Csepel-sziget

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Csepel-sziget
Insula Csepel 2.png
Közigazgatás
Ország Magyarország
Legnagyobb település Budapest XXI. kerülete
Népesség
Teljes népesség ismeretlen +/-
Budapest XXI. kerülete népessége 76 620 fő (2013. jan 1.)[1] +/-
Földrajzi adatok
Fekvése Duna
Terület 257 km²
Hosszúság 48 km
Szélesség 6-8 km
Elhelyezkedése
Csepel-sziget  (Magyarország)
Csepel-sziget
Csepel-sziget
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 47° 15′, k. h. 18° 57′Koordináták: é. sz. 47° 15′, k. h. 18° 57′
A Csepel-sziget ábrázolása a Tabula Hungariae térképen
Luigi Ferdinando Marsigli Csepel-szigetről készült térképe 1726-ból

A Csepel-sziget (németül Eugensinsel, horvátul Čepeljski otok, Ada) az egyik legnagyobb dunai sziget. Itt van a 314 méter magas ipari műemlék, a lakihegyi adótorony.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hossza 48 km, szélessége 6–8 km, területe 257 km². A sziget részben Budapesthez, részben pedig Pest megyéhez tartozik. Össznépessége körülbelül 165 ezer fő. A budapesti rész a sziget területének 10%-a, viszont a budapesti rész lakossága majdhogynem a sziget lakosságának felét teszi ki.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt volt a honfoglaló magyarság első székhelye, az Árpád nemzetség szálláshelye. Anonymus "vezéri szigetként" (ducalis esset insula) említi. Sokáig úgy tartották, hogy a Duna szigete a nevét Árpád lovászáról, Csepel (Sepel) neve után kapta. Nyelvészek szerint azonban a sziget neve talán a cseplye, csepely, azaz 'sarjadék, bokros, cserjés hely' jelentésű főnévből keletkezett, vagy talán puszta személynévből magyar név adással. Az alapjául szolgáló személynév török, illetve szláv nyelvekből is leszármaztatható.

Et castra metati sunt iuxta insulam, et dux arpad suique nobiles intrantes insulam, uisa fertilitate et ubertate illius loci, ac municionem aquarum danubij, dilexerunt locum ultra quam dici potest. Et constituerunt ut ducalis esset insula, et unusquisque nobilum personarum suam ibi haberet curiam et uillam. Statim dux arpad conductis artificibus percepit facere egregias domos ducales, et omnes equos suos longitudine dierum fatigatos ibi introductos pascere precepit. Et agasonibus suis magistrum prefecit quendam cumanum uirum prudentissimum, nomine sepel. Et propter sepel magistrum agasonum in ibi morantem, uocata est insula illa nomine sepel usque in hodiernum diem.
– Anonymus: Gesta hungarorum latinul [2]
Tábort ütöttek a nagy sziget mellett, majd Árpád vezér meg nemesei bevonultak arra. Mikor látták a helynek a termékenységét és gazdagságát, továbbá hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul megszerették. Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap. Árpád vezér azonnal mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el azt a szigetet Csepelnek egészen a mai napig.
– Anonymus: Gesta hungarorum Pais Dezső fordításában [3]

A nyelvészek elvetik a Sepel személynévből történt eredet valóságtartalmát. Benkő Loránd magyar nyelvész, tudománytörténész, egyetemi tanár szerint a Csepel szó tájnyelvből származik. A szó jelentése: fiatal erdő vagy tölgyfa. Módszeresen bemutatta, hogy az Anonymus Gesta Hungarorumának alapján álló hagyományos néveredeztetés módszertani tekintetben több ponton is hibás. Kutatása alapján a névadó - törökségi eredetű névvel felruházott - lovászmester legendateremtő alakjának a helyébe egy prózaibb megoldás került: a régi csepel(y) ~ cseplye "egyfajta erdő, bokros hely" jelentésű szavunk.[4]

…ha a csepel(y) - csepel(y)e köznév ismert volt Anonymus korában is, gestaírónk miért nem ismerte föl a Csepel földrajzi névvel való azonosságot. E tekintetben két eset lehetséges. Az egyik az, hogy tekintve e szónak már az ómagyarban is feltehetően tájszó voltát, nem is volt meg anyanyelvjárásában. Ha ez a körülmény állna fönn, akkor értékes adalékot kapnánk P. magister származására vonatkozóan: keleti vagy déli területeken születettnek gondolhatnánk.
– Benkő Loránd :Az anonymusi hagyomány — és a Csepel név eredete

Települései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Csepel-sziget települései (északról délre):

Történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Csepel-sziget déli részének, a szigetbecsei, kunok lakta területek kivételével az Árpád-házi királyok alatt a sziget egész területe királyi vagy királynéi birtok volt.[5] A harmadik Anjou-házból származó magyar királyok uralkodása idején ezek a területek birtokcserével végleg királyi fennhatóság alá kerültek. Zsigmond király 1424. május 25-én kelt oklevelében Borbála királynénak adományozta a Buda melletti Nagy vagy Csepel szigetén és Kecskemét városán kivül, az ehhez közel és Becse város körül lakó királynéi kunokat, Félegyháza és Laczkháza falukat.[6] A Pesttől délre fekvő, sziget menti területek a középkorban közigazgatásilag Fejér vármegyéhez tartoztak, amely vidéket a nyulak szigeti apácáknak mint birtokosoknak a kérésére 1449-ben Hunyadi János kormányzó Pest-Pilis-Solt vármegyéhez csatolta, majd ezt a rendelkezést V. László 1453-ban megerősítette. A terület megmaradt királyi birtoknak, vagy királynéi jegyajándékként ajándékba adták. A török hódoltság előtt a települések közül Csepel, Tököl és Ráckeve szerepe volt a legjelentősebb.

Csepelt és Tökölt, mint a csepeli ispánság, vagy mint az ispán lakóhelyét többször említették a középkori források. Ráckeve fejlődésében fontos szerepet játszott a Balkánról, a török elől északabbra húzódó szerb és magyar kereskedők letelepedése, a korábban másutt kapott privilégiumok Keviben való megtartása, valamint a sziget déli részén, a folyón való kedvező átkelési lehetőség. A Duna közelsége, a hajózható víziút és az ennek köszönhetően létrejött országos hírű vásárok tették virágzóvá a Magyarország közepén elterülő vidéket.

A török hódítás után a Csepel-sziget és környékéhez tartozó települések a budai szandzsák részei, azon belül a szigeten lévő városok, falvak és puszták a kovi (ráckevei), míg a Duna balparti része a pesti nahijéhez tartozott. A középkor végére elnéptelenedett falvak közül a végleg elpusztultak sorsára jutott a szigeten Háros, Lak, Szőlős, Szentmihály, Cserevic, Gyála, Simonfa, Szentlászló, Szentistván, Méregyháza és Telek, a sziget balparti települései közül pedig Varsány, Délegyház, Csóka, Bial, Szentkirál, Szentiván, Izra, Hügye, Bankház és Imrefalva.

A hódoltsági területek magyar birtokosai közvetlenül nem tudták földesúri jogaikat gyakorolni. Sok esetben az ilyen földeket adományozás vagy birtokcsere révén új családok tekinthették vagyonuk részének. A Csepel-sziget magyar földesura 1622-ben Esterházy Pál volt, akinek örökösei 1685-ben Heissler von Heitersheim császári generálisnak adták el itteni birtokaikat. Tőle vásárolta meg a zentai győző, Savoyai Jenő herceg, aki mint gondoskodó földesúr, kultúrapártoló személyiség, rengeteget tett a vidék felvirágoztatásáért. Új birtokának gyér népességű területeire katolikus németeket hívott, akiknek kedvező feltételeket biztosított a letelepedéshez.

Rákóczi 1706. augusztus 17-én kelt felhívásában a Pest-környéki falvak lakosságát kérte, hogy jószágaikkal együtt hagyják el házaikat, ezzel is akadályozva a császári seregek élelmezését. A harcokat tetézte az 1709-ben kitört súlyos pestisjárvány, amely a vármegye népét megtizedelte. 1710-ben az egész vármegyét a császár seregei uralták, majd az új alispán 1711-ben megkezdte a kuruc felkelők javainak elkobzását. A török alatt megváltozott közigazgatási beosztás tovább tagolódott. A XVIII. században a szigeti települések a Pilisi, a sziget melletti rész Peregig (Kiskunlacháza II.ker.) a Kecskeméti, a Dömsödtől délre lévő területen fekvő falvak pedig a Solti járás részei lettek.

Erre az időszakra a betelepülőknek nyújtott kedvezmények hatására ismét lakottá vált több, korábban elnéptelenedett település. A Savoyai Jenő földesurasága alatt megerősödött városok és falvak fejlődését csak a Duna gyakori áradásai, a kolera- és pestisjárványok, a tűzvészek tudták időlegesen visszavetni.

A herceg halálát követően a birtok örökös hiányában visszaszállt az uralkodóra. Ezt követően a sziget a Habsburg-Lotaringiai-házból származó uralkodók – mint magyar királyok – birtokrésze, amely Ráckevei koronauradalom néven a II. világháború végéig önálló gazdasági egységként funkcionált. A királyi birtokon nagy területű erdő, jelentős szántóterület, szőlő és gyümölcsös volt. Ennek művelése, gondozása az itt élők feladatai közé tartozott mint jobbágyi szolgáltatás, egészen 1848-ig. A jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben, a XIX. században a szükséges munkákat cselédekkel, bérmunkásokkal végeztették.

A Savoyai által építtetett kastély funkcióját elvesztette, gazdasági épületként használták. A sziget melletti településeken több család osztozott, sőt gyakori volt az adás-vétel, csere vagy a zálogként bírt földeknek végleges tulajdonosváltása. Kiskunlacháza (I. ker.) kivétel ez alól, hisz korábban a Német Lovagrendnek eladott területek részeként a redempció által megváltotta magát.

A kunok önállóságukat 1876-ig megőrizték, és csak ezt követően kerültek Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatásához és bíráskodásához, amely egyúttal a megye nevének Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyére történő változtatását is jelentette. A századfordulón a területen létrejött változások eredményeképp – Dunaharaszti és Csepel kivételével, amely települések a Kispesti járáshoz tartoztak – a török előtt egy egységet képező terület ismét egy közigazgatási egység lett, amely nevét járási székhelyéről, Ráckevéről kapta.

Az 1950-es közigazgatási változásokkal Dunaharasztit e területhez csatolták. A XIX. és a XX. században a településeken élők között erőteljes rétegződés történt. A főváros jelentős építkezései, gyárai, majd később a csepeli ipari munkalehetőségek a sziget településeiről sokakat vonzottak dolgozni. A mezőgazdaságból élők mellett az ipari munkásság és a kishivatalnoki réteg a XX. század elejétől minden faluban kimutatható.

A Ráckevei járás népessége – Dunaharaszti nélkül – 1900-ban 35385, 1910-ben 40274, 1920-ban 41585, 1930-ban 44826, 1941-ben 48631, 1949-ben 51070 főt tett ki. A II. világháború okozta károk helyreállítása után a terület északi részén található településeken erőteljes iparosítási folyamat zajlott le. A háború előtt épített Dunai Repülőgépgyár, a Csepel Autógyár munkaerő-szükséglete vonzotta az ország más részeiből munkát keresni a fővárosba vagy a környékére érkezőket. Az ipari munkások részére Szigetszentmiklóson külön lakótelepet építettek. A Halásztelken működő ún. Fogaskerékgyárból az államosítást követően a magyar szerszámgépgyártáshoz tartozó gyárak fejlesztő intézete lett.

A fővároshoz csatolt Csepelen – Weiss Manfréd egykori gyárában – a vaskohászat és gépgyártás központja működött. A Budapestet övező települések fejlődése felerősödött, a fővárosban való letelepedési korlátok az 1960-as évek elejétől a térség lakosságszámát robbanásszerűen megnövelték.

A Ráckevei járás lakossága 1960-ban 73846, 1970-ben 89727, 1980-ban 104200 főt tett ki. A fővárostól távolabb eső települések lakossága az 1945-ös földosztást követően korábbi és új földjein folytatta mezőgazdasági tevékenységét. Az 1950-es és 1960-as évek téeszesítései után kialakult szövetkezetek az 1970-es évektől nagyüzemekként működtek.

A körzet déli településein a mezőgazdaság túlsúlya maradt a jellemző. Az itt élők közül sokan ingáztak a távolabbi ipari üzemek és lakóhelyük között. Ez jellemezte a járások megszűnése, 1983 után két körzetközponttal (Szigetszentmiklós és Ráckeve) kialakított területet.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]