Pestis

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Yersinia pestis baktérium
Pestis megjelenítése a művészetben

A pestis (más néven dögvész) a Yersinia pestis nevű baktérium által okozott betegség. Az 1894-ig gyógyíthatatlannak számító fertőzés kórokozóját a svájci Alexandre Yersin, a Pasteur intézet mikrobiológusa hongkongi kiküldetése idején fedezte fel. Kórokozója főként a patkánybolháról kerülhet át emberre (Paul-Louis Simond jegyezte le elsőként a fertőzés útját, a pestisbacillus–patkány–bolha–ember láncolatot), de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap (innen ered a „fekete halál” kifejezés).

A pestis Magyarországon a ÁNTSZ-nek jelentendő betegség. Nemzetközi szinten a WHO regisztrálja és koordinálja a fertőző megbetegedések kezelését – így a pestisét is.

Főbb formái a bubópestis (mirigypestis), a szeptikémiás pestis és a tüdőpestis.

Régi magyar neve a csoma, csuma. A szó eredete tisztázatlan, lehetséges az ómagyar csima (= csomó), illetve a talán a török eredetű çuma szóból származó román ciuma is. A 'csomó' jelentésű változat a nyirokcsomók megduzzadásával hozható összefüggésbe.[1][2]

Kórokozója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus, pálcika alakú baktérium. Ez a mutáns nagyon alkalmazkodóképes, és eddig sok változatát írták le.

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestis elterjedési területét a köztes gazdák határozzák meg. Ahol ezek megjelennek, ott a betegség is felbukkanhat. A járvány kitöréséhez több tényező összejátszása szükséges, így a baktériumok rezisztencája, a higiénia elhanyagolása, és a helyi köztesgazdák jelenléte.

A fertőzés terjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bolhák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bubópestis akkor alakul ki, ha a beteget fertőzött bolha csípi meg. Általában a lágyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásával, megnagyobbodásával (bubó) jár. Ezen nyirokcsomókból a véráramba kerülve vérmérgezést (szeptikémiát) okoz.

A fertőzés leggyakoribb terjesztője a patkánybolha (Xenopsylla cheopsis), de más fajok is megfertőzödhetnek. A Xenopsylla fajok utáni második helyet a Nosopsyllus fasciatus foglalja el. Az ember- a kutya- és a macskabolhák ritkán viszik át a betegséget, mivel náluk a baktériumok nem tömítik el a garatot.

Fontos tényező még, hogy egy bolha egy harapással hány baktériumot juttat a sebbe. Ole Jørgen Benedictow becslései szerint ez a szám 25 000,[3] de a technika fejlődésével később kimutathatóvá vált, hogy ez a szám 100 ezer.[4] A Mexikóban és Coloradóban végzett kutatások szerint a bolhák mikromiliője is fontos: a gazdaállatok által elfogott és elásott példányokban nagyobb volt a baktériumok koncentrációja, mint a gazdaállat bundájában élőknek. A földről összegyűjtött bolhák nem voltak mind fertőzöttek, de amelyek igen, azokban elég baktérium volt a blokád kialakulásához. A gazdaállatok bundájából gyűjtött bolhák nagyobb arányban voltak fertőzöttek, de közülük csak minden ötvenedikben alakult ki a blokád.[4]

Pollitzer és Meyer szerint nincs különbség a fészekben és a gazdaállatokon élő bolhák között. Ebben az összefüggésben az X. cheopis és közeli rokonainak, meg a Nosopsyllus fasciatus életmódjának különbözőségét is vizsgálták. A cheopis gyakran és sokat csíp, gyakran váltja gazdáit, míg a fasciatus tovább bírja az éhezést, és ritkábban keres új gazdát. Pollitzer és Meyer szerint azonban az igazi különbséget az élőhely jelenti: a cheopis a trópusok, a fasciatus a hidegebb vidékek lakója.[5]

Amikor egy egészséges bolha megcsíp egy fertőzött állatot, a szívott vérrel együtt a kórokozók is a bolha bélrendszerébe kerülnek. Ott a Yersinia pestis baktériumok megtelepednek a bélfalon, illetve az állat garatjában. A garat felszínén szaporodó baktériumok biofilmet képeznek, és a baktériumtömeg végül részlegesen vagy teljesen elzárja a garat lumenét, így a bolha képtelen lesz a továbbiakban táplálkozni[6]. Az éhség csípésre kényszeríti az állatot, mely táplálkozás közben visszaöklendezi a garatban található baktériumokat a megcsípett élőlény vérkeringésébe. A baktérium a szervezet antigénprezentáló sejtjeiben szaporodik, és pusztítja azokat, így téve tönkre az immunrendszert.

A tüdőpestist a cseppfertőzés útján a szervezetbe jutó baktérium okozza, tehát emberről emberre terjed.

Melegvérű állatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestis nem korlátozódik a patkányokra; több, mint 200 faj érintett, közöttük a kutyák és a macskák is, de a fő terjesztők a patkányok. A házi egeret több járvány idején is kapcsolatba hozták a pestissel, de az egerek alárendelt szerepet játszanak a betegség terjedésében, ugyanis vérükben alacsony marad a baktériumok koncentrációja, és bolhája, az Leptopsylla segnis szintén rossz közvetítő. Ennek oka, hogy nem nagyon veszi fel a baktériumokat, és hogy túlságosan is kötődik az egérhez, mint gazdaállathoz.[7]

A házi és a vándorpatkányok szerepét azonban megerősítették a bombayi 1905-ös pestis alatt végzett vizsgálatok. Megfigyelték, hogy először a vándorpatkányok fertőzödtek meg, tíz nap múlva a házi patkányok, és ezt követte egy hónap múlva az emberi halandóság tetőzése. 1910-ben Ipswich közelében többen is pestisben haltak meg, amit bakteriológiai eredmények is megerősítettek. Ezután elfogtak 568 patkányt, melyek közül 17-ből kimutatták a pestist. Mindegyikük vándorpatkány volt. Azonban az 1898-as indiai és az 1998-as madagaszkári pestisben a házi patkányok voltak a fő közvetítők.

A bolhák csak élő állaton maradnak meg. Ha a gazdaállat elpusztul, akkor új gazdát keresnek.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha fertőzéskor elég baktérium jutott a betegbe, úgy, hogy az immunrendszer nem tudta legyőzni őket, akkor a betegség vérmérgezéssel kezdődik. Ezt a hatást az elpusztult baktériumokból kiszabaduló toxinok váltják ki. A vese és a máj igyekszik megtisztítani a szervezetet, de a mérgek ezekre a szervekre még jobban hatnak, a sejtek elhalását okozva. A végén a beteg toxikus sokkot szenved.

Lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestis fő formái a bubópestis, a szeptémiás pestis, és a tüdőpestis. Emellett jelentkezhet enyhe tünetekkel, vagy okozhat agyhártyagyulladást. A főbb formák átalakulhatnak egymásba; a betegség kezdődhet bubópestissel, amit szeptémiás pestis, végül tüdőpestis követhet. A leggyakoribb formák a bubópestis és a tüdőpestis.

Bubópestis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bubópestis, vagy mirigyláz a pestis leggyakoribb formája.

A fertőzés rendszerint egy patkánybolha csípése miatt következik be, amely a baktériumokat köztes gazdaként hordozza. A baktériumok ezzel egy eddig egészséges gazdába jutnak be, miután a bolhában már felszaporodtak.

A lappangási idő néhány órától egy hétig terjed. Tünetei: orrvérzés, bizonytalan járás, láz, fejfájás és végtagi fájdalmak, erős betegségérzés, tompaság, nyugtalanság, leállíthatatlan halandzsálás, fényérzékenység, tudatzavar. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon. A nyirokcsomók megduzzadnak, fájdalmas csomók alakulnak ki, melyek akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek. A nyirokcsomó bevérzései miatt kékes-feketés színűek, és előbb-utóbb kicsattannak. A kétnapos első lázhullám után a második már legtöbb esetben halálos. Ha valaki kibírta a hullámokat, és a gennyes csomók kifakadtak, akár túl is élhette. A bubópestises betegeket könnyű felismerni, mivel a testüket sötét színű, különböző nagyságú duzzanatok rondítják. A halálozási ráta 50–80%-os volt.

Szeptémiás pestis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szeptémiás pestis a baktériumok vérbe jutásával kezdődik. A baktériumok jöhetnek kívülről nyílt sebeken keresztül, vagy lehet a másik két típus szövődménye is. A kórokozók testszerte elterjednek a vérárammal. Tünetei: magas láz, hidegrázás, fejfájás, általános rossz közérzet, később bevérzések a bőrben és a belső szervekben. Kezelés nélkül a tünetek megjelenése után 36 órán belül halálos, de antibiotikumokkal ez a forma is túlélhető.

Tüdőpestis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tüdőpestis napjainkban igen ritka, ezért nem nagyon kutatható, így keveset tudunk róla. Terjedése speciális, mivel cseppfertőzéssel terjed az influenzához hasonlóan. Ezen az úton a pestis fertőzőképessége jóval kisebb, mint az influenzáé, ezért ritkán alakulnak ki tüdőpestises járványok. Ehhez hozzájárul, hogy a pestissel fertőzötteknek csak kisebb részében alakul ki tüdőpestis. Állatoktól is el lehet kapni, de közülük inkább a házi kedvencektől, amelyek könnyen közel kerülnek az emberhez. Amerikában az elmúlt tíz évben a legtöbb beteg fertőzött macskától kapta el a betegséget. A fertőzéshez a kritikus távolság 30 cm, mivel az influenzavírusokkal ellentétben a pestisbaktériumok hamar elhalnak a levegőben. A téli, hidegebb időszakra jellemző. A lappangási idő 1-3 nap, ami után kezelés nélkül többnyire gyors halál következik; a halandóság 95%. A halált fulladás okozza, mivel a baktériumok megbetegítik az idegrendszert is.

A 20. században feljegyeztek járványokat, amelyek fertőzött utazók miatt törtek ki Mandzsúriában a 20. század elején.[8][9] Ehhez hozzájárult a hűvös idő.[10] Az 1910–1911-es járvány szeptembertől áprilisig, és a fő utazási vonalakat követte 2700 kilométeren át. Több, mint 60 ezren haltak meg.

Wu Lien-Teh összefüggést fedezett fel egy ugróegérféle állat vadászata és a fertőzés terjedése között.[11] Az állat értékes bundájának ára megnégyszereződött a járvány előtti időszakban.[12] Mai tapasztalataink azt mutatják, hogy a tüdőpestis a rágcsálók megbetegedése után jelentkezik. A rágcsálók bubópestise és az ember tüdőpestise közötti összefüggés jól dokumentált.

Ha a beteg a tüdőpestis cseppfertőzéssel kapta el, akkor a tüdőpestis elsődleges. Ha a baktériumok a vérárammal kerültek a tüdőbe, akkor a tüdőpestis másodlagos. A tüdőpestis gyorsabban zajlik le, hiszen a baktériumok a nyirokcsomókat elkerülve a tüdőbe jutottak. Nagyon magas lázzal, légszomjjal, köhögéssel, kékre színeződő ajkakkal kezdődik, majd a beteg kék-fekete köpetet köhög fel igen fájdalmasan. Ezután tüdőödéma lép fel, végül összeomlik a keringés, és a beteg kezelés nélkül 2-5 nap után meghal.

Enyhe tünetekkel járó pestis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestisnek létezik egy enyhe lefolyású változata, mely enyhe lázzal és a nyirokcsomók duzzanatával jár. A fertőzés alatt és után képződött antitestek egész életre szóló védettséget adnak a pestissel szemben. [13]

Felismerése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestis felismerhető a vér, a váladék és köpet vizsgálatával. Antitestek a tizedik naptól kezdve mutathatók ki.

A gyenge, vagy nem specifikus tünetek bakteriológiai vizsgálatot igényelnek. Itt néha még a DNS elemzésére is szükség van. A betegséget amerikai vizsgálatok szerint összetévesztették már vakbél- és agyhártyagyulladással, sztreptokokkusz-fertőzéssel. [14]

Kezelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestisgyanús emberen az orvos azonnal elkezdi az antibiotikumos kezelést. Tüdőpestis és a szeptikémiás forma esetén egy napon belül el kell kezdeni a kezelést. Az azonnali kezelés a halálozás esélyeit 5% alá csökkenti. A kezelésekhez számos antibiotikum (leggyakrabban sztreptomicin, klóramfenikol, tetraciklin) áll rendelkezésre. A tüdőpestiseseket el kell különíteni, a velük kapcsolatba került személyeket ki kell vizsgálni.

Megelőzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megelőzése a higiénia javításán, a rágcsálók ellenőrzésén és a bolhacsípés elleni védekezésen alapul.

Védőoltás létezik, de csak három-hat hónapig ad védelmet, és csak a bubópestis ellen véd, tüdőpestis ellen nem. A WHO csak a rizikócsoportoknak, földműveseknek, vadászoknak, földmunkásoknak ajánlja azokon a területeken, ahol jelentősebb számú fertőzött rágcsálópopuláció él.

A pestis elleni legrégibb jól bevált védekezési mód a karantén. Már a középkorban is alkalmazták; először a fejlettebb városokban, például a Velencei Köztársaságban. A karantén szó eredetileg negyven napot jelent, ugyanis eredetileg negyven napig tartották, hogy akik még nem betegedtek meg, azok ne fertőzödhessenek meg. Ez azt jelentette, hogy lezárták a várost, illetve a fertőzöttek otthonait.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európában az első nagy pestisjárvány 540 után dúlt, miután egy kb. 535-ben bekövetkezett globális éghajlatváltozás miatt a pestisbaktériummal fertőzött rágcsálók Kelet-Afrikából északra vándoroltak.[15] Ekkor, például Konstantinápoly 500 000 lakójából kb. 100 000 maradt életben.

A fekete halál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Der Doktor Schnabel von Rom” – Doktor csőr Rómából (Paul Fürst gravírozása). A csőr egy korabeli maszk volt, melybe fűszereket, gyógynövényeket helyeztek. Úgy gondolták, ez megvéd a fekete haláltól
Az 1347-1351-es pestisjárvány terjedése Európában

A járvány a 14. században újból kitört Európában, kisebb-nagyobb hullámai még a 17. században is pusztítottak. Az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el ez idő alatt. A legnagyobb európai pestisjárvány 13471353 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa (ma: Feodoszija) erődjébe az ostromló kipcsakok – egyfajta biológiai fegyverkéntkatapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt a lakosság hajókon menekült el Kaffából, így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, és onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába.

A kirobbant pestisjárvány kísérőjelenségei közé tartozott a flagellánsok (önostorozó szekta) megjelenése is.

A pestis elterjedésének oka az volt, hogy a főbb kereskedelmi útvonalakon árukat szállító kereskedők hajói patkányokat (és bolhákat) rejtettek. Ezek a szárazföldre jutva megfertőzték a háziállatokat és az embereket is. A fertőzöttek nagy része pár napon belül meghalt, de voltak, akik csodával határos módon túlélték a pestist. Ők örökre védettséget szereztek, mások viszont immunisak voltak a fertőzésre.[16]

Az orvostudomány fejletlensége miatt abban korban még nem tudtak védekezni, bár arra viszonylag gyorsan rájöttek, hogy veszélyesen ragályos. A fejlettebb európai városokban (Velencei Köztársaság) ezért később már lezárták a város, illetve a fertőzöttek otthonait (karantén), de a legtöbb helyen a pestis ellen kevéssé hatékony természetes gyógymódokat (füstölés, gyógyfüvek, kenőcsök stb.), illetve az egyház által javasolt érvágást, böjtölést és bűnbánatot ajánlották.

A pestis Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1300-1400-as években gyakran fordultak elő hazánkban az 1349-esnél kisebb járványok, melyekkel szemben a kor orvostudománya tehetetlen volt. A pestis elől legfeljebb elmenekülni, gyéren lakott vidékekre vonulni lehetett. A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe, s települtek az elhaltak helyére a szlávok. A járványok az 1700-as évek felében is gyakoriak voltak. Megszűnésükre hálából emelt barokk Mária emlékoszlopok emlékeztetnek. Az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban 1738-ban volt.[17]

Kutatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség kutatása az 1890-es indokínai járvánnyal kezdődött. Alexandre Yersin izolálta a bacilust, és bebizonyította, hogy ez okozza a pestist.[18] Ezzel egyidejűleg a francia Paul-Louis Simond Indiában felfedezte, hogy a házi patkányon élő keleti patkánybolhák hozzájárulnak a betegség terjedéséhez.[19] Ez a pestis, mint egységes betegség elismeréséhez vezetett. A terjedésmód felfedezése Indiában kialakította a pestis modern szemléletmódját. Eleinte úgy vélték, hogy a házi patkány és a keleti patkánybolha a pestis kizárólagos közvetítői, de később a kutatások bebizonyították, hogy számos más rágcsáló és bolhafaj is szerepet játszik a járványok kialakulásában. A kolóniákban mutatkozó megnövekedett halandóság és a járványok kapcsolata a betegség terjedési útvonalainak feltérképezéséhez vezetett. Hallgatólagosan feltételezték, hogy ezt csak a pestis okozhatja, és hogy a középkori és az indiai pestis ugyanaz a betegség volt. Ezeket a kutatásokat az 1905 után Indiába küldött angol kutatóbizottság végezte.

1897-ben az egyik kutatócsoport megállapította, hogy a pestisjárványt több helyen is megelőzte a patkányok tömeges elhullása.[20] Az indiai alkirály által megbízott kutatócsoportok egyike 1910-ben azt jelentette, hogy a pestisjárvány a patkányok pestisétől függ.[21] Más gazdaállatokra nem utalt semmi jel. Eredményeik szerint csak a bubópestis jelentkezik járványszerűen.

Ezekből a kutatásokból tudjuk, hogy a pestist bolhák terjesztik, és nem terjed emberről emberre, kivéve a tüdőpestist. A kórházban a betegek nem fertőzték meg az ápolókat, de akik a betegek otthonában maradtak, azok előbb-utóbb szintén pestisesek lettek. A tengerimalacokon és majmokon végzett kísérletek is megerősítették ezt. Bolhák híján sem a ruhák, sem a takarók, sem a talaj nem volt fertőző.[22] Mivel a pestisbaktériumok nem sokáig képesek gazda nélkül életben maradni, ezért a pestist behurcolhatták a vidéki városokba. A pestis túlélését a nagyvárosi patkánypopulációk biztosítják. Mivel a patkányok nem tesznek meg hosszú utat, ezért a kutatók arra jutottak, hogy a pestis a kereskedelem révén terjed tova az eddig pestismentes övezetekbe.[23]

A pestis ma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestist még mindig nem sikerült legyőzni. A WHO 1978 és 1992 között 1451 halálesetről számolt be 21 országban. Az Amerikai Egyesült Államokban 13 fertőzés és 2 haláleset történt 1992-ben.

A legutóbbi nagyobb pestisjárvány 1994-ben volt az indiai Szuratban. A WHO 6344 gyanús, 234 bizonyított fertőzésről és 56 halottról tud. A járványt egy gyenge virulenciájú új törzs okozta.

2003-ban Algériában tört ki járvány.[24]

2005-ben a tüdőpestis a Kongói Demokratikus Köztársaság északnyugati részéről indult ki. Az Orvosok Határok Nélkülnek sikerült megállítania a továbbterjedést.[25] A WHO szerint 61-en haltak meg. 2006. június 14-én 100 halottról számoltak be. A leginkább érintett régió Ituri tartomány volt, akár évi 1000 megbetegedéssel, beleszámítva a tüdő- és a bubópestist is.[26]

2008 elején Madagaszkáron bukkant fel, és 18 emberrel végzett.

Ugyanebben az évben Ugandában is megjelent. 12-en betegedtek meg, és hárman meg is haltak.[27]

Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén is újra és újra visszatér. Itt a prérikutyákon él. Ha a macskák elfogják a beteg prérikutyákat, akkor 10%-uk elkapja a tüdőpestist is, és innen terjed tova a betegség. Évente tíz-húsz pestisfertőzés történik. Nils Christian Stenseht oslói biológus ezt az éghajlatváltozásra vezeti vissza.[28]

2009-ben a tibeti Qinghaiban tizenegyen szenvedtek tüdőpestises fertőzést, egyikük meg is halt.

Biológiai fegyver[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pestist a WHO a tizenkét legveszélyesebb biológiai fegyver közé sorolja. Ide tartozik a pestisen kívül a tularémia, a lépfene éppúgy, mint az ebola, a feketehimlő és a Marburg-vírusok.

A pestist először a tatárok vetették be Kaffában 1346-ban. A kán pestisben meghalt katonák holttestét dobatta be az ostromlottak közé. Az ostromlottak Itáliába menekültek a pestis elől.

A második világháborúban a japánok az egyik mandzsúriai fogolytáborban pestissel fertőzött bolhákkal töltöttek meg fegyvereket, ezek bevetése helyi járványokat okozott. A háború után a japánok lerombolták a gyárakat, amelyekből előjöttek a patkányok, és járványt okoztak Heilongjiang és Jilin tartományokban. 20 ezernél többen haltak meg.

A hidegháború idején a Direktórium-15 szovjet tudósai foglalkoztak a pestissel. Alibek, a biológiai fegyverek szakértője szerint az 1980-as évek végére sikerült a pestist rezisztenssé tenni és por alakban tárolni.

A szó egyéb előfordulásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sólyomkőpestes település román neve
  • Albert Camus egyik regényének a címe (La Peste, 1947 - A pestis)
  • Daniel Defoe egyik regényének magyar címe (A Journal of the Plague Year (1722) - A londoni pestis (1967))

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar Néprajzi Lexikon
  2. Tóthfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár
  3. Ole Jørgen Benedictow: Plague in the Late Medieval Nordic Countries. Oslo 1992 S. 241.
  4. ^ a b David Engelthaler und Kenneth L. Gage: „Quantities of Yersinia pestis in Fleas (Siphonaptera: Pulcidae, Ceraphyllidae, and Hysterichopsyllidae) Collected from Areas of Known or Suspected Plague Activity“. In: Journal of medical Entomolgy 37, 2 (2000) S. 422-426.
  5. Robert Pollitzer und Karl F. Meyer: „The Ecology of Plague“. In: Jacques M. May (Hrg.): Studies in Disease Ecology, Studies in Medical Geography, Vol. 2, New York 1961, S. 433-590.
  6. Chouikha I, Hinnebusch BJ. (2012. June). „Yersinia--flea interactions and the evolution of the arthropod-borne transmission route of plague.” (angol nyelven). Curr Opin Microbiol. 15 (3), 239-46. o. DOI:10.1016/j.mib.2012.02.003. PMID 22406208.  
  7. Robert Pollitzer: Plague. WHO Genf 1954 S. 623-654; und: 1960 S. 387-400.
  8. T.-H. Thieh: „Primary Pneumonic Plague in Mukden, 1946, a Report of 39 Cases with 3 Recoveries.“ In: Journal of Infectious Diseases 82, 1948 S. 52-58.
  9. H. M. Jettmar: „Erfahrungen über die Pest in Transbaikalien“. In: Medical Microbiology and Immunology Bd. 97 (Januar 1923) S. 322-329.
  10. Dan C. Cavanaugh und James E. Williams: „Plague: Some Ecological Interrelationsships“. In: R. Traub und H. Starcke (Hrg.) Fleas, Proceedings of the International Conference on Fleas. Ashton Wold, Peterborough, UK, 21-25 June 1977. Rotterdam 1980 S. 245-256, 251.
  11. Pygeretmus (Alactagulus) pumilio. In: Don E. Wilson, DeeAnn M. Reeder (Hrsg.): Mammal Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference. 3. Auflage. Johns Hopkins University Press, Baltimore 2005, ISBN 0-8018-8221-4. Abgerufen am 13. Oktober 2010.
  12. Wu Lien-Teh: A Treatise on Pneumonic Plague. Publications of the League of Nations III. 13, Genève 1926.
  13. [1] = Wilhelm Kirch: Encyclopedia of Public Health, Volume 1: A - H, Springer 2008, ISBN 1-4020-5614-1, S. 1 „Abortive Plague“
  14. William Reed u. a.: „Bubonic plague in the southwestern United States.“ In: Medicine 49, 6, 1970. S. 465-486, 470-480.
  15. David Keys: Katasztrófa, Vince Kiadó, Budapest, 2002, 41. old.
  16. Dr. Stephen O'Brien kutatása a pestis, a HIV és a titokzatos "Delta 32"-es gén kapcsolatáról
  17. Magyar Katolikus Lexikon: pestisjárványok Magyarországon
  18. Alexandre Yersin: „La peste bubonique à Hong-Kong“. In: Annales de l'institut Pasteur 8, 1894, S. 662-667.
  19. Marc Simond, Margaret L. Godley, Pierre D. E. Mouriquand: „Paul-Louis Simond and his discovery of plague transmission by rat fleas: a centenary.“ In: Journal of the Royal Society of Medicine Februar 1998 S. 101-104.
  20. Deutsche Medizinische Wochenschrift 23, (1897) S. 503.
  21. Journal of Hygiene X 3 (1910) S. 566-568.
  22. Journal of Hygiene VI, 4 (1906) S. 509-518.
  23. Journal of Hygiene X, 3, 1910 S. 598.
  24. Angela Grosse: Die Pest geht wieder um. In: Hamburger Abendblatt, 9. August 2006
  25. OMS | Peste en République démocratique du Congo – bulletin n°4
  26. Pestausbruch im Kongo
  27. Pestausbruch in Uganda
  28. Deutsches Ärzteblatt, 21.September 2010: USA: Klimawandel drängt Pest zurück

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Dr. Szabó-Gergely-Ádám: Orvosi mikrobiológia Semmelweis, Budapest 1993.
  • A. M. Barnes, T. J. Quan, J. D. Poland: Plague in the United States. In: Morbidity and Mortality Weekly Report 1985. 9SS-14SS.
  • Ole Jørgen Benedictow: Svarte Dauen og senere Pestepidemier i Norge. Oslo 2002, ISBN 82-7477-108-7
  • Klaus Bergdolt: Der schwarze Tod in Europa. Beck, München 2003, ISBN 3-406-45918-8
  • Friedrich Hoffmann: Gründliche Untersuchung Von der Pest, Uhrsprung und Wesen : Nebst angehängten Bedencken, Wie man sich vor selbiger præserviren, und sie sicher curiren könne?. Rüdiger, Berlin 1710 (Digitalisat)
  • J.D. Marshall, R.J.T. Joy, N. V. Ai et al.: Plague in Vietnam 1965–1966.'# In: American Journal of Epidemiology 86 (1967) S. 603–616.
  • Claudia Eberhard Metzger, Renate Ries: Verkannt und heimtückisch – Die ungebrochene Macht der Seuchen. Birkhäuser, Basel 1996, ISBN 3-7643-5399-6
  • William McNeill: Plagues and Peoples. Penguin 1979.
  • Manfred Vasold: Die Pest. Theiss, Stuttgart 2003, ISBN 3-8062-1779-3
  • Karl Georg Zinn: Kanonen und Pest. Westdeutscher Verlag, Opladen 1989, ISBN 3-531-12107-3

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pest című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]