Invesztitúraharc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az invesztitúraharc a középkori Európa legnagyobb világi-egyházi konfliktusa volt, melynek gyökerei a Frank Birodalomig, a Karoling dinasztiából származó Nagy Károlyig nyúlnak vissza. A pápa 800 karácsonyán császárrá koronázta Nagy Károlyt. Ez a lépés azonban nézeteltéréshez vezetett az egyházi és a világi nagyhatalom között. Nagy Károly saját hatalmát, mint keresztény császár, Istentől származtatta és elkezdte gyakorolni a püspökök kinevezési jogát, az Invesztitúrát. A pápa viszont magát tekintette a főhatalomnak, mivel ő koronázta meg a császárt. A rákövetkező századok invesztitúraharcainak gyökerei, erre az időre tehetők. A pápaság és a császári hatalom legsúlyosabb nézeteltérései 1075-1122 között zajlottak. A 11. században konfliktus alakult ki a pápaság, azaz a kor reformpápái (ld. Cluny mozgalom) és a Német-Római Császárság között az egyházi vezetők beiktatása (az invesztitúra) kérdésében. A császárok az államuk belső szuverenitásával, a pápa az egyház különálló szerveződésének elvével érvelt.

Az invesztitúraharc állomásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harcok IV. Henrik és VII. Gergely között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1075-ben VII. Gergely pápa a Dictatus papae című enciklikájában deklarálta, hogy a római egyház isteni alapítású, így a római pápa hatalma egyetemes, ezáltal kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára. A pápai oklevél kiadására az adott okot, hogy Henrik 1071-ben a pápa beleegyezése nélkül nevezte ki Milánó új érsekét. Az új érsek ráadásul egy olyan személy volt, akit II. Sándor pápa korábban kiközösített.

A Dictatus Papae ellen IV. Henrik császár levélben fejezte ki tiltakozását, és új pápa megválasztását követelte, egyszersmind megvonta császári támogatását.

Az elkövetkező hónapok során Henrik belső hatalmát kívánta stabilizálni. Eközben azonban újabb bíborosokat nevezett ki, többek közt Fermóban és Spoletóban.

Az 1076-os böjti zsinaton a pápa levelében kiközösítette a császárt, és kijelentette, hogy a császári trón üres. Ezzel előállt az a helyzet, hogy a két méltóság kölcsönösen elmozdította a másikat annak pozíciójából.

A német arisztokrácia üdvözölte a császár elmozdítását, és a kitörő polgárháborúban felkeltek a császár ellen, erődöket építettek, ami korábban törvénytelen volt. Az elégedetlenségüket vallásos köntösbe bújtatták.

Henriknek nem maradt más választása, mint legalább addig visszavonulnia, amíg elég erős hadsereget tud kiállítani. 1077-ben megmaradt hűséges követői élén Canossába utazott pápai megbocsátásért (Canossa-járás). A pápa a bűnbocsánat jegyében kénytelen volt megbocsátani, a német arisztokrácia azonban új királyt választott Rudolf von Rheinfeld személyében.

Henrik részéről a Canossa-járás bölcs taktikai manővernek bizonyult, mellyel időt nyert hatalmának visszaállítására. 1080-ban az elsteri csatában Henrik legyőzte Rudolfot, aki belehalt sérüléseibe.

A császár ezután, 1084-ben elfoglalta Rómát, ahol egy ellenpápával (III. Kelemen) ismét császárrá koronáztatta magát. A pápát erőszakkal akarta elmozdítani, hogy egy barátságosabbat helyezzen Szent Péter trónjára, ám Gergely behívta szövetségeseit, az Itáliában tartózkodó normannokat, akik 1085-re kiszorították a német hadakat. Azonban fosztogatásba kezdtek, ezért a nép felkelt a pápa ellen, akinek menekülnie kellett: délre vonult a normannokkal, és Salerno városában halt meg 1085. május 25-én.

Henrik győzedelmesen tért vissza birodalmába. Az új pápa, II. Orbán elsősorban az 1095-ös clermonti zsinaton elhangzott beszédéről híresült el, mely az első kereszteshadjáratot indította el.

A harcok kiújulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Paszkál pápa 1102-ben újfent kiátkozta IV. Henriket, aki egy jeruzsálemi zarándoklattal kívánta a pápát döntésének visszavonására bírni. Az utazásra azonban nem került sor, mert a császárt fia, a pápa által támogatott Henrik 1105-ben letette és fogságba vetette.

1106-ban IV. Henrik elhunyt. Fia, V. Henrik azt remélte, apja halálával a harcok végleg lezáródtak. Ráadásul 1111-ben V. Henrik a pápát is foglyul ejtette és megfosztotta mind az invesztitúra, mind a császárkoronázás jogától.

A fogságból kiszabadulva Paszkál pápa azonnal visszaszerezte elvett jogait. V. Henrik, akárcsak apja, a pápai kiátkozás alatt halt meg.

A Wormsi konkordátum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Wormsi konkordátum a Dictatus Papae mellett a korszak egyik legjelentősebb okirata volt, melyet 1122-ben adtak ki.

Már 1119-ben találkozott II. Kallixtusz valamint V. Henrik császár a vitás kérdések rendezése céljából. A harcokat lezáró dokumentum többek között tartalmazta:

  • a császár lemondott az invesztitúrajogról, és a bíborosok választásában szabad kezet adott a birodalom egyházának.
  • a pápa befolyást biztosított a császárnak a vitás kérdések esetén szükséges döntéshozatalban. Az új egyházi vezetőknek pedig hűségesküt kellett tenniük a császárnak

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]