V. István magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
István ifjabb király
V István.jpg
V. István „első” koronázása. Miniatúra a Képes krónikából

Magyar Királyság (keleti országrész) társuralkodó - iunior rex Ungarie
István ifjabb király
Uralkodási ideje
1262. december 5. előtt1270. május 3.
Koronázása Székesfehérvár
1246. január 10. előtt
Elődje IV. Béla
Utódja V. István
Magyar Királyság királya
V. István
Uralkodási ideje
1270. május 3.1272. augusztus 6.
Elődje IV. Béla
Utódja IV. László
Életrajzi adatok
Uralkodóház Árpád-ház
Született 1239. október 18.
Elhunyt 1272. augusztus 6. (32 évesen)
Csepel-sziget
Nyughelye Margit-sziget
Házastársa Erzsébet
Gyermekei Katalin
Mária
Erzsébet
Anna
IV. László
András
Édesapja IV. Béla
Édesanyja Laszkarisz Mária

V. István (?, 1239. – Csepel-sziget, 1272. augusztus 6.)[1] magyar király (1270 – 72).

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként 1239-ben született, de mivel ő volt az első fiú, ő lett a trón örököse. A tatárjárást szüleivel és lánytestvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át. Apja már gyermekként Szlavónia hercegévé koronáztatta. Jövőjére rányomta bélyegét apja politikája, melyet az újabb esetleges tatárjárás elleni védekezés befolyásolt. Apja benne látta az újjáépülő ország reménységét, ezért már gyermekként feleséget keresett számára. A kunokkal kötött szövetség jegyében az országba visszatelepült kun fejedelemnek Szejhánnak[m 1] Erzsébet nevű lányát jegyezték el vele. Házasságukból később öt leány és két fiúgyermek született. 1246-ban mint megkoronázott királyt és Szlavónia hercegét említik.[2]

Nagykorúvá válásától ifjabb királyságáig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Béla 1246. január 10-én kiadott oklevele tartalmaz utalást[3] fia István első megkoronázására, nincs okunk kételkedni abban, hogy a koronázás az akkor még egyedüli fiúgyermek trónöröklési jogának biztosítására a király akaratából történt. A herceg ekkor, vagy már ezt megelőzően – a hagyományoknak megfelelően – Szlavóniát is megkapta, mert az oklevél már „egész Szlavónia hercegének” nevezi a kiskorú Istvánt. Szlavónia kormányzását ekkor még nővérének, Annának férje Rosztyiszláv[m 2] – 1247. június 2-án Szlavónia bánja – végezte, aki az újjászerveződő balkáni régiót később teljesen kézben tartotta.

A már nagykorú herceget, apja 1257-ben Erdély élére állította, a rákövetkező évben viszont már a Szlavóniával határos új tartomány, Stájerország déli részének a kormányzását végzi.Az 1254-es pozsonyi béke óta Magyarországhoz tartozó Dél-Stájerországban 1258-ban felkelés tört ki, amelyet IV. Béla fiával levert és Istvánt stájer hercegként a tartomány élére állította, amelyhez hozzákapcsolta Vas és Zala megyét, valamint a Bakonyt is.[4] 1259 végén a stájerek ismét fellázadtak és II. Ottokár cseh királyhoz pártoltak, magyar kézen csak Pettau és néhány kisebb vár maradt.[5]

1260. július 12.-én a morvamezei Kroissenbrunn mellett vívott csata véget vet a Stájerország feletti magyar uralomnak, IV. Béla a nyár végén Pozsonyban fegyverszünetet köt II. Ottokárral és lemond Stájerországról. A kroissenbrunni csata és az azt követő események valószínűleg IV. Béla és fia István közötti viszony megromlásához is vezettek. A csata István kezdeti sikerei után, IV. Béla hadvezetési hibája miatt végződött vereséggel. Az előhadat vezető István az ütközetben megsebesült, a késedelmeskedő fősereg miatt nehéz helyzetbe került, a herceg sorsáról a magyar táborban jó ideig semmit sem tudtak.[6] Az 1261. március 31-én megkötött bécsi békében IV. Béla lemondott Stájerországról.[7] A morvamezei vereség után, IV. Béla a még kiskorú Béla magyar királyi herceg (1250–1269)et állította Szlavónia élére, a katonai rátermettségét bizonyító István herceget pedig visszaküldte Erdélybe.[6]

István, ennek ellenére továbbra is kész volt együttműködni apjával. 1261-ben ismét közösen vezettek hadat, az előző évi bolgár betörés megtorlására. Ezúttal a befejezés a hercegre maradt, aki mélyen az ellenséges területekre hatolva aratott győzelmet.[6] 1261-ben Béla és István hadjáratra ment Bulgáriába Rosztiszláv herceg, Béla veje, Macsó, Bosznia hercege, Északnyugat-Bulgária ura (cári címmel), megsegítésére és Vidin mellett legyőzték a bolgárokat. István ezután tovább nyomult a Duna jobb partján és Nikápoly közelében az Iszker folyónál ismét győzött a bolgárokon.[8]

1262-ben viszont már fegyverrel fordultak egymással szembe, a későbbi oklevelek szerint ekkor valóságos háború (guerra) tört ki IV. Béla és István között. A háború kezdete november elejére tehető, amely azonban december 5. előtt már véget is ért, mivel az ezen a napon kiállított poroszlói oklevél a belháború lezárását szolgáló, november végi pozsonyi egyezség megerősítése. A poroszlón kibocsátott oklevél nevezi Istvánt első alkalommal ifjabb királyként (iunior rex Ungarie).[6]

A pozsonyi béke eredeti oklevele sajnos nem maradt fenn, létéről és tartalmáról csak későbbi utalásokból tudunk. Ezek az utalások az 1262-es szembenállás okairól nem adnak tájékoztatatást.

Ifjabb királysága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dukátus vagy a megosztott királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iunior rex cím 1262-ig nem volt használatban. Később, királykorában V. István is csak dukátusnak (tempore ducatus sui) nevezte pályája 1262-ig tartó időszakát, és apja még II. András alatti szereplését is.[3]

A dukátus és az ifjabb királyság intézményének történészek általi megítélésében nincs egységes álláspont.

Györffy György szerint a dukátus ország volt az országban, és eredetileg a magyarsághoz csatlakozott segédnépek területi szervezetét takarta. Szerinte a dukátus már Zolta, Koppány, Imre és Péter hercegsége kapcsán is szóba került. A dukátus, mint a trónörökös herceg jussa a 11. században két egymást keresztező szervezet: egy területi és egy ettől független szórt birtokszervezetből állt. Körülhatárolt királyi és hercegi terület is létezett, de voltak hercegi birtokok a király területén és királyi birtokok a hercegén belül is. A hercegi terület a királyi területhez hasonlóan ispánságokra tagolódott (ducis comes), melyek alá tartoztak a király ottani népei is. [9]

Kristó Gyula nem fogadta el azt a – Anonymusra visszavezetett – felfogást, amely szerint a dukátus már a 10. században is létezett volna. Szerinte a korai dukátus a hadvezérséget tartozóan értelmezhető. A dukátus első megjelenése – az ország első felosztása – I. András és az általa hazahívott Béla esetéhez köthető. [10]

Különbség van a dukátus szerepének megítélésében is, ezt Györffy György a trónörökössel kapcsolta össze, míg Kristó Gyula elsősorban a peremterületek feudalizációjával.

I. András és Béla herceg, Salamon és Géza herceg, Kálmán és Álmos herceg ismert küzdelmei a széttagolódás és anarchia közvetlen veszélyeit hordozták.[9],.[10] Kálmán, több évtizedes küzdelem után mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a cseh, lengyel, orosz és görög határ mentén fekvő dukátusi országrészek[m 3] a királyság létét veszélyeztetik, a dukátus területi szervezetét és vele együtt seniorátusi trónöröklést megszüntette. A dukátus véglegesen egyesült a királysággal.[9]

Az erdélyi vajdaság, a horvát, dalmát bánságok és a későbbi hercegségek történetéhez kapcsolódó hercegi intézmények már új fejezetet jelentenek a dukátus értelmezésében. Ezek a területek tulajdonképpen a névleges társkirály uralkodói tapasztalatainak megszerzésére szolgáltak. Az Árpád-házi trónörökösök szlavóniai hercegsége – Imre, András, Béla, Kálmán, István – a jelen történet által érintett időre már bevált gyakorlatnak tekinthető.

II. István, Imre, III. László és valószínűleg V. István megkoronáztatása is az utód trónjogának elvi biztosítását célozta, míg IV. Béláét apja ellenében kényszerítették ki. A koronázás miatt a trón örököse már bajosan címezhető duxnak, a megkoronázás után tulajdonképpen társkirályok (corex) voltak. A dukátus intézménye csak alkalomszerűen éledt újjá a későbbi királyi (ellenkirályi) gyakorlatban – például kifejezetten András herceg tengermelléki uralmát szokás úgy értékelni, hogy az ország megosztásra, a dukátus intézményének feltámasztására törekedett – de elképzelhető ez IV. Béla és V. István esetében is.[11]

IV. Béla és István ifjabb király uralkodását érintően már az uralkodói szabadság teljes elkülönülése mutatható ki, aminek még III. Béla és Imre idejében semmilyen nyoma sem tapasztalható.[11] Így ehhez az időszakhoz tartozóan, az ifjabb királyság intézményének léte erősen megkérdőjelezhető.

A 20. század elején az általános vélemény az volt, hogy az ifjabb királyság intézményét a királyi hatalom magánjogi fejlődése hozta létre.

Sufflay Milán szerint a magyar királyi hercegség és az ebből kifejlődött ifjabb királyság intézménye statikailag véve, világosan áll a történettudósok előtt. De a magyar ifjabb királyság evolúciója nem magyarázható a királyi hatalom magánjogi irányú fejlődésével, sem pedig a csatolt részek megőrzött függetlenségével. Szerinte az ifjabb királyság intézményét nem szabad a magyar közjog specialitásának tekinteni, jellemző a 11-14. századra és jól körülhatárolható területen mutatható ki. Szláv példák alapján kialakulásában két közös tényezőt azonosít, egyik a részuralom rendszere, a másik pedig az elsőszülöttségi fiági öröklési elv megszilárdítására irányuló törekvés.[12]

Bartoniek Emma szerint az ifjabb királyság nem a hercegségi jogból fejlődött ki, az vélemény pedig, amely szerint az „ifjabb királyság"-gal biztosították Árpád-kori királyaink elsőszülöttjeiknek az utódlást, nem egyéb a Habsburgok „ifjabb királyai"-ról vett analógiánál és ennek az újkori intézménynek a 13. századba való visszavetítésénél. Az ifjabb királyság intézményének kialakulását Bartoniek, III. Béla idejére teszi és szerinte francia befolyásra kezdődik, célja pedig: a tetterős, uralomra vágyó fiatal trónörökösnek megfelelő rangot és hatáskört biztosítani.[13]

Kiss István viszont Bartoniek megállapításait cáfolta. Szerinte az ifjabb királyság intézményének történelmi alapja jóval korábbi és máshol keresendő: Az ország reorganizálására alakult ellenzék csoportosul az ifjabb király körül, akit mélyreható elvi ellentét választ el az öreg királytól, és ez emeli a Dei gratia et voluntate patris uralkodó ifjabb királyt az öreggel legalább is egyenrangú tényezővé.[14]

Kiss mutat rá először arra, hogy IV. Bélát és István herceget nem elvi ellentét, hanem egy családi perpatvar választotta el.[14] Így lehet az is, hogy az ifjabb királyság intézményének létrejöttét valójában csak egy „családi ügy” indikálta.


István címhasználatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szentpétery az érintett időszak Árpád-kori oklevelek kritikai vizsgálata során, István címhasználatára vonatkozóan az alábbi eredményre jutott[3]:

  • 1257-58-ban: rex, primogenitus illustris regis Hungariae et dux Transsilvanus.
  • 1259-ben és 1260 elején: rex, primogenitus illustris regis Hungariae et dux Stiriae.
  • 1260 közepén : rex, primogenitus illustris regis Hungariae.
  • 1260 közepe után 1262 dec. 5-ig: rex, primogenitus illustris regis Hungariae et dux Transsilvanus.
  • 1262 dec. 5-től 1266 végéig: iunior rex Hungariae, dux Transsilvanus, dominus Cumanorum.
  • 1266 végén és 1267-ben: iunior rex Hungariae, dux Transsilvanus.
  • 1268-tól 1270 márc. 5-ig, illetőleg május 3-ig: iunior rex Hungariae, dux Transsilvanus (et) dominus Cumanorum.

Az ifjabb király országa és országlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

István a pozsonyi egyezség során az ország keleti felét teljesen független királyi joggal megkapta, ennek kifejezője az új cím, melyet ettől kezdve az osztatlan királyi hatalom elnyeréséig, 1270 májusáig viselt. Ezt támasztja alá IV. Bélának a pápához intézett, 1263. évi levele is, amelyben Istvánt már apja is rex-nek nevezi.[3]

Az országot kettészelő határvonal mentén, északnyugaton az ifjabb király országrészéhez tartoztak Sáros, Újvár, Gömör és Nógrád megyék, azon túl pedig a Duna alkotta a határvonalat. 1262-ben, már ifjabb királyként Gömör megyei birtokokat érintő ítéletet erősített meg. 1363-ban Borsod, Újvár, Zemplén, Heves és Gömör megyék nemessége és más lakosai számára tartott gyűlést, de ismertek Pest és Nógrád megyei birtokokkal kapcsolatos intézkedései is. [6]

Délen, István fennhatósága alá tartozott Bács megye, amelynek ispánja a pozsonyi béke újabb, szakali (Zokol -1263. május 3.) megerősítésekor István főemberei között található, István pedig adományt is tett a bácsi várispánság földjeiből. Délnyugaton a határ – a pozsonyi egyezség egyik kikötéséből következtetve – átlépte Bács megye déli, a Duna vonalával megegyező határát, s magába foglalta Valkó és Szerém megyét is. [6]

V. István ifjabb királyként történt országlásának időszakából mintegy másfélszáz oklevél maradt fenn, ezek egy része azonban csak kivonatokból vagy töredékekből ismert. Az oklevelek között aránylag kevés a kétségtelen hamisítvány, mindössze 8 darab.[3] Az oklevelek kiállítását 1264-ig Benedek aradi prépost – néhány estben Lodomér a későbbi váradi püspök, majd esztergomi érsek – ezt követően pedig Péter erdélyi prépost végezte.

Az ifjabb király nádora 1263-ban a Péc nembeli Dénes, 1266-ban a Csák nembeli Domonkos, 1268-ban pedig Tombold fia Benedek volt.

IV. Béla és István híveinek birtokai, azonban nem igazodtak az országot kettészelő határvonalhoz, ezért a problémák áthidalására a két érsekből és két-két báróból álló közös bíróságot hoztak létre. További problémákat okoztak, a királyi család egyes tagjainak a másik fél országrészben lévő birtokai is.[6]

A belháborúk időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pozsonyi egyezség poroszlói és szalkai megerősítését követően István kezdeményezte, hogy az egyezségben foglaltakat a két érsek, július 25-ig terjessze fel a Szentszékhez megerősítés céljából. A későbbi fejlemények azonban azt igazolják, hogy az egyezség nem került a Szentszék elé. 1263 nyarán Valesco pápai káplán IV. Bélát egy új béke megkötésére próbálta megnyerni, de IV. Béla ez elöl kitérve, csak arra volt hajlandó, hogy esküt tegyen arra, hogy nem indít támadást fia és annak hívei ellen. Más ügyekben viszont fontosnak ítélte a pápai támogatást, Mária királyné, fia Béla szlavóniai herceg és lánya Anna valamint annak fiai javára tett intézkedéseinek megerősítése ügyében. IV. Orbán a királyi család tagjainak új birtokadományait megerősítette, és felszólította az esztergomi érseket is azok megvédésére.[6]

Az ekkor már külpolitikai aktualitásokkal elfoglalt ifjabb király, az ország megosztásával valószínűleg lezártnak tekintette a viszályt. Erre utal az is, hogy október 5-én személyesen is részt vett öccse Béla és Kunigunda brandenburgi hercegnő Pozsony környéki esküvőjén. December elején azonban már kénytelen mozgósítani haderejét. Ugyanis az 1264-es év utolsó hónapjában ugyanis két összehangolt támadás indult az ifjabb király országrésze ellen.[6]

December 10. körül délen – az eddig István környezetéhez tartozó – Kán nembeli László és Gyula magyar-kun serege hatolt be István országrészébe, a Maros völgyén haladva Déváig jutott, ahol (sub castro Dewa vocato) azonban a nagyrészt kunokból álló had vereséget szenved. Északon viszont, a Héder nembeli Henrik serege a Szepesség felől támadt, a hadban ott volt IV. Béla lánya Anna is. Az ifjabb király családjának lakhelyét Patakot is elfoglalták és foglyul ejttették az ifjabb király egész családját (az ifjabb királynét Erzsébetet, lányait és a kétéves László herceget). Az északi országrész felmentésére István a Csák fivéreket (Pétert és Mátét) küldte északra, míg saját maga Feketehalom várába vonult vissza.[6]

IV. Béla előkészületei bizonyára nem maradtak titokban, az ifjabb király környezetében a támadást megelőzően több személyi változás is kimutatható. Alkancellárja Benedek és nádora Dénes is IV. Béla mellett tűnik fel, ugyanakkor a Rátót nembeli István a királyné addigi lovászmestere és tárnokispánja az ifjabb király oldalán keres védelmet, Csák bán mosoni ispánt pedig IV. Béla fogságra is vetette, helyére Kemény fia Lőrinc[m 4] került. István számára ekkor vált kétségtelenné, hogy a pozsonyi békeokmány csak egy értéktelen pergamen[6] – a cseh szövetség birtokában összehangolt fegyveres akciók indult országrészéből történő kiszorítására. A kétfrontos támadás azonban kétségtelenül meglephette Istvánt, hisz a Kán fivérekkel való összecsapásra már mélyen az ifjabb király országrészében került sor, családja pedig a könnyen elérhető Patak várába szorult.

A dévai siker ellenére az ifjabb király nehéz helyzetbe került. A Kán fivérek által vezetett –figyelemelterelő hadművelet – kun had, ugyanis csak előőrsét képezte egy nagyobb, Kemény fia Lőrinc országbíró vezetésével felvonuló seregnek, Istvánt a fejlemények hatására hívei is sorra elhagyták. Az északi hadszíntér miatt a seregét megosztani kényszerült István leghűségesebb híveivel már csak Feketehalom várának védelmében bízhatott.

Csák Péter serege már Patak eleste után késve érkezett északra, a hódoltatott északi országrészen ért el némi sikereket – visszafoglalta a Bereg megyei Baranka várát – de döntő csatára nem vállalkozhatott.[6]

A Déva alól visszavonuló Istvánt, nyomon követő Kemény fia Lőrinc serege körülzárta Feketehalom várát, az elűzésére indított kitörési kísérletek hatástalannak bizonyultak. A „halál és nyomorúság tartályává”-vá vált várból István a Rosd nembeli Demetert különleges követségben a szüleihez küldte, Demeter azonban Kemény fia Lőrinc kezére került, aki Demetert megkínoztatta és fogságra vetette. A január végén északról visszaérkező, szászokkal megnövelt felmentő sereg eredményességét nagyban segítette az ostromlók között ténykedő Miskolc nembeli Panyit is: „Panyit ispán üldözőinkhez járulva akaratukat és szándékukat kikémlelve és kifürkészve azokat elpusztításra és kiirtásra a kezünkre adta”. A felmentő sereg és a várból kitörők, az ostromlókat két tűz közé szorítva legyőzték, Kemény fia Lőrinc pedig Iván fia András által, az ifjabb király fogságába került.[6]

A sikert kihasználva a hadvezetésben jártas ifjabb király támadásba lendült. Seregét az ország közepe felé vezette, útközben legyőzte a Menk kun vezér vezette kun hadat, majd az Ernye bán által vezetett hadat is. A már Tiszántúlon folyt csatában, maga Ernye bán is fogságba esett. IV. Béla nádora a fejlemények hatására, kénytelen volt a felvidéki várak hódoltatásával felhagyni, a pesti rév biztosítására visszavonult. IV. Béla pedig Turóc várában fogva tartott kiskorú László herceget, a nehezebben elérhető Krakkóba vitette.[6]

IV. Béla az összecsapásra teljes haderejét összpontosította, a királyi had névleges fővezére Béla macsói herceg volt, Mária királyné kegyeltje, Preussel Henrik[m 5] budavári rektor vezetése alatt ezerfőnyi csapatot küldött. A döntő csatára március elején, Isaszeg mellett került sor. A királyi hadat ténylegesen a nádor vezethette, az ifjabb király személyesen állt a csapatai élére és személyesen is kivette a részét a küzdelemből – párviadalban legyőzött egy rátámadó lovagot, miközben testőrként Drug fia Sándor védelmezte a többi a támadótól. A csatából Béla hercegnek sikerült elmenekülnie, Henrik nádort a Básztély nembeli Rénold lándzsájával földre döntve ejtette fogságba, fogságba esett a nádor két fia is. Az ugyancsak elfogott Preussel Henrik budavári rektort a csatát követően megölték.[6]

Az isaszegi csatában az ifjabb király teljes győzelmet aratott, a királyi család és egész ország sorsa ekkor csak István akaratától függött.

Az 1265. évi békekötés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az isaszegi csata után – Jans Enikel[m 6] beszámolója szerint – István átkelt a Dunán és bevonult Buda várába. Más forrásokból viszont arra következtethetünk, hogy az ifjabb király a diadalt követően nem lépte át országrésze határát.

Az isaszegi csatát követően a két érsek közvetítésével, közel egy hónapig tartó béketárgyalások kezdődtek. Az egyezség megszületéséről IV. Béla 1265. március 28-án kelt levele tanúskodik, amelyet a király IV. Kelemen pápához intézett, kérve a fiával megkötött megegyezés és szerződés megerősítését.[6]

Az egyezmény szövegét sajnos nem ismerjük, tartalmára az egy évvel későbbi Margit-szigeten megkötött egyezmény szövegéből következtethetünk. A béke elsődlegesen valószínűleg a dinasztiát megosztó kérdéseket rendezte, kölcsönös kötelezettségvállalások mellett. Ugyanis a Margit-szigeti szerződés bevezető sorai szerint: IV. Béla visszafogadja atyai szeretetébe Istvánt, aki viszont fiúi tiszteletéről és engedelmességéről biztosítja apját. István egy 1269. évi oklevele szerint a győzelem „nekünk jutatta koronánkat és országunk kormányzatát”, a megkötött békében így valószínűleg biztosítékot kapott a trónhoz való jogának elismerésére. Viszonzásul elismerte apját a Magyar Királyság urának, oklevelei szerint isten és apja kegyelméből uralkodott.[6]

A békeokmánynak rendelkeznie kellett a háború alatt ejtett foglyok kölcsönös szabadon bocsátásáról is, erre más forrásokból is következtethetünk. Szintén más forrásokból ítélve úgy tűnik, hogy István területi engedményeket is tett Valkó és Szerém megyéket érintően. Ugyanakkor pedig a királyi család tagjainak az ő országrészébe eső birtokai tekintetében ragaszkodott addigi álláspontjához – azok őt és feleségét, Erzsébetet illetik; Anna hercegnő javainak visszaadásáról annak hűtlensége miatt, még tárgyalni sem volt hajlandó.[6]

A béke megkötése után, az ifjabb király és felesége Erzsébet nagy számban állítatta ki hívei számára az adományleveleket. A háború részleteinek ismeretei nagyrészt ezen okleveleknek köszönhető. Későbbi oklevelek tartalmaznak utalást a belháború okára vonatkozóan is, a háború István szerint „fejünk és koronánk megváltásáért” folyt. IV. László egy későbbi oklevele szerint pedig mindez azért történt, mert IV. Béla azon mesterkedett, hogy Istvánt kisemmizze az őt megillető jogokból, Mária királyné szerint viszont „a hűtlen alattvalók rábeszélésére” keletkezett a viszály.

1267. évi válság és István újabb királyi címe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1265 tavaszán a béke helyreállt a dinasztián belül, a bizalom azonban továbbra sem lehetett teljes. Ennek első jele, hogy rá egy évre újabb kiegészítő egyezmény megkötése vált szükségessé. Ezen szerződésben a felek kölcsönösen ígéretet tettek arra is, hogy nem csábítják a maguk oldalára egymás híveit. A bizalmatlanság azonban nem vetett gátat annak, hogy az országot, illetve az ifjabb király országrészét elhagyni kívánó kunok ellen közösen indítsanak hadjáratot – IV. Béla segélyhadát az István elleni belháborúból távolmaradt, Rátót nembeli Roland szlavón bán vezette. A kunok ügyének 1266 tavaszára eső sikeres megoldása, azonban az ellentétek felújulásához vezetett, Roland bán ugyanis az eredményes hadjárat ellenére is elvesztette királya kegyét. Roland bán helyére Kőszegi Henrik addigi nádor került, Henrik nádor helyét Kemény fia Lőrinc országbíró kapta meg, akinek helyére pedig az Ákos nembeli Ernye került. Roland menesztése és birtokainak feldúlása egy újabb belpolitikai válság jeleként értékelhető, amit félreérthetetlenül jelez, hogy belháború seregvezérei újra előtérbe kerültek. Ugyanakkor az István oldalán bizalmi funkcióban álló egyes személyek átállása is kimutatható – erre az időszakra tehető István nádorának Csák Domokosnak az átállása is.[6] Mindezek és egy 1268. évi oklevél alapján, ami már katonai jellegű lépesekre – várak megerősítése – is utal, egyértelműnek tűnik, hogy 1266. és 1268. között újra pattanásig feszült IV. Béla és István ifjabb király viszonya. A katonai összecsapás elmaradása valószínűleg, csak a királyi szerviensek akaratán múlott. Az Esztergom melletti gyűlést – melyen IV. Béla oklevele szerint „az ország minden királyi szerviense” megjelent – ugyanis az újabb kutatások szerint valószínűleg a háború újraindítása céljából hívták össze. Az öregebb király országrészének királyi szerviensei viszont a háború helyett, jogaik megerősíttetését választották[6] – valószínűleg így született meg az 1267. évi dekrétum ( [1] ). Apja halála után tíz nappal (1270. május 13-án) az ifjabb király már Budán tartózkodott, itt (in monte Pestiensi) ad ki oklevelet. Az oklevélben megkülönböztetésül az eddigiektől, első és egyben utolsó alkalommal, a hangsúlyos „dei gratia rex totius Hungarie” – egész Magyarország királya – címet használja.[3]

Az ifjabb király külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1262 után a magyar Balkán-politika tényleges irányítója már az ifjabb királyi címet viselő István volt.

1263-ban egy tatár betörés történt a keleti határvidéken, erről a pápa csak október 14-én értesült. A határ menti összecsapásokból nagyobb hadjárat azért nem fejlődött ki, mert Istvánnak – követe révén[m 7] – diplomáciai úton sikerült a tatárokat tervük feladására rábírni. Ez év őszére tehető István második bolgár hadjárata is. Az ifjabb király csapatait a Kán nembeli László erdélyi vajda és fivére, Gyula vezette.[6] A hadjárat Északnyugat-Bulgáriában a magyar támogatással uralomra juttatott Szventszláv Jakab védelmében, Palaiologosz Mihály bizánci császár és Konstantin bolgár cár ellen folyt. A hadjáratban István személy szerint nem vett részt, a magyar had Bulgárián át Bizánci területre hatolt, és ott győzelmet aratott.

A magyarországi belháború idején az 1263. évi ellenségeivel szövetkező Szventszláv Jakab betört a szörénységbe és végigpusztította az István országrészéhez tartozó bánságot. István a megtorló hadjáratra csak 1266 nyarán tudott vállalkozni. A hadjárat során öt nagyobb csatában aratott győzelmet, bevette Bodony városát, június 23-án már a város mellett adott ki oklevelet. Bodony elfoglalását követően a Duna mentén Plevnáig haladt előre. Plevna bevételét követően csapatai Vracsa (Vrachov) várát is elfoglalták, tárnokmestere Egyed pedig egészen Tirnovóig (Turnov) nyomult előre.[6] Jakab kénytelen volt meghódolni István előtt, a magyar királyok címei között ekkortól állandósult a „Bulgária királya” cím használata.

1268-ban a délvidéken egy újabb háború bontakozott ki, I. Uroš szerb király betört a Magyar Királyság határvidékére és Béla herceg tartományát Macsót pusztította. A IV. Béla országrészéhez tartozó hercegség védelmére küldött hadat a Csák nembeli István pozsonyi ispán vezette. A magyar győzelmet követően megkötött békét egy dinasztikus házassággal pecsételték meg, Uroš fia Dragutin, elvette István ifjabb király Katalin nevű leányát.[6]

István ifjabb királyságának utolsó évében, még két újabb dinasztikus házasságot készített elő. 1269 őszén, Melfiben[m 8] kettős házassági és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött I. Károly nápolyi királlyal. A szövetség valószínűleg II. Ottokár ellen irányult („a németekkel és Németország szövetségeseivel szemben tőle négynapi járóföld távolságra”), apja II. Ottokárral kapcsolatos politikáját István már a kezdetektől ellenezte, de nem zárható ki a királyi család más tagjaival szembeni szövetség szándéka sem.[6] A házassági szerződés fia László herceg és Anjou Izabella, valamint lánya Mária és Anjou Károly házasságára vonatkozott.

Teljes királysága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

V. István halotti koronája

Istvánt apja 1270-ben bekövetkezett halála után magyar királlyá koronázták. Rövid uralkodását kezdettől fogva viszályok jellemezték, apja hívei közül számos ellenfele akadt. Nővére Anna, apjuk kincseit magához véve II. Ottokár cseh királyhoz menekült, vele ment apja korábbi híveinek nagy része is. Emiatt kiéleződött a magyar-cseh ellentét, amely rövidesen háborúhoz vezetett. 1271-ben Ottokár megtámadta Magyarországot, de kezdeti sikerek után István kiűzte az országból. Ezután a felek Pozsonyban békét kötöttek. Már úgy tűnt, hogy sikerül uralmát megszilárdítania, amikor váratlanul nagy csapás érte. Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével Anjou Károllyal, amikor Gutkeled Joachim bán elrabolta kíséretéből a trónörökös László herceget és a Dráva menti Kapronca várába záratta. A király rögtön a vár ostromába kezdett, közben azonban súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Csepel-szigetre vitette magát és itt halt meg 1272. augusztus 6-án. A Margit-szigeti domonkos kolostor templomába temették, ahol húga, (az 1270. január 18-án elhunyt) Szent Margit nyugodott. Később, a kolostor maradványainak 20. századi feltárásakor az evangéliumi oldalon egy halotti koronát találtak, amely valószínűleg V. Istváné volt.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feleségétől a kun fejedelem, Szejhán lányától, Erzsébettől 7 gyermeke született:

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A feltételezés alapja IV. Béla 1255-ben keltezett oklevelének egy részlete „ Zeyhanus ... cognatus noster dux Cumanorum ”, a rokonsági fok azonban konkrétan nincs megadva. Más forrásokban sincs rá utalás.
  2. IV. Béla 1254-ben a Szávától délre fekvő Macsó élére állította, innen kiindulva még ugyanebben az évben elfoglalta Boszniát. 1255-ben pedig Bulgária északnyugati részére terjesztette ki fennhatóságát, 1257-ben a bolgár belviszályokba beavatkozva a bolgár fővárosig, Tirnovóig hatolt előre és felvette a bolgár cár címet is. Valószínűleg 1262-ben halt meg, hercegségét fiai örökölték.
  3. A korai dukátusnak két központja volt, a bihari és a nyitrai.
  4. 1343-ban Rosztyiszláv mellett tűnik ki a halicsi hadjáratban, 1244-ben már az országbárók sorában található, részt vett az 1246 évi Lajta-menti csatában, 1252-ben pedig a morvaországi hadjáratban. 1259-ben lovászmester és győri ispán, majd szörényi bán. Az 1260-as bolgár betörést sikeresen visszaverte, 1262 körül szörényi bánsága mellett országbíró és mosoni ispán is. 1263-ban szörényi bán és István ifjabb király tárnokmestere, 1267-ben (Feketehalom ostromakor) nádor és somogyi főispán. 1270-ben (IV. Béla halálakor) nádor, somogyi és kemluci ispán. 1271 és 1272-ben újra szörényi bán és dobokai ispán. 1273-ban soproni és verbászi ispán, ez utóbbi hivatalait 1274 előtt elvesztette. 1280 előtt halt meg, fiai Kemény és Miklós.
  5. Osztrák lovag, az első budai rektor. 1250-ben részt vett a Magyarország elleni hadjáratban. 1262 előtt állt IV. Béla szolgálatába, Mária királyné bizalmasa, István ifjabb király személyes ellensége. 1264-ben barsi ispán, majd 1265-től budai rektor. A legenda szerint, a sisakjára a királynétól kapott arany és fekete tollbokrétát kötve; páncéljára pedig azonos színű köpenyt terítve, ezer lovag kíséretében vonult Budáról a csata helyszínére.
  6. Jans Enikel: 13. századi (1271–1302.) bécsi történetíró. Anekdotikus stílusú leírásait, általában nem tartják megbízható forrásnak.
  7. István követe a Miskolc nembeli Pál fia Panyit (Panith) volt. A követségben szerzett érdemeiért 1265-ben, István ifjabb király a Bala földet adományozta Panyitnak. Panyit ispán 1265-ben Feketehalom felmentése során szerzett további érdemeket, részt vett az 1266. évi bolgár hadjáratban is. 1270-ben szörényi bán, majd zalai ispán. 1270-ben a Stájerországba küldött had egyik vezetője. Utoljára 1273 áprilisának végén szerepelt, fiai Miklós, László és Pál.
  8. A követség János prépost és Zárai Mihály vezetésével 1269. szeptember elején, Barlettában szállt partra. A követség István ifjabb király felhatalmazását hozta egy kölcsönös segélynyújtási és házassági szerződés megkötéséhez, valamint egy levelet a bíbornoki kollégiumhoz a szerződések Szentszék általi jóváhagyásának kéréséhez. A követek Barlettából a nápolyi király sürgetése mellett – az ügy „nem tűr halasztást” – szeptember 10–11. körül érkezhettek a király tartózkodási helyére Melfibe. A király szeptember 14-én, a montecassinoi apát vezetése mellett egy viszont követséget nevezett ki. Az apát december 12-én Sárosból már küldetésének eredményes voltát jelentette, 1270. április 6-án már újra Zárában volt, hajóra várva, amely átviszi Itáliába.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. KMTL ifjabb királyság, 280–281.o
  2. KMTL ifjabb királyság, 280–281.o
  3. ^ a b c d e f
  4. Magyarország történeti kronológiája 156. o.
  5. Magyarország történeti kronológiája 156. o.
  6. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x Zsoldos Attila. Családi ügy (IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években). História - MTA Történettudományi Intézet - Budapest (2007.) 
  7. Magyarország történeti kronológiája 157. o.
  8. Magyarország történeti kronológiája 157–158. o.
  9. ^ a b c Györffy, György (1958.). „A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig; I. rész”. Századok, 12-87. o.  
  10. ^ a b Kristó Gyula. A XI. századi hercegség története Magyarországon. Akadémiai Kiadó - Budapest (1974.) 
  11. ^ a b Szabados, György (1999.). „Imre és András”. Századok, 85-111. o.  
  12. Sufflay, Milán (1909.). „Szláv párhuzamok a „rex iuniuor” czíméhez”. Századok, 499-503. o.  
  13. Bartoniek, Emma (1926.). „Az Árpádok trónöröklési joga”. Századok, 785-841. o.  
  14. ^ a b Kiss, István (1928.). „Trónbetöltés és ducatus az Árpád-korban”. Századok, 733-765. o.   |
  15. Az V. István Katolikus Szakközépiskola és Gimnázium honlapja

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • KMTL: Korai magyar történeti lexikon : 9–14. század. Főszerk. Kristó Gyula. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6722-9
  • MTF: Magyar történelmi fogalomtár. Szerk. Bán Péter. Budapest: Gondolat. 1989. ISBN 9630567229  
  • Kristó: Csák Máté: Kristó Gyula. Családja eredete, Csák Máté (Magyar história). Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-736-2 
  • Fügedi: Ispánok, bárók, kiskirályok: Fügedi, Erik. Ispánok, bárók, kiskirályok. Magvető Könyvkiadó. ISBN 963-14-0582-6 (1986) 
  • Magyarország történeti kronológiája: szerk.: Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája a kezdetektől 1970-ig, Harmadik kiadás, Akadémiai Kiadó (1982). ISBN 963 05 4292 7 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz V. István magyar király témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
IV. Béla
Magyarország uralkodója
1270 – 1272
A Szent Korona
Következő uralkodó:
IV. László