IV. Henrik német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IV. Henrik
Heinrich 4 g.jpg
HEINRIC(VS) · IMP(ERATOR) ·
IV. Henrik ábrázolása egy 1106 utáni kódexben

Német király
Uralkodási ideje
1053. novembere1105. december 31.[1]
régensek:
1. Poitoui Ágnes
1056. októbere1062. március 31.[1]
2. II. Anno kölni érsek
1062. március 31.1063. június k.[1]
3. Adalbert hamburg-brémai érsek
1063. júniusa után – 1065. március 24.[1]
Koronázása Aacheni dóm
1054. július 17.[1]
Elődje III. Henrik
Utódja V. Henrik
Német-római császár
Uralkodási ideje
10841105. december 31.
Koronázása Szent Péter-bazilika, Róma
1084. március 31.[1]
Elődje nem öröklődik
Utódja nem öröklődik
Életrajzi adatok
Uralkodóház Száli-ház
Született 1050. november 11.
Goslar[1]
Elhunyt 1106. augusztus 7. (55 évesen)
Lüttich[1]
Nyughelye Speyeri dóm[2]
Édesapja III. Henrik
Édesanyja Poitoui Ágnes

IV. Henrik (németül Heinrich IV.), (1050. november 11.[3][1]1106. augusztus 7.[3][1]) német király 1056-tól, német-római császár 1084. március 31-től 1105-ig. A Száli-dinasztia tagja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Henrik német-római császár második házasságából született egyetlen fiúgyermeke. Édesanyja Poitoui Ágnes volt. Henriket még édesapja életében, 1053 novemberében megválasztották német királlyá[1], 1054. július 17-én koronázta meg Aachen városában Hermann kölni érsek. (Henrik uralkodásának kezdetén nagyapja, Konrád nevét viselte.) Uralkodásának első éveiben Henrik mellett édesanyja, Ágnes császárné látta el a kormányzói feladatokat.[1]

Béke Magyarországgal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ekkor, 1058-ban kötötték meg a békét Magyarországgal, melynek megpecsételéseként jegyezték el a gyermek király nővérét, Juditot a magyar trónörökössel, Salamonnal.[1] Az ezután kibontakozó trónharcot Salamon édesapja, I. András a német segítség ellenére 1060-ban elvesztette öccse, I. Béla ellenében.[4] A Salamon melletti német beavatkozást a hamarosan eluralkodó belviszályok következtében ekkor még elmaradt.[5]

Gyámság alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A női kormányzattal elégedetlen országnagyok II. Anno kölni érsekkel az élen elrabolták a fiatal királyt, aki így 1062-ben az ő, majd 1063-ban Adalbert brémai érsek gyámsága alá került.[5] Adalbert még 1063-ban Henrikkel együtt Magyarországra indult, hogy trónra segítse Salamont, ami Béla váratlan halálát követően sikerült is, bár Salamon még sem lett német hűbéres.[5] Anno ezalatt Itáliába ment, ahol 1064-ben a mantuai zsinaton lemondatta Honoriust.[5]

Nagykorúsítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik nagykorúsítására végül 1065-ben, 15 éves korában került sor, de miután az Anno szigora alól felszabaduló, Adalbert által teljesen szabadjára engedett ifjú uralkodó meglehetősen feslett életet élt, a nagyok már 1066-ban kötelezték egy rendi kormány maga mellé vételére – ezt 1072-ig szintén a két meglehetősen eltérő jellemű érsek vezette – és savoyai Bertával kötendő házasságra.[5] A király gyűlölte első feleségét, el akart válni tőle, ám ezt végül a pápa követe, Damiani Szent Péter megakadályozta.[5]

Belső problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korlátlan királyi hatalomra törő Henrik 1070-ben felségsértés ürügyén megfosztotta trónjától Nordheimi Ottó bajor herceget, aki erre fegyvert fogott ellene, de végül még szászországi birtokait is elveszítette.[5] 1072-ben a király letaszította trónjáról karintiai Bertoldot is.[5]

Szászországban alkalmazott kíméletlen módszerei – a királyi javak visszaszerzése, az újonnan emelt várak helyőrségeinek túlkapásai, illetve az adók erőszakos behajtása – miatt 1073-ban Ottó, valamint Magnus szász herceg részvételével lázadás tört ki uralma ellen: Henrik a körülzárt Harzburg várából alig tudott elmenekülni, Gerstungenben 1074-ben kénytelen volt békét kötni és leromboltatni várait.[5]

Magyarországi hadjárat, szász lázadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezalatt Magyarországon Béla fiai, a későbbi I. Géza és Szent László 1073-ban fegyveres harcot indított Salamon ellen.[5] Henrik Markwart karantán herceget küldte sógora segítésére, de az vereséget szenvedett, és csak a nyugati határszélek maradtak uralma alatt.[5] A gerstungeni béke lehetővé tette Henrik személyes hadba szállását is, ám 1074-es magyarországi akciója kudarcba fulladt.[5] Salamon elismerte hűbérurának, ám a támogatására indított újabb hadjáratát a szászok mozgolódása miatt el kellett halasztania.[6] Ezt, miután a délnémet fejedelmek nagy része csapatokkal támogatta, valamint a szász feudálisok egy része is átállt az oldalára, az Unstrut folyó mellett 1075-ben aratott győzelmével sikerült levernie.[7]

Az invesztitúraharc időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiátkozás, Canossa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik kiskorúságát kihasználva, a reformpápák (1046-tól) hozzákezdtek az egyházi hatalom megerősítéséhez, ami óhatatlanul is a császárral való összeütközésre vezetett.[7] II. Miklós 1059-es pápaválasztási szabályzatában a császár kiiktatásával a bíborosok testületére, a konklávéra bízta az egyház fejének megválasztását.[7] A reformpápák legkeményebbje, az 1073-ban trónralépő VII. Gergely volt.[7] Az általa kiadott Dictatus papae megfogalmazása szerint a pápa a legfőbb hűbérúr, királyokat is letehet, és az ő joga a püspökök kinevezése (invesztitúrajog).[7]

Gergely és Henrik között a háborúskodás azzal indult, hogy pápa szimónia – az egyházi tisztségek vásárlása – bűne miatt több német püspököt megfosztott méltóságától, valamint megtiltotta a világi invesztitúrát (1075).[7] Erre válaszul Henrik az 1076-os wormsi zsinaton letétettnek nyilvánította Gergelyt, mire az felfüggesztette tisztükből a királypárti német főpapokat, majd kiközösítette Henriket, és felmentette alattvalóit a neki tett hűségeskü alól.[7] A Henrik mellett álló főpapok ekkor Gergely közösítették ki az egyházból: így vette kezdetét a pápaság és a császárság több évtizedes harca a legfőbb hatalomért.[7]

Németországi csapások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik ellen 1076-ban ismét fellázadtak a szászok.[7] A király az őt amúgy is rossz szemmel néző fejedelmekhez fordult segítségért, de azok a kiközösítést kihasználva, a triburi gyűlésen trónfosztottnak nyilvánították Henriket, amennyiben nem nyer egy éven belül pápai feloldozást.[7] A király canossai zarándoklatával 1077-ben bűnbocsánatot nyert ugyan, de a fejedelmek mégis megválasztották ellenében Rudolf sváb herceget.[7] Henrik erre az ulmi gyűlésen letéttette az ellenlábas hercegeket: a bajor I. Welfet, a karintiai Bertoldot (ismételten) és Rudolfot.[7] 1078-ban addigi híve, II. Lipót osztrák őrgróf is elfordult tőle.[7] Henrik 1079-ben hódoltatta, majd betört Magyarországra is – ez egyben utolsó kiállását jelentette sógora mellett.[7]

Gergely minden rosszallása ellenére sem mondott le arról, hogy megnyerje Henriket, ezért nem volt hajlandó elismerni Rudolfot.[7] Erre végül 1080-ban, Henriknek a szászok felett Flarcheimnél aratott győzelmét követően került sor.[7] Ekkor másodszor is kiközösítette a királyt, mire az válaszképp Wibert ravennai érsek (II. Kelemen) személyében ellenpápát állíttatott.[7]

Első itáliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henriknek Rudolffal vívott háborúját az ez év októberében lezajlott hohenmölseni ütközet döntötte el – amit ugyan elveszített, de ellenfele belehalt sebeibe.[8] Az ily módon otthon felszabadult király 1081-ben indulhatott első itáliai hadjáratára, de sem Rómát, sem Mathild toscanai őrgrófnő várait nem tudta bevenni.[8] Kudarcai hírére németországi ellenfelei Salmi Hermann személyében újabb ellenkirályt választottak.[8] Az Itáliában tovább harcoló Henrik 1083-ban, majd 1084-ben is bevette ugyan Rómát – Gergely mindkét esetben ellenállt az Angyalvárban –, ahol III. Kelemen 1084-ben császárrá koronázta, de hamarosan vissza kellett vonulnia a Gergely hívására megérkező pápai hűbéresek, az Itália déli részét uraló normannok elől.[8]

Németországi belháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németországban ezalatt állandósult a belháború.[8] Henrik hiába hirdette ki 1085-ben Mainzban az Isten békéjét ("Treuga Dei"), a harc tovább folytatódott ellenfeleivel – 1086-ban vereséget szenvedett Unterpleichfeldnél –, és Hermann 1088-ban bekövetkezett halálával sem ért véget.[8]

Második itáliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A császár újabb itáliai hadjárata (10901097) teljes kudarcot hozott.[8] Legszívósabb ellenfele, a bajor hercegségről letett I. Welf hasonnevű fia feleségül vette a toscanai Mathildot, aki Canossánál 1092-ben vereséget mért Henrikre.[8] Az új pápa, az 1088-ban megválasztott II. Orbán okos politikájával létrehozott ellene egy lombard szövetséget, amihez még saját fia, Konrád is csatlakozott.[8] Welf 1093-ban lezáratta az Alpok hágóit, így a császár Itáliában rekedt, és csak azt követően tudott hazájába visszatérni, hogy 1096-ban visszaadta neki hercegségét.[8]

Az invesztitúraharc vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hosszú háborúskodásba belefáradt Henrik 1099-ben a letett Konrád helyébe másik fiát, az ifjabb Henriket koronáztatta királlyá, majd sorra kibékült ellenfeleivel.[8] Az ugyancsak 1099-ben megválasztott II. Paszkál pápa hiába átkozta ki 1102-ben, ezt a német püspökök már nem vették figyelembe.[8] Úgy tűnt, rendeződött a helyzet, 1103-ban kihirdették az általános országos békét.[8]

Henrik halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henriket fia részéről érte a végső csapás: a fiatal Henrik 1104-ben szövetségre lépett a fejedelmekkel édesapja ellen.[8] Az uralkodása során végig a miniszteriálisokra, a városi polgárságra és az alsó nemességre támaszkodó, de a főnemesség és saját fiai által elárult császár végül lemondani kényszerült trónjáról 1105-ben.[8] Fia fogságba vette, ahonnan még megszökött, Lüttichbe menekült, ám ott utolérte a halál.[8] De még holtában sem lelhetett nyugodalmat: miután kiátkozták, teteme csak a feloldozást követően, 1111-ben kerülhetett végső nyughelyére, a speyeri császári sírboltba.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik kétszer házasodott, öt gyermeke született első házasságából (1066[3]) Torinói Berthával[3] (1051. szeptember 21.1087. december 27.):

Henrik második felesége Kijevi Eupraxia[3] (10711109. július 20.), I. Vszevolod kijevi nagyfejedelem leánya volt, 1089-ben[3] házasodtak össze, gyermekük nem született.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   49. oldal
  2. James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
  3. ^ a b c d e f g h i j k Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
  4. Weiszhár, 49–50. oldal
  5. ^ a b c d e f g h i j k l Weiszhár, 50. oldal
  6. Weszhár, 50–51. oldal
  7. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q Weszhár, 51. oldal
  8. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár, 52. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
I. Konrád
Bajorország hercege
10531054
Bayern Wappen.svg
Következő uralkodó:
II. Ottó
Előző uralkodó:
III. Henrik
Német király
10561106
részben Rajnai Rudolffal,
Salmi Hermannal
és Itáliai Konráddal

Német-római császár
10841106
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
V. Henrik
Előző uralkodó:
I. Welf
Bajorország hercege
10771096
Bayern Wappen.svg
Következő uralkodó:
I. Welf
Előző uralkodó:
III. Henrik
Itália királya
10841105
Corona ferrea monza (heraldry).svg
Következő uralkodó:
V. Henrik