a törvényes királyt támogatta, András győzelme után Imre a dalmát-horvát hercegi címet adományozta testvérének.

1198. március 31-én a támadó szerbeket visszaverte András, és ellentámadásba ment át. Elfoglalta Ráma és Hum vidékét, és felvette a Hum és Ráma hercege címet is. Területein úgy uralkodott, mint bátyja az egész országon, adót szedett, pénzt veretett. Ezután ismét megtámadta Imrét, azonban a rádi csatában ezúttal alulmaradt, és így VI. Lipót osztrák és stájer herceghez menekült.

Esküvő és kormányzóság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pápának 1200-ban sikerül a testvéreket kibékíteni, s András visszakapja korábbi területeit, de jóval kisebb hatáskörökkel. Ekkoriban köt házasságot Gertrúddal, IV. Andechsi Bertold isztriai és krajinai őrgróf és merániai herceg lányával.

A házasságból öt gyerek született. 1203. vagy 1204. évben Mária, 1206-ban a későbbi IV. Béla király, 1207-ben a későbbi Szent Erzsébet, 1208-ban Kálmán és 1210-ben András.

Imre király Horvát- és Dalmátországot az öccsének engedte át. Lázadásra derült fény, amikor Imre megszerezte Boleszló váci püspöktől az összeesküvők levelezését[forrás?]. Kitört a fegyveres harc. András seregében apósa és felesége révén sok német is volt, akik a vesztes csata után a herceggel együtt osztrák területre menekültek. Imre elmozdította az ellen fordult nádorispánt is, mire Elvin váradi püspök kiközösítette a királyt[forrás?]. III. Ince pápa jól felfogott politikai érdekből – hisz célja egy új keresztes hadjárat elindítása volt, melyhez szüksége volt a magyar király ígéretének teljesítésére, s ehhez stabil politikai viszonyok kellettek Magyarországon – eléri a király és főpapok, illetve Imre és András kibékülését.

András azonban nem tesz le a korona megszerzésének céljáról, s amikor Imre királynak Konstanza hercegnőtől, az aragóniai király lányától fia születik ismét sereget gyűjt a király ellen. 1203. októberében járunk, s a király Varasd közelében találkozik öccsével. A találkozóról és az ott történtekről Spalatói Tamás krónikájából értesült az utókor. Eszerint Imre egy szál pálcával ment át András táborába és királyi tekintélyével érte el, hogy a lázadó öccsét bántatlanul a saját emberi közé cibálja és foglyul ejtse. Ezután azonban megelégedett annyival, hogy Andrást Keve várába zárta, s annak feleségét, Gertrúdot pedig hazaküldte. A két fivér házassága is jelezte szemben állásukat. Imre király végső fokon pápabarát politikát folytatott, feleségét pápai közvetítéssel választotta, s a pápa kérésére fegyveresekkel is segítette IV. Ottó harcát a Türingiára támadó (Sváb) Fülöp ellenében. András viszont a veje lett Bertoldnak, aki (Sváb) Fülöp oldalán állt.

András 1204-ben kiszabadult, amiben hívei segítették. Imre Andrást tette meg fia gyámjának és az ország kormányzójának. Imre 1204. szeptemberében bekövetkezett halála után András kormányzói jogkörét arra használta fel, hogy az özvegy királyné javait megszerezze. Emiatt az a gyermek királlyal és koronával VI. Lipót osztrák herceghez menekült, aki Imre ellensége volt. III. László 1205-ben bekövetkezett halálával András számára szabaddá vált az út a koronához. 1205. május 29-én az ország koronás királya lett.

András király[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. András már megkoronázásának évében hadjáratot vezetett Halicsba és biztosította a trónt a gyermek Danyiil Romanovics számára, de ő vette fel a Halics (Galícia) és Lodoméria (Volhínia) királya címet.

„Az új berendezkedés” politikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A király belpolitikája legjellemzőbben a birtokpolitikában nyilvánult meg, ami a királyi birtokok mértéktelen elidegenítését jelentette. Általában a vezető egyházi és világi személyek nyertek birtokadományokat hűségük és szolgálataik elismeréseként. A vezető tisztségekbe pedig Gertrúd jelentős befolyásaként a Meráni-család tagjai és rokonai kerültek. A királyi birtokok eladományozása II. András személyén túlmenően is törvényszerű jelenség volt. A folyamat már I. (Szent ) István idejétől megindult, de II. Andrásig az eladományozott udvarnokföldeket pótolni tudta a peremterületek felé terjeszkedő és a Kárpát-medencét mindjobban kitöltő magyar állam birtokgyarapodása. II. András kezében már nem volt ilyen lehetőség, ezért nyúlt a várbirtokokhoz, s várakat, egész vármegyéket adományozott azok jövedelmeivel együtt főként német híveinek. Sőt, befolyását latba vetve elérte a pápánál. hogy Gertrúd testvérét, Bertoldot tegye meg kalocsai érseknek.

A merániak térnyerése mind a gazdasági, mind a politikai hatalmon belül a magyar főurak elégedetlenségét egészen az összeesküvésig fokozta. Ennek élén Péter ispán, Bánk bán és Bánk veje, Simon állt, akik támogatóként szerették volna megnyerni János, esztergomi érseket is. Az érsek azonban óvatos ember lévén kétértelmű levelet küldött. A merénylet a királyné és hívei ellen 1213. szeptember 23-án következett be a király távollétében, aki gyakori halicsi hadjáratainak egyikén vett részt. A királynét és udvarát a merénylők kegyetlenül megölték, csak Lipót hercegnek és Bertold érseknek sikerült sértetlenül elmenekülnie. A hazatérő király Péter ispánt karóba húzatta, de szélesebb körű felelősségre vonásra nem került sor.

Gertrúd halála után a német befolyás visszaszorult, de a királyi jövedelmek pótlására új adókat kellett II. Andrásnak bevezetnie. Ez annál is inkább szükségessé vált, mivel az 1211-ben a kunok elleni védelemre a Barcaságba betelepített Német Lovagrend is a kiváltságok maximumát élvezte. Így az 1217-ben Magyarországon először kivetett rendkívüli adó a valóságban rendszeresen kivetett pénzadóvá vált. II. Andrásnak az adói az 1210-es években pénzben beszedett vámok és illetékek formájában lettek bevezetve. A királyi udvar gazdálkodásának új rendjét mutatja az ezt irányító szervezet változása is. 1214-től jelenik meg a tárnokmesteri méltóság. Ugyanakkor az adók behajtására II. András is a bérleti rendszert részesítette előnyben. Egyes királyi jövedelmeket egyösszegű bérleti díj lefizetése ellenében adóbérlők kaptak meg. A király pénzváltási illetéket is bevezetett, mivel az emberek vonakodtak elfogadni a gyengébb minőségű, így értéktelenebb magyar fémpénzt. A bérleti rendszer kialakulásával a pénzverés decentralizálódott, de törvény tiltotta, hogy a kamaraispánok és a pénzváltók izmaeliták vagy zsidók legyenek.

Az új berendezkedés során a nagyhatalmú előkelők elsősorban a királyi birtokok rovására gazdagodtak meg és ez egyben a királyi birtok és a világi magánbirtok arányának jelentős eltolódását jelentette a magánbirtok javára. A királyi birtokok csökkenésével együtt járt a királyi hatalom gyengülése, ami a nagyurak hatalmaskodásának az elterjedéséhez vezetett. Az adományozások és az erőszakos földszerzés mellett a gazdagok vásárlás útján is gyarapították birtokaikat. A világi földbirtokok megszaporodása és növekedése szükségletté tette az ingatlanok jogos birtoklásának igazolását, ezért megnőtt az oklevéladás szerepe, fellendült az okleveles gyakorlat. A korábban szerzett földbirtokokról azonban még nem készült oklevél, ezért fontossá vált a nemzetségek származásának, a távoli közös ősnek a kimutatása, a régiség vált ugyanis ez által jogforrássá. Az oklevelek ekkortól utaltak általában „de genere” kitétellel a származásra. A nemzetségekről a korból Anonymus gestájából szerezhető a legtöbb ismeret, ami az 1210-es években íródott a legnagyobb valószínűséggel. Azok az előkelők, akik kimaradtak a királyi birtokok adományozásából már 1210-ben megpróbáltak kapcsolatot keresni III. Béla öccsének, Gézának a görög földön élő fiaival, hogy felajánlják a magyar trónt. Ezt a kísérletet II. Andrásnak még sikerült megakadályoznia, de 1214-ben elkerülendő a hasonló próbálkozásokat megkoronáztatta első szülött fiát, a későbbi IV. Bélát, aki ekkor még csak 8 éves volt. Emlékeztetőül: Imre király hasonlóan járt el 1204-ben a fiával, III. Lászlóval. 1214-ben II. András Leszek krakkói fejedelemmel szövetségben sikeres hadjáratot vezetett Halics ellen, melynek eredménye lett fiának, Kálmánnak a rövid idejű halicsi királysága.

A megözvegyült András király 1215-ben újranősült. Második felesége a 17-18 éves Jolánta, Courtenay Péter auxerre-i és namuri gróf, II. Fülöp Ágost francia király rokonának leánya lett. A frigyből született András hatodik gyermeke, Jolánta.

Az „új berendezkedés” nagymértékben veszélyeztette a számukban jelentős királyi szerviensek, a várjobbágyok és a várnépek érdekeit. A sókereskedelem bevonása a bérleti rendszerbe pedig jövedelmet vont el a katolikus egyháztól. Az egyház sérelemnek tekintette azt is, hogy az izmaelita és zsidó bérlőkkel szemben hatástalanok voltak az egyházi fenyítés hagyományos eszközei.

II. András keresztes hadjárata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1216-ban meghalt Henrik, a Latin Császárság uralkodója. Az egyik jelölt a trónra II. András apósa, a másik maga András volt. A császári trón megszerzése érdekében sürgőssé vált az idáig halogatott keresztes hadjárat megindítása. Mielőtt a király elindult volna szentföldi hadjáratára, megkezdte a visszavonulást az új berendezkedés gyakorlatától. Ezt jelzi azon döntése is, hogy távolléte idejére politikájának korábbi ellenzőjére, János érsekre bízta az ország kormányzását. III. Honorius pápa azonban Courtenay Pétert koronázta császárrá. Ezért András a tervezett szárazföldi út helyett – a hadjáratot már nem mondhatta le – a tengeri szállítást választotta, hogy elkerülje Konstantinápolyt. Splitben szállt hajóra és Ciprus érintésével jutott a Szentföldre. A hadjárat során semmilyen érdemi katonai eredményt nem ért el, sőt jelentősebb katonai akciót sem hajtott végre. A tengeri szállítás fejében viszont lemondott Velence javára Záráról, a vállalkozáshoz már induláskor kölcsönöket vett fel, a pénzt ereklyék vásárlására, adományozásra fordította. Akkon városát elérve azonban felvette a „Jeruzsálem királya” címet. Olyannyira tékozló volt itt is, hogy Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is el kellett adnia 140 márkáért. Hazafelé, 1218-ban ötletszerű házassági szerződéseket kötött. Ezekből végül Béla fia és Mária leánya esetében lett ténylegesen házasság. A Szentföldről hazatérő királyt szinte polgárháborús állapot fogadta. Az előkelők egy csoportja száműzte a kormányzónak kinevezett János esztergomi érseket is, aki csak a király visszatértekor jöhetett vissza Magyarországra.

Az Aranybullához vezető út[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyt 1219-ben komoly külpolitikai kudarc érte. Halicsban megdöntötték fia, Kálmán trónját, aki feleségével együtt fogságba esett. II. András csak úgy tudta elérni szabadulásukat, hogy az új halicsi király, Msztyiszlav lánya és Endre fia között jött létre házasság. A halicsi hódító politika, a halicsi belügyekbe történő folyamatos beavatkozás a befektetett anyagi és emberáldozathoz képest rendkívül szerény eredményeket hozott. Tulajdonképpen a hadi vállalkozásban kitűnt főurak jutottak csak újabb birtokadományokhoz. A gazdaságilag meggyengült király 1219-ben „altatta” az új berendezkedés folytatását, sőt 1220-ban bizonyos birtokadományok és az erőszakkal elfoglalt várföldek visszaadását rendelte el. A rendelkezést a végrehajtásban elszabotálták. Az új berendezkedésből kiszorultak ebben az évben érik el, hogy a király megkoronázott fia, IV. Béla megkapja a tengermelléki dukátust. (Imre király szintén így tett II. Endrével.)

Az Aranybulla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. András pecsétje (1216)

1222. volt a nagy változások esztendeje. Az Imre párti főurak, akik a már fent említett szerviensekkel szövetkezve tömegbázist is szereztek, palotaforradalmat hajtottak végre, melynek eredményekén II. András a vezető tisztségekből leváltja az „új berendezkedés” haszonélvezőit és kiadja az Aranybulla néven ismertté vált királyi oklevelet hét példányban. Az Aranybullában a királlyal kimondatták, hogy egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot ne adományozzon, illetve becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit ne fosszanak meg. Egy sor rendelkezés a bérleti rendszerrel szembeni ellenkezést fejezte ki. Megtiltották, hogy zsidók és izmaeliták kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők legyenek. A szerviensek jogot nyertek az átállásra a király szolgálatából Béláéba és fordítva, igaz csak bizonyos feltételekkel, de mégis szabadon. A külföldiek birtokadományban részesítését megtiltották, tisztségbe helyezésüket az ország tanácsától tették függővé. A szervienseket és birtokaikat, továbbá az egyházak népeit mentesítették a királyi adóktól. A szerviensek elfogását és megbüntetését bírói ítélethez kötötték. A főpapok és az előkelők számára az Aranybulla ellenállási jogot biztosított abban az esetben, ha a király vagy utódai a dekrétum rendelkezéseit megszegnék. Az Aranybulla megszületése II. András korábbi nézeteinek revízióját is jelentette az adópolitikában, a személyzeti ügyekben, az öröklési rendben, az igazságszolgáltatás területén. Ez a királyi dekrétum számos olyan fontos kiváltságot biztosított a szervienseknek, amely később helyet kapott a nemesi szabadságjogok között és így az Aranybulla egy sajátos, középkori értelemben vett „demokratizálás” mutatója. Az okirat neve onnan származik, hogy arany pecséttel látták el, s a „bulla” jelentése pecsét. Az Aranybulla legtöbb pontja azonban papíron maradt, mivel kevéssel annak megszületése után a palotaforradalommal eltávolított főemberek visszakerültek a hatalmi pozíciókba. Ennek következményeként az év végén a királyi dekrétumot kikényszerítő főurak és a mögöttük álló szerviens tömeg elérte, hogy II. András kompromisszumként átcsoportosítsa a funkciókat a hívei között. A hivatalba lépő új tisztikar azonban biztosítékot jelentett a királynak, hogy folytassa a régi, a királyi birtokokat eladományozó politikáját.

András és Béla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. András király 1220 körül Béla hercegre bízta a szlavón hercegség kormányzását. Béla ekkor 14 esztendős volt, s a király politikáját rossz szemmel néző főúri csoport támogatását élvezte. Az Aranybulla kiadása előtt még, 1222-ben kívánságára, Béla elbocsátja feleségét, Laszkarisz Máriát, akit 1223 őszén III. Honorius pápa parancsára Béla visszavesz és együtt menekülnek VI. Lipóthoz II. András haragja elől. A pápa közbenjárására apa és fia egy évvel később kibékült. Béla visszakapta Szlavónia kormányzását.

II. András 1224-ben hozza létre a szászok meghatározott földrajzi területre költöztetésével a dél-erdélyi Szászföldet, s ennek hatására a székelyek keletebbre vonultak és a Háromszéki-medencében leltek végleges otthonra. (Andreanum) A Barcaságba 1211-ben betelepített Német Lovagrend hatalma időközben a királyi adományok és engedmények, valamint a szomszédokkal szembeni agresszív magatartásuk eredményeként már olyannyira megnövekedett, hogy a pápa a rendet az egyházi szervezet megváltoztatásával közvetlenül Róma fennhatósága alá vette. Ezáltal a lovagrend nagymérvű függetlenségre tett szert a magyar királlyal szemben. II. András ezt már nem tűrte, s mivel a lovagrend nem volt hajlandó a király parancsára az erőszakkal elfoglalt területeit visszaadni, a király katonai erővel űzte ki a Lovagrendet az országából. (A Német Lovagrend Mazoviába és a Baltikumba került.) II. András és III. Honorius pápa viszonya természetesen feszültté vált ezek után. Ezért a király a belpolitikai hatalmi viszonyokat is átrendezte. Béla fiát, hogy szlavóniai hátországától, ahol már megerősödött, elvágja, 1226-ban Erdély hercegévé tette, Szlavónia élére pedig másodszülött fiát, Kálmánt állította.

A király 1227-ben indított újabb hadjáratot Halicsba, melynek hatására András herceg halicsi uralkodóvá lett. Viszontagságok után, András halálával azonban végleg lezárult a magyar királyok halicsi terjeszkedési kísérlete. 1227-ben az új pápa, IX. Gergely elődjéhez hasonlóan szót emelt a királynál a zsidók és az izmaeliták hivatalviselése ellen. Az egyház részéről a királlyal szembeni nyomás végül az Aranybulla 1231-i évi megújításához vezetett, melyben a király és fia együtt kötelezték magukat az abban foglaltak betartására. Ennek nyomán az ellenállási jog helyébe az esztergomi érsek kiközösítési joga került az okiratba. 1232-ben megjelent a nemesi vármegye kezdeménye, miután a zalai szerviensek jogot kaptak a királytól a kehidai oklevélben, hogy saját ügyeikben maguk ítélkezzenek. 1233-ban a pápa utasította a Magyarországra küldött legátusát, Pecorari Jakabot, hogy II. Andrást és fiait ne közösítse ki. A pápa „jóindulatát” azonban a királynak a beregi egyezmény aláírásával kellett meghálálnia. A pápai legátus a halicsi hadjáratra indult királyt a beregi erdőben érte utol, innen az egyezmény elnevezése, melyben a katolikus egyház visszaszerezte korábbi kiváltságait és ezáltal megerősödött a főpapság hatalma. Az okiratban a király megígérte azt is, hogy a zsidókat és az izmaelitákat nem juttatja hivatalhoz és jellel különbözteti meg őket a keresztényektől.

A megözvegyült király második felesége halála után egy évvel később, már 55 évesen újra házasodott. Harmadik felesége Estei Beatrix lett, aki ekkor 23 éves lehetett és az itáliai estei őrgróf, I. Aldobrandino leánya volt. 1235. nyarán II. (Harcias) Frigyes osztrák és stájer herceg betört Magyarországra. II. András megtorlásul Bécsig nyomult, de II. Frigyes pénzen megváltotta a békét. Ugyanezen év szeptember 21-én 30 évi uralkodás után meghalt II. András király, akit valószínűleg a Maros menti Egres ciszterci monostorában temettek el Csanád vármegyében. Legidősebb fiát IV. Bélát Róbert esztergomi érsek 1235. október 14-én koronázza magyar királlyá. A király felesége még férje halála előtt hozta nyilvánosságra, hogy gyermeket vár. Ezért a trónörökös Béla az apja halála után azonnal őrizetbe vétette Beatrixet, akinek a temetésre érkezett német császári küldöttséggel, férfiruhát öltve sikerült az országból kiszöknie. Német földön fiút szült és Istvánnak kereszteltette, ezzel is hangsúlyozva annak Árpád-házi származását.

András és utódai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1. házassága, 1201: Gertrúd merániai hercegnő.
Gyermekeik:

2. házassága, 1215: Courtenay Jolán konstantinápolyi latin császári hercegnő.
Gyermekeik:

3. házassága, 1234: Estei Beatrix estei grófnő.
Gyermekeik:

Címei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia és Lodoméria királya.

Szépirodalom, dráma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. András magyar király témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
III. László
Magyarország uralkodója
1205 – 1235
A Szent Korona
Következő uralkodó:
IV. Béla