Imre magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Imre
Imre koronázása KK.jpg
Imre koronázása. Miniatúra a Képes krónikában

Magyar Királyság királya
I. Imre
Uralkodási ideje
1196. április 16. – 1204. november 30.[1]
Koronázása
1182. május 16., ill. 1194
Elődje III. Béla
Utódja III. László
Életrajzi adatok
Uralkodóház Árpád-ház
Született
1163 körül
Elhunyt
1204. november 30. (41 évesen)
Esztergom
Nyughelye Eger
Házastársa Aragóniai Konstancia
Gyermekei III. László
Édesapja III. Béla
Édesanyja Châtillon Ágnes (Anna)

Imre (1174 (?) –1204) Árpád-házi magyar király. 1196. április 24-étől haláláig uralkodott. III. Béla és Châtillon Anna, antiochiai hercegnő elsőszülött fia volt. Születésének időpontja nem ismert, feltételezések szerint 1174-ben született. Halálának pontos időpontját sem ismerjük, 1204. augusztus 26-án még bizonyosan életben volt, 1204. október 27-én róla egy forrás már mint néhairól emlékezik meg. A magyar hagyomány szerint november 30-án halt meg.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hatalomra kerülése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Imre király oroszlános-vágásos címerpajzsa

Fiatalkoráról kevés maradt fenn. Nevelője egy Perugiából jött pap, Bernát volt, akit Imre később királyként Spalato érsekévé tett. 1182. május 16-án – apja halála előtt tizennégy évvel – Miklós esztergomi érsek megkoronázta Imrét. Az Árpád-kori magyar történelemben nem volt gyakori, hogy a trónörököst még az apa (vagy előd) uralkodása idején megkoronázzák. 1182 előtt két ilyen eset fordult elő: Salamon 1057. évi és II. István 1105. évi koronázására az Imre koronázásakor az országot jellemzőnél lényegesen kiélezettebb belpolitikai helyzetben került sor. Ha Bélának volt kitől tartania, akkor az a börtönben tartott testvére, Géza herceg volt. A koronázás után Imre nem kapott tényleges hatalmat, nem lett sem társuralkodó, sem egy országrész élén álló herceg. 1194-ben azonban – feltehetően az egyre erősödő magyar előkelők nyomására – Béla Imre hercegre bízta Dalmácia és Horvátország kormányzását. III. Béla 1196. április 24-én meghalt, és Imre akadálytalanul foglalhatta el a királyi trónt. Öccse, András herceg azonban hamarosan hatalmi igényekkel lépett fel.

Imre és András viszálya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Than Mór: Imre király András herceg táborában

Végrendeletében III. Béla Imrére hagyta az országot. Andrásra – területi hatalom nélkül – várakat, nagy birtokokat és sok pénzt hagyott. András örökségéhez tartozott még az a kötelezettség is, hogy vezesse Jeruzsálem visszafoglalására azt a keresztes hadat, amelynek fővezéri tisztét apjának kellett volna betöltenie. András azonban a rábízott pénzt eltékozolta, majd 1197-ben fegyverrel támadt bátyja ellen, és a szlavóniai Macskinál legyőzte. E sikerének köszönhetően nyerte el – bátyjához és apjához hasonlóan – a dalmát-horvát hercegséget. Az Árpád-kori magyar történelemben már addig is előfordult, hogy a családtag trónkövetelő a törvényes király ellen támadt, ehhez azonban minden esetben idegen uralkodó segítségét kellett igénybe vennie. András lázadása volt az első eset, hogy a lázadó fél pusztán az egyre erősödő hazai arisztokráciára támaszkodott.

III. Ince pápa 1198 elején levélben szólította fel Andrást vállalt kötelezettségének teljesítésére, és arra, hogy tartsa tiszteletben bátyja jogait. András nem törődve a pápai intéssel a tengermelléki részeken önálló uralkodóként rendezkedett be és nekilátott a főhatalom megszerzésére irányuló szervezkedésnek. A tervezett összeesküvés azonban lelepleződött és a Somogy megyei Rádnál vívott újabb ütközet 1199-ben Imre győzelmével végződött. András VI. Lipót osztrák herceghez menekült, és a két testvér végül 1200-ban, a pápa közbenjárására békült ki. Megegyeztek, hogy együtt vonulnak a Szentföldre, és távollétükben az osztrák herceg kormányozza az országot, András visszakapja hercegségét, és aki tovább él, örökli a másik területeit.

A szentföldi hadjárat azonban nem jött létre, de a belső fegyvernyugvás alkalmat teremtett Imrének a külországi hódításhoz. Beavatkozott a szerb Nemanja István és Vukán belháborújába. 1201-ben fegyveresen hatolt Szerbiába, Istvánt legyőzte, helyébe Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig felvette a Szerbia királya címet. A bolgárok ellen 1202-ben kivívott győzelme után egy ideig a Bulgária királya címet is használta. Imre beavatkozott a német belviszályokba is, a pápapárti IV. Ottót fegyveresen támogatta Sváb Fülöp ellenében. Ugyanekkor a boszniai bogumil eretnekek ellen is sikerrel lépett fel.

Ennek ellenére a pápa és Imre viszonya nem volt felhőtlen, mivel mindketten ki szerették volna terjeszteni befolyásukat Bulgáriára, illetve III. Ince pápa szorgalmazta a keresztes hadjárat megindítását, s a magyar részvételt ebben. Időközben azonban (1203-ban) Imre testvérét, Andrást az időközben megszületett trónutód – a későbbi III. László – elismerésére szólította fel. Ez kiváltotta András újabb fegyveres fellépését, melynek során Imrénél nagyobb erőt tudott felvonultatni. A szembenálló csapatok már fel is sorakoztak Varasd mellett, de az egyik forrás szerint Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében fogta el saját táborában Andrást, majd börtönbe vetette.

Andrást hívei hamarosan kiszabadították. Ekkortól Imre legfontosabb célja az volt, hogy fia törvényes trónutódlását biztosítsa. 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek a pápa felhatalmazásával megkoronázta III. Lászlót. III. Ince azzal a feltétellel adta hozzájárulását, hogy a kisgyermek helyett apja tegyen esküt a pápaság iránti engedelmességre és a magyarországi egyház támogatására.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emléktábla Imre király nyughelyén, az egri várban

Imre célját elérte, de fiatal kora ellenére közeledni érezte a halált. Fia kiskorúsága idejére Andrást bízta meg az ország kormányzásával és esküt tétetett vele, hogy a kis uralkodóhoz hű lesz. Pénzének csak egyharmadát hagyta fiára, a másik kétharmadot a templomos és johannita rendnek adományozta. Egerben temették el.

A soltszentimrei templom légifotója

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szabados György: Imre és András. Századok, 133. évf. (1999) 1. sz. 85-111.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kristó Gyula: Imre (In: Kristó GyulaMakk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 9639278483 )
  • Kristó Gyula: Az Imre-ág (Rubicon 2000/3)
  • Királyok könyve (szerkesztette: Horváth Jenő), ISBN 9635485808
  • Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, ISBN 9639441872
  • Kristó Gyula: A korai feudalizmus. In: Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal. 2. kötet 1258–1271. (Magyarország története tíz kötetben.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. Második, változatlan kiadás. ISBN 963-05-1518-0
  • Szabados György: Imre és András. Századok, 133. évf. (1999) 1. sz. 85-111.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Imre magyar király témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
III. Béla
Magyarország uralkodója
1196 – 1204
A Szent Korona
Következő uralkodó:
III. László