I. András magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. András
Nte-kir-1andras.jpg
I. András szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban

Ragadványneve Fehér, Katolikus
Magyar Királyság királya
I. András
Uralkodási ideje
1046. szeptembere[1] – 1060 decembere[1]
Örököse Salamon
Koronázása Székesfehérvár
1047 eleje
Elődje Péter
Utódja I. Béla
Életrajzi adatok
Uralkodóház Árpád-ház
Született
1013 körül
Elhunyt
1060 novembere/decembere (47 évesen)
Zirc
Nyughelye Tihanyi apátság
Házastársa Anasztázia
Gyermekei Feleségétől:
1. Adelheid
2. Salamon
3. Dávid
Házasságon kívüli kapcsolatából:
4. György
Édesapja Vazul

I. András, más néven Endre (10131060. december 5. előtt) Árpád-házi magyar király 10461060 között. Uralkodása alatt többször került szembe a Német-római Birodalommal, trónjától végül öccse, Béla fosztotta meg.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja Vászoly (Vazul) volt, akit az I. István ellen szervezett lázadása miatt megvakítottak és fülébe forró ólmot öntöttek, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Vazul Géza testvérének, Mihálynak volt a fia. Apját későbbi krónikások tévesen nevezték meg Szár Lászlóként, aki Vazul testvére volt. Édesanyja Tátony nembeli volt. Két testvéréről tesznek említést a források, bátyját Leventének, öccsét Bélának hívták.

Apjuk megvakításakor fiainak menekülnie kellett. Először Csehországba kerültek, majd nemsokkal később tovább mentek Lengyelországba, ahol Mieszko fejedelem fogadta őket. Ideérkezésük 1031 és 1034 (Mieszko halála) közötti időszakra tehető. A lengyel udvarban csak Béla maradt, a másik két testvér továbbutazott Kijevi Rusz irányába. Itt Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem vendégszeretetét élvezték. 1038 táján András elnyerte a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét. Feltehetően ennek a házasság előfeltétele az volt, hogy Andrásnak fel kellett vennie az ortodox kereszténységet. Ekkor Ukrajna védőszentjének, Szent Andrásnak nevét kapta. Eredeti pogány nevét a források nem őrizték meg.

Újra Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mindeközben Magyarországon Orseolo Péter, hogy háláját kifejezze a német-római császárnak, Magyarországot hűbérbirtokként ajánlotta fel a császárnak, aki mindezt el is fogadta. A király emellett folytatta korábbi tevékenységét, melynek során a vezető vallási és világi tisztségeket főleg németeknek és olaszoknak adta. Ezek miatt már 1045-ben két lázadás is szerveződött ellene. Az egyik élén Viska (Viske), valamint Bolya (Buja) és Bonyha, az erdélyi Gyula főembere és két fia (így Sarolt unokaöccsei). Ezt az összeesküvést elárulták, résztvevőit kivégezték vagy megkínozták. A másik összeesküvést Gellért püspök szervezte, aki – csakúgy mint az első felkelés résztvevői - a Vazul-fiakat akarta visszahívni a magyar trónra. Gellért szavára a hercegek, Levente és András 1046-ban hazaindultak. Közben a békési Vata is sereget szervezett, hogy a pogány vallást visszaállítsák Magyarországon. Az elégedetlenkedők és a két herceg 1046-ban Abaújváron találkoztak. A pogányok előadták követeléseiket, engedjék a pogány hit gyakorlását, ölhessék meg a püspököket és papokat, rombolhassák le a templomokat és tisztelhessék a bálványokat. A hercegek belegyeztek a követelésekbe, hiszen tudták, hogy az András apósától kapott csapat önmagában nem elég Péter elűzésére. A pogánysággal kiegészült sereg hamar elsöpörte Péter uralmát, 1046 őszére már a Dunáig bírták az országot. A kibontakozó felkelést nevezik a krónikák Vata-féle pogánylázadásnak. A pogányok azonban mindeközben igyekeztek a kereszténységet eltüntetni, ennek esett áldozatul Gellért is, akit 1046. szeptember 24-én gyilkoltak meg. Péter újra a németek felé fordult, és a nyugati határon már gyülekeztek is a csapatok. Pétert háromnapi küzdelem után elfogták és az egyik forrás szerint megölték, másik szerint csak uralkodásra alkalmatlanná tették, megvakították.

András 1046-ban került a magyar trónra, miután nem sokkal azelőtt a legidősebb Vazul-fiú, Levente meghalt. Székesfehérváron a megmaradt három püspök koronázta királlyá 1046 vége felé.

Székely Bertalan: I. Endre megkoronázása
András megkoronázása a Képes Krónika lapjain

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután trónra került, hozzálátott a pogányság leszámolásához, visszaállíttatta a keresztény rendet, és utasította a népet a Szent István rendelkezései szerinti életre. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A legyilkolt papság pótlására Franciaországból érkeztek hittérítők. Ebben közrejátszhatott András felesége is, akinek egyik lánytestvére a francia király felesége volt. A belső rend helyreállítása után András első dolga a németekkel való békekeresés volt. Ennek érdekében már 1047-ben követeket küldött III. Henrikhez és kész volt területeket átengedni, valamint adót fizetni, de a hűbérességet nem vállalta. A béketárgyalások ekkor abbamaradtak, a német-római uralkodó figyelmét az itáliai területek kötötték le.

András felkészült arra, hogy idővel Henrik bosszút akar majd állni az elvesztett birtokáért. 1048 elején ezért hazahívta testvérérét Lengyelországból, és Bélát tette meg a magyar hadak fővezérévé, aki nagy politikai és hadvezetési tapasztalatokkal rendelkezett. András testvérének adta az ország egyharmadát (dukátus), ami a hatalmas terület mellett nagyfokú önállóságot is jelentett Béla számára.

András alapította a tihanyi apátságot, melynek 1055-ben kelt alapítólevelében találhatóak a magyar nyelv első összefüggő emlékei, ezek közül a legismertebb a „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadi útra) frázis.

Viszály a németekkel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt. Henrik kikerülve a nyugati határkaput (moson-soproni gyepű) Stájerország felől tört be a Dunántúlra. A másik sereget Gebhard regensburgi püspök vezette, ez a hadtest a Dunát biztosította és amelyen az utánpótlást szállították a sereg részére.

A német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a Vértesig, egyes források szerint Székesfehérvárig jutottak. Béla a seregeit azonban a németek hátába irányította, hogy a Zala és Rába közti részt, valamint a mosoni gyepűket erősítsék. A németek éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak voltak, éjszakánként rajtaütöttek az őrökön, a vonulós csapatok közt nyargaltak és egy-két nyílvessző kilövése után eltűntek. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva a Vértest, északra fordulnak az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek németek nevében, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé.

A pozsonyi jelenet

Henrik a következő év tavaszán újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven elhíresült személy döntötte el. Az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. A német császárnak újra vesztesként kellett elhagynia Magyarországot. Pozsonynál jelen volt az akkori pápa is, IX. Leó, aki a felek közötti tárgyalásokat akarta elősegíteni.

A vesztes Henrikkel 1053-ben kezdődtek újra a béketárgyalások – a németek jelentős pénzt és területeket követeltek –, de a német belviszályok miatt megszakadt az egyezkedés. 1056-ben meghalt III. Henrik és hatéves fia, IV. Henrik került a trónra. Új alapokon indultak újra a béketárgyalások; 1058-ban fejeződtek be. A morvamezei békében a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támasztott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig nem merült fel. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással. Az eljegyzés előtt András királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont.

A várkonyi jelenet ábrázolása a Képes Krónikában

Belviszály[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezzel a lépésével azonban András újabb belviszályra adott okot, ugyanis mikor 1048-ben hazahívta öccsét, Bélát, a dukátus mellé neki ígérte a koronát is, lévén, akkor még nem volt fiú örököse. András fiának megkoronázásában közrejátszott egy másik tényező is, ugyanis nem sokkal második fiának, Dávidnak születése után szélütést kapott és megbénult, és így látta biztosítva fia számára a trónt. Béla a gyerekek eljegyzésétől is távol maradt. A királyi tanácsadók ekkor azt javasolták a hordszékbe kényszerült Andrásnak, hogy ölesse meg testvérét. András azonban hajlott a békés megbocsátásra és abban reménykedett, öccse lemond Salamon javára. 1059-ben ezért Tiszavárkonyba hívatta testvérét. és felkínálta neki választásra a koronát és a kardot, A korona a királyságot, a kard pedig a dukátust jelképezte. Ha Béla a koronát választja a király hívei helyben lekaszabolják, ha a kardot veszi el, békében uralkodhat a saját országrészében. Ekkor Béla egyik híve, Miklós ispán megsúgta neki, hogy ha kedves az élete választása a kardra esik. Béla megértette, és a kardot választotta.

Ezután végérvényesen megromlott a két testvér kapcsolata, Béla Lengyelországba ment családjával együtt és hadat gyűjtött. Felesége családi kapcsolatainak köszönhetően Boleszló fejedelem segédcsapatokat adott a magyar hercegnek, aki elindult, hogy visszaszerezze a koronát. Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. András oldalán ott voltak a kibékített német csapatok, Béláén pedig a lengyelek. Bélának sikerült megosztani András csapatait és győzelmet aratott felettük, később Moson közelében is összecsaptak a testvérek. Andrást a német császárság felé menekítették, Béla azonban csapatokat küldött elébe és a szövetséges határőr népekkel lezáratta a menekülési útvonalat a mosoni kaput.

Sírja a Tihanyi Apátság altemplomában.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lebénult András sorsa megpecsételődött. A mosoni csata során az Andrást szállító szekér felborult, így került testvére fogságába Zircre és nemsokára ott is halt meg. Halálával kapcsolatban létezik több másik változat is, az egyik szerint a tihanyi apátságba akarták szállítani, de útközben életét vesztette Zircen. A másik lehetőség, hogy a megtört királlyal rosszul bántak a fogságban.

Andrást végül az általa alapított tihanyi apátságban temették el. Öccse követte a trónon I. Béla néven. András özvegye és gyermekei menekülni kényszerültek.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

András oroszországi tartózkodása idején feleségül vette Jaroszláv Anasztázia nevű lányát a kijevi Szofija-székesegyházban. Az esküvőt ortodox szertartás szerint kötötték. Feleségétől három gyermeke született:

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Naptártörténeti kislexikon, összeállította Schalk Gyula, Fiesta-Saxum, 1999, ISBN 963-9084-50-6, 172. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. András magyar király témájú médiaállományokat.
  • Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001.
  • Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003.
  • Mitták Ferenc: Képes magyar história; Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., 2006
  • Nemere István: Magyarország története. 989 év krónikája államalapítástól a 20.század végéig, Anno Kiadó, 2005.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Orseolo Péter
Magyarország uralkodója
1046–1060
A Szent Korona
Következő uralkodó:
I. Béla