III. István magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. István
Chronicon Pictum P121 III. István koronázása.JPG
III. István koronázása. Miniatúra a Képes krónikában

Magyar Királyság királya
III. István
Uralkodási ideje
1162. május 31. – 1172. március 4.
Örököse Béla
Koronázása Székesfehérvár
1162. júniusa
Elődje II. Géza
Utódja III. Béla
Életrajzi adatok
Uralkodóház Árpád-ház
Született
1147 nyara
Elhunyt
1172. március 4.
Nyughelye Esztergom
Házastársa Ágnes
Gyermekei Béla
Édesapja II. Géza
Édesanyja Eufrozina

III. István (1147. – Esztergom, 1172. március 4.) Magyarország Árpád-házi királya, II. Géza és Eufrozina kijevi hercegnő idősebbik fia.

Útja a trónra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. István 1147-ben született, keresztapja VII. Lajos francia király lett, aki keresztes hadai élén éppen születésekor vonult át az országon. Istvánt 1152-ben hivatalosan is trónörökösnek nevezték ki, amit ellenségesen figyelt Géza két fivére, László és István, akik Konstantinápolyban, I. Mánuel bizánci császár udvarában várakoztak bátyjuk halálára, ami végül 1162. május 31-én következett be. III. Istvánt néhány nap múlva megkoronázták. Királyként mögötte állt anyja és Lukács esztergomi érsek. Eufrozina elsősorban a német területekkel fennálló jó viszony kiépítésében segített. Nagyrészt neki köszönhető, hogy 1168-ban István feleségül vette Anna ausztriai hercegnőt, II. Henrik herceg lányát.

Ellenkirályok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalom különösen Mánuel uralkodása alatt igen aktív magyarországi politikát folytatott: törekvése az volt, hogy az országot alattvalójává tegye, vagy akár meghódítsa.[1][2] Mánuel épp ezért pénzzel és seregekkel támogatta István herceget, aki amint tehette, rátört Magyarországra.[1][2] A királlyal szemben jelentős túlerőben volt, azonban a magyar előkelők körében olyan népszerűtlen volt, hogy bátyját, Lászlót koronázták meg.[2] Ez a konstrukció is megfelelt Mánuelnek, azonban Lukács esztergomi érsek megtagadta a „szkizmatikus” császár jelöltjének felkenését, akinek végül Mikó kalocsai érsek helyezte a fejére a koronát 1162 július közepén.[2] Lukács erre kiátkozta az ellenkirályt, mire László börtönbe vetette őt.[2]

A viszonylag népszerű II. László elől III. István híveivel együtt Pozsony vidékére húzódott vissza, de a visszavonulás során előbb Kapuvárnál meg kellett ütköznie László híveivel.[2][3] László a békülékeny politika jegyében III. Sándor pápa közbenjárására szabadon engedte Lukács érseket,[2] de az nem vonta vissza az átkot, sőt az ellenkirály közelgő halálát is megjövendölte. Az ismét bebörtönzött érsek szavai beteljesültek: II. László 1163. január 14-én elhunyt.[2] Ekkor hívei fivére mellé álltak, aki IV. István néven vonult be a történelembe.[2] Őt is Mikó érsek koronázta meg január 27-én.[2] A rossz természetű uralkodó gyorsan elvesztette támogatóit, sőt összeesküvés szövődött ellene. Ezt még leverte bizánci segítséggel, de III. Istvánnal nem bírt.

Unokaöccse a székesfehérvári csatában június 19-én legyőzte, fogságba ejtette, majd trónigényéről lemondatva visszaküldte Mánuelhez, aki kijelentette, hogy felhagy IV. István támogatásával. Az 1164-ben kötött békeszerződés értelmében került III. István öccse, Béla herceg – a későbbi III. Béla – Konstantinápolyba.[1] Ennek ellenére 1164-ben ismét betört Magyarországra, és egészen Bácsig jutott. Barbarossa Frigyes császár ekkor III. István mellé állt a trónviszályban, hogy legyen, ki megvédje a potenciális vetélytárstól.

Közben IV. István ismét szervezkedni kezdett, immár a német-római császárnál is – sikertelenül – segítséget kérve. Az ellenkirály azonban nem kapott elegendő támogatást sehonnan sem, így visszaszorult Zimony várába. Végül hívei mérgezték meg 1165. április 11-én saját életüket féltve.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybátyjai bukása nem hozta meg a nyugalmat III. István számára. Öccse ugyanis Konstantinápolyban nevelkedett. Mánuel lányának vőlegénye és a császári trón örököse lett, így Béla kiváló alapot jelentett Mánuel számára, hogy beavatkozzon a magyar ügyekbe: így például az ő dalmát és horvát hercegi címére hivatkozva foglalta el a fent említett területeket. 1165-1167 között folyt a harc balkáni vidékeken, végül a bizánciak győzelmét hozó zimonyi csata (1167. július 8.) után Mánuel és István békét kötött: a Szerémség magyar, Dalmácia – ahol Velence 1165-ben meghódította Zárát – pedig bizánci fennhatóság alá került. Az ellenségeskedéseknek végül az vetett véget, hogy Magyarország és Velence között dinasztikus kapcsolat jött létre.

A folyamatos harcok közepette István igyekezett támogatni az egyházat és felvirágoztatni az országot. Apjához hasonlóan lemondott az invesztitúra jogáról, és kijelentette, hogy az egyház javait csak végszükség esetén használja fel saját céljaira. Ő volt az első magyar király, aki városi – közelebbről székesfehérváripolgároknak privilégiumokat adott.

Eléggé fiatalon, 1172. március 4-én hunyt el – talán mérgezés következtében. Lukács temette el az esztergomi Szent Adalbert székesegyházban, így ő lett az első király, akit Esztergomban temettek el. A trónon öccse, III. Béla követte, saját Béla nevű fia nem érte meg a felnőttkort.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c A bizánci birodalom története, 335.o.
  2. ^ a b c d e f g h i j Magyarország története 1218-1220. o.
  3. III. István oklevelei

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói, Szerk.: Horváth Jenő, Budapest, Helikon, 2004, ISBN 9632088948
  • Középkori históriák oklevelekben (1002-1410), Szegedi Középkorász Műhely, Szerk.: Kristó Gyula, Szeged, 2000, ISBN 963-482-423-4
  • Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-389-383-6
  • Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
II. Géza
Magyarország uralkodója
1162 – 1172
A Szent Korona
Következő uralkodó:
II. László (1162–1163)
IV. István (1163–1165)
III. Béla